Leleszi Balázs Károly Szerző
Vezetéknév
Leleszi
Keresztnév
Balázs Károly
7 év ezelőtt 6s Hozzászólások

Szólnak hozzánk a kavicsok.
Azt mondod, egy kavics nem tud beszélni,
s mégis, mily beszédesek a kavicsok.

 

 

 

Szólnak hozzánk a kavicsok.

Azt mondod, egy kavics nem tud beszélni,

s mégis, mily beszédesek a kavicsok.

 

Ősszavai vannak a kavicsoknak,

meg örökléttől illatoznak.

Nézd csak, milyen sokszínűek,

mint mikor a vízcseppek ragyognak

virágszirmokon az égre.

Mint a lelked, kedvesem, meleg és átható.

Színesek, mint vidám gondolatok.

 

Íme, beszélnek hozzánk a kavicsok.

A kavicsok, melyekről azt gondolnánk,

hogy nem tudnak beszélni.

Még ma, még ma elküldőm neked

nyelvünk egyik legszebb szavát,

azt hogy: szeretlek!

 

9 év ezelőtt 12s Hozzászólások

 

Forrásod akarok lenni.

Zeng? kút. Kezeid közé szorult virág.

Lábaid alá út. Minden és semmi.

Aki nyugtot kínál. Feledést.

A fény erejét. 

 

9 év ezelőtt 3s Hozzászólások

Ifjúságom nagyra törésében kikértem örökségem, Uram,
követeltem, adj annyi aranyat, sikert, n?t,
amennyivel a világban-rejl? titkokat meghódíthatom.

Követtem a vágy szédületét, a távolba-húzó ösvény ívét,
mostanra már: cifra ruháimat elny?ttem, csizmám sarka
levásott, homálya lett az értelemnek, s nem találtam
meg azt az asszonyt, akir?l álmaim álma álmodott.

Semmirekell? fiad, hálátlan béresedként itt térdepelek
kapud árnyékában, mély barázdákat vájtak arcomon
?sz hajú szolgabíráid, az elfecsérelt évek. Ma már csak
annyit kérek, Uram, fogadj vissza koldus-mivoltomban,
kérgesre dolgoznám kezem, hogy megszolgálhassam
kegyelmed, h?tlenségem miatt elhullajtott könnyeidet.

11 év ezelőtt 2s Hozzászólások

 

A kert lángokban áll….

S ? ott várakozik levetett sarukkal

az angyalpillájú csillagkupola alatt:

magányosan, p?rén, ráhagyatottan.

Világkorszakokon átzúgó kijelentések

tartják fogva ajkait, s ez mind izzó szén.

Szorongatja belülr?l a Szellem.

Ekkor ihletten a fényforrás felé fordul.

A költészet titka azonos a látás titkával.

S ez most az Övé. Belemerül e fénybe,

a Logosz lüktetésébe.

Belülr?l fakadóan járja át a kegyelem.

Mintha az a Szó szállt volna rá,

mely létrehozta egykor a Világmindenséget,

s ? most értette meg benne a lényeget.

Aztán írni kezd:

A kert lángokban áll… Költészet titka

azonos a látás titkával… S a látás el?tt jár

a felismerés döbbenete… Tehát neki

ett?l fogva az égi üzeneteket

közvetítenie kell az embereknek!

 

11 év ezelőtt 7s Hozzászólások

                           „Eljön az éjjel, amelynek minden csillaga szívig ég el.”

                                                                                                         (JÓZSEF ATTILA)

 

Még mindig eleven képként él bennem a domboldalba vájt
pince el?tt lobogó tábort?z, és most a szobában szétterül? füst fátylán át
újra megidézem b?röd mandulaillatát.
Ilyenkor feltárul a láthatár, mint karavella bástyáján
?rt álló matróz el?tt, aki a már ismert világ határain túli parton,
a tollas pálmafák alatt, barbár tábortüzeket fedez fel.

 

Szél cserzett Bolyongó: mondd, hányszor kell eltévedned,

hogy végre megérkezz egyszer valahová! Navigare necesse est!

Akik nem tudják hová igyekszenek, azoknak mindegy milyen a széljárás.

