Felhasználói fiók

pókmajom csüngve

finomtested megvédett

éteróriás

ezt a gubbasztást

már soha el nem felejtem

mégis te voltál

A golyók helyükre gurítása, átlátszó tenyérnyi játékdobozban

fontosabb, de megadná a vers valódiságát, a ritmust, ki írta.

Tökölnék vele, de jössz, szemben vagy, belül jelzőkészülékem.

Mondtam, hogy ez is naplójegyzet lesz.

A készülék másodszor jelez,

biztos, hogy fontosabb a fadoboz-versem?

Nézésed árulja el,

vagy inkább, ahogy mertünk, taníthatóvá engedi magát a test.

Ebben jelen vagyunk mi, persze rég volt egy-két órája se, hát ilyen

ez?

Nem pazarlás erre szó, csak egy gyöngyöző halántékú ember,

bennem meg előrefuttatott már érzésben, hogy mi is várható.

1. belülről átjár még a fény

1. belülről átjár még a vér

1. belülről átjár még a szó

1. belülről átjár káma és manasz

1. magyarosítva: kamasz és mamlasz

1. belülről átjár még a csók

1. belülről átjár még a tett

1. kívülről átjár már a kék

1. tovább adom álmokban gyógyalak

1. kívülről átjár már a fény

1. kívülről átjár már azér’

1. kívülről átjár már a nap

1. kívülről átjár káma és manasz

1. kívülről kamasz és mamlasz

1. kívülről átjár még a csók

1. kívülről átjár még a tett

1. kívülről már hétszínű a fény

1. kívülről jár-e át az, az, az…

1. kívülről a feltétlen s szeretet

1. kívülről átjár salaktalan

          belül tisztábban bizsereg

fehér fogú boldog hóvirágok

kertek, erdők, nagyvilágok

lányok haja szirom-szálas

rövidre nyírt barka fejét

férjek csokrán aranyesőt

teleszedik  kezük, ölük

újat érlel nevetésünk

tavasz van már hálateli

hogy fogjuk ezt megköszönni

ne halj meg te gyönyörű kentaur harcos

osonj bár föld alá vagy égbe fel innen messze el

csak élj persze ezt is elengedem s ha

napsugárszemed sugara a végtelenből néhanap

rám tekint az úgyis több

mint e földön bármi rím

csak azt adtam neked mi úgyis tied

szentjánosbogár-szerelmedet

visszatükröződnöm is csak szépen

fénytengelyünkön át érdemes

Annyira szeretnék újra alkotni – a játék örömével -,
mint horgolt ruhát játékbabának, rajzolni  színes fényt,
festeni, te mögülem nézed – a vállam felett – titokban
odaállva. Elengedett vágyakkal zabál fel helyette Hiány.
Mert hiány itt kimondhatatlanul végtelen érzésű tenger,
mégis robotként-űr féltésben virágzó figyelemmel, és
a türelem, legalább az, elrejtve robbantja szívben a célt:
megküzdenék mindenkivel már egyetlen veled-holnapért.

Tenyered fészkébe helyezem fejem,
bent szelíden ül vagyban a gond.
Gyógyítva kisöpör kristálykék huzatot,
űrbe mártózik bambán szép tudatunk.
Ugratlak lágyan, mert hiányt pótol e fény,
kezed éke lettem, és Te élsz-e még?

Lejönni hegyről, lentről fázni fel,
botorka lelke fogytán, s miközben
csupán táncot feled; ott belül e test
alagútüres. Mégis pislákol a tett,
hisz jól eltanultat feledni sem lehet.
Merész az is, ha horpadt szemhatár
-sejtekben levegőz, üresből forma jár-
befelé sok ösvényt futtat meg a csend,
válaszol spontán-hirtelen, figyelmesen,
egyensúlyban tud mindenkor féktelent.

Elfogadtam inged második gombját,
ami legközelebb van
szívedhez.

Pókmajomként csüngve finomtested megvéd
éteróriásként is, e gubbasztást
én már soha el nem felejtem.
A biztonság és bizalom
mégis te voltál ott is,
tudom.

Mint kiscicákat előlem,
védd meg.