Egyéb

Karácsonyi – emlékek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A karácsonyi ünnep “varázslatában” az érzékeny lélek valami kifürkészhetetlen módon…

 

János apostol Krisztus „világba jövetelét” az ? evangéliumában, „szükségszer?en” égi nyelvezeten közli velünk a közölhetetlent: ti. a genezis isteni titkát, eredetét, célját. Az üdvtörténetbe enged betekintést. Az égi logika szintjén. Az alászállt Ige, íme, testté lett, köztünk lakozott, és elhozta nékünk a világosságot, az örök életet, az Atya kegyelmét, hogy eltörölje a b?neink miatt támasztott adóslevelet.

   A karácsonyi ünnep „varázslatában” az érzékeny lélek valami kifürkészhetetlen módon, észrevétlenül Isten közelébe kerül. Emlékszem egy karácsonyra, otthon Káván. Ez volt a hajléktalanságom utáni els? szentestém. Egyedül vagyok, de mégsem vagyok egyedül. Csend van, tökéletes csend, mintha a Kozmosz benyomódó szövetfelületén lépdelne az ember, s csak rá kell bízni magam a Vonzásra, mint magának a vitorlásnak a szélre. S ebben a minden pólust kitölt? csendben, karácsonyfa és kislámpa meghitt fényében, hirtelen felbukkannak a gyermekkori karácsonyi esték boldog-feszült várakozásai, s valami földöntúli békesség takar be, olyan amilyet csak nagy bels? sírás után érez az ember.

   Emlékszem – ekkor a fényekben felragyogtak a gyermekkor karácsonyai. Valahogy az emlékeimben mindig hullik a hó, valahol halkan harangoznak, minden a helyén van: a karácsonyfa, alatta az ajándékok, s ott vagyunk mi is gyermekek mind, kipirult arccal. És újra hallom apám hangját, aki a Lukács evangéliumából elolvassa a Kisjézus születését. S újra hallom anyám gyengéd-kedves hangját. S ekkor – igen, látom a jászolt, a puha kánaáni éjben tündökl? Csillagot, s igen, újra hallom az angyalok énekét is. Ott térdeplek a jászol el?tt a pásztorokkal, meg a három királyokkal. Csakhogy ezek nem díszletek, hanem valóságosak. Mert az igazi Jézus-születés a szívben történik.

   Aztán feltünedeznek a hajléktalan szállókon eltöltött karácsony-esték. Itt már nincs az a boldog-feszít? várakozás. Karácsonyfa, gyertyák, teríték, fehér abrosz az asztalon, de van valami görcsös felismerés abban, ahogy körülüljük az asztalt -: hogy az igazi helyünk nem itt van. Hanem valahol máshol, családunknál, gyerekeinknél, szeretteinknél. A veszteség érzése úgy nehezedik ránk, mint egy súlyos malomk?, egyedül maradtunk e fél-létben, fekete szmogként száll ránk a magány, ebben az emberlakta egyedüllétben. És ekkor, igen – e fekete sz?ttes magányban – megjelenik vigasztalón a pótolhatatlan Hiány, a béklyókban él?knek a Szabadító, és mi csendesen belépünk az id?k folyamába, megfürdünk, hogy megtisztuljunk. A Gyermek születése mindenki számára más-más élményt jelent. És mégis ott lengedezik a leveg?ben a titokzatos remény és egy új, egy szebb élet iránti vágyakozás. Mert az volt Jahve szent akarata, hogy ezek a szegény, korán megöregedett nincstelenek közt is megjelenjék az ? kegyelmi jeleivel., “mert az a jó, ha kegyelemmel er?södik meg a szív” (Zsidók 13,9) Íme, már olvassuk is: „megjelent az Isten üdvözít? kegyelme minden embernek” (Titusz 2,11).

   S emlékszem, azon az els? hajléktalanság utáni szentestén, ott Káván, ezt suttogták szívemben az angyalok kimondhatatlan békességgel: – Nem vagy egyedül, ne légy szomorú! Érted is megszületett a Szabadító, s nézd, hogy ragyog az éjszakában a Földet az Éggel összeköt? kereszt! És soha ne feled: „Maga az úr megy el?tted, ? lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el t?led” (5 Móz 31,8)., és „semmi sem választhat el téged Isten szeretetét?l” (Róma 8,39). Ma is ezt üzeni neked: „Mert ha én, az Úr, szólok, akkor az az ige, amelyet én mondok, valóra válik késedelem nélkül” (Ezékiel 12,25).

   Isten jelenlétével terhes, áldott karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!

 

 

Hit

Forrásod akarok lenni

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Forrásod akarok lenni.

Zeng? kút. Kezeid közé szorult virág.

Lábaid alá út. Minden és semmi.

Aki nyugtot kínál. Feledést.

A fény erejét. 

 

Hit

SZÓLNAK HOZZÁNK A KAVICSOK

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szólnak hozzánk a kavicsok.
Azt mondod, egy kavics nem tud beszélni,
s mégis, mily beszédesek a kavicsok.

 

 

 

Szólnak hozzánk a kavicsok.

Azt mondod, egy kavics nem tud beszélni,

s mégis, mily beszédesek a kavicsok.

 

Ősszavai vannak a kavicsoknak,

meg örökléttől illatoznak.

Nézd csak, milyen sokszínűek,

mint mikor a vízcseppek ragyognak

virágszirmokon az égre.

Mint a lelked, kedvesem, meleg és átható.

Színesek, mint vidám gondolatok.

 

Íme, beszélnek hozzánk a kavicsok.

A kavicsok, melyekről azt gondolnánk,

hogy nem tudnak beszélni.

Még ma, még ma elküldőm neked

nyelvünk egyik legszebb szavát,

azt hogy: szeretlek!

 

Hit

A házasságtörő asszony

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }(János, 8; 1 – 12)

 

Jeruzsálemben történt ez, a szép, nyári tammúz hónap harmadik napján, a 3792. esztendőben, mely a római naptár szerint Júnó istennő havának 25. napja volt, a Város Alapításától számított 785. évben.

A nap forrón t?zött a Nagytemplom köveire, a hatalmas épület hófehér-aranyosan izzott a váratlan jött nyármelegben.
Jézus, a Krisztus hajnalban fölsétált az Olajfák hegyére, mikor még kellemesen hűvös volt az idő, ott magányosan meditálva föltöltekezett a Szentlélekkel, befogadta Atyja igéit, hogy amikor a tanítást kezdi majd, hibás szó el ne hagyhassa ajkát.

Épp csak kelt a nap, mikor a Betánia felé vezető úton, keresztül a Getsemané kertjén, visszaindult a Városba, bement a Juh-kapun, megkerülte az Antónia-erődöt, és épp jó reggel ismét ott vala már a templom lépcsőjén, és ott megült szépen.

Már nyüzsgött-bongott a Város, de Jézus nem sokat törődött a csühögőkkel, alkuszokkal, mívesekkel és mímesekkel, csak megült ott a Templom lépcsőjén szép, krisztusi csöndben.

Kisvártatva azonban nagy zajgás támadt, mely zajgást ő jó előre megsejtett, és fölsóhajtott. Megint jönnek, hogy próbára tegyék őt, hogy megkísértsék, hogy valami istenkáromlást, vagy császárellenes mondatot szedjenek ki belőle, aminek okán aztán megszaggathatják köntöseiket, és nagy óbégatással beperelhetik, és vagy a szinhedrion, vagy a római helytartó elé hurcolják.

Igen, persze, hogy az írástudók és a farizeusok jöttek el ismét, és egy asszonyt vivének hozzá, a kit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, mondának néki:

„Rabbi! ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő.  A törvényben pedig megparancsolta nékünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz?”

Ó, értette ő, hogyne értette volna: azért mondák, hogy megkísértsék őt, hogy legyen őt mivel vádolniok.
Jézus, a Krisztus nyugodtan ült tovább, épp csak lehajolván, az ujjával írt valamit a földre.

Ám azok mit sem értve, újra csak szorgalmazva kérdezték őt.
Akkor Jézus felegyenesedve azt mondta nékik:
”A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.”
És újra lehajolván, megint írt vala a földre, aztán egy mozdulattal eltörölte amit írt, és megnézte magának az előtte állókat.
Azok pedig hallván előző szép baritonhangon mondott mondatát, és a lelkiismeret által vádoltatván, egymásután kimenének, a vénektől kezdve mind az utolsóig; és egyedül Jézus maradt vala meg az asszony a tanácstalan városlakók körének középen állva.

Minden ízében reszketett még szegény, bűnös asszony, föl sem tudta fogni, hogy megmenekült a köves-haláltól.

Meleg, lágy tekintetét vetette most Jézus a nőre, felegyenesedék, és – mivel senkit sem látott immár a júdások közül – monda néki:
”Asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged?”

Az pedig monda:

„Senki, Uram!”

 Jézus pedig visszatelepedvén a Templom hűs márványlépcsőjére mondta néki:
”Én sem kárhoztatlak: eredj el, és többé ne vétkezzél!”

Az asszony eloldalgott, Jézus, a Krisztus meg a körülállókhoz fordult, és szóla hozzájok, mondván:
”Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”

Értették is, nem is Jeruzsálem jelen lév? lakói, kappadókiaiak, zsidók, szírek, miegyebek: értették is, nem is.

De belenyugodtak abba a mondatba.

*  *   *

Nekünk meg itt van ezerkilencszázhetvenhét éve a kérdés: mit írt a porba, Jeruzsálem városának nyári porába, és mit törölt el Jézus, a Krisztus?

 

Hit

Túlélni – de mit is?

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…túl kéne élni, de mit is? – talán össze tudunk tarhálni két lityi borra -, sóhajtotta reménykedve…

 

Kökin, a huzatos metrókijáratnál
álltunk, mikor így szóltam társamhoz,
mert ha iszom, bizony b?beszéd?bb vagyok,
mint általában – Jocó – mondtam,
úgy emlékszem tán valahogy így hívták –
veszettül hideg van, és én kimondhatatlanul
reszketek kívül s belül, túl kéne élni,
de mit is? – talán össze tudunk tarhálni
két lityi borra -, sóhajtotta reménykedve,
– hé te, anyaszomorító, figyelj
már oda, ki ne essen kezedb?l az üveg.