 

A délkörök tengerein vándorló sebzett hajós sebeit legalább
a napsugár gyógyítja, amir?l egykor verseimben is szóltam. A költészet,

egy tündökl? ruhájú angyal – néha megjelenik házamban.
Ahogy nárciszszuszi fényképeidet nézegetem, engem már rég elfeledtél,
már másra mosolyog szemed, amikor ott vagyok emlékeidben,
tajtéknyögéseid óriáshullámokká növekednek.

 

Kagylóhéjakon lépkedünk, ez volt az évszázados térképek

szétmállásának ideje és a vízbe fúltaké. És a romlás nélküli tájaké.

Bizony, bizony hányszor, de hányszor láttam ölelkezéseink

után tekinteted kalózvitorlását álombéli sziréntájakon vándorolni.
Elhullott madártollakat sodor lábunk elé a szél:

szabadság áldozattal jár.
Van mit feldolgoznia az emlékezetnek, mely születésünknél sokkal öregebb.

 

Hányszor és hányszor történik meg velünk,
hogy szép szavak s ígéretek követ?en a karunkba zárt

test mögött nem azt fedezzük fel, akit egykor vágyakozva kerestünk.

Vonalakká, barázdákká hullik szét a lenyomat.

Az id? lemeze beszakítva. Nem maradt más csak a vés? s a kalapács.

Mindent azt tart össze, mi nem mulandó.

A megvénült m?vész oly mélyre süllyedt el a homályban,

hogy moccanásai nem is hallhatók. Talán ez az utolsó munkája.

 

Íme, itt vagyunk mind a 16. századi rézmetszet díszletében,
kiszolgáltatva a Tenger irgalmas kegyelmének.

És a Tenger olyan ünnepélyes azzal a szétterített oltárterít?vel.

Kórusének hallatszik, majd a szél elhalkulva ül le a föveny padsoraiba,

mert a kórus énekel.

Valaki rázni kezdi az éjszaka köpönyegét, két különböz? valóság

keveredik össze a m?vész munkájában,

érkez? és visszatérni nem szándékozó karavellákkal.

 

Éjszaka van. Egy másik éjszaka. Olyan éjszaka, melyet
a már említett mester meg is örökített rézmetszeteiben. A csillagok

ott felejtik fényüket arcomon, magamban tárolok

egy kis kozmoszt, mit nem is láthatok.
Hajnalodik. Áttetsz? versüket írják a szell?k.
Napfény gongütéseire ezer madár zsolozsmázik a kertben.
Ama Assisi sarutlan tanítványai ?k.
A megbocsátás kelyhét már rég kiittam.
Felejtek. Átölel a Hiány. Magányomtól felragyog.
Feltárja az élet titkát. A titok Istenné, a kijelentés pedig a miénk.
Térdre hullok. Imádkozom.

 

 

 

11 év ezelőtt 6s Hozzászólások

A karácsonyi ünnep “varázslatában” az érzékeny lélek valami kifürkészhetetlen módon…

 

János apostol Krisztus „világba jövetelét” az ? evangéliumában, „szükségszer?en” égi nyelvezeten közli velünk a közölhetetlent: ti. a genezis isteni titkát, eredetét, célját. Az üdvtörténetbe enged betekintést. Az égi logika szintjén. Az alászállt Ige, íme, testté lett, köztünk lakozott, és elhozta nékünk a világosságot, az örök életet, az Atya kegyelmét, hogy eltörölje a b?neink miatt támasztott adóslevelet.

   A karácsonyi ünnep „varázslatában” az érzékeny lélek valami kifürkészhetetlen módon, észrevétlenül Isten közelébe kerül. Emlékszem egy karácsonyra, otthon Káván. Ez volt a hajléktalanságom utáni els? szentestém. Egyedül vagyok, de mégsem vagyok egyedül. Csend van, tökéletes csend, mintha a Kozmosz benyomódó szövetfelületén lépdelne az ember, s csak rá kell bízni magam a Vonzásra, mint magának a vitorlásnak a szélre. S ebben a minden pólust kitölt? csendben, karácsonyfa és kislámpa meghitt fényében, hirtelen felbukkannak a gyermekkori karácsonyi esték boldog-feszült várakozásai, s valami földöntúli békesség takar be, olyan amilyet csak nagy bels? sírás után érez az ember.

