Leleszi Balázs Károly : Szívdobbanás egy ház előtt

Nyomtatás

Elolvasta: 52
Nyomtatás

Édesanyám is volt nékem … – kezdte a dalt a tanító néni. Irénke az első padban hangosan felzokogott. A tanító néni elharapta a dal folytatását és megsimogatta a leányka fejét.
– No, no… mi a baj, drágám? – nem értette a váratlan reakciót, hiszen Irénke nem árva. Vagy van valami, amit tudni kellene?
– Nekem sincs már édesanyám! Brühühü…
– Mit beszélsz, kicsikém? – döbbent meg a tanító néni. A kislány azonban nem mondott többet, csak keservesen zokogott. Tanító néni nem hagyta annyiban, s délután felkereste a családot.
Az ajtóban egy idősebb nő fogadta, s kérdezte kit keres.
– Tanítónő vagyok, Gáll Gizella. Én tanítom Irénkét.
– A nagymama vagyok, Manyi mama. Fáradjon beljebb!
A beszélgetést meghallva Irénke futott oda hozzájuk.
– Csókolom, tanító néni! – lelkendezett és kézen fogva bevezette a lakásba.
– Apuka, tessék nézni, ki jött hozzánk!

A hangzavarra megjelentek Irénke kistestvérei is. Az ötéves Karcsika és a hároméves Melinda. Nagyra nyílt szemekkel figyelték az idegent. Az egész család ott nyüzsgött a vendég körül. Tettetett vidámsággal fecsegek, csacsogtak, beszéltek mindenfélét, Irénke teasüteményt tett az asztalra, Manyi mama teát kínált. Minden látszólagos vidámság mellett a szemekben félelem bujkált. Feszültség vibrált a levegőben.
– Anyukád itthon van? – hangzott fel a kérdés és megfagyott a légkör. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légyzümmögés is hangos zajnak hatott.
– Nincs – suttogta a kislány.
A halk szó úgy lebegett a szobában, mint egy sötét felhő a völgy felett. Mindenki lesütött szemmel ült. A tanítónő csak figyelt, várta mi következik. Manyi mama következett.
– A lányom elment – szólott fennhangon. – Elment, vissza sem nézett! Csak annyit mondott, hogy „ne keressetek!”
– Még jó, hogy maga itt volt, mama! – bökte ki Aladár, Irénke apukája.
– Nem véletlenül vagyok itt. Ő hívott ide, még az este.
– Akkor tudta, hogy mire készül – dünnyögte apa.
– Ezt nem mondtam!
– Felejtse el, mama, amit mondtam.
Gáll Gizella, a tanítónő érezte, hogy felesleges a jelenléte és köszönve a szívélyes fogadtatást, búcsúzott.
A fejét csóválva ballagott hazafelé, szerette volna megérteni tanítványa családját, az okokat, amik ehhez a bonyodalomhoz vezettek.
Hetek, hónapok múltak és a kis tanítványa egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. A szünetekben félrehúzódott, csak ritkán játszott a többiekkel, inkább a könyveit bújta. Olvasni, firkálni-rajzolgatni szeretett, s leckéit mindig pontosan elvégezte, jól teljesített. Menedék volt számára az olvasás, tanulás. A tanév végén, mint osztályelső dicsérő oklevelet kapott és egy szép könyvet, a tanítónő soraival dedikálva.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte Manyi mama, mikor megmutatta a könyvet, amit kapott.
– Anyuka is biztosan büszke lesz rám, mikor hazajön – mondta és zokogva a nagymamája ölébe hajtotta a fejét.

A születésnapi ünnepség se tudta felvidítani. Pedig jó kis ünnepség sikeredett – apa megengedte, hogy meghívja az osztálytársait, Manyi mama sütött két féle süteményt, diós kiflit és tepertős pogácsát, három kislány eljött délelőtt szendvicseket készíteni, és volt finom málnaszörp nagy kancsókkal az asztalon, a nagymama kertjéből való málnából. Ahogy a vendégek elmentek és mamával rendet raktak, Irénke fáradtan bújt ágyba, de álom nem jött a szemére, Manyi mama sírdogálva találta, amikor benézett hozzá, jó éjt puszit adni.
– Látod, látod nagymama! – hüppögte. – Nem üzent, nem írt egyetlen szót sem, pedig jól tudja, hogy milyen nagy napom ez nekem!
– Kicsikém, ne sírjál! Anyukád biztos nagyon szeret és gondol rád, csak olyan dolga van, hogy nem tud neked üzenni.
Apa szomorú szemekkel nézte a gyermekeit, s csak ténfergett ide-oda a házban, lézengett, mintha jelen sem lenne. Reggel elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, fél órácskát pihent, s ment is vissza. Estig maradt a kis műhelyében. Egy órás-ékszerész műhelyben volt társtulajdonos. Ott ült egész nap az asztalánál, szemén a nagyító, a lámpa csak a munkaterületet világítja meg, a kis műhely félhomályan maradt. Ott javítgatta az ékszereket, órákat; társa kint tevékenykedett az üzletrész pultjánál, a vevőkkel, megrendelőkkel foglalkozott.