Hit

Látod, itt lakik

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Látod, itt lakik e külvárosi nyomortanyán…

 

Látod, itt lakik e külvárosi nyomortanyán.
Látod az eldobott injekciós t?ket, az üres borosüvegeket,
és azokat a mocskos pornográf újságokat?
Nézd csak meg jól, öreg, itt lakik, de most nincs itt,
elment valahová.
Most már láttunk mindent…
Gyere, siessünk hazafelé, hátha most igyekszik
vissza, hozzánk, lerongyolódva, kifosztva, egészségileg
teljesen tönkre menve – a drága gyermekünk.

Hit

Költészet dicsérete

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Jó volna a kertünkben a vén
diófánk ágain tanyázó esti szél
énekét valamiképp becsempészni
egy szépségesen szép költeménybe;
de kérdem én, milyen nyomos okom is
lenne erre, hisz’ a szél a legjobb
helyen énekel, pont ott,
ahol énekelnie kell: kint a kertünkben,
verseim virágzó sorai közt, melyeket
vén diófánk ágaira szegeztem

Hit

Oszd szét a szeretetet!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Összekulcsolt kezek.
A hajnali napsugár viola-könnyekkel
beharmatozza a verandát.
Nesztelen remeteként térdeplek,
csodálatos ez a magány,
a szív rejtekén szenderg? emberi beszéd.
Ilyenkor minden elcsitul,
s a tegnapok vérz?, tövises sebeit
jelenléted bekötözi.
Olyan ember vagyok,
ki titokzatos utakra indult,
nyugtalan, menekülve,
pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,
mire megértettem az élet üzenetét.
Szétosztom
most alázatosan magam,
ezt a költeményt,
a szeretetet, a tüzet,
hogy soha meg ne fogyatkozzon.
Fogadjátok a fény szétáradó békességét!
Tudom,
csak tovább növelem a z?rzavart,
ha nem szeretek,
tékozlásom megbélyegez,
idegen maradok
és nem értik meg szavam.
Szeretet…
a legszebb gyöngyszem
szíved ékszerében.

Hit

Hang nélküli beszélgetés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }térdepelek a hegyen…

 

 

térdepelek a hegyen
közel a megnyílt egekhez
s a világ lármája lecsendesül
köröttem és bennem

ott térdepelek a hegyen
egyedül árnyékomhoz szegezve
s nézem az Istent
és az Isten is néz engem
pásztorbotjára d?lve

hang nélkül beszélgetünk

a szeretet titkaiba merülünk

Hit

Ősszel a temetőkertben

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kondul a lélekharang, gyakorta kijársz ide…

Kondul a lélekharang, gyakorta kijársz ide,
mécsest gyújtasz, az éj összepakolja
és elnapolja a világot, hozzád tartozónak,
mégis idegennek érzel itt mindent,
a fejfákat, a koszorúkat, a hervadó virágokat,
az öröklét titkait feszegetnéd, perceket
kérsz, hogy az isteni t?zben megmerítkezzél,
ám, aki nem hisz a megváltásban,
az újjászületésben,
abból a feltámadás sem kér majd.
Mert nincs tisztítóbb és felemel?bb érzés
a szeretet ölelésénél.
És nincsen boldogabb ember annál,
akit az él? szeretet emel karjaiba,
már itt a jelenben,
és azt mondja neki: enyém vagy mindörökre.

 

Hit

Az égi mérleg

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Barabásnak neked és nekem…

 

 

 

 

 

 

Barabásnak
neked és nekem – szabadulás
s megmenekedés

Megváltónknak

kereszt, megfeszítés, széttárt-karú

emelked? ölelés

 

 

 

 

Egyéb

A reformáció rövid története

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Gondolatok a reformációról…
 

Luther Márton a reformáció elindítója el?tt az egyház bels? megjobbításával a reformációt évszázadokkal megel?z? reformzsinatok már foglalkoztak s ennek az ügynek, mármint a megmerevedett egyházi formák megváltoztatásának érdekében az el?reformátorok tusakodtak. Van egy nagyon fontos közös mozzanata szellemi küzdelmüknek, harcuknak, hogy ?k magukat nem hívták el?reformátoroknak, hanem az utókor nevezte el így ?ket.

Luther Márton 95 pontjának eredetije nem élte túl az évszázadok viharait, de számos másolat és ránk maradt nyomtatvány ?rzi még a lutheri téziseket. De mi is indította el Luther színre lépését, mégis mi bújt meg a hírhedt cédulák és a búcsú árnyékában, amit X. Leó búcsúcédula-rendelete váltott ki?

Az akkori hivatalos tanítás szerint a b?nbocsánati cédulák megvételével az ember jobbá tehette korábbi b?neit, illetve annak megvásárlásával csökkenthette hozzátartozóinak a purgatóriumban eltöltött idejét. A hiedelem szerint, amint a pénz halkan megcsörrent a perselyben, a pápa, mint Krisztus földi helytartója elengedte a fizetségnek megfelel?en az elkövetett b?nöket. Tehát a búcsúnak volt valami vezeklés és elégtételadás színezete is.

     Ám ennek az egész rendszernek létezett egy sokkal hétköznapibb háttere is. Rómában ez id? tájt a kor legnagyobb munkálatai zajlottak, az örök városban ekkor épült a kereszténység máig legnagyobb temploma: a Szent Péter-templom. II. Gyula pápa Bramante épít?mesterre bízta munkálatok folytatását, ? pedig a reneszánsz tökéletesség eszményének megfelel?en széles ív? terveket terjesztett el?. A monumentális tervekhez viszont sok pénz kellett. Nagyon sok. A pápai kincstárnak mindezekre meg volt a fedezete, mégis a már említett b?nbocsájtó cédulák befolyt összegéb?l próbálta az építkezésre el?teremteni a pénzt. Róma mindezeket nem ismerete be és inkább egy olyan "szolgáltatással" állt el?, mely ellen?rizhetetlen volt és az egyszer? emberek hitéhez kapcsolódhatott.

    Luther Márton a wittenbergi kolostor prédikátora és a helyi egyetem doktora volt. Visszaemlékezéseiben írja, hogy "szenvedéllyel bújtam a Szentírást és egyáltalán nem tudtam mi az a búcsú, mint ahogy senki sem tudta " . Azért szólalt fel ellene, mert különböz? hírek kaptak szárnyra a cédulákkal való kufárkodásról. Az addig alig ismert Luther – a hagyomány szerint – 1517. október 31-én déli 12 órakor szögezte a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontját. Nemsokára Luther neve ismertté vált egész Németországban, akit Notarius Dei, azaz Isten jegyz?jeként kezdtek emlegetni.

    Tézisei els?sorban a búcsúcédulák vagy a b?nbocsájtó cédulák gyakorlat és a pápai visszásságok ellen szóltak. Kijelentette téziseiben, hogy a b?nöket egyedül csak Isten bocsáthatja meg; csak a hit által üdvözülhet az ember; csak a Bibliát fogadja el; a szentségek nagy részét elveti; vagy hogy mindenkinek jogában áll az istentiszteletet anyanyelvén hallgatni. Luther célja nem az volt, hogy "csúfot ?zzön" az egyházból vagy hogy egy "új vallást" alapítson. 95 tételét röpiratnak szánta, amiben vitára szólította fel az akkor él? teológusokat. A "nagy teológusokkal" ellentétben a kor értelmiségei válaszoltak téziseire, tovább fejtegetve a feltevéseket.

    A pápa kiátkozta Luthert, ? pedig viszonzásul elégette a kiátkozásáról szóló bullát. Tanai mellett kiállt s a német birodalmi gy?lés el?tt ezeket mondta: "Itt állok, másként nem tehetek, Isten legyen segítségemre." Luther tanai els?sorban Németországban és Európa északi felében: Dániában, Svédországban, Norvégiában és Finnországban terjedtek el.

    Míg Luther Márton azon a nézeten volt, hogy "mindent meg kell hagyni az egyházban, amit az Isten igéje nem tilt", addig a reformáció másik kiemelked? személyisége, Kálvin János ennél sokkal tovább haladt. Nála már a második nemzedék kérdései is jelentkeznek, hiszen Kálvin Luther wittenbergi döntésének idején még csak 8 éves volt.

    Tehát Kálvin már nem csak protestált, hanem reformált is, miszerint a reformáció úgy visz el?re, hogy visszaállít. Hallatlan szorgalommal és az ismeretszerzés szenvedélyével tájékozódik az egyházatyák m?veiben, ismeri az újkor szellemi áramlatait, a humanizmus kérdéseit, és felfedezi a reformáció negatív jelenségeit is. Az Isten él? Igéjének forrásához érkezik meg. Azt tartotta, hogy "mindent el kell törölni az egyházban, amit Isten igéje nem parancsol" Vagyis a kínzó új kérdésekre új válaszok kellenek, s ezek megértéséhez vissza kell térni a gyökerekhez, a Szentírás alapjaihoz, az örök igazságokhoz, és le kell fejteni róluk mindent, mindazt, ami az évszázadok során rárakódott, a tartalmi kiüresedést és a formai megmerevedést, mert a Krisztus-hit ebben az új életérzésben már másként szeretné kifejezni önmagát. Mindezeket meg kell tölteni új tartalommal, életszer? új formákkal. Az új töml?be új bor kell. Ez a magyarázata az oly sokszor idézett "ecclesia semper ferormanda" gondolatának.

    Ezért Kálvin minden küls?séget eltávolított a templomi kultuszból, mondván, hogy a 10 parancsolat megtiltja az Isten kiábrázolását. Nem csak a küls?ségekben végzet ilyen radikális változtatásokat, hanem a tanok között is. Eltörölte a szentek kultuszát, hiszen az Isten Igéje világosan kimondja, hogy Istenhez csak egyedül Jézus Krisztuson keresztül vezet az út. A pápaság intézményét határozottan elvetette, hiszen a Bibliában sehol sem találni, hogy Jézus valakit kinevezett volna földi helytartónak. A hét szentségb?l csak kett?t ismert el, a keresztséget és az úrvacsorát. Amiket az egyházi hagyomány emelt szentségekké, mint pld. az utolsó kenet feladását, Kálvin elvetette. S a kereszténység egyik sajátosságának ügyében: a megigazulás (igazzá válás) tanában elutasította azt, hogy a jó cselekedetek érdemszerz?k lehetnek. Egyedül hit által, ingyen kegyelemb?l történik az ember megigazulása. Meghatározóvá vált életében a személyesen átélt bibliai igazság: a "Soli Deo Gloria", egyedül Istené a dics?ség vallástétele. Ezt vallotta a betegségek, és a személyes megpróbáltatások idején is.