   Emlékszem – ekkor a fényekben felragyogtak a gyermekkor karácsonyai. Valahogy az emlékeimben mindig hullik a hó, valahol halkan harangoznak, minden a helyén van: a karácsonyfa, alatta az ajándékok, s ott vagyunk mi is gyermekek mind, kipirult arccal. És újra hallom apám hangját, aki a Lukács evangéliumából elolvassa a Kisjézus születését. S újra hallom anyám gyengéd-kedves hangját. S ekkor – igen, látom a jászolt, a puha kánaáni éjben tündökl? Csillagot, s igen, újra hallom az angyalok énekét is. Ott térdeplek a jászol el?tt a pásztorokkal, meg a három királyokkal. Csakhogy ezek nem díszletek, hanem valóságosak. Mert az igazi Jézus-születés a szívben történik.

   Aztán feltünedeznek a hajléktalan szállókon eltöltött karácsony-esték. Itt már nincs az a boldog-feszít? várakozás. Karácsonyfa, gyertyák, teríték, fehér abrosz az asztalon, de van valami görcsös felismerés abban, ahogy körülüljük az asztalt -: hogy az igazi helyünk nem itt van. Hanem valahol máshol, családunknál, gyerekeinknél, szeretteinknél. A veszteség érzése úgy nehezedik ránk, mint egy súlyos malomk?, egyedül maradtunk e fél-létben, fekete szmogként száll ránk a magány, ebben az emberlakta egyedüllétben. És ekkor, igen – e fekete sz?ttes magányban – megjelenik vigasztalón a pótolhatatlan Hiány, a béklyókban él?knek a Szabadító, és mi csendesen belépünk az id?k folyamába, megfürdünk, hogy megtisztuljunk. A Gyermek születése mindenki számára más-más élményt jelent. És mégis ott lengedezik a leveg?ben a titokzatos remény és egy új, egy szebb élet iránti vágyakozás. Mert az volt Jahve szent akarata, hogy ezek a szegény, korán megöregedett nincstelenek közt is megjelenjék az ? kegyelmi jeleivel., “mert az a jó, ha kegyelemmel er?södik meg a szív” (Zsidók 13,9) Íme, már olvassuk is: „megjelent az Isten üdvözít? kegyelme minden embernek” (Titusz 2,11).

   S emlékszem, azon az els? hajléktalanság utáni szentestén, ott Káván, ezt suttogták szívemben az angyalok kimondhatatlan békességgel: – Nem vagy egyedül, ne légy szomorú! Érted is megszületett a Szabadító, s nézd, hogy ragyog az éjszakában a Földet az Éggel összeköt? kereszt! És soha ne feled: „Maga az úr megy el?tted, ? lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el t?led” (5 Móz 31,8)., és „semmi sem választhat el téged Isten szeretetét?l” (Róma 8,39). Ma is ezt üzeni neked: „Mert ha én, az Úr, szólok, akkor az az ige, amelyet én mondok, valóra válik késedelem nélkül” (Ezékiel 12,25).

   Isten jelenlétével terhes, áldott karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!

 

 

11 év ezelőtt 8s Hozzászólások

Ezt mondod ismeretlenül is barátom…

Ezt mondod ismeretlenül is barátom:
Ezért érdemes élni, csülökre menni megveszekedett
kölykeivel a szélnek, az irgalmatlan télben…
S itt betyárkodsz
a kirabolt parkban, hajadonfőtt, hószínű hajjal,
csámpás cipődben s várod az istennyilát,
miközben csenevész lábaidnál
kurjongatnak h? cimboráid, a fekete subás varjak.
Foszló tarisznyád
mélyén még őrzöd a múltból kimenekített kincseidet:
megsárgult fényképgyűjteményeidet.
És most cifra-komisz pálinkával gyomrodban
farkasszemet vicsorítasz
a bágyadt csillagos éjjel, hörgő sóhajtásoddal,
az otthonok melegével, egy új évezreddel;
nem tanultál soha a magad kárán – – – de már nem perelsz,
esküt sem teszel
és mégis lelked apró szegletében reményt érlelsz,
hogy Valaki elrejt a tenyerében,
még itt kint a fagyos tapadásban is, magányosan,
fedél nélkül, pityókásan, midőn éjfélkor megszólal
a templomharang, az idő ércharangja…
Zúgj csak szél,
végzet, keserű emlék! Hajnalban egy tündöklő Nap
bontja ki szárnyait álmaink zengő hegyvidékén.

(1999)

12 év ezelőtt 2s Hozzászólások

Ã?Å¡gy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás…

 „Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre.