A nyár derekán levelező lapot hozott a posta – egy nagy óceánjárót ábrázolt, amint dölyfösen szeli a hullámokat.
„Drágáim” – írta a lap hátulján –, „ezen a szép luxus hajón dolgozom. Sokat gondolok rátok! Anya”
A képeslap a család körében nem okozott osztatlan sikert! Ám, az egy női magazinban megjelent fénykép sem.
A fénykép egy cikksorozat apropóján jelent meg. „Magyar nők a nagyvilágban” volt a címe. Íme, egy részlet a cikkből:
„A világnak minden sarkán találkozunk magyar nőkkel. Akár ennek az óceánjárónak az első fedélzetén éppen úgy, mint a személyzet sorai közt. A képen láthatjuk bájos fiatal asszonykát a hajópincérek egyenruhájában, a híres-
neves konyhafőnök, Steve Lord társaságában”.
A képen az öles termetű konyhafőnök mellett álldogált szerényen – ki más, mint Irénke édesanyja, Berta Vera.
A tanítónő, Gáll Gizella behívatta magához Irénkét, mikor látta, hogy napok óta milyen zaklatott, figyelmetlen.
– Mondd, gyermekem, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Semmi, semmi – szabadkozott.
– A családban történt valami? – faggatta tovább.
Addig, addig, míg csak elmondta a képeslapot és az újságcikket. A tanítónő próbálta megnyugtatni a kislányt, de nem sok sikerrel.
– Biztosan haza jön. És hiszem, hogy vágyik utánatok!
– Nem kellünk mi neki! Lám, hogy pózol a képen!
– Nem tudhatjuk. Azt sem, hogy igazából mi is történt.
Még beszélgettek darab ideig és a kislány megnyugodni látszott, Gizella tanító néni pedig megígérte, hogy kideríti, amit lehet Berta Vera dolgairól.

Hogyan is történt?

Berta Vera tanár szülők gyermekeként megkapott minden szellemi táplálékot, ami egy nyiladozó értelem számára irányt mutathatott jelleme alakulásában.

Már kicsi korától szeretett rajzolni, festegetni igen tehetségesen, s ezért amikor megnyílt a városban a művészeti Líceum, oda íratták. Érettségi után művészettörténetet tanult az egyetemen. Nagy lelkesedéssel végezte a tanulmányait, a festés-rajzolás maradt, mint szabadidős elfoglaltság. Jó érzékkel talált rá a jó képekre, mindig meglátta a tehetséget az alkotóknál. Nyári gyakorlatait a főváros egyik legjobb galériájában végezte és utána itt kapott állást. A galéria tulajdonosának is jó szeme volt meglátni a tehetséget.

A Tavaszi Tárlat megnyitóján Vera tekintete megakadt egy langaléta, barna szvetteres férfin, aki élénk vitába keveredett egy nála sokkal alacsonyabb fiatal nővel. Néha leguggolva magyarázott, hogy szemük egy magasságban legyen. Kíváncsian közelebb lépett és a kis hölgy, mikor meglátta, odakiáltott Verának.
– Gyere, Verám, ments meg ettől a szőrnyű embertől! Mindjárt keresztben bekap! – panaszosan szólt, de a szeme kacagott.
– Mi folyik itt?
– Úgy lehúzta rólam a keresztvizet, csöpp becsületem sem maradt.
Vera értetlenül nézet egyikről a másikra.
– Bocsánat! Bemutatom a vitapartneremet? Lord István.
– Örvendek, Vera vagyok. Hol van a képe?
– István nem festő, hanem a Bohém Tanya főszakácsa és önjelölt műkritikus. És most olyan dolgokat vágott a fejemhez a képemről, hogy ha nem lenne ilyen fantasztikusan jó szakács, meg is sértődnék.
– Olyan jól főz?
– Jöjjön el a Bohém Tanyába és meglátja!
– Ez meghívás?
– Vegye annak! Barátaimnak és a törzsvendégeknek Steve vagyok, kérem szólítson így!
Vera élt a meghívással és rövidesen törzsvendég lett. Valóban bohém művészek tanyája volt a vendéglő. Nagy viták folytak sokszor hajnalig a művészek és barátaik között. Steve gyakori résztvevője volt ezeknek a vitáknak, de Vera se maradt volna ki belőlük semmi pénzért. Tartalmas viták voltak és a lánynak nagyon tetszett, sokat tanult belőlük, de a többiek is értékelték Vera szakértelmét. Közben szép lassan összemelegedett az égimeszelő szakáccsal, ami nem meglepő, hiszen „talált a szó”, ahogy mondják.

Aztán elsuhant sok, sok év…

Egyik nap Vera értesítést kapott egy vidéki címről, hogy a hagyaték felmérése alkalmával egy Picasso rajzra bukkantak. Nosza, gyerünk, nézzük meg! – lelkesedett fel a galéria szakértője, Vera asszony. Egy régi kúriában találkozott a rajz örökösével. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki nyit neki ajtót.
– Steve! – kiáltott megdöbbenve.
– Vera!
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre.
– A rajz miatt jöttem – ocsúdott elsőnek Vera.
– Nálam van. Gyere beljebb – állt félre az ajtóból.
– Gyorsan elillantál a városból!
– Te is gyorsan férjhez mentél!
– Ezt ne most tárgyaljuk meg! Lássam a rajzot!
– Nagyon figyelemre méltó alkotás! – bukott ki belőle az elismerés, mikor meglátta a rajzot. Alaposan megvizsgált a minden milliméterét, a papírját, elejét, hátulját, még meg is szagolta, majd vette a jegyzet tömböt és kezdte írni, mit tapasztalt.

