ne halj meg te gyönyörű kentaur harcos
osonj bár föld alá vagy égbe fel innen messze el
csak élj persze ezt is elengedem s ha
napsugárszemed sugara a végtelenből néhanap
rám tekint az úgyis több
mint e földön bármi rím
csak azt adtam neked mi úgyis tied
szentjánosbogár-szerelmedet
visszatükröződnöm is csak szépen
fénytengelyünkön át érdemes
Annyira szeretnék újra alkotni – a játék örömével -,
mint horgolt ruhát játékbabának, rajzolni színes fényt,
festeni, te mögülem nézed – a vállam felett – titokban
odaállva. Elengedett vágyakkal zabál fel helyette Hiány.
Mert hiány itt kimondhatatlanul végtelen érzésű tenger,
mégis robotként-űr féltésben virágzó figyelemmel, és
a türelem, legalább az, elrejtve robbantja szívben a célt:
megküzdenék mindenkivel már egyetlen veled-holnapért.
Tenyered fészkébe helyezem fejem,
bent szelíden ül vagyban a gond.
Gyógyítva kisöpör kristálykék huzatot,
űrbe mártózik bambán szép tudatunk.
Ugratlak lágyan, mert hiányt pótol e fény,
kezed éke lettem, és Te élsz-e még?
Lejönni hegyről, lentről fázni fel,
botorka lelke fogytán, s miközben
csupán táncot feled; ott belül e test
alagútüres. Mégis pislákol a tett,
hisz jól eltanultat feledni sem lehet.
Merész az is, ha horpadt szemhatár
-sejtekben levegőz, üresből forma jár-
befelé sok ösvényt futtat meg a csend,
válaszol spontán-hirtelen, figyelmesen,
egyensúlyban tud mindenkor féktelent.
Elfogadtam inged második gombját,
ami legközelebb van
szívedhez.
Pókmajomként csüngve finomtested megvéd
éteróriásként is, e gubbasztást
én már soha el nem felejtem.
A biztonság és bizalom
mégis te voltál ott is,
tudom.
Mint kiscicákat előlem,
védd meg.
Ezerévnyi ígéret: már az elején
teljesül benne minden vágy, ha
drágámnak szólítasz magadban,
idegenül, az a jébetűs puhábban
hangzik, én voltam az, savanyúd.
Milyen odaát?
Eljutottál-e a fénybe?
A bizonyos alagúton át,
drága lélek, kit
itt a Földön nem
becsült meg
testvéred.
Milyen formád ott,
mennyi fényt adnak
ebédre?
Van-e mennybéli kert
rózsákat nevelni,
jut-e sok virág kézre?
Van-e nagyobb béke,
amit a temetőkben lel
idelent csak az ember,
és ha meditálni képes,
van-e a másvilágon
végre végtelen jóság,
testvérek?
magas hegycsúcs szemed felett
ahogy hópihék ingóznak telet
száll bánat derűs mi volt képzelet
határ horizont határtalan lavina
beborítja szívem kontúrtalanul
magas hegycsúcs rárajzolom ma
angyalok könnye nyakékén kék gyémánt minden a felszín
alatta kérdések bús hallgatás és tiszta szemeknek üres íve
középen csak kézfogás, simítás, illat – de átérezni – annak
ki harcaiban útját egyenesedve járja, érdeme meglesz, hát
ülünk míg nézésben átjár gyémántfény/filmszerű jelenet