    Kálvin a Szentírást helyezte a középpontba, az él? Igét, mert mindenkor elevenen és frissen megszólaló Ige jelenti ki Isten üzeneteit az embereknek. Legismertebb m?ve az Institutió 27 éves korában, 1559-ben jelent meg, a reformáció melletti döntéseinek egyértelm? jeleként, melyben a keresztény hit alapvet? kérdéseit taglalja, következetesen bibliai gondolatvezetéssel.

    Kálvin nevét?l elválaszthatatlan a predesztináció tana. Kálvin szavai szerint: "eleve elrendelésnek pedig Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, hanem némelyeket örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt örökt?l fogva."

    A kálvini reformáció er?teljesebben szakadt el a római egyháztól, mint a lutheri vonal. A protestantizmus irányzatai közül magyar nyelvterületeken a kálvinista vonal terjedt el leginkább.

    Végezetül mit is mond nekünk a reformáció, a reformátorok, Luther, Zwingli, Kálvin szellemi üzenetei? Azt, ha az ?nyomdokain haladunk el?re, egy olyan él? folyamatnak lehetünk a részesei, amelyet az Isten indított el és folytatni kíván még ma is, a mi nemzedékünk életében is – ha mindenkor az él? Igét, magát az Úr Jézus Krisztust helyezzük életünk középpontjába.

    Áldja meg mindnyájunk életét az Úr!

 

 

Hit

Hajléktalan zsoltár

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Porban éljük napjaink…

 

 

Porban éljük napjaink,
gyékényünk nyílt koporsó,
bevalljuk félünk, s?r? siralmaink
közt szánk éhségt?l kinyíltan tátong,
gyülevész had, arcunk árkaiban
napfény-tályog, a titkot,
a kimenekedést keressük,
de csak néhány csenevész bokor
tanúsítja, hogy ahol létezünk,
minden ami él, remél.
Kegyes Urunk, könyörgünk
segedelmedért!

Reszketünk a távollét idején,
a liftaknák, a biciklitárolók mélyén,
és ha zárban kulcs kattan,
?zötten gömbölyödünk össze
viharvert csuháink alatt, megriasztja
bels?nket minden kis nesz-rejtelem,
mozdulat, s még virradta el?tt
távozunk, megfejtenénk a repdes?
madárkák lágy hangicsálását,
de sót kever a járás a szomjhoz.
Felséges, nézd életünk romlását,
áldásod szálljon reánk!

Engedd bémenni szolgáid tágas
helyekre, jövünk nyirkos pincéken
és elképzelt ligeteken át, mid?n
felaprózott sikolyok és holtak
csordái baktatnak fejünkben, segély
minket Megtartó, hogy ne vaksin
tapogatózzunk zeng? tornácaid felé,
Te valál kútfeje reménységünknek,
nincs Hozzád senki hasonló, er?sítsd
atyai szerelmedben életünket.
Seregek Ura, hallgasd meg
esdekl? könyörgésünket!

Hit

És egyszer csak felragyog

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }És egyszer csak, magától – felragyog…

 

 

És egyszer csak, magától – felragyog,
éppen az ég felé ránduló magányunktól.
Megtörtek a szavak, s nem maradt más nekünk,
csak a kigyomlált lelkünk, rongyos szerelmünk.
Amott túl – borosták, pofák és fagymarások.

Árvák, gubbasztók álma; ahol élünk.

Egy szelíd arc, térrel áldott,
megjelenik, felragyogva, egy háromszög? szem.
A tapinthatatlanban, egy szelíd arc;
ha észreveszed, térrel és fényességgel áldott.

Gonoszságunk, keményökl?. Vétkeink,
b?sz viharfergeteg. Minden a mában gyökerezik,
és minden összefügg. Rabságainkban van
elrejtve életlehet?ségeink. Fájdalmainkban az
a mag, ami egyszer majd kicsirázik.

Éppen fogságunkban és összetöretésünkben ragyog fel,

egy szelíd arc,

egy tövisharmattal koronázott arc.

Hit

Sziklák közt virágok

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Szegénységben élsz, de te így szólsz asszonyodhoz:
Nézd, nem vagyunk egyedül,
Valaki ?rködik életünk felett, Ã??minden
nyomorúságunk ellenére csordultig vagyunk örömmelÃ??.
Így van ez.
Mert, akik átadták szívüket Istennek, azok már hitb?l élnek,
hajszálfinoman, pókhálószer?en szöv?dnek Ã??beléje.
Életük magasra hág, s életjellé lesznek az emberek közt,
Ã??mint szegények, de sokakat gazdagítok,
mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis mindenÃ??.
Olyan virágok ?k, amelyek a sziklás bércen
kelnek ki kövek álmai és csillagok himnuszai között,
törékenyen, veszélyekt?l körülvéve,
de ragaszkodva kapaszkodnak a földhöz, a Teremt?höz,
er?t hordozván szétosztják
magukat, mígnem az egész vidéket meghódítják.

Hit

Titokzatos kísértés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…sziklás hegyre kell
felkapaszkodnom…

Vissza kell térnem az emberek közé.
Tüsténkednek az ágak, zöld balladára
fakadnak s az északi jeges szél
markából kiszabadult a madárdal.
Az id? pörögve távozik a nem-láthatóba,
szabályosan; de irgalmasságot nyertem véred
által, lelkembe szöv?dött mosolyod fénye;

s miel?tt elindulnék szakadt-bocskorosan,
rengetegek vándora: egy lépcs?s sziklás
hegyre kell felkapaszkodnom, hol feláldozhatom
hajlékony vándorbotomat, szilaj akaratomat;
és mégegyszer szívem rejtekébe zárom,
miként is forgatja a Hajnal a föld tengelyét.

Hit

Honnan van bizonyosságod, kicsi mag?

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Miként sejted meg…

Miként sejted meg kicsi mag –
lent a föld mélyében,
hol nem er?sít hajnali harmat,
sugaras napfény, hol a fagy
karma még fogva tart, és az eget
szél-cibálta várfalak uralják –
mondd: honnan van kicsi mag
tévedhetetlen bizonyosságod,
hogy itt a tavasz? Honnan?

Hit

Isten érintései

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Alázáródó szemhéjak alatt nyüzsg? vizek,
ami megnevezhetetlen. Csupán egy pillanat volt
a dolgok áttetsz?ségén, az emberi lét számtalan
arcának egyike. Egy váratlanul megszólított
nyoma-vesztett, kolduló kisgyermek nézett vissza,
könyörgésbe feszülten. Épp akkor fordult befelé
a falnak. Nem volt más, mint a gyermeki
sorstalanság felriasztott tovaszökken? madara,
az aszfaltdzsungel ágbogában.
Mit tudunk mi az ártatlanok vezeklésér?l? A korán
kezd?d? feln?tté válásról? Vagy a figyel? id?r?l?
És képesek vagyunk-e a feledésre?
S tudjuk-e, hogy minden, ami velünk és köröttünk
történik, abban az Isten minket megérint.

Hit

Olajfalevelek közt

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…ajándék ez a pillanat…

Rézsútos májusi napsugár.
A hegynek megyek,
tempósan fölfele.
Énekesmadár szól a fán,
s lent a völgyben,
egy patak.
Megpihenek.
Szétnézek.
Lassul az élet szívverése,
kincseit tárja a természet:
az ösvény közelében,
az opálos párában,
ezüst zölden villóznak
szemembe,
az olajfalevelek.
Nyúlánk levelük tövén
apró sárgás kelyhek,
mind más,
üzenetek ezek,
gyermektekintetek,
csodás ígéretvirágok.
Ajándék e pillanat,
s teli tüd?vel beszívom
illatukat,
er?s és átható,
mint az ég trónusa
elé érkez? imádságok.

Hit

A láthatatlan hív minket

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Van fülünk hallani…

Amikor elcsitult a remegés, halk szerelmes sóhaj
kelt útra az id?n át, az ölelésen túli világba. A hajnal

lustán macskamód osont az ?szi avaron. A leylandi
ciprusok közt egy megriad ?zgida, míg a távolban

kinyílt egy aranyes?. Ekkor így szóltunk: szeretlek.
Így szóltunk: nagyon szeretlek. Akár a széttört
tükör darabkái a napfényt, szívünk ugyanazt
a birtokló reményt villóztatja fel. Ezen a reggelen

a láthatatlan nevünkön szólít, és hív minket.
A lélek összegy?jti a szavakat, a szavak hermelin
palástok, a beszéd angyalai viselik. Van fülünk
hallani az égi testementumokat, fülünk a hallásra,

arra, ami egyetlen, örök és igaz – mert isteni.

Hit

Keresztek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }…pontosan látni… életre kelnek…

 

 

 

A hegyen magasodva egy Ember
szegekre feszítve
mozdulatlan szárnyakat bont
egekbe-emelve a keresztet
nem egyet
megszámlálhatatlant
s hirtelen maguk a szálkák
a farostok
az erek: pontosan látni
életre kelnek

Hit

Menni, menni kell

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mert menni, menni kell,
a vihar-szaggatta ifjúságon át…

Mert menni, menni kell,
a vihar-szaggatta ifjúságon át,
el egészen Isten csöndjéig,
menni, míg ránk nem esteledik,
a kertkaput lassan kinyitni,
szerszámokat a helyére rakni,
a kiskutyát megsimogatni,
virágágyásokat megszemlélni,
vissza a kavicsos úton,
a kút, az árnyak táncán át,
aztán bekopogni az üvegablakon,
mint aki egyszer már járt
itt, halkan bezörgetett,
de megriadva tovább sietett.

Hit

Szívdobbanás egy ház előtt

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Eljöttem érted kedvesem, virágot…

 
 
Eljöttem érted kedvesem, virágot és madarat találsz a tenyeremben,
úgy mint régen a gazdag vándorkeresked?k, akik messzi tájakról
    érkeztek
és ritka virágokat, beszél? madarakat rejtettek iszákjukba.
Nos kérlek, engedj be, régmúlt emlékeket ?rzök a szívemben,
kibújtam most a házak árnyékából, ahol úgy éreztem vékony
    karjaimban ringatlak
és mégsem vagy olyan messze, mint álmaimban egy tutaj,
amely a nagy folyam mélyén sodródik az ismeretlenbe.
Sokáig kerestelek, de nézd, most már együtt vagyunk.
Mondd eljössz-e velem, hogy újból csókjaidból meríthessek er?t?
Mondd kedvesem, elkísérnél-e oda, ahol élek, hogy szemed
    kékje fölverje az üres teret?
Kérlek ne szólj! Látom, hogy csomagolsz és mosolygsz rám.
És elindultunk a házak között, amikor az emberek nehéz
    álmukat aludták.