„A kép egy 24×30-as grafitrajz – kezdte -, a papír anyaga alapján keletkezése a 30-40-es évekre tehető. Asztalra hanyatló nőt ábrázol, negyed profilból, az arcból kevés látszik, az egész képet a hajzuhatag uralja. Az asztal lapját néhány vonal jelzi csupán, a háttért az ablak négyszöge adja, innen vetül fény az arcra. Mesteri kéz alkotása, de nem Picasso”.
– Eladod? A Galéria vagy egy gyűjtő jó pénzt adna érte.
– Nem eladó! Emlék nagyapámtól, csak véleményt szerettem volna kapni róla.
– Esetleg kiállíthatjuk???
– Talán.
A vita vége az lett, hogy Steve elismervény fejében átadta megőrzésre a képet a Galériának és megkapta a szakvélemény egy példányát is.
– Most, miután a hivatalos dolgokkal végeztünk, hallgatlak – fordult a férfi felé Vera.
– Először is, nem menekültem, hanem sürgősen elutaztam, és nem volt már lehetőségem szólni. Állást ajánlottak a MAHART egyik folyami gőzösén, mint hajószakács, és már aznap el kellett foglalnom a helyemet. Mikor egy hét múlva kerestelek, nem találtalak. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél egyik napról a másikra.

Válaszul Vera elmondta, amikor kereste a férfit, már nem találta sehol, pedig „jó hírt” akart közölni vele, azt, hogy terhes. Csak a nővérét találta a lakásban, aki nem tudta, hova távozott az öccse sietve.
– Egy rakás pénzt tett le az asztalra, fizessem ki a lakás költségeit, a rezsit és azzal elviharzott! – mondta dühösen Steve testvére.

Vera úgy érezte, mintha kupán vágták volna, szó nélkül elkullogott. Utána naponta kereste – eredménytelenül.
– Elvesztettem… – zokogta munkatársa, Aladár vállára borulva.
Aladár vigasztalta és közben megvallotta, hogy régóta szerelmes bele, de foglalt lévén, nem mert közeledni…
Vera nem utasította el, az esküvőre is igent mondott és váratlan gyorsasággal egybe is keltek. Nem telt egy év és megszületett Irénke.  Azután jött a két kisebb. Két év volt közöttük.

– Irén névre kereszteltük az elsőszülött gyermekemet, a leányodat, a béke istennőjéről, hogy viszály helyett hozzon békét környezete, szerettei számára.
– Ez szép volt! – riadt fel Steve – Megölelhetlek?
– Alig várom!
… Később Steve vacsorát készített. Nem hiába, hogy szakács a mestersége, remek omlettet varázsolt a hűtőben talált maradékokból.
– Ezt minden nap megenném! – bukott ki a dicséret Verából.
– Szeretnék neked minden nap főzni! Gyere velem! Hétfőn kell behajóznom, séf vagyok az óceánjáró konyhájában. Gyere velem! Nem ígérek rózsakeret, a csillagokat sem hozom le az égből, de ígérem, boldoggá teszlek. Ne habozz, ugorj fejest a kalandba!
– Pontosan mit ígérsz?
– Kalandot, luxust, szerelmet. Első sorban szerelmet! – suttogta, s közben csókokkal borította, ahol érte.
– Megyek veled. Előbb azonban vissza kell mennem elrendezni dolgokat, otthon is és a galériában is – bontakozott ki az ölelésből.

Reggelre kelve, korán visszautazott és átadta szerzeményét a galériának. Otthon elmondta, milyen sikeres volt az útja, hogy értékes alkotást szerzett, de a találkozásról régi szerelmével nem tett említést, de még célzást sem, bár az édesanyját áthívta a családhoz.
– Maradj a gyerekekkel, nekem reggel korán kell a dolgom után néznem.

… Spalatóban szálltak hajóra – egy óceánjáró luxushajóra. Óriási hajó volt, gigantikus! Hatalmas szalon, tágas ebédlő, bár külön a hölgyeknek, külön az uraknak és micsoda konyha. Sőt, konyhák! Steve keze alatt húsz szakács és a hozzá való személyzet tevékenykedett. Vera nem győzött csodálkozni ennyi bőség láttán.
– Szerencs fia vagy! Van jó állásod, kényelmes kuckód, a magad ura vagy, egy egész brigádnak parancsolsz!
– Szerinted ez fontos? Ez mind csak csigahéj. Te töltötted meg az életemet élettel!
A romantikus szép napok azonban nem tartottak sokáig. Akkor szakadt félbe, amikor Steve kijelentette, hogy Vera kezdjen dolgozni.
– Dolgozni? Én?
– Te! Mit gondolsz, milyen jogon vagy itt a hajón? Utas vagy? Matróz? Személyzet? Potyautas?
– Te hoztál ide…
– És akkor? Beszéltem az étteremvezetővel és felvesz pincérnek. Gondolom, nem okoz gondot, hiszen annak idején, a nyári szünidőkben pincérkedtél.
– Mi? Hogy? Ez ám a karrier, művészeti szakértőből pincér!
– Kapsz formaruhát, jó fizetést és a kabin használatért nem kell fizetned. Azt betudom az éjszakai szolgáltatásodba. Ha nem tetszik, kitehetlek az első kikötőnél, ahova befutunk, aztán megnézheted, mire mész egyedül.

