két csakrásan extázis helyett
szétmállott rágóval fanyar íz múltán
ölelés csak van zord hideg jeges
hajam hajad haja hajuk
a többit már űr el is feledtem lehet
de szép rózsaszínűt adunk vagy
ein stein
sebes sodrású fényed
időtlenségbe kavarná szívemet
emléked olykor felsebzi szavam
most nem hullhatok ölnyi reménybe
ezért kérem a szádat hangtalan
Mindegy.
Alkonyat.
évszakonként bátorítalak
monogramonként megsiratlak
halovány lépteimből aprócska halad
feloldozásod szabaddá teszi
eltúlzott bátorságomat
Mindegy.
Alkonyat.
minden égvirágos csillaggal társítalak
az ablakon -hófúvástól hobbitos jégvirágig-
kinézek s Te belém látod magad
rögtönzésül megedzve szárnyamat
lélekszakadva olykor kívántalak
Mindegy.
Alkonyat.
már nem mardos homoktengerré
száradt öntudat míg éltél vártam
utánad eredtem a kertekben
minden apróka hala ágyékodnak
dobálta vérét
Mindegy.
Alkonyat.
őszes szőrös kő volt szívem
de jöttél kicsiny tenyerembe fért
lapátkezed két ujjbegyének köze
belátom hamar betöltötted
hiányos üregem szóval vagy
Mindegy libido-de.com/.
Alkonyat.
bár “chi” féle lényeges
napsugár-valóddal tudtam mit ér
ha cselekvésben dobbantanak
nyáron csak kétszer
ősszel is egyszer szépnek láttalak
Mindegy.
Alkonyat.
rád férni csak a felhők felett
szárnyam megedzve azt hiszem
széles fényű tengernyi halak
bántott ha megsirattalak
feloldozod gyávaságomat
csak azt szeretném
hogy újra mosolyogni lássam
minden ölelkezés társtalan
míg mosolyt nem tudok csalni
bennem férfi boldogtalan?
hiszen a szerelem
mandulája mától mindig
dobogó szíveken pihen
álmodtalak
szebb vagy mint bármi belőlem naprakész szavak
megújuló arcod követi a rendet
megmásíthatatlan mosolyodban bujkáló derű
közhelyekben és hallgatagon feltétlen és egyszerű
bonyolultságod nem éri fel ésszel
senki fia
mert csodával határtalanul értesz az egészhez
és lekedveltebb bolondságod éppen
viccnek érteni mindent
mégsem elvetni
a feledésben
/nőnapra/
szeretem a szádat
minden szál energiádat
magnóliádat
sűrű illatát
a régi nyárnak
szeretem benned hangjait
az összes madárnak
csicsergésre rákapott író kezed
szeretem bebogozhatatlan hangod
tiszta csobogását
súlytalanságát/könnyűségét
mikor kinevetsz
szeretem a szemed
puha árokparton kis virág
apró szirmainak ragyogó belseje
százszorszép szagosmüge
szeretem ahogy szeretsz
nem jön át az észen
mégis az összes
kémiánál többnek
éreztelek
szeretem ahogy vékonyka
tollaid cirkalmai megformálják
a legszebb verseket
az apró betűs részeket
őszinteségük
az űrbe húz
egészen
szeretem benned
minden élőlénynél magasabb
finom igyekezeteket sőt
mosolyodban
a kérdőjelet
nézem a fehér lapot
mintha teremtés helyett az űrt választanám
tisztább és karcolná tollam hegye mégis
tartósabb ha hófehérségét csendben figyelem
nézem a koreai sorozatot
spanyol szinkron milyen újítás ez
értem de mégis inkább tornyozom
bár a lecke mindig mosolyogtat
néhány harmóniából minden megoldhatóbb
megkönnyezi-e papíron más is a szót
vagy néha könnyű mint nyáriruhán a lengeség
és kötöttségeinket elbírálva szeret az intés feletti
integetés
amit adsz
egy meglepődésbe
belerejtett apró titok
amit belelátsz
ahol üresség van
nem hozzábutulás
amit valaki mond
nem sírsz rajta
ezt is kedvelem
nagyon
amit képeken
bebarangolunk
a képzeletet
amit nézel burokban
vagy velem
egy a személyes tered
amit elsietsz
helyére természetességig
megfested hirtelen
amit játszol
mohót vagy lustát
amit aztán szorgalmasan
elfirkálunk
amit hangoddal
amiből nincs kiút
csak szerelem
amit keresek
pont ott ahol üresen
maradt csókom helye
amit kitalálsz
utánajárni nálad nem
időpocsékolás
amit tudok
felmérhetetlen de
egyedül és mégis veled
boldog vagyok
amit széppé
teszel meghittebben
ki mással is élheti meg
az ember
– fénylassúzás –
sebes sodrású fényed időt-
lenségbe kavarná szívemet
emléked olykor felsebzi szavam
most nem hullhatok ölnyi reménybe
ezért kérem a szádat hangtalan
Mindegy.
Alkonyat.
évszakonként bátorítalak
monogramonként megsiratlak
halovány lépteimből aprócska halad
feloldozásod szabaddá teszi
eltúlzott bátorságomat
Mindegy.
Alkonyat.
minden égvirágos csillaggal társítalak
az ablakon -hófúvástól hobbitos jégvirágig-
kinézek s Te belém látod magad
rögtönzésül megedzve szárnyamat
lélekszakadva olykor kívántalak
Mindegy.
Alkonyat.
már nem mardos homoktengerré
száradt öntudat míg éltél vártam
utánad eredtem kertekben
a víz felett aranyos gyökércsakra
színben árnyékokra pulzált a Nap
míg kidobálták maguk újra meg
újra ficánka halak
Mindegy.
Alkonyat.
őszes szőrös kő volt szívem
de jöttél kicsiny tenyerembe fért
lapátkezed két ujjbegyének köze
belátom hamar betöltötted
hiányos üregem szóval vagy
Mindegy.
Alkonyat.
habár “chi”-féle lényeges
napsugár-valóddal tudtam mit ér
ha cselekvésben dobbantanak
nyáron csak kétszer
ősszel is egyszer szépnek láttalak
Mindegy.
Alkonyat.
rád férni csak a felhők felett
szárnyam megedzve azt hiszem
széles fényű tengernyi halak
bántott ha megsirattalak
feloldozod gyávaságomat?
nap és hold vagyunk egyben
bennem sugaras sárga fényed
benned hold érzetem folyékony
részeg öröme kurjantás-szelíd
nálam a kőtörmelék ami meg-
szilárdítja a hegyeknek útjait
igazabb alig lehetnénk párban
amit kimondasz széppé teszi
lelkekben a sok-sok kis világot
fejjel egyikünk sem rohan falnak
azért mert végtelennel kezedben
igazgatsz és árulkodó erény
az erőnk mert puha palást
legelőnk és medertelen tenger
időnk túl van azon is ami jön?
Orrából átlátszanak a folyó
könnyei; színes tébolyánál
fegyelmezettebb-e ha szól?
Nem tükröt tart.
Nem jövőt ír.
Nem mond.
Ha mégis érezvén
átkergeti önmagát
fényesedő egyedüllét,
barát, szerető
gyógyító eszközein.
Megvetni ezért butaság.
Balsors helyett fenyőfán zoknifűzérei.
Mert szenvedései türelmesedő isteni kéz
– hajónk – halhatatlan tengerén az orr
levegővételének habja: szó.