Hit

Az égi titok

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az égi titok szeretetajtajának reteszét…

 

Az égi titok szeretetajtajának reteszét,

úgy gondolod,
hogy nehéz kinyitni.
Épp ellenkez?leg – bezárni nehéz.

Hit

Éjgyűrűk vedlő ideje

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az éjgyűrűk vedlő ideje…

Az éjgyűrűk vedlő ideje.
Levélkuszaságban eggyé nőttek az árnyak.
Helyrehozhatatlan tett: én vagyok az, vénségesen
      vén arc, jelenembe zárkózva.
Futómuskátlis házikó, amiről olykor beszéltem,
      vergődő gondolat.
Tehát – halk hang legyek csupán, névtelen.

Döntéseim, hajlamaim összegubancolódott hálóként
      tekerednek körém.
Igazán szeretni, galambom, azt jelenti: a társsal
      a terhet mindig megosztani.
Az ősz éberségét sikerült kijátszani!
De nyakamon a tél…
Élek egyedül, szorongva, tapinthatóan.
Az ég alján
hajszálfinom Létező, szemeiben magasság
és mélység.

Hit

Hazatérés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Angyalok mozdulatlanok…

 

 

Angyalok mozdulatlanok.
Szélcsend.
Kövek zárt tere.
Elveszettnek hitt forrásvízek
szökkennek fel szemedben.

Hit

Késői tűz

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A napfény elbódít az árnyék betakar fekete kend?vel…

A napfény elbódít az árnyék betakar fekete kend?vel tekinteted attól
a madártól függ aki kalitkája mögött más éghajlatra vágyik
és attól a csontváztól amely mellemben senyved
mondd meg tudod-e zabolázni azt a versenylovat amely álmaiddal vágtat
mondd láttad-e a szétzüllesztett zöldszem? halakat amint ledobták
ezüst páncéljaikat
ezek a dolgok változatlan rendjei
egy hegyen szeretnék élni ahol a szeret?k csókjai foszforeszkálnak
csak az a szomorú hogy éveim elhamvadt fák törmelékeiben jelennek meg
kés?i tüzekben
ezt egy magányos férfi mondta miközben honossági igazolását nézte
fekete virágpor csókolja a leány arcát és a földet
a harangok megülepednek ólomágyaikban
egyáltalán nem az az ember vagyok aki munka után megpihen
és most újra dolgozni készül

Hit

Kávai hajnal

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Egy fehérre meszelt falusi ház

Egy fehérre meszelt falusi ház
hajnaltájt életre kel, harangoznak,
konyhában a mosogató fölötti
porcelán kislámpa kigyullad,
kávé friss illata, cseréppoharaknak
koccanó kiskanalak, a résnyire
tárt ajtón beárad a rózsák, a nyári
orgonák illata és a földszag,
és a mosolygó napsugár,
ekkor fénybe mondom álmodón,
szeretlek, pedig itt állsz mellettem,
kint a kertben a fák évenkénti
h?sége, az eresz alatti fészkekben
rozsdafarkú éhes kismadarak,
ébredeznek, mozgolódnak,
a vastag vályogfalak tekervényes
járataiban kalandozó egerek,
a köves úton kopogó, majd elhaló
léptek zaja, a fészerben
mindenféle kerti szerszámok,
bent a hálószobában egy kislány
alussza édes álmát,
forgolódik, álmában hangosan kiált,
Jaki! Jakikám!, lelkének ?shonos
kertjében egy hosszúsz?r?
kutyával birkózik, feje felett
egy láthatatlan angyalka áll ?rt,
örök éber figyelem.

Hit

A jel

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“És a nép b?zös sikátoraiból el?vánszrogva…”

És a nép b?zös sikátoraiból
el?vánszorogva,
az olajfák h?vösében
vigyorogva így kiáltozott:
"Ha valóban az Isten fia vagy,
akkor adj hát égi jelet minékünk,
és szállj le arról a keresztr?l!"
Nem tudták, és nem is vették észre,
hogy a jel nem más,
mint az Ember a kereszten;
és hogy a Jel
kinyilatkoztatta önmagát,
mikor kisugározta égnek és földnek:
Ã??ElvégeztetettÃ??.

Nyomtatható változat Küldd el levélben!

Hit

Éjszakai szivárvány

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Mert mindig is sejtettem én, hogy ha telihold
idején ujjamat felnyújtom a vízesés
felé, ekkor mennydörgés közepette hirtelen
felragyog az éjszakai szivárvány.
Fények és vízcseppek
becézgetések t?zijátékai
íme, ez az én testem, dajkáld lüktet?n
ágaskodó kábulat
csillagszemcsék a szemek mécseseiben
szilaj-ösztönös emelked? zuhanás
a száj, a vér, a leveg? határfalai között
a szív tiszta vágya fekete pecsétet lever? k?
zene és költemény és kiváltság.
Illatos-titkos édeni rejtelmeket ragyogtat
az éjszakai szivárvány.

Hit

Megpróbáltatás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Bekerített a szorongattatás…

 

Elfonnyadt a virág a tenyeremben

K?szálak zárták le az ösvényt
a hegygerinc felé

Biztonságosnak hittem a tengert
és jégtömböknek ütköztem a vizek közepén

Bekerített a szorongattatás…

És Te ébren várakoztál
lelkem ölén!

Hit

Éjforduló

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Ezt mondod ismeretlenül is barátom…

Ezt mondod ismeretlenül is barátom:
Ezért érdemes élni, csülökre menni megveszekedett
kölykeivel a szélnek, az irgalmatlan télben…
S itt betyárkodsz
a kirabolt parkban, hajadonfőtt, hószínű hajjal,
csámpás cipődben s várod az istennyilát,
miközben csenevész lábaidnál
kurjongatnak h? cimboráid, a fekete subás varjak.
Foszló tarisznyád
mélyén még őrzöd a múltból kimenekített kincseidet:
megsárgult fényképgyűjteményeidet.
És most cifra-komisz pálinkával gyomrodban
farkasszemet vicsorítasz
a bágyadt csillagos éjjel, hörgő sóhajtásoddal,
az otthonok melegével, egy új évezreddel;
nem tanultál soha a magad kárán – – – de már nem perelsz,
esküt sem teszel
és mégis lelked apró szegletében reményt érlelsz,
hogy Valaki elrejt a tenyerében,
még itt kint a fagyos tapadásban is, magányosan,
fedél nélkül, pityókásan, midőn éjfélkor megszólal
a templomharang, az idő ércharangja…
Zúgj csak szél,
végzet, keserű emlék! Hajnalban egy tündöklő Nap
bontja ki szárnyait álmaink zengő hegyvidékén.

(1999)

Hit

Szerelmi zengevény

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ã?Å¡gy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás…

 „Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre.

Mint egy pecsétet a te karodra; mert

er?s a szeretet, mint a halál,

kemény, mint a buzgó szerelem…”

(Énekek éneke; 8:6)

 

Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás,
szent indulatával, villámcsapásával,
mely földre terít

minden múltbéli leselked? árnyat.
Földmozgást és csendet hoz magával.
A tenger büszke morajlását
hozza magával, s a Kert nyílásán lángpallossal ?rt álló angyal
döbbent arcmását.
S e hirtelen támad világlármát, e istenítéletet,
mostani életének pokrócmagányával takarja be.
Szerelmes az öröklétrögökben találja
meg azt az arcot, aki arra született, hogy lángra lobbantsa szívét.
Aki szerelemes az megtanul jól és helyesen imádkozni!
S míg imádkozik, addig az Úr munkálkodik.
Olyanná válik a szerelmes lelke, mint egy oltár, hétágú gyertyatartó,
lámpások olaja, szív és vesét elválasztó vonal.
A szerelmes szíve tele van isteni álmok álmaival.
Mindenért hálát ad. Mindent remél. Mindent hisz. Tele
van ?sbizalommal.

 

A szerelem nem egyéb, mint az Isten egyik legtitokzatosabb
titkának megélése. Mert akiknek a szívük tiszta,
azoknak megadatik – a kinyilatkoztatás. A telt cs?rök békéje.
S ilyenkor feltárul az üvegtengeren egy égre nyíló ablak.
Ezen megy be a szerelmes, hogy kinyilvánítsa ki született meg benne.
És ? nem kételkedik szerelme szépségébe.
Tudja: a szépség annak a gyümölcse, amit az élet
tanításából nyertünk és megértettünk.
Mert a legfontosabb dolog a szerelemben: a tisztaság és h?ség.

 

A szerelmes a szív áttetsz? ablakán lép be,
s ezután az asszony, aki hallja szárnyaló énekét,
örökre e dallal az ajkán, úgy lángol,
mint a szentély éjszakai örökt?ze.
Az asszony hallgatja, míg aranyozott libánusfa ágyában
szendereg, átváltozik szerelme énekévé.
Ezután felserken és elindul és egy testté lesz szerelmesével.
Hit által megragadják a pillanatot, ami adatik nekik,
máshonnan. És a két test összeforrt ütemes ritmusa egyetlen
történelem el?tti, édenkerti örömöleléssé válik,
mely mély és igaz – mert látta Isten, hogy igen jó.

 

És ?k énekelnek és dalolnak és ujjonganak
a fény háromszögében.
A férfi szerelmes lelkével simogatja a szeretett n? lelkét.
És a n? befogadja, és szelíden visszasimogatja párját
az ? szerelmes liliomlelkével. Mindenestül befogadja,
elhalmozza és dédelgeti egész asszonyi lényével a férfit.
Ekkor egy égi ablakon át bebocsátást nyernek a láthatatlanba,
s ?k összeölelkezve mennek,
míg odafent a mennyben a szerelmes férfi
és a szeretett asszony eggyé forrt csendje
együtt kelti éltre az édeni emberpár
els? ölelés utáni csendjét,
s még b?nt?l mentes szerelmét.

Hit

Betakar minket az éj

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Betakar minket az éj, elevenség, ragyogás…

 

Betakar minket az éj, elevenség,
ragyogás, míg spirális hajlatokon át,
testünk p?rén cipeli a szerelmi igát…

Obszidián ?r, távolodva közeledünk,

mit a kéz felmutat: oltár és ég? áldozás
s a titkok titkának titka,
melyek léthálóinkban fennakadtak.