Vera elkeseredett és elöntötte a düh ennyi aljasság láttán, de nem mutatta. Nem akarta megadni a férfinek azt az elégtételt, hogy gyengének lássa.
– Rendben van! Mikor kezdek?
– Már is! Jelentkezz Willynél, az étteremfőnöknél. Ott van az irodája a bár mögött.

A főnök nem fogadta ovációval Verát. Nem töltötte el örömmel, hogy a séf barátnője az étteremben fog dolgozni. Egy elkényeztetett macska, egy hisztis kisasszony, egy követelőző, igényekkel teli perszóna! Hát, kell ez nekem? – morgolódott magában. Na, majd meglátjuk.
– A főpincér, Mr. Bella eligazit – dörmögte. – De ha panasz lesz rád, kirúglak, hiába vagy a séf barátnője!
Ez jól kezdődik, de állok elébe! – keményített Vera és megkereste a főpincért.
– Mr. Bella? Vagy talán Béla úr?
– Halkabban! – riadt meg a főúr. – Ezek nem szeretik, ha nem angolul beszélsz!
– Értem!
– Nem értesz semmit! Itt a pincéreknek senkivel sem szabad beszélniük. Se egymással, se a vendéggel, se mással. Csak terítés, felszolgálás, lerámolás és kész. Ha megszólítanak, udvariasan hárítasz: nem tudom, nincs információm, nem ismerem, kérdezze meg a főurat.
– Mikor álljak be?
– Most! Kezdheted a terítést és majd, ha jönnek a vendégek, fogyasztás után leszeded az aszatalt. Néhány napig ez lesz a dolgod, aztán meglátom, mit érsz! Mit mondtál, mi a neved?
– Vera.
– Igy szólítalak majd, az én megszólításom pedig: sir. Most gyere, mutassam meg az éttermet és amit tudnod kell!

Végigjárták a nagy termet, a külön termeket, a tálalót, az öltözőt, a fehérnemű és étkészlet raktárait, a konyhába is bekukkantottak. Közben Béla úr elmagyarázta, mik az elvárások egy pincér iránt. Fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a munkatársai, a felettesei iránt; a vendégekkel udvariasan kell bánni, fáradhatatlanul tevékenykedni, megállás nélkül állandóan mozgásban lenni. Elriasztó, ha a pincér tétlenül álldogál.
– És arról se feledkezz meg, hogy mindig csinosnak, ápoltnak mutatkozz. Fontos a külcsín! Különösen, ha nőről van szó. Pincérnőről!

A munka bár nem volt idegen Vera számára, de az éjszakába nyúló műszak kimerítette. Holt fáradtan támolygott be a kabinba, ahol Steve várta. Nem volt ereje tiltakozni a közeledése ellen. Álomtalan mély álomba zuhant, de alig aludt el fel kellett kelnie, korán kezdődött a munka, elő kellett készíteni a termet a reggelihez. A reggeli és az ebéd között egy óra pihenés adódott, utána éjfélig robot megállás nélkül. Mire mindennel végeztek két óra is elmúlt éjfél után.

És ez így mint nap mint nap. Nem volt se ideje, se ereje lázadni. Valami konok elszántságot érzett, hogy kitartani! Ez az érzés segítette át az éjszakai megaláztatásokon és a nappali, minden erőt felőrlő fáradtságon.

Nyomtatás

Elolvasta: 81
Nyomtatás

…de Te nem irgalmazol

Úgy vágyom szeretetedre Uram,
mint szomjas utas a hűs forrásra.
Úgy vágyom a feloldozást Uram,
mint gyermek anyja lágy ölelését…
…de Te nem irgalmazol!

Fejemre olvasod minden bűnöm,
– gondolatomban elkövetteket –
Lelkemben reményem hozzád fűzöm,
Uram! Kérlek! Ne kívánd vesztemet!
…de Te nem irgalmazol!

Korbáccsal áztatom cellám kövét,
pirosló vérem mond hozzád imát.
De bármit teszek, látom ördögét
testemnek… Könnyem fest – tragédiát…
…de Te nem irgalmazol!

Úgy vágyom egy megbocsátó Istent!
Keresem, aki hozzám szól. Jézus!
Feláldoztam eddig érted mindent,
vágyom, hogy szavad lágyan szól, kér, hull…
…de Te nem irgalmazol!

(Istenes versek – reformáció)

Nyomtatás

Elolvasta: 61
Nyomtatás

A golyók helyükre gurítása, átlátszó tenyérnyi játékdobozban

fontosabb, de megadná a vers valódiságát, a ritmust, ki írta.

Tökölnék vele, de jössz, szemben vagy, belül jelzőkészülékem.