Mint egy pecsétet a te karodra; mert

er?s a szeretet, mint a halál,

kemény, mint a buzgó szerelem…”

(Énekek éneke; 8:6)

 

Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás,
szent indulatával, villámcsapásával,
mely földre terít

minden múltbéli leselked? árnyat.
Földmozgást és csendet hoz magával.
A tenger büszke morajlását
hozza magával, s a Kert nyílásán lángpallossal ?rt álló angyal
döbbent arcmását.
S e hirtelen támad világlármát, e istenítéletet,
mostani életének pokrócmagányával takarja be.
Szerelmes az öröklétrögökben találja
meg azt az arcot, aki arra született, hogy lángra lobbantsa szívét.
Aki szerelemes az megtanul jól és helyesen imádkozni!
S míg imádkozik, addig az Úr munkálkodik.
Olyanná válik a szerelmes lelke, mint egy oltár, hétágú gyertyatartó,
lámpások olaja, szív és vesét elválasztó vonal.
A szerelmes szíve tele van isteni álmok álmaival.
Mindenért hálát ad. Mindent remél. Mindent hisz. Tele
van ?sbizalommal.

 

A szerelem nem egyéb, mint az Isten egyik legtitokzatosabb
titkának megélése. Mert akiknek a szívük tiszta,
azoknak megadatik – a kinyilatkoztatás. A telt cs?rök békéje.
S ilyenkor feltárul az üvegtengeren egy égre nyíló ablak.
Ezen megy be a szerelmes, hogy kinyilvánítsa ki született meg benne.
És ? nem kételkedik szerelme szépségébe.
Tudja: a szépség annak a gyümölcse, amit az élet
tanításából nyertünk és megértettünk.
Mert a legfontosabb dolog a szerelemben: a tisztaság és h?ség.

 

A szerelmes a szív áttetsz? ablakán lép be,
s ezután az asszony, aki hallja szárnyaló énekét,
örökre e dallal az ajkán, úgy lángol,
mint a szentély éjszakai örökt?ze.
Az asszony hallgatja, míg aranyozott libánusfa ágyában
szendereg, átváltozik szerelme énekévé.
Ezután felserken és elindul és egy testté lesz szerelmesével.
Hit által megragadják a pillanatot, ami adatik nekik,
máshonnan. És a két test összeforrt ütemes ritmusa egyetlen
történelem el?tti, édenkerti örömöleléssé válik,
mely mély és igaz – mert látta Isten, hogy igen jó.

 

És ?k énekelnek és dalolnak és ujjonganak
a fény háromszögében.
A férfi szerelmes lelkével simogatja a szeretett n? lelkét.
És a n? befogadja, és szelíden visszasimogatja párját
az ? szerelmes liliomlelkével. Mindenestül befogadja,
elhalmozza és dédelgeti egész asszonyi lényével a férfit.
Ekkor egy égi ablakon át bebocsátást nyernek a láthatatlanba,
s ?k összeölelkezve mennek,
míg odafent a mennyben a szerelmes férfi
és a szeretett asszony eggyé forrt csendje
együtt kelti éltre az édeni emberpár
els? ölelés utáni csendjét,
s még b?nt?l mentes szerelmét.

12 év ezelőtt 4s Hozzászólások

Jó volna a kertünkben a vén
diófánk ágain tanyázó esti szél
énekét valamiképp becsempészni
egy szépségesen szép költeménybe;
de kérdem én, milyen nyomos okom is
lenne erre, hisz’ a szél a legjobb
helyen énekel, pont ott,
ahol énekelnie kell: kint a kertünkben,
verseim virágzó sorai közt, melyeket
vén diófánk ágaira szegeztem

12 év ezelőtt 9s Hozzászólások

Látod, itt lakik e külvárosi nyomortanyán…

 

Látod, itt lakik e külvárosi nyomortanyán.
Látod az eldobott injekciós t?ket, az üres borosüvegeket,
és azokat a mocskos pornográf újságokat?
Nézd csak meg jól, öreg, itt lakik, de most nincs itt,
elment valahová.
Most már láttunk mindent…
Gyere, siessünk hazafelé, hátha most igyekszik
vissza, hozzánk, lerongyolódva, kifosztva, egészségileg
teljesen tönkre menve – a drága gyermekünk.

Leleszi Balázs Károly Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.