Összes Napló

 


Csak úgy
3 hónap ezelőtt 5hozzászólás

Nem láttam tengert, sem sivatagot, sem magasba nyúló hegyeket. Lankás dombok erdeit járom. Gomba, elsuhanó őzsuta, vaddisznó dagonya, erdei virágok a látványosságok.
Az erdő harapható levegője szétáramlik roncsolt tüdőmben. Suhogó fák, félhomály sejtelmei, bekandikáló fénynyaláb aranya, semmihez sem fogható víg madarak dala, mennyi melengető érzés.
Átölelek néhány megtermett tölgyet, érzem a bennük áramló energiát. Mintha apám s anyám ölelne vissza.
Majd újra a városi kongó lakásom, amit nem tesz hangulatosabbá az erdőből elhozott üdezöld páfrány sem.

Elnyűtt életek
5 hónap ezelőtt Nincs komment még

Meggyűlölte a férjét. Az hétről hétre részegre itta magát. Ilyenkor magatehetetlen volt, bevizelt, összehányt mindent. Az asszony szó nélkül, de undorodva feltörölte, eltüntette az árulkodó nyomokat. Többször készült elhagyni a férjét, de belátta, hogy nem tudja eltartani magát, a fizetése még kosztra sem elég. Hát tűrt és takarított. Egyszer-egyszer altatót tett a férfi kávéjába, borába. Nem értett a mérgekhez, de elhatározta, hogy lassan megöli. Ám az altatóval nem érte el a célját. Beleunt. És nyelte a könnyeit.
Egymáshoz vénültek. Betegség kínozta a férfit, a szíve rendetlenkedett. Átgondolta egész addigi életét. Szégyent érzett az eltékozolt évek miatt. Abbahagyta az ivást. Egyre többet segített feleségének, lejárt vásárolni, amit fiatal korában soha nem tett meg. Egy hajnalon a férj rosszul lett. Felesége felriasztotta a szomszédot. Ő hívta a mentőket, de már késő volt. A férfi pattogott az ágyon, majd lefordult és meghalt. Nem lehetett újraéleszteni. A halottszállítók elvitték. Az asszony ijedten kucorgott magában, ürességet érzett. Éjjel az utcán rohangálva kereste az urát, hangosan szólongatta őt. Egy járókelő alaposan lehordta. Nem vette észre az asszony tébolyát. Napokig nem látták a szomszédok. Síri csend volt a lakásban.
Beszakították a bejárati ajtót. A nő az előszobában mozdulatlanul hevert a szétszórt ruhák között. Már kihűlt.