Mondtam, hogy ez is naplójegyzet lesz.

A készülék másodszor jelez,

biztos, hogy fontosabb a fadoboz-versem?

Nézésed árulja el,

vagy inkább, ahogy mertünk, taníthatóvá engedi magát a test.

Ebben jelen vagyunk mi, persze rég volt egy-két órája se, hát ilyen

ez?

Nem pazarlás erre szó, csak egy gyöngyöző halántékú ember,

bennem meg előrefuttatott már érzésben, hogy mi is várható.

Nyomtatás

Elolvasta: 83
Nyomtatás

1. belülről átjár még a fény

1. belülről átjár még a vér

1. belülről átjár még a szó

1. belülről átjár káma és manasz

1. magyarosítva: kamasz és mamlasz

1. belülről átjár még a csók

1. belülről átjár még a tett

1. kívülről átjár már a kék

1. tovább adom álmokban gyógyalak

1. kívülről átjár már a fény

1. kívülről átjár már azér’

1. kívülről átjár már a nap

1. kívülről átjár káma és manasz

1. kívülről kamasz és mamlasz

1. kívülről átjár még a csók

1. kívülről átjár még a tett

1. kívülről már hétszínű a fény

1. kívülről jár-e át az, az, az…

1. kívülről a feltétlen s szeretet

1. kívülről átjár salaktalan

          belül tisztábban bizsereg

Nyomtatás

Elolvasta: 946
Nyomtatás

HALÁLRÓL és SZERELEMRŐL
A hatodik seb

A tábori lelkész és az apáca
1945. február 09. 16 óra

A történet kezdete

A Székesfehérvártól Budapestre fordított szovjet haderő lassan ráfolyt a budai oldalra.
Idegen kézre került már a városrész déli oldalának az alsó fele.
Vérbe és romba pusztult a Gellért tér.
Most a Sas hegy alja van soron, erre a környékére érkezett a fegyverropogás.
Ma péntek délután van, és már sötétedik, de az éj eljöttéig még sok idő kell.
Az elhagyott iskolaépület szuterén szintjének leszakadt, ajtószárnnyal befedett üvegtelen ablaka mögött megbújt, úgy másfél tucatnyi hajléktalanná lett környékbeli lakós.
Aki tehette az a sarkokba húzódott, aki meg nem, az a leszakított ajtónyílás közelébe – ha futni kell, legalább közelebb legyen a kijárat.
Hangos, csapódó koppanás remegtette meg a feltámasztott ajtószárnyat.
Összébb tömörödtek azok, akik a sarokba húzódtak, és az ablaknyílás előtt nagyobb lett a hely.
Még tartott a mocorgás, amikor dobhártyát, gyomrot hasító robbanás hallatszott, és egyidejűleg a szemközti falnak csapódott a támaszték nélküli ajtódarab.
Mire újra hallani kezdtek a fülek, egy koppanást hallhattak, meg a gördülő zajt, amit a nyíláson átdobott tojásgránát okozott.
Az ablaknyílás baloldalán kuporgó csomó meglódult, egy fekete árnyalak vált ki belőle.
A lendülő test kinyújtott jobbja éppen csak elérte a gránátot.
A markolás pillanatával egy időben hátrafelé lendült a kéz, és a kinyíló ujjak közül a gránát, átlódult a nyílás peremén.
A fekete alak teste megemelkedett a lendülettől.
Emelkedett, aztán hanyatt csapta a robbanás légnyomása.
A tátongó résen még beérkezett annyi fény, hogy látható legyen a papi reverenda széttépet eleje, és a csupasszá lett mellkas balfelét elöntő felbuzogó vér.
Az ablak mellől egy fehérfőkötős apácanövendék árnya mozdult és óvatosan eltakarta a pap testét a sajátjával.
Közeledő léptek kopogása hallatszott a külvilági csendben, amit elnyomott az ajtónyíláson bepásztázó géppisztolysorozat zaja.
A belépők kifelé terelték a fegyvertelen civileket, hátrahagyták a súlyosan sebesülteket és a halottakat.

—  –  —

A haldoklók hörgő zihálásától visszhangzó teremben a novícia teste felemelkedett.
Rátekintett a pap mellkasára és elborzadt.
A szeretet, az élet tiszteletét magáénak akaró, azt elfogadó fiatal nő elájult a borzalmas látványtól.
A pap sebe szétnyílt, a nyílásból törött bordavég állt ki. Még fel-felbugyogott a vér, de ami kifolyt az már alvadt.
Kint befejeződött a nincstelenek kifosztása, és elvették tőlük az utolsót is, az életüket.
Még a géppisztolysorozatok alatt beléptek néhányan a halottak, sebesültek közé, és nekiláttak a zsákmányszerzésnek.
A kifosztott sebesültek pedig kaptak egy kevéssé fájdalmas és rövidebb utat a túlvilágra.
Az ájult novíciát lefordították a pap testéről.
A sérülések iszonyata és a hit öltözékét viselő halottnak vélt testek látványa együttesen hatottak.
Ők elkerülték a rövidített utat, azt, amelyiken csak a lélek távozik.
Ha van bennük még élet, akkor megérdemlik, hogy a szenvedés iszonyatával járuljanak hitük Istenének ítélőszéke elé.
A csend magához térítette az apácanövendéket, de éppen csak annyi időre, amíg ráemelte a tenyerét a mellkas szétnyílt sebére.
Ujjai közül kibuggyant a pap vére, aztán lassan rá is alvadt a sebre és a rátapasztott tenyérre.
Éltek, de halottak voltak, a pap a sérülése okán, a novícia, a régóta tartó éhezés és szomjazás következtében.
Napok teltek így.