A szerelem halászai vagyunk,
belemerülve a hullámzó-vonagló
engedékenységbe, s az id?n túli
id?be. Kezeinkben kiszolgáltatott,
mégis méltóságos csillagok.
Lázas nyugtalanság képei…

 

Lehet, hogy kihalásztuk az éjszakát?

Hit

Nyári titok

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Rét. A zöldell? f?…

 

Rét. A zöldell? f?
vadvirágok liláskék villámait,
s a kaszák gyors suhintásait ?rzi.
A patak öbleiben puha lépt?
békák, táguló szem a fák
álmaiba ütközik,
falu fel?l kutyaugatás,
az ég markában nyári zivatarok,
szarvasb?gések fogadója,
fácánláb írta üzenetek,
biciklijét sietve hazatoló
fehérnép. A gyerekek
már jól tudják, hogy a rét melyik
kövének belsejében születik
is a mese.

Hit

Jön-e majd, aki kiemel a mélyből?

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Bárkámat vitte, sodorta az áramlat a nyílt tengeren,
tört evezőimet szorongatva hason feküdtem,
könyékig a felgyülemlett vízben,
mert ilyen kis árbócost kaptam a parton, a kikötőben,
ilyen lélekvesztőt, foltozottat s ily űzöttet.
A tengeren, vajúdás előtti illat lebegett;
a szél durván verdeste a vitorlavásznat, arcomat verte,
gömbvillám szaggatta az árbócot s a dobhártyámat;
bitang tajték vágódott hajamba, mellemre,
fanyar bűn-habok, hazugság-ízű hullámtarajok,
szemembe, orromba hasított, ajkamat nyelvemet támadta,
behatolva szívem legsötétebb ürességéig;
hiába préseltem jeges kezeimet halántékomra, ütőeremre,
a hullámhegyek közt hasztalan kutattam az Istenembert,
már-már összezárult a vad tenger kriptaterme,
mikor hozzá kiáltottam: Uram, ments meg engem!

És ekkor megjelent Jézus a vízen.

Vers

Vallomás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca, tétova –
és olyannyira gyámoltalan.

Elől a megváltás némasága,
mögöttünk a fájdalom evez.
Mosolyod kövekbe mártod –
gyönge vagy. Ajkaidra
kavicseső permetez.

Én nem érzem a létet tehernek,
csak néhány sziklát hordok vállamon.
Ha letettem, lépj ki velem majd
a fényre – balga lenne az üdvösséget
egymagam eljátszanom.

 

*

Fotó: Adam kilise kutsal tespih dua ve mumlar yaktı: din ve inanç kavramı

(tr.depositphotos.com)

Fordítás

Jézus Krisztus pokoljárása

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Költői gondolatok

Jézus Krisztus pokoljárásáról

Felkérésre készítette:
Poetische Gedanken

über die Höllenfahrt Jesu Christi

Auf Verlangen entworfen

Johann Wolfgang von Goethe
von J.W.G.

Mily szokatlan nagy sokadalom,
Welch ungewöhnliches Getümmel!

Zeng az égen vigadalom!
Ein Jauchzen tönet durch die Himmel.

Vonul ott fent nagy hadnép-csoda,
Ein großes Heer zieht herrlich fort

Milliókat vonzva oda.
Gefolgt von tausend Millionen

Az Isten Fia trónja árva
Steigt Gottes Sohn von Seinen Thronen

Siet sötét alvilágra.
Und eilt an jenen finstern Ort.

Siet a zivatarok között.
Er eilt, umgeben von Gewittern;

„Bíróként és hősként jövök”.
Als Richter kommt Er und als Held,

Jöttében a csillaghad remeg.
Er geht, und alle Sterne zittern,

A Nap s a világ vele reng.
Die Sonne bebt. Es bebt die Welt.

Látom Őt győzelmi szekéren,
Ich seh Ihn auf dem Siegeswagen,

Tovarepül tűzkeréken,
Von Feuerrädern fortgetragen,

Keresztfán lehelte ki lelkét,
Den, der für uns am Kreuze starb.

Minden zengi győzedelmét.
Er zeigt den Sieg auch jenen Fernen,

Közelben, távolban, felettük,
Weit von der Welt, weit von den Sternen,

Diadalmát miérettünk.
Den Sieg, den Er für uns erwarb.

Jön, hogy a Poklot összetörje,
Er kommt, die Hölle zu zerstören,

Ki halálát már leverte,
Die schon Sein Tod darnieder schlug;

Íme, hallhatja ítéletét.
Sie soll von Ihm ihr Urteil hören.

Most kezdheti menekültét!
Hört! Jetzt erfüllet sich der Fluch.

Pokol látja a győztest jönni,
Die Hölle sieht den Sieger kommen,

Önhatalmát töpörödni.
Sie fühlt sich ihre Macht genommen,

Remegve féli ábrázatát,
Sie bebt und scheut Sein Angesicht,

Nyögi dörgő borzadalmát.
Sie kennet Seines Donners Schrecken.

Hiába próbál rejtekezni,
Sie sucht umsonst sich zu verstecken.

Mindhiába, nem tud szökni,
Sie sucht zu fliehn und kann es nicht.

Mit próbálja hát, magát törni.
Sie eilt vergebens, sich zu retten,

Bíró elől menekülni,
Und sich dem Richter zu entziehn.

Szent láncival az Úr haragja,
Der Zorn des Herrn, gleich ehrnen Ketten,

Nem szökhet. lábát béklyózza.
Hält ihren Fuß, sie kann nicht fliehn.

Félholt sárkányt, őt széttiporta,
Hier lieget der zertretne Drache,

Az Úr bosszúja, le a porba.
Er liegt und fühlt des Höchsten Rache,

Végét érzi, rágja a dühét.
Er fühlet sie und knirscht vor Wut.

Kínlódja pokla gyötrelmét.
Er fühlt der ganzen Hölle Qualen,

Nyöszörgő száj bömböl átkot:
Er ächzt und heult bei tausend Malen:

„Semmisíts meg, oh, zsarátnok!”
»Vernichte mich, o heiße Glut!«

Itt haldoklik már lángtengeren,
Da liegt er in dem Flammenmeere,

Gyötri kín és szenvedelem.
Ihn foltern ewig Angst und Pein.

„Átkom széttéphet, várok készen”,

Hallja, kínja örök lészen.
Er flucht, daß ihn die Qual verzehre,

Und hört, die Qual soll ewig sein.

Itt vannak azon nagy seregek,
Auch hier sind jene große Scharen,

Akik vele bűnbe estek.
Die mit ihm gleichen Lasters waren,

Ám, mint Ő nem olyan gonoszok,
Doch lange nicht so bös als er.

Haduk számolatlanul sok.
Hier liegt die ungezählte Menge,

Tódul ocsmány és sötét népe.
In schwarzem, schröcklichen Gedränge,

Tűzorkánnal körülvéve.
Im Feuerorkan um ihn her.

Látja, amint a Bírót félik,
Er sieht, wie sie den Richter scheuen,

Őket viharok széttépik.
Er sieht, wie sie der Sturm zerfrißt,

Látja, és nem örülhet ennek.
Er sieht’s und kann sich doch nicht freuen,

Mert kínjai növekednek.
Weil seine Pein noch größer ist.

Az Ember Fia dicsőn száll ma,
Des Menschen Sohn steigt im Triumphe,

Pokol bűzös mocsarába,
Hinab zum schwarzen Höllensumpfe,

Megmutatja a dicsőségét,
Und zeigt dort Seine Herrlichkeit.

Pokol nem állja a fényét,
Die Hölle kann den Glanz nicht tragen,

Teremtés első napja óta,
Seit ihren ersten Schöpfungstagen,

Árnyék nem hullott le róla.
Beherrschte sie die Dunkelheit.

Fény nem ragyogott ege fölött.
Sie lag entfernt von allem Lichte,

Káosz kínja testet öltött.
Erfüllt von Qual im Chaos hier.

Arcáról a fényt vak tömlöcbe,
Den Strahl von Seinem Angesichte,

Megvonta az Úr örökre.
Verwandte Gott auf stets von ihr.

Most láthatta ő teljességét,
Jetzt siehet sie in ihren Grenzen,

Fénylőn Fiú dicsősségét,
Die Herrlichkeit des Sohnes glänzen,

A félelmetes Őfelsége,
Die fürchterliche Majestät,

Mennydörgéstől körül véve,
Sie sieht mit Donnern Ihn umgeben,

Hogy megremegnek minden sziklák,
Sie sieht, daß alle Felsen beben,

Szállnak felé méreg-szikrák,
Wie Gott im Grimme vor ihr steht.

Eljött az Úr őt megítélni.
Sie sieht’s, Er kommet, sie zu richten,

Gyötrő fájdalmait érzi;
Sie fühlt den Schmerzen, der sie plagt;

Legyen vége, a kérés „szerény”,
Sie wünscht umsonst, sich zu vernichten,

Csődöt mondott ez a remény.
Auch dieser Trost bleibt ihr versagt.

A régi énje eszébe jut,
Nun denkt sie an ihr altes Glücke,

Örök kín gyötri az ifjút,
Voll Pein an jene Zeit zurücke,

Kit a hajnalon szült eme Fény,
Da dieser Glanz ihr Lust gebar;

Szíve maga volt az erény,
Da noch ihr Herz im Stand der Tugend,

Boldog szelleme ifjúságban,
Ihr froher Geist in frischer Jugend,

Élt az öröm mámorában.
Und stets voll neuer Wonne war.

Dühvel gondolt a bűntettére,
Sie denkt mit Wut an ihr Verbrechen,

Bűnt rakott ember fejére.
Wie sie die Menschen kühn betrog.

Gondolta, Istenen bosszút állna,
Sie dachte sich an Gott zu rächen,

Sejti, még mi kínzás várja.
Jetzt fühlt sie, was es nach sich zog.

Ember-Isten lent, jó alakalom,
Gott ward ein Mensch. Er kam auf Erden.

„Talán Ő is az áldozatom”,
»Auch dieser soll mein Opfer werden«,

Örült a Sátán, és gondolta,
Sprach Satanas und freute sich.

Őszentségét kárhoztatja,
Er suchte Christum zu verderben,

Teremtőjének halni kéne,
Der Welten Schöpfer sollte sterben.

Légy te halott, Sátán végre!
Doch weh dir, Satan, ewiglich!

Gondoltad, legyőzheted Őt,
Du glaubtest, Ihn zu überwinden,

Szűkölni láttál Teremtőt?
Du freutest dich bei Seiner Not

A győztes Ő, lekötni talál,
Doch siegreich kommt Er, dich zu binden.

Hol a te fullánkod, Halál?
Wo ist dein Stachel hin, o Tod?

Szólj, Pokol, hol a győzedelmed?
Sprich, Hölle, sprich, wo ist dein Siegen?

Lásd, hatalmaid lent hevernek,
Sieh nur, wie deine Mächte liegen.

Megismered, ím, főbb hatalmát,
Erkennst du bald des Höchsten Macht?

Széttiporja Poklod házát,
Sieh, Satan, sieh dein Reich zerstöret!

Ezerszeres kín munkál benned,
Von tausendfacher Qual beschweret,

Örök éjszakában helyed,
Liegst du in ewig finstrer Nacht.

Állsz, villám fejed lesújtotta,
Da liegst du wie vom Blitz getroffen.

Vígságodat felgyújtotta.
Kein Schein vom Glück erfreuet dich.

A reménységed bizony hibás,
Es ist umsonst. Du darfst nichts hoffen,

Értem hal meg a Messiás!
Messias starb allein für mich!

Üvöltés csap fel, fel az égig,
Es steigt ein Heulen durch die Lüfte,

Dőlő sírok üdvük kérik,
Schnell wanken jene schwarze Grüfte,

Mint megjelenik Krisztus alant,
Als Christus sich der Hölle zeigt.

Ördög dühöng; hangján a hant,
Sie knirscht aus Wut; doch ihren Wüten,

Hősünk parancsa téve rendet,
Kann unser großer Held gebieten;

Csak int, s a Pokolban csend lesz.
Er winkt, die ganze Hölle schweigt.

Mennydörgés gurul a hangjától,
Der Donner rollt vor Seiner Stimme.

S a nagy győzelmi zászló lobog,
Die hohe Siegesfahne weht.

Sok angyal remeghet haragjától,
Selbst Engel zittern vor dem Grimme,

Krisztus igazságot dobol.
Wann Christus zum Gerichte geht.

Most égzengés az ő beszéde,
Jetzt spricht Er; Donner ist Sein Sprechen,

Szól, és megreped a szikla,
Er spricht, und alle Felsen brechen.

Lélegzete oly, mintha égne,
Sein Atem ist dem Feuer gleich.

Szólt: „Reszkess, élet piszka!
So spricht Er: »Zittert, ihr Verruchte!

Az, ki Édenbe menekített,
Der, der in Eden euch verfluchte,

Jön, megtöri hatalmatok.
Kommt und zerstöret euer Reich.

Nézz rám! Gyermekim veszítem,
Seht auf! Ihr waret Meine Kinder,

Énellenem lázadtatok,
Ihr habt euch wider Mich empört.

Zuhantok, bűneitek, ím, már,
Ihr fielt und wurdet freche Sünder,

Meglelik, mi nektek kijár.
Ihr habt den Lohn, der euch gehört.

 

Veszett ellenségim lettetek,
Ihr wurdet Meine größten Feinde,

Jó barátot elvettetek.,
Verführtet Meine liebsten Freunde.

Veletek bukik majd az ember,
Die Menschen fielen so wie ihr.

Ti rontottátok őket el.
Ihr wolltet ewig sie verderben,

Nektek halállal halni kéne,
Des Todes sollten alle sterben,

Üvölts! Jön mind örök fénybe.
Doch, heulet! Ich erwarb sie Mir.

Hisz’ érettük szállottam alá,
Für sie bin Ich herabgegangen,

Kínok, ima, s vitt a halál.
Ich litt, Ich bat, Ich starb für sie.

Célotok koránt sem a tökély,
Ihr sollt nicht euren Zweck erlangen.

Ki hisz bennem, örökkön él.
Wer an Mich glaubt, der stirbet nie.

Itt verve lesztek örök láncra,
Hier lieget ihr in ew’gen Ketten,

Haltok Pokol mocsarába,
Nichts kann euch aus dem Pfuhl erretten,

Itt görnyeszt majd a forró kénkő.
Nicht Reue, nicht Verwegenheit.

Nem ment mersz, imád is késő.
Da liegt, krümmt euch in Schwefelflammen!

Most állj lelked bírája elé,
Ihr eiltet, euch selbst zu verdammen,

Bűn él, s vádol mindörökké!
Da liegt und klagt in Ewigkeit!

Mert mindegyikőnk maga választ,
Auch ihr, so Ich Mir auserkoren,

Kegyem sajog, seb nem látszat.
Auch ihr verscherztet Meine Huld;

Mindörökre veszve vagytok,
Auch ihr seid ewiglich verloren.

Morgás?Meg ne bocsássatok!
Ihr murret? Gebt Mir keine Schuld.

Nálam legyen tinektek haza,
Ihr solltet ewig mit Mir leben,

A szavamat adtam vala,
Euch war hierzu Mein Wort gegeben,

Bűnhődtök, és nincsen már tovább,
Ihr sündigtet und folgtet nicht.

Álmotok a legmostohább,
Ihr lebtet in dem Sündenschlafe.

A méltó büntetés már érik,
Nun quält euch die gerechte Strafe,

Mit rátok szavaim mérik”.
Ihr fühlt Mein schreckliches Gericht.«

Szólt, és rettenetes vihart
So sprach Er, und ein furchtbar Wetter

Támaszt, mely örökké kitart.
Geht von Ihm aus. Die Blitze glühn.

Dörgés sújtja, ki a talpán áll,
Der Donner faßt die Übertreter

Földön vannak, hegyén, hátán..
Und stürzt sie in den Abgrund hin.

Isten-Ember a kaput zárja,
Der Gott-Mensch schließt der Höllen Pforten,

Neki lendül mindkét szárnya,
Er schwingt Sich aus den dunklen Orten

Száll fényességes mennyországba,
In Seine Herrlichkeit zurück.

Ülni Atyja oldalára.
Er sitzet an des Vaters Seiten,

Ismét harcba szállni majd értünk,
Er will noch immer für uns streiten.

Ezt óhajtja. bár nem kértük?!
Er will’s! O Freunde! Welches Glück?

Angyalok ünnepi kórusa
Der Engel feierliche Chöre,

Az Isten előtt ujjongja
Die jauchzen vor dem großen Gott,

Teremtés fülébe a szép szót,
Daß es die ganze Schöpfung höre:

Milyen nagy Úristen, Zebaoth!*
Groß ist der Herr Gott Zebaoth!

*Zeboath  a mindenség ura az ószövetségben,

a mennyei seregek istene a zsidó vallásban.

Forrás: J.W. von Goetehe: Berlini Kiadás,
Quelle: J.W. von Goethe: Berliner Ausgabe,

Költői Művek, ( 1 – 16. kötet, 2. kötet, Berlin,
Poetische Werke [Band 1–16], Band 2, Berlin 1960.

1960. ff, 57 – 63. o.
ff, S. 57-63.

 

https://youtu.be/5tKGzFlB2t8

Novella

A tábori lelkész

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

HALÁLRÓL és SZERELEMRŐL
A hatodik seb

A tábori lelkész és az apáca
1945. február 09. 16 óra

A történet kezdete

 

A Székesfehérvártól Budapestre fordított szovjet haderő lassan ráfolyt a budai oldalra.
Idegen kézre került már a városrész déli oldalának az alsó fele.
Vérbe és romba pusztult a Gellért tér.
Most a Sas hegy alja van soron, erre a környékére érkezett a fegyverropogás.
Ma péntek délután van, és már sötétedik, de az éj eljöttéig még sok idő kell.
Az elhagyott iskolaépület szuterén szintjének leszakadt, ajtószárnnyal befedett üvegtelen ablaka mögött megbújt, úgy másfél tucatnyi hajléktalanná lett környékbeli lakós.
Aki tehette az a sarkokba húzódott, aki meg nem, az a leszakított ajtónyílás közelébe – ha futni kell, legalább közelebb legyen a kijárat.
Hangos, csapódó koppanás remegtette meg a feltámasztott ajtószárnyat.
Összébb tömörödtek azok, akik a sarokba húzódtak, és az ablaknyílás előtt nagyobb lett a hely.
Még tartott a mocorgás, amikor dobhártyát, gyomrot hasító robbanás hallatszott, és egyidejűleg a szemközti falnak csapódott a támaszték nélküli ajtódarab.
Mire újra hallani kezdtek a fülek, egy koppanást hallhattak, meg a gördülő zajt, amit a nyíláson átdobott tojásgránát okozott.
Az ablaknyílás baloldalán kuporgó csomó meglódult, egy fekete árnyalak vált ki belőle.
A lendülő test kinyújtott jobbja éppen csak elérte a gránátot.
A markolás pillanatával egy időben hátrafelé lendült a kéz, és a kinyíló ujjak közül a gránát, átlódult a nyílás peremén.
A fekete alak teste megemelkedett a lendülettől.
Emelkedett, aztán hanyatt csapta a robbanás légnyomása.
A tátongó résen még beérkezett annyi fény, hogy látható legyen a papi reverenda széttépet eleje, és a csupasszá lett mellkas balfelét elöntő felbuzogó vér.
Az ablak mellől egy fehérfőkötős apácanövendék árnya mozdult és óvatosan eltakarta a pap testét a sajátjával.
Közeledő léptek kopogása hallatszott a külvilági csendben, amit elnyomott az ajtónyíláson bepásztázó géppisztolysorozat zaja.
A belépők kifelé terelték a fegyvertelen civileket, hátrahagyták a súlyosan sebesülteket és a halottakat.

—  –  —

A haldoklók hörgő zihálásától visszhangzó teremben a novícia teste felemelkedett.
Rátekintett a pap mellkasára és elborzadt.
A szeretet, az élet tiszteletét magáénak akaró, azt elfogadó fiatal nő elájult a borzalmas látványtól.
A pap sebe szétnyílt, a nyílásból törött bordavég állt ki. Még fel-felbugyogott a vér, de ami kifolyt az már alvadt.
Kint befejeződött a nincstelenek kifosztása, és elvették tőlük az utolsót is, az életüket.
Még a géppisztolysorozatok alatt beléptek néhányan a halottak, sebesültek közé, és nekiláttak a zsákmányszerzésnek.
A kifosztott sebesültek pedig kaptak egy kevéssé fájdalmas és rövidebb utat a túlvilágra.
Az ájult novíciát lefordították a pap testéről.
A sérülések iszonyata és a hit öltözékét viselő halottnak vélt testek látványa együttesen hatottak.
Ők elkerülték a rövidített utat, azt, amelyiken csak a lélek távozik.
Ha van bennük még élet, akkor megérdemlik, hogy a szenvedés iszonyatával járuljanak hitük Istenének ítélőszéke elé.
A csend magához térítette az apácanövendéket, de éppen csak annyi időre, amíg ráemelte a tenyerét a mellkas szétnyílt sebére.
Ujjai közül kibuggyant a pap vére, aztán lassan rá is alvadt a sebre és a rátapasztott tenyérre.
Éltek, de halottak voltak, a pap a sérülése okán, a novícia, a régóta tartó éhezés és szomjazás következtében.
Napok teltek így.

— – —

De milyen napok!
Ők ketten halottak voltak, vagyis a testük élt, de halottá lett a lelkük.
Három nap telt el, amikor a pap – hihetetlen, de igaz! – megremegett, aztán megmozdult.
A mozdulás kiszakította a novícia tenyerét a sebre alvadt vérből.
Egyidejűleg visszatért a lélek, mind a két testbe.
A pap tudta, hogy az elmúlt időben merre járt a lelke, de a novícia lelke az nem emlékezett vissza semmire.
Nem! Mert ő a jövőben járt, és olyan csodákat élt át, amik majd a most elkezdődő élete mindennapjaiban fognak megtörténni.
És akkor, ott, abban a halottakkal telt szuterénban, beszélni kezdett a pap.

— – —

– Én a Don mentén, Voronyezs  körzetében, a 2. hadseregben, tábori lelkész szolgálatot teljesítettem. Láttam a bajtársaim szörnyű halálát, a megcsonkult testek haldoklástól halálig eltartó kétségbeesett szenvedését. De láttam azt is, ahogyan a civil emberek, az öregek, a gyermekek és asszonyok, lányok átélik, vagy belehalnak azokba a kínokba, amit a mi katonáinktól szenvedtek el. Az értelmetlen, az öldöklő halál akkorra már megrontotta a lelkeket, és a megromlott lelkek elvettek életeket. A gyilkolás, az őrjöngő halál és az életben maradók iszonyatos szenvedése volt a valóság, és az élet. Éltem a háborúban élők életét: éhezés, szomjúság, sebesülés és halál. Éltem, pedig ötször is megsebesültem. Mind a két kezem, a lábaim. A legsúlyosabb és a halálosnak mondott sebet, a jobboldali bordacsontok között átszaladó lövedék okozta, az volt az ötödik seb. Az egyetlen még életben maradt szanitéc szerint, a sérülésem halálos volt és ezért, nem is kezelt engem. Nekem csak kevéske időt jósolt a halálomig. Az életben maradást remélő sérülteket látta el. Öt napig feküdtem ellátatlan sebbel, de nem is volt ideje senkinek énvelem törődni. A magyar had pusztulásának azok voltak a végnapjai. Akkor meghaltam. Lényegében igen! Lehet azonban, hogy a tetszhalott testem élt.

— – —

– Meghaltam! Halott voltam! A lelkem elhagyta a testemet, és odalépett a Teremtő elé. Olyan nagyon haragudtam Őrá, hogy nem is féltem. Ordítottam, durva szavakkal szidalmaztam. Átkoztam a Teremtőt! Aztán kinyitottam a lelkemet és megmutattam Őneki azokat a borzalmakat, amiket a szemem látott, és átélt a testem. Némelyik borzalom látványát megkönnyeztem, máskor meg nyálfröccsentő  – mármint, ha a lelkemnek lett volna nyála – szavakkal kiabáltam. Azt követeltem, hogy csinálja vissza azokat a rémségeket, tegye őket nem megtörténté. Aztán tehetetlen dühömben megtagadtam Őt a Teremtőt, és átkozódó szavakat szólt a szám. Nem is tudom mennyi ideig és mi mindent hordtam össze, főleg mert összemosódtak az összezavarodott gondolataim. Egyszerre csak azt éreztem, hogy simogatja a keze az arcomat. Na de hogyan? Hiszem a lelkemnek nincsen arca! De Ő igenis simogatott, az érintése pontosan olyan volt mint az édesanyámé, amikor elestem és vérezni kezdett az ajkam. Közel hajolt hozzám és beszélni kezdett, de olyan halk szavakkal, ha egyáltalán szavakkal szólt, hogy azt senki nem hallhatta volna meg. Azokat csak én hallottam.
Ezeket mondta.

— – —

– Gyermek! Te „semmitudattal” ócsárolod a Teremtést, pedig semmit sem tudsz arról. Én teremtettem élettelent és élőt, és gondoskodtam azoknak megfelelő élettérről. Az élettelen megkapta játszóterének a végtelen Űrt, az élő pedig a Paradicsomot! Megfáradtam a Teremtés munkájában, és pihenésnek előbb megcsodáltam az alkotásom tökéletességét, aztán le-lecsukódó szemmel bóbiskoltam. Volt azonban két dolog, amit nem tettem bele a teremtményeimbe. Az egyik, az a Lélek volt! A másik, a Tudás! Azokat megtartottam, azokat nem bízhatom semmi teremtettre, az csakis az enyém, az Istené! Ahogyan elneveztetek engem azóta. Megfáradtan úgy gondoltam, nem cipelem azokat, hanem ráakasztom egy fára. De a biztonság kedvéért be is zártam a tudást egy almába, a lelket az alma levelébe. Időt? Azt nem teremtettem, mert a Teremtés örök, ahhoz pedig nincs szükség időre. Én így gondoltam! És annak múltával – amit nem is teremtettem, emiatt nem is létezett – megfeledkeztem az almáról, meg a levélkéről. Csodálatos volt a Teremtésem, és én csodáltam is, de egyszer belepillantottam a tó vizébe, és megláttam abban a képmásomat. Ez lett a kezdet! Ekkor elkezdődött a baj! Elhatároztam ugyanis, hogy saját magamat is beleteremtem a Teremtésbe. Na! Magamat ugyan nem, de a képmásomat, azt igen, azt megalkottam.  Ha pontosan figyeltél a szavamra, akkor megértetted a szót, amit mondtam, a “képmásomat” teremtettem bele. Folytatódott a baj azzal, hogy egy alkalommal ő is beletekintett a tó tükrébe, és akart egy társat a képmásának. Sajnos ekkor igen nagy lett a baj, mert engedtem ugyan a kérésének, de a másolatot elhibáztam egy kissé. Nem lett tökéletesen azonos! Nem csak a test lett többé-kevésbé, itt-ott mássá, de a gondolkodásmódja is más lett, az elzárt lélek hiányában. Ő nem az én képmásolatom lett, hanem csak a képmásom képmásolata. A Paradicsom oly csodás alkotás volt, hogy sokat időztem ott. A képmásom képmása, pedig megleste egy alkalommal, azt, hogy meglátogatom a tudás és a lélek őrizőjét, az almát. Most hibáztathatnám őt, de nem tehetem, mert minden tőlem származik, ezért ő is én vagyok. Ő valami olyasmit tett, amit nem lett volna szabad megtenni. A képmásom másolata rávette a képmásomat, és együtt ellopták a gyümölcsöt és meg is ették. Na, ezt én semmiképpen nem értettem meg és azóta sem értem. Ugyan is addig senki nem evett, és senki nem tudott semmit megölni, elpusztítani a Paradicsomban, mert én azokat a cselekvéseket nem teremtettem meg.

— – —

– Most gyere velem – mondta nekem a Teremtő, és bár nem moccantunk, de mégis ott voltunk a Paradicsomban. Kihalt és kopár volt minden, csak egy levételen csupasz fácska görnyedezik ott. Amikor igen közelről néztem a fa egyik ágára, akkor az ágon egy kisujjam végi  köröm nagyságú, fénnyel világító almácskát, és egy picurka hangyagyereknél nem nagyobb levélkét láttam meg.

— – —

– Ezeket évmilliók sokasága alatt tudtam összegyűjteni az ellopott gyümölcs szerteszóródott részecskéiből. A tudás olyanná lett, hogy folyton szertefoszlik, átalakul. A lélek pedig annyira megnyomorodott, hogy néha még én sem ismerem fel. De gyűjtöm a részecskéket és remélem egyszer majd az egész visszakerül erre a fácskára. Eltörölhetném, elpusztíthatnám a teremtést és talán mostanra már meg is tenném. Meg, mert már engem is megrontott a lélek és tudás nélküli létezés. Nagyon is meg, mert azóta úgy létezem. A gyümölcsbe és a levélbe bezárt minden tudásomat és a lelkemet elorozták éntőlem. Lélek és tudás nélkül nincs hatalmam, nem avatkozhatok bele, a Paradicsomból kiszabadult élő és élettelen világ cselekedeteibe. Az életem mostanra olyan lett, mint a ti világotokban az ócskás élete. Az régi értékes dolgokat gyűjtöget. Én a régen-volt tudásom és lelkem töredezett darabjait próbálom új egységbe összerakni. De érzem, hogy nem marad arra már időm. Belátom, hogy a Teremtő tehetetlen! Érzem, elpusztul majd az élő és az élettelen. Megsemmisül a Paradicsom  ! Akkortól kezdve az örökkévalóságban Én egyedül létezek majd. Egyedül és magányosan Tudás és Lélek nélkül. Talán meglehet, hogy ti jártok jobban. Mert ti halandóak vagytok, elmúlik az életetek, csak a lelketek járul elém, és idehozza magával azt a cseppnyi tudást, amit a szétrágcsált almából megtartottatok. Abból a hozadékból ennyi gyűlt össze, a többi szétfoszlott és semmivé lett. Az ember-milliárdok tudása és lelke csak ennyit ér. Tehetetlenné lettem, itt ülök az örökkévalóság helyébe került Idő kezdete óta. Talán ha elpusztítja a Teremtést az ember ostobasága, akkor én is semmivé lehetek. Talán?! Most megtarthatod a lelkedet, az életedet, a tudásodat és visszatérhetsz a Teremtésbe, hogy a  társa legyél egy másik életnek.
Menj! És Én majd várok terád, amikor eljön az igazi idő, hogy elém álljatok.

– A Teremtő pedig a két tenyere közé simította az arcomat, és megpuszilta a homlokomat.
Édesanyám is úgy szokta.

— – —

A pap könnyed lélegzettel felsóhajtott folytatta a beszédet.
– Most is eléje álltam a Teremtőnek, de most csak intett és küldött is vissza. Azt még hallottam, hogy azt mondja:
– Nem olyan sürgős, hogy soron kívül elém gyere! Visszafelé megpillantottam a te lelkedet, de te nem láthattál, mert te a jövő kertjében jártál.

A pap megemelte a fejét és az apáca ráfordította a száját a pap szájára.
Még csókoltak az ajkak, amikor a külvilágból hangok hallatszottak.
Nem túlzottan sok idő múlva emberek léptek be a szuterénba.
Megborzadó szavakkal emelték és vitték eltemetni a halottakat.
A ruhacsomóban fekvők is sorra kerültek.
A külvilág éles fénye belehasított a novícia szemébe és az erre válaszul megmozdult.

A hitetlenkedés hangjait túlkiabálta egy vékonyka női hang.
– Édesapám, kérlek, gyere! Gyorsan gyere, mert azt hiszem, hogy az apáca még él! Gyere kérlek, mert talán a pap is megmozdult. Gyere!

— – —

Ami meg ezután történt, arról nekik, egyelőre már nem volt tudomásuk.
Később meg igen, hát lássuk addig is mi történt.

Az, aki kiabálva az édesapját hívta, egy idős nő volt.
Akit hívott, az meg kifejezetten öreg, nagyon öreg ember volt.
A holtak személyazonosságát megállapító és a testeket eltemető emberek közül négyen segítettek a két élő halottat elvinni, a meredeken emelkedő utca közepe táján lévő épületig.
Vagyis, a kertkapuig, mert nem látszott, hogy lenne épület azon a telken.
Pedig volt.
A sokéves gaz, az évtizedek óta elhanyagolt gyümölcsfák között egy alig észrevehető ösvény vezetett át.
Annak a másik vége, ha valaki átküszködte magát odáig, egy alacsony, és romosnak látszó épülethez vezetett.
Akik segítettek, azok helybeliek voltak, és ketten a járást is ismerték.
Az öregúr évtizedekkel korábban híres orvosa volt az akkoriban kibővített ágyszámú Szent János Kórháznak nevezett gyógyító helynek.
Sok szegény, és igen sok nőbeteg is neki köszönhette a gyógyulását, az élete meghosszabbodását.
Az első nagy háború során még aktívan dolgozott.
A felesége meghalt …20-ban, és azóta már csak a környék pénztelen szegényein segít, ha tud.
Meg a beteg állatokon.
Azokat inkább a gyógyításukban jártas lánya ápolja, de néha – szükség esetén – még ő is segédkezik.
A két „élve-holtat” a különszoba bádoggal borított ágyaira helyezték – az állatoknak úgy is jó volt, és takarítani is könnyebben lehetett.
A segítők már kifelé indultak, de az asszony visszaszólította őket.
Lepedőket terített a megemelt testek alá, és a távozókat kikísérte, de az egyiktől súgva azt kérte, hogy ha temetni kell, akkor majd segítsen.
Az öreg egy széken ült, nagyon megviselte a járkálás.
A lánya ügyesen és fáradhatatlannak látszón előkészítette a vizsgálatot.
A pap teste lett az első, mert azon nyilvánvaló volt a roncsolódás.
A vetkőztetés, lemosás, sebkörnyék fertőtlenítése az asszony dolga volt, de amikor félrelépett az apa azonnal mozdult.
Tekintete előbb a lánya arcára esett, és meghökkent annak arcán végigcsorduló könnyek látványától.
Az ő lánya 1920 óta nem sírt.
Akkor utoljára, mert előtte sírt, sokat sírt és eltemette a férjét, a fiait, annak az előző háborúnak az áldozatait.

– Édesapám! Én fel sem tudom fogni, hogy ez a pap hogyan maradhatott életben.
Gyere, nézz csak ide az ujjam elé. Látod? A bordája kettétört a szilánkdarabok ott vannak a szíve környékén. Megvizsgáltam az apácát is és az ő tenyerén is találtam vérbealvadt csontszilánkot. Mond édesapám, lehet, hogy mégis van Isten, lehet, hogy ezek az életek az Ő csodatevései. Ha velük megtette, akkor az enyéimmel, meg az édesanyával miért nem?

Az apa ránézett a lánya arcára, aztán elfordította a tekintetét és igen halkan megszólalt.
– Kislányom, te végig is gondoltad amit mondasz, vagy csak úgy, mint a kacsa seggéből a fos, kicsusszant a szájadból a buta szó?
– Kérlek apám, bocsáss meg. Túl sok ideje élek már nélkülük, és íme, a halál megint arattat, a gyilkos emberrel.
– Szeretlek kislányom, de kérlek, te ne kételkedj Őbenne. Amit az ember tesz, azt Őneki felróni nem lehet. Mondtam ez már neked. De lássuk, amit nézni kell, vizsgáljuk meg őket.

Dolgozott a kezük, de a szájuk néma maradt.
Kitisztult a férfi mellkas sebe, még azokat a régi kéz, láb, és bordasebeket is átvizsgálták.
A novícia teste is hasonlóképen járt, de neki nem voltak sebei.
A lány begyújtotta a kályhát, annak füstcsöve nem a magasba, hanem ferdén, a sűrű bozótosba vezette a füstöt.
A megtisztogatott testeket beburkolták, és a felmelegedő vízből melegítő gumipalackokat is elhelyeztek rajtuk.
Akkor, és a következő napokban a lány, a madáretetésnek nevezett etetőmódszert alkalmazta.
Apró, gyengéd nyomás a szájszögletre és a megnyíló ajkak közé már lehetett is ételt rakosgatni.
Kezdetben akadozott a módszer, de aztán engedelmeskedtek a „madárcsőrök” és nyeldekeltek a torkok.
A pap mellkasának szétroncsolt baloldala napok alatt begyógyult.
Az apa és a lánya értetlenül szemlélte azt, ami történt.
Azon a napon pedig az apáca és a pap szinte ugyanakkor mozdulva életre kelt.
Nem a saját egyházi ruhájukba öltözve búcsúztak el a megmentőiktől, hanem a lány férje, vagy fiai ruháiban a pap, és az asszony fiatalkori öltözékében a novícia.
Akkor azok még azt hitték örökre búcsúznak.

A valóság az lett, hogy a megmentették a saját, és később még az őáltaluk megteremtett család boldogságát is nekik adták.

 

53 évvel később

A történet befejezése

Az idő – vagyis az, amit a teremtés nem foglalt magába – az ebben a „nem teremtett világban” – igencsak nagy szorgalommal bizonyította, hogy van állandóság.  
Állandó az Idő, és nem az Örökkévaló!  
(Azt soha nem tudhatja meg az idő, hogy nem ő az örök!)
Ennek az elmúlt 53 évnek igen sok minden belefért az éveibe, még annak a két embernek az élete is, akikről  már meséltem.

Most meg már ötödik napja fekszik a pap teste egy kórházi ágyon.
A novícia mellette ül, és napok óta ápolja, éjjel és nappal.
Délután meglátogatták őket a gyermekeik, mind a négyen.
Nem csak úgy egymagukban, hanem a társaikkal, a gyermekeikkel, unokáikkal együtt, ahogyan az a halott előtti tisztelgésnél szokásos.
Az apjuk élt, ezt jól jelezték a gépek, és élt az édesanyjuk is, de ők tudták, hogy ma éjjel véget ér ez a két élet.

— – —


Az esti vizit is véget ért.
A novíciának a vizsgálat alatt sem kellett elmennie a férje mellől.
Az éjszakás nővér végigjárta a termeket, és leoltotta a lámpákat.
A pap ágya mellett égve hagyta a falba beépített az aprócska őrlámpát.
Egy eseménytelen órányi idő elteltével a pap teste megrándult.
A novícia  megsimogatta, a tehetetlen test arcát aztán fölé hajolt és megcsókolta a szája szélét.
– Ébredj uram! Ébredj! Értünk jött, a nem is létező idő, ha eddig itt maradtál én mellettem, most ne hagyjál magamra. Keljél én uram, keljél, mert Ő üzent és most értünk küldött.
Iszonyat volt a férfitest első rándulása, de aztán megrándult újra.
– Térjünk hát vissza asszony! Gyere, tedd a tested az enyém mellé ide, egy-lélekként kell a Teremtő elé lépnünk.
– Teszem édes uram! Teszem! Kérlek, vezess végig azon, az utolsó úton engem.
– Menjünk. Menjünk, itt nincsen már helyünk.
A novícia rátette a tenyerét a pap mellkasára. pontosan oda, ahol az a réges-régi gránátrobbanástól felszakított sebből felbugyogott a vér.

Felvérzett a férfi sértetlen testén…

A Hatodik Sebhely!

– Én téged szeretlek uram! És én elmegyek teveled, akárhova is vezetsz!
– Nem én, hanem az Ő akarata vezet bennünket.
A novícia keze megmoccant és ránehezedett a felrepedt sebre, a vér pedig ráalvadt a megnyílt ujjaira.
– Menjünk, de van egy „kíváncsiság” kérdésem.
– Mond kedvesem, boldogságom, mond!
– Szóval, kimondtad-e valaha az én nevemet?

– Mert biztosan tudom, hogy én soha nem mondtam ki a te nevedet. Most, a szám utolsó szavával kimondom.

– Ádám!
– Ne siess szerelmem! Hallgasd meg, mert én a te nevedet mondom.

– Éva!

A testek ott feküdtek egymás mellett, amikor a hajnali vizit rájuk világította a reggelt ébresztő fényt.
Ők nem keltek fel többé!
Nem, mert messzire, igen messzire járt a lelkük.
Azok suhanva szálltak a hívó fény felé.
A harmadik napon eltemették a halottá nyilvánított testeket, de a lelkek még nem értek oda, ahova elindultak.
A testeket behelyezték a sírokba, de a fény csak sötétedéskor ragyogott fel a sírokon.

 

– Teremtő! Mi ide állítottuk eléd a lelkeinket. Kérünk! Ha lehetséges, ne akard elválasztani őket.
– Óh! Én azt nem is tenném! Van itt hely – igen bőséges helye van! – két igaz léleknek, és a ti tudásotoknak.
A csökevényes almafán felfénylett az aprócska alma, és az annál is kisebb levélke!

 

Kép: Feszület Fertőszentmiklós határában