5 hónap ezelőtt Nincs komment még

Sohasem tudta igazán megérteni, sem pedig elfogadni, hogy miért mindig ő volt minden szituációban az ún. feketebárány? Miért állandóan őt bántották, alázták, verték, vagy kedvtelésből rugdosták össze a nagy általánosságban azok az antiszociális, vagy pszichológiailag súlyosan degenerált idióta kamaszok, akikkel rendszerint még a saját anyuk sem bírt?
Egy ember totális fizikai, és pszichológiai tönkretételének több lehetséges forgatókönyvváltozata is létezik.
 Könnyedén előfordulhat, hogy akár az évtizedek alatt összegyűjtött égető, és pokolian fájdalmas lelki sebek egy nap elfertőződhetnek, és akár még az is könnyen megeshet, hogy az ember egy átkozott bosszútörténet kellős közepén találja önmagát, ahol a vérengző farkasfalka csupán csak néhány nyüszítő kiskutyusnak tűnhet a brutális bárányok társaságában.
A végtelenített elkeseredettség pszichikai állapota teljesen képes megváltoztatni, majd totálisan elidegeníteni az egyes rettegő, árnyékuktól is megijedő embereket kortársaiktól. Nem kellene bonyolult segédeszközök néhány ördögien galád terv végrehajtására.
Vegyünk egy bulldog, vagy rottweiler-típusú félig normális kutyát, akit a gazdája szükségképpen a torkok megfelelő átharapására idomított be, vagy mondjuk a csábítóbb vérszagra, és akkor az általában szerencsétlenül járt áldozat futhat minden összekapart, maradék lelki energiájával az adott vérengző harci eb bárhol, bármikor megtalálja, és felfalja.
Vagy egy másik kézenfekvő példa. Van egy rendes diák, akinek az apja történetesen rendőr, és mivel általában a rendőrök viselnek szolgálati fegyvert, és azt gondosan elzárva tartják családtagjaik elől mi a helyzet akkor, ha az illető diák megtalálja a megfelelő kulcsokat, és másnap titokban a hátizsákjába rejti az adott fegyvert, hogy kicsit is megleckéztesse galád, folyamatosan szemétkedő rosszakaróit?
Igen! Minden kétséget kizáróan a kés lesz a megfelelő fegyver! Elvégre az legalább minden háztartásban alapeszköz, tehát könnyedén beszerezhető. Kivételek a börtönök! És különben is a fiatalkorúak mindig kevesebbet kapnak, vagy jobb esetben megússzák a dolgokat.
Általában minden esetben ő volt az áldozat, vagy az üldözött akit aznap újfent móresre szándékoztak tanítani, tehát mintegy szükségből a leckéztetést választották ahelyett, hogy megpróbáltak volna vele kompromisszumot kötni, vagy ne adj ’isten megismerkedni.
Igazából sosem tudhatta meg igazán, hogy mások mit is gondolnak róla, vagy hogy egyesek miként vélekednek, hiszen senkinek sem engedte meg, hogy igazán megismerjék. Persze ha tegyük fel csak úgy gondolatban ásott volna egy titkos alagutat az iskola alatt, mint Edmund Dante, vagy Andy Dufresne akkor egészen biztosan megúszhatta volna az ellene elkövetett elvetemült, ízig-vérig gonosz ütlegeléseket.
Megtanulta a hazugságok, és a szavak értékét. Rászokott a hazugságokra. Egyáltalán nem azért, mert ez valami menő, vagy éppen jópofa, vicces dolognak, mókának tűnt kezdetben – sokkal inkább azért, mert túl kellett élnie a mindennapokat vagy így, vagy úgy. És amennyiben rendszerint nincs az ember kezében legalább két mentőötlet, vagy egy harmadik terv, akkor valamit kénytelen muszájból improvizálni.
Ha bárki megkérdezte tőle, hogy mivel töltötte az idejét engedelmesen azt felelte, hogy a szobájában üldögélt és leckét, meg házi feladatot írt. Aminek csak egy része fedte a valódibb igazságot. Később olyannyira belejött a hazudozásba, hogy hamis információkat kezdett el kamuból, és persze szándékosan terjeszteni osztálytársai között. Például, hogy megdöglött a tengerimalaca, és az ékszerteknőce, és azért nem nem tudott iskolába menni, mert temetésükre kellett mennie. Amikor később ez a kissé házsártos, és marcona osztályfőnöknő fülébe is eljutott, és behívatta magához a tökéletesen gyanútlan, és semmiről sem tudó szülőket az apuka főként az utcán tajtékzani kezdett, majd heves, kiszámíthatatlan dühkitöréseket produkált, míg a gondoskodó anyuka csak a fejét csóválta, és nem egészen értette, hogy egy szem fiacskájának miért is kellett ezt művelnie.
– Kicsim! Miért csináltad ezt? Csak nem bántottak megint?! – nézett vele farkasszemet az anyja, mert tudta, hogy ezt ki nem állhatja, mintha vallatnák. De azonnal magához ölelte, amikor szivárgó krokodilkönnyeket vélt felfedezni a megviselt pufók arcon.
Valahogy mindig is érezte, hogy a végletekig leegyszerűsített hüppögés, vagy megviselt, fájdalmasan kínzó sírással előnyösebben sikerül manipulálni az embereket. Már akit lehet. Apja kisebb-nagyobb dühkitöréseit, vagy nehezményező haragját még így sem tudta sok esetben kikerülni.
– Átlátok ám én rajtad kis haver! Anyádat elcsábíthatod, de engem nem fogsz! – állt elé egy nap. –Miért kell neked mindig balhét keverned? Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint a többi normális gyerek, akik kicsit az életet is élvezik a változatosság kedvéért?! – apja nagyon is értett hozzá, hogy miként fossza meg a soványka önbizalmat, és ingatag lábakon álló talpraesettségtől, és a nyilvános megszégyenítés volt az egyik specialitása. Erre többek között akkor jött rá, amikor kontroll vizsgálatra kísérte a kórházba, mert autóbalesete volt.
Világ életében úgy érezte senki sincs akiben igazán megbízhat, legfeljebb anyjában, de hát ő is állandóan dolgozott, és nem szabadott túlzottan megterhelni az apró-cseprő mindennapi problémákkal.
Hogyan is állhatna az őt ért szánalmas sérelmekért elegáns bosszút? Na nem olyan megtorlásról, vagy elégtételről beszélünk, melynek lehetséges, vagy járulékos veszteséggel járhatnának – sokkal inkább egy olyan komolyan, jól átgondolt döntésről, mely mindenképp gyökeres hatással lehet egész további életére, mert ezt a mostani életet már egészen egyszerűen nem bírta sem eltűrni, sem elviselni. A mindennapok sokszor úgy összefolytak előtte, mintha egyetlen tömör, folyékony, ragadós fekete iszap, vagy massza lenne, melybe az ember, mint a ragasztóba egyszerre csak beleragad, és akkor agyő további életlehetőségek.