— – —

De milyen napok!
Ők ketten halottak voltak, vagyis a testük élt, de halottá lett a lelkük.
Három nap telt el, amikor a pap – hihetetlen, de igaz! – megremegett, aztán megmozdult.
A mozdulás kiszakította a novícia tenyerét a sebre alvadt vérből.
Egyidejűleg visszatért a lélek, mind a két testbe.
A pap tudta, hogy az elmúlt időben merre járt a lelke, de a novícia lelke az nem emlékezett vissza semmire.
Nem! Mert ő a jövőben járt, és olyan csodákat élt át, amik majd a most elkezdődő élete mindennapjaiban fognak megtörténni.
És akkor, ott, abban a halottakkal telt szuterénban, beszélni kezdett a pap.

— – —

– Én a Don mentén, Voronyezs  körzetében, a 2. hadseregben, tábori lelkész szolgálatot teljesítettem. Láttam a bajtársaim szörnyű halálát, a megcsonkult testek haldoklástól halálig eltartó kétségbeesett szenvedését. De láttam azt is, ahogyan a civil emberek, az öregek, a gyermekek és asszonyok, lányok átélik, vagy belehalnak azokba a kínokba, amit a mi katonáinktól szenvedtek el. Az értelmetlen, az öldöklő halál akkorra már megrontotta a lelkeket, és a megromlott lelkek elvettek életeket. A gyilkolás, az őrjöngő halál és az életben maradók iszonyatos szenvedése volt a valóság, és az élet. Éltem a háborúban élők életét: éhezés, szomjúság, sebesülés és halál. Éltem, pedig ötször is megsebesültem. Mind a két kezem, a lábaim. A legsúlyosabb és a halálosnak mondott sebet, a jobboldali bordacsontok között átszaladó lövedék okozta, az volt az ötödik seb. Az egyetlen még életben maradt szanitéc szerint, a sérülésem halálos volt és ezért, nem is kezelt engem. Nekem csak kevéske időt jósolt a halálomig. Az életben maradást remélő sérülteket látta el. Öt napig feküdtem ellátatlan sebbel, de nem is volt ideje senkinek énvelem törődni. A magyar had pusztulásának azok voltak a végnapjai. Akkor meghaltam. Lényegében igen! Lehet azonban, hogy a tetszhalott testem élt.

— – —

– Meghaltam! Halott voltam! A lelkem elhagyta a testemet, és odalépett a Teremtő elé. Olyan nagyon haragudtam Őrá, hogy nem is féltem. Ordítottam, durva szavakkal szidalmaztam. Átkoztam a Teremtőt! Aztán kinyitottam a lelkemet és megmutattam Őneki azokat a borzalmakat, amiket a szemem látott, és átélt a testem. Némelyik borzalom látványát megkönnyeztem, máskor meg nyálfröccsentő  – mármint, ha a lelkemnek lett volna nyála – szavakkal kiabáltam. Azt követeltem, hogy csinálja vissza azokat a rémségeket, tegye őket nem megtörténté. Aztán tehetetlen dühömben megtagadtam Őt a Teremtőt, és átkozódó szavakat szólt a szám. Nem is tudom mennyi ideig és mi mindent hordtam össze, főleg mert összemosódtak az összezavarodott gondolataim. Egyszerre csak azt éreztem, hogy simogatja a keze az arcomat. Na de hogyan? Hiszem a lelkemnek nincsen arca! De Ő igenis simogatott, az érintése pontosan olyan volt mint az édesanyámé, amikor elestem és vérezni kezdett az ajkam. Közel hajolt hozzám és beszélni kezdett, de olyan halk szavakkal, ha egyáltalán szavakkal szólt, hogy azt senki nem hallhatta volna meg. Azokat csak én hallottam.
Ezeket mondta.

— – —

– Gyermek! Te „semmitudattal” ócsárolod a Teremtést, pedig semmit sem tudsz arról. Én teremtettem élettelent és élőt, és gondoskodtam azoknak megfelelő élettérről. Az élettelen megkapta játszóterének a végtelen Űrt, az élő pedig a Paradicsomot! Megfáradtam a Teremtés munkájában, és pihenésnek előbb megcsodáltam az alkotásom tökéletességét, aztán le-lecsukódó szemmel bóbiskoltam. Volt azonban két dolog, amit nem tettem bele a teremtményeimbe. Az egyik, az a Lélek volt! A másik, a Tudás! Azokat megtartottam, azokat nem bízhatom semmi teremtettre, az csakis az enyém, az Istené! Ahogyan elneveztetek engem azóta. Megfáradtan úgy gondoltam, nem cipelem azokat, hanem ráakasztom egy fára. De a biztonság kedvéért be is zártam a tudást egy almába, a lelket az alma levelébe. Időt? Azt nem teremtettem, mert a Teremtés örök, ahhoz pedig nincs szükség időre. Én így gondoltam! És annak múltával – amit nem is teremtettem, emiatt nem is létezett – megfeledkeztem az almáról, meg a levélkéről. Csodálatos volt a Teremtésem, és én csodáltam is, de egyszer belepillantottam a tó vizébe, és megláttam abban a képmásomat. Ez lett a kezdet! Ekkor elkezdődött a baj! Elhatároztam ugyanis, hogy saját magamat is beleteremtem a Teremtésbe. Na! Magamat ugyan nem, de a képmásomat, azt igen, azt megalkottam.  Ha pontosan figyeltél a szavamra, akkor megértetted a szót, amit mondtam, a “képmásomat” teremtettem bele. Folytatódott a baj azzal, hogy egy alkalommal ő is beletekintett a tó tükrébe, és akart egy társat a képmásának. Sajnos ekkor igen nagy lett a baj, mert engedtem ugyan a kérésének, de a másolatot elhibáztam egy kissé. Nem lett tökéletesen azonos! Nem csak a test lett többé-kevésbé, itt-ott mássá, de a gondolkodásmódja is más lett, az elzárt lélek hiányában. Ő nem az én képmásolatom lett, hanem csak a képmásom képmásolata. A Paradicsom oly csodás alkotás volt, hogy sokat időztem ott. A képmásom képmása, pedig megleste egy alkalommal, azt, hogy meglátogatom a tudás és a lélek őrizőjét, az almát. Most hibáztathatnám őt, de nem tehetem, mert minden tőlem származik, ezért ő is én vagyok. Ő valami olyasmit tett, amit nem lett volna szabad megtenni. A képmásom másolata rávette a képmásomat, és együtt ellopták a gyümölcsöt és meg is ették. Na, ezt én semmiképpen nem értettem meg és azóta sem értem. Ugyan is addig senki nem evett, és senki nem tudott semmit megölni, elpusztítani a Paradicsomban, mert én azokat a cselekvéseket nem teremtettem meg.

— – —

– Most gyere velem – mondta nekem a Teremtő, és bár nem moccantunk, de mégis ott voltunk a Paradicsomban. Kihalt és kopár volt minden, csak egy levételen csupasz fácska görnyedezik ott. Amikor igen közelről néztem a fa egyik ágára, akkor az ágon egy kisujjam végi  köröm nagyságú, fénnyel világító almácskát, és egy picurka hangyagyereknél nem nagyobb levélkét láttam meg.

— – —

– Ezeket évmilliók sokasága alatt tudtam összegyűjteni az ellopott gyümölcs szerteszóródott részecskéiből. A tudás olyanná lett, hogy folyton szertefoszlik, átalakul. A lélek pedig annyira megnyomorodott, hogy néha még én sem ismerem fel. De gyűjtöm a részecskéket és remélem egyszer majd az egész visszakerül erre a fácskára. Eltörölhetném, elpusztíthatnám a teremtést és talán mostanra már meg is tenném. Meg, mert már engem is megrontott a lélek és tudás nélküli létezés. Nagyon is meg, mert azóta úgy létezem. A gyümölcsbe és a levélbe bezárt minden tudásomat és a lelkemet elorozták éntőlem. Lélek és tudás nélkül nincs hatalmam, nem avatkozhatok bele, a Paradicsomból kiszabadult élő és élettelen világ cselekedeteibe. Az életem mostanra olyan lett, mint a ti világotokban az ócskás élete. Az régi értékes dolgokat gyűjtöget. Én a régen-volt tudásom és lelkem töredezett darabjait próbálom új egységbe összerakni. De érzem, hogy nem marad arra már időm. Belátom, hogy a Teremtő tehetetlen! Érzem, elpusztul majd az élő és az élettelen. Megsemmisül a Paradicsom  ! Akkortól kezdve az örökkévalóságban Én egyedül létezek majd. Egyedül és magányosan Tudás és Lélek nélkül. Talán meglehet, hogy ti jártok jobban. Mert ti halandóak vagytok, elmúlik az életetek, csak a lelketek járul elém, és idehozza magával azt a cseppnyi tudást, amit a szétrágcsált almából megtartottatok. Abból a hozadékból ennyi gyűlt össze, a többi szétfoszlott és semmivé lett. Az ember-milliárdok tudása és lelke csak ennyit ér. Tehetetlenné lettem, itt ülök az örökkévalóság helyébe került Idő kezdete óta. Talán ha elpusztítja a Teremtést az ember ostobasága, akkor én is semmivé lehetek. Talán?! Most megtarthatod a lelkedet, az életedet, a tudásodat és visszatérhetsz a Teremtésbe, hogy a  társa legyél egy másik életnek.
Menj! És Én majd várok terád, amikor eljön az igazi idő, hogy elém álljatok.

– A Teremtő pedig a két tenyere közé simította az arcomat, és megpuszilta a homlokomat.
Édesanyám is úgy szokta.

— – —

A pap könnyed lélegzettel felsóhajtott folytatta a beszédet.
– Most is eléje álltam a Teremtőnek, de most csak intett és küldött is vissza. Azt még hallottam, hogy azt mondja:
– Nem olyan sürgős, hogy soron kívül elém gyere! Visszafelé megpillantottam a te lelkedet, de te nem láthattál, mert te a jövő kertjében jártál.

A pap megemelte a fejét és az apáca ráfordította a száját a pap szájára.
Még csókoltak az ajkak, amikor a külvilágból hangok hallatszottak.
Nem túlzottan sok idő múlva emberek léptek be a szuterénba.
Megborzadó szavakkal emelték és vitték eltemetni a halottakat.
A ruhacsomóban fekvők is sorra kerültek.
A külvilág éles fénye belehasított a novícia szemébe és az erre válaszul megmozdult.

A hitetlenkedés hangjait túlkiabálta egy vékonyka női hang.
– Édesapám, kérlek, gyere! Gyorsan gyere, mert azt hiszem, hogy az apáca még él! Gyere kérlek, mert talán a pap is megmozdult. Gyere!

— – —

Ami meg ezután történt, arról nekik, egyelőre már nem volt tudomásuk.
Később meg igen, hát lássuk addig is mi történt.

Az, aki kiabálva az édesapját hívta, egy idős nő volt.
Akit hívott, az meg kifejezetten öreg, nagyon öreg ember volt.
A holtak személyazonosságát megállapító és a testeket eltemető emberek közül négyen segítettek a két élő halottat elvinni, a meredeken emelkedő utca közepe táján lévő épületig.
Vagyis, a kertkapuig, mert nem látszott, hogy lenne épület azon a telken.
Pedig volt.
A sokéves gaz, az évtizedek óta elhanyagolt gyümölcsfák között egy alig észrevehető ösvény vezetett át.
Annak a másik vége, ha valaki átküszködte magát odáig, egy alacsony, és romosnak látszó épülethez vezetett.
Akik segítettek, azok helybeliek voltak, és ketten a járást is ismerték.
Az öregúr évtizedekkel korábban híres orvosa volt az akkoriban kibővített ágyszámú Szent János Kórháznak nevezett gyógyító helynek.
Sok szegény, és igen sok nőbeteg is neki köszönhette a gyógyulását, az élete meghosszabbodását.
Az első nagy háború során még aktívan dolgozott.
A felesége meghalt …20-ban, és azóta már csak a környék pénztelen szegényein segít, ha tud.
Meg a beteg állatokon.
Azokat inkább a gyógyításukban jártas lánya ápolja, de néha – szükség esetén – még ő is segédkezik.
A két „élve-holtat” a különszoba bádoggal borított ágyaira helyezték – az állatoknak úgy is jó volt, és takarítani is könnyebben lehetett.
A segítők már kifelé indultak, de az asszony visszaszólította őket.
Lepedőket terített a megemelt testek alá, és a távozókat kikísérte, de az egyiktől súgva azt kérte, hogy ha temetni kell, akkor majd segítsen.
Az öreg egy széken ült, nagyon megviselte a járkálás.
A lánya ügyesen és fáradhatatlannak látszón előkészítette a vizsgálatot.
A pap teste lett az első, mert azon nyilvánvaló volt a roncsolódás.
A vetkőztetés, lemosás, sebkörnyék fertőtlenítése az asszony dolga volt, de amikor félrelépett az apa azonnal mozdult.
Tekintete előbb a lánya arcára esett, és meghökkent annak arcán végigcsorduló könnyek látványától.
Az ő lánya 1920 óta nem sírt.
Akkor utoljára, mert előtte sírt, sokat sírt és eltemette a férjét, a fiait, annak az előző háborúnak az áldozatait.

– Édesapám! Én fel sem tudom fogni, hogy ez a pap hogyan maradhatott életben.
Gyere, nézz csak ide az ujjam elé. Látod? A bordája kettétört a szilánkdarabok ott vannak a szíve környékén. Megvizsgáltam az apácát is és az ő tenyerén is találtam vérbealvadt csontszilánkot. Mond édesapám, lehet, hogy mégis van Isten, lehet, hogy ezek az életek az Ő csodatevései. Ha velük megtette, akkor az enyéimmel, meg az édesanyával miért nem?

Az apa ránézett a lánya arcára, aztán elfordította a tekintetét és igen halkan megszólalt.
– Kislányom, te végig is gondoltad amit mondasz, vagy csak úgy, mint a kacsa seggéből a fos, kicsusszant a szájadból a buta szó?
– Kérlek apám, bocsáss meg. Túl sok ideje élek már nélkülük, és íme, a halál megint arattat, a gyilkos emberrel.
– Szeretlek kislányom, de kérlek, te ne kételkedj Őbenne. Amit az ember tesz, azt Őneki felróni nem lehet. Mondtam ez már neked. De lássuk, amit nézni kell, vizsgáljuk meg őket.

Dolgozott a kezük, de a szájuk néma maradt.
Kitisztult a férfi mellkas sebe, még azokat a régi kéz, láb, és bordasebeket is átvizsgálták.
A novícia teste is hasonlóképen járt, de neki nem voltak sebei.
A lány begyújtotta a kályhát, annak füstcsöve nem a magasba, hanem ferdén, a sűrű bozótosba vezette a füstöt.
A megtisztogatott testeket beburkolták