Bekötött szemmel. Távolságok időutazása.
Magnólia szirmai közé keveredő bohóckönnyek.
Lótuszvirág hónalján a végtelen várakozik.
Belefárad-e? Azt nyitva tartani gyógyulásra.
deeplomma takarítónő lett. szilveszter éjjelén felzokog. megszüli deeplommáját.
az anyaságot: templomi remetivás…ívást.
egyetlen szabálya: örökmozgó elme? a világ
képzelete nem…radírozza ki homlokán. a
vajúdást. nem értelmezi szalmazsákja lótetveit. bolhából csinál elefántot? üreges
füleiben nappali fény lett várakozása. mint
vakond, vakon foltozza be sorsának útkeresz-teződéseit. a minek ajkán madár csipog. bele
gondol, ázik a nyári tájban cipelhetőbb cédrus…
ki figyel a filmre*, saját emléket
tisztogatni sem kell, mindig fényes
helyére tenni magunkban, ugyan
pont itt a lényeg, magától oldódik:
magától motivál, engem meg se kérdez
mégis él – a jelenben is -, elhagyni nem
tud, emlékkatarzis, vízesés, kék ég
bárminek nevezzem,
kék kezét amíg rám fordítja
isten( t ) vélem
*(szex és pszichoanalízis)
Hajad tincsei közt ujjaim rálelnek tisztásodra.
Tapasztalatlan ösvényeken sugaras erőd megiramodna.
Mint elcsitult csónak ringása, forgó virágölünkbe
értelmetlen ősi nyelv csengő szavai lepotyognak,
és mi, fénywattos megistenült izzók
beolvadunk-e égi otthonunkba?
Csak egy tanítvány voltam,
könyvekből tanultam vagy
életet mi megtapasztalható;
egy embertől:
sokat.
Csak egy nő voltam,
vártam nagy szerelemre,
téglákból hétköznapokat
építget, ne, hagytam a
pasikat a francba,
majd…
Csak egy ember voltam,
szenvedéseimben is
magamban hordva azt,
hitet viselt a szív,
a többi felsírt,
a maradék
minek.
Csak szerelem voltam,
cigire gyújtanék elbújva,
megint egy nő jön,
alig vártam, hát itt!
Ne vegye észre…teszem.
Szép Ő.
Csak egy anya leszek,
szemüvegben tanárnénitől
a könyvtároslányig,
önállóság átad, lustaságot
brrr, azt ne, egóm
bővelkedő…
Csak isten is vagyok
e tapasztalható átmenet
amit az állandóságban
tudatosít ha boldog
ének ha csukom
ha kinyit
ha ámen
hó
Érvénytelen
v betű ajkáról
felvértezetlen
vér színű ajkam
ha-ha-hó
testem ürességed
ritmusa
a part tengernyi kavicsát
tejcukorrá morzsolja
a talp
elfolyt vizeink
színeit
mégis fényem
ékesíti
van hogy a hold eltelik aztán karcsúbb
mint a Kedves
kékszárnyú angyalok a fákra deret permeteznek
derűnk is ez
hiszen a napi lábmosáshoz tellett
de tudnod érdemes
hogy
bízom benned
Minden szemszög jelenet,
de érik a bölcsesség az arcon.
Mosolyban immár több
tisztaság mint a harc most.
Ezért fut középen már –
szemgödreink zsákja bebarnult –
két finom fonálként spirálja.
Mentegetőzni képes(-e),
a szerelem örökös hála,
gyógyír, mert van még utána.
Naplójegyzet 2020 01 01
Mennyi izgő betű fut, szalad – mondjátok?
Három regény, három regényhős?
Sok statisztámmal vagyok csak Én?
Spirituális egómmal jártasan.
Szomorú üres fejem?
Bőgőmasinás bátorsággal szembejön
olykor a (az aki a) épp a legrészletezőbb
irodalmam.
Árnyék sziluettje se voltam. Mindenhonnan forró nap közeledhetett,
vakon, elhittem, ha turisták, úgyis mást szúrnak ki fordítójuknak, de
távolabbi integetősben bízva, csak-csak felkaroltam magamban azt,
földig koptatott orral, lenn forrósággal, ki izzadtan magommá haladt.
A horizont szárítókötelékén, még az is ökörnyálfinoman állta utunk,
bociszemek bambulásában is, ha rózsaszín szemüveget viselhetnénk!
Gondoltam akkor titkon, mert a sarkon fordulásnál legalább kilátszott
vizes foltként, hogy nem szívesen ringatom spontán hitű bánatom?