„És ha ellopná a Fűrész Laci apjának rendőrségi riasztópisztolyát?” – törte a fejét, és az ötlet egyre csábítóbb felállást képviselt kamasz fejében.
Egyik nap iskola után totálisan kimerülve, és leigázva az aznapi újabb macska-egér háborúskodástól, és ütlegek egész sorozatától éppen hazafelé lopkodott, mint egy fürge tolvaj, amikor az egyik vegyesbolti eladó – aki szerencsére szüleit is ismerte -, behívta magához a boltba, és kérdőre vonta.
– Nézd! Semmi közöm az életedhez, de nem gondolod, hogy ideje lenne már végre megvédened magad, mert ha nem teszed még jobban a fejedre nőnek ezek a gonosztevők! – megfontolt, bölcs szavaival mindig a lényegre tapintott. Sohasem használt felelőtlenül, vagy meggondolatlanul olyan semmitmondó kijelentéseket, minthogy „egy férfi mindig megteszi ami egy férfinak meg kell tennie” stb.
– Igen János bácsi! Megértem! – horgasztotta le bűnbánó fejét. Enyhén telt ajkain éppen csak megszáradt az alvadt fémesízű vér, mely a legutóbbi vesztes verekedésének sajgó, égő emléke volt.
– Szüleiddel beszéltél? És mi a helyzet az iskolai tanárokkal? Senki sem tudna neked segíteni? – az öreg boltoson látszott, hogy őszintén aggódik, mert neki is volt két unokája, így teljesen természetes, ha előtörtek belőle a szülői védekező ösztönök.
– Sajnos nem… – felelte kissé bizonytalanul, és már közel állt hozzá, hogy sírósan legörbült szájjal kisírja magából aznapi megszégyenített fájdalmát.
– Ugyan már! Ne keseredj el! Inkább azon gondolkozz hogyan tudnál úgy túljárni az eszükön, hogy az nekik legyen rossz! – jutalomként, vagy inkább hősies viselkedéséért szürke papírba csomagolt neki húsz szem smaragdzöldszínű gumibékát.
– Igen… köszönöm szépen János bácsi! Viszontlátásra… – felelte, majd továbbra is a panelházak tövéhez lapult, mert eggyé szeretett volna válni saját árnyékával.
Régebben szeretett volna önvédelmet tanulni, de persze megint apja volt az, aki lebeszélte róla, mondván totális időpocséklás az egész.
– Még hogy önvédelem! Nevetséges vagy! Akkora a segged, hogy még az oktatód is kiröhögne! Ezt akarod?! – apja újságjába mélyedt cinikus mosollyal egy újabb ürügyet szolgáltatva rá, hogy minden maradjon a régiben.
Valósággal viszolygott az „én mindig megmondtam” és a „bezzeg az én időmbenezés” anekdotáitól.
Másnap néhány osztálytársa már várt rá az iskola melletti  gusztustalan vörössalakos színű sportpályán, ahol rendszerint oltári nagy balhék, és verekedések zajlottak a tanárok pedig rendszerint minden esetben úgy tettek, mintha nem történt volna semmi.
– Szevasztok! Na mi a pálya? – kérdezte egyiket a másik után.
– Figyuzzál! Mit nyúltunk le az egyik köcsög faterjától? – egy kisebbik srác máris egy komolynak látszó, fekete krómszínű pisztolyt húzott elő hátitáskájából, és roppant büszke volt, hogy egyáltalán megmarkolhatja a fegyver hideg testét.
– Ti nem vagytok eszeteknél! Elment a józan eszetek?! És ha valaki beköp, vagy meglát a végén még igazgató fegyelmi lesz ebből! – kezdett aggódásba, de igaza volt, mert ez már nem tréfa dolog.
– Hé, haver! Most akarjuk, hogy a rohadékok egyszer és mindenkorra leszálljanak végre rólunk vagy nem?! A dolog két esélyes! Mert ha nem akkor továbbra is folytatni fogják újra és újra te meg a hájas seggeddel naponta telesírhatod anyuci párnáját. – kicsi a bors, de mindig erős. Gyurka mindig a lényegre tapintott.
– Figyelj! Én is szívesen elintézném egy életre ezeket a szemétládákat, de börtönbe akar kerülni csak mert kinyírtál pár srácot akik szívóztak a kisebbekkel?! Szerintem ez akkor sem helyes megoldás!
– Ki a szart érdekel, hogy mi helyes és mi nem?! Szerinted a drágalátos szüleinket érdekli, hogy mi folyik a suli falain belül? Vagy az igazgatót a fizetésén kívül érdekli, hogy mit csinálnak a diákok egymás között? Szerintem kurvára nem! Én mindenesetre nem fogok tétlenül ülni a seggemen, amíg megrohadok inkább cselekszem! – a kisnövésű srác szavait heves tapsolás, és tetszésnyilvánítás fogadta.
– Döntsd el, hogy velünk vagy, vagy ellenünk!
– Én mindenkit egyformán a barátomnak tekintek! De ezt ne kérd tőlem!
– O.K. Nyúlbéla! Akkor ezennel jelképesen is ki lettél szavazva a körből! Volt nincs! – azzal mindenki hátat fordított neki, és bementek az osztályterembe.
A nagyszünetben a szokásosnál valamivel vészterhesebb csend telepedett az egész iskolára…
A legtöbb gyerek azonnal rohant az udvarra játszani, vagy szórakozni kicsit, még a nagyobbak is. A teremben egyedül az öt legjobb barát csoportja feszengett, topogott, mert senki sem akarta magára vállalni, hogy meghúzza a ravaszt.
– Tudjátok mik vagytok ti? Idióták gyülekezete! Az bizony! Ne csináljatok semmi olyasmit, amit később meg kell majd bánnotok! – mondta mindenkinek a padban szorongva. Éppen annyira volt feszült, és ideges akár a többség, csak valakin ez meglátszik, valakin pedig nem.
– Ohó! Nézzétek csak! Megszólalt véleménykisasszony! Hát mondok én neked valamit! Gyáva nyápicokra nincs szükségünk! Majd megteszem én, ha senki másnak nincsen töke hozzá! – azzal tűntetően kivette az egyik fiú zsákjából a fegyvert, majd amikor a filmekből ellesve megpróbálta megnézni, hogy megvan-e töltve a pisztoly mintha önálló életre kelt volna automatikusan elsült.
A nyurga, kisnövésű srác pólóján hirtelen egy szivárgó folt kezdett el fokozatosan növekedni, mely aztán vérfoltot hagyott mellkasán.
A többi barátja csak állt feje felett tétlenül, míg a pufók srác megpróbálta újra éleszteni sikertelenül.
Mikor az iskola vezetősége, és az osztályfőnök is megtudta, hogy mit terveztek, és hogy mi történt az egykori öt jóbarát igazgatói megrovást kapott, míg a nagyobb gonosztevők továbbra is ott folytatták a zsarnokoskodást, és a kisebbek nyomorgatását ahol abbahagyták.   

5 hónap ezelőtt Nincs komment még

Lassan több a halottam, mint az élő ismerősöm. Elég lesújtó gondolat. Szomorúság lengi át az életem, és ez, tudom, nem jól van így. Tulajdonképpen örülnöm kellene: vannak okos, felnőtt gyermekeim, kedves unokáim, és pár rokon. Van munkám, ahol ráadásul szeretek dolgozni. Az öregedéssel járó fájdalmakat leszámítva tehát nincs okom panaszra. Mégis. Valami nem passzol. Jövőképem megszűnőben. Már nem nézek tévét, nem hallgatok híreket, bedugtam a fülemet, hogy kizárjam az életemből a celebeket, a politikusokat.
Szerény környezetben lakom, nincsenek hivalkodó házak, rongyrázó emberek. Kétkezi, munkától kérges kezű emberek laknak itt mindenütt. Nincs nyalizó természetük. Ami a szívükön, az a szájukon. Mit is mondhatnék: manapság (is) bűnnek számító tulajdonság. És ami szörnyű az egészben: megérdemlik sorsukat sokak szerint. Azok szerint, akik felfelé nyalnak, lefelé taposnak. Vagy belepottyantak a készbe. Hagyjuk!
A társadalmunk beteg. Kiforgatott értékrend dívik. Ráadásul itt az öregség problematikája. Nincs igazi lehetőségünk betegségekkel terhes, koros szeretteink gondozására. A demens idősek pedig végképp magukra hagyottak. Leszedálva, ágyhoz kötve közelít feléjük a halál. Micsoda sorsok!

Én Istenem
8 hónap ezelőtt Nincs komment még

Én Istenem,

jó Istenem,

egy percet kérek,

adjál nekem!

Hallgasd az imát,

szívem szavát!

 

Én Istenem,

jó Istenem,

egy percet kérek,

adjál nekem!

Ha meghallgatod

kérésem,

meghallhatod

szívverésem.

 

Én Istenem,

jó Istenem,

egy percet szeretnék,

adjál nekem!

Nem magamnak

kérek,

neki segíts, kérlek.

 

Én Istenem,

jó Istenem,

egy percet kérek,

adjál nekem!

Feltétlen szeretem,

nekem ilyen,

ez a szerelem.

 

Én Istenem,

jó Istenem,

egy percet kérek,

adjál nekem!

Időben, hogy

megértsen,

ebben segítsen

nekem,

én Uram,

én Istenem.

Ámen.

 

11 hónap ezelőtt 1 komment

Ma már, ha a tükörbe nézek,
barátként pillant rám a csend,
elhalkultak a mély zümmögések,
kialakult a nyugodt rend,
már nincs vacogás
a mély hullámzó vágyon,
béke van, a vihar odakint maradt,
lassan távolodik, mint a mámor,
ha a mulatozásnak vége szakad,
és éjszakánként,
mikor a test elfáradva aludni tér,
a lélek árnytalanul, osonva szökik,
halkan vándorként útra kél,
hozzád érve, föléd hajolva
simítja meg alvó arcodat,
majd tovább fut,
csendben,
halkan,
lábujjhegyen,
mint egy röpke szálló gondolat.

És reggel, ha a tükörbe nézek,
barátként pillant rám a csend
mert hajnalra újra itthon van a lélek
és visszaáll a nyugodt rend.

1 év ezelőtt 1 komment

A talin elkészítettem szerény technikámmal – mono – a felolvasások és az egész “szeansz” hangfelvételét. Ezt megspékeltem a Bereczki Gizustól kapott három fotóval, címmel stb. Így egy “videó” lett belőle, amiben a három fotó 1:12:44 ideig tart (addig látható), elmosódva:

Ehhez minden toronylakónak jó szórakozást, legalább egy-egy halvány mosolyt kívánok!

1 év ezelőtt Nincs komment még

Már elmondtam minden imámat
de most nem hallgat meg az ég,
az estét ezzel zártam
és bár a hajnal sem jött még,
Te szívemben újra itt vagy.

Elengedlek hát újra.
Előtte,
zsebeidbe lopom a fényt,
szemedbe az álmot,
szívedbe magokat ültetek
a szeretetét,
remélem marad belőlük,
hogy néhányat elvethess majd,
ott az álmaid földjén,
elég.

És mikor rájuk találsz
a hiányom sose érezd
kívánom, kérem,
sem enyémet, sem a szómét
éld teljesen az életet
a választott valódét,
legyen mindened kristálytiszta
mint az égből védő angyal,
élj,
élj ahogy szeretnél,
Én az emlékben maradjak,
maradjak meg,
örökké.

 

Párban
1 év ezelőtt Nincs komment még

Ha a párod megtalálod,
Boldogság lesz a világod,
Utad nem egyedül járod.

Kézen fogva hogyha mentek,
Még a fák is énekelnek,
Ágaikkal ölelkeznek.

Merre jártok, ragyog a nap,
Virág nyílik kék ég alatt,
Rügy kipattan, bimbó fakad.

Ha az ajkak összeérnek,
A szívekben tüzek égnek.
Ámor nyila, énekelnek.

Zöld szemedben hogyha látom,
Önmagamat megcsodálom,
Csillag izzik szembogáron.

Ágyam veled én megosztom,
Gondjaidat vállon hordom,
Örömödben is osztozom.

Az a legjobb, mikor ölelsz,
Úgy szorítasz, égig emelsz.
Álmaimban is ott leszel.

Tégy boldoggá, arra kérlek!
Nevess mindig! Veled élek.
Előttünk áll még az élet.

Ha az úton együtt megyünk,
Erősebbek akkor leszünk.
Áldás kísér, amíg élünk.

  2018.09.08.

Hajnali mámor
1 év ezelőtt Nincs komment még

Bíbormámorban úszik a reggel,
Ragyog az ég alja.
Isten ujja festi a felhőket,
Felkelő nap tündöklik rajta.
Hajnali hangok lassan élednek,
Csicsergés cseng a körtefán,
Szellők szárnyán levelek zizzennek,
Jó reggelt!- súgják halkan,
S üzenik, milyen szép is a világ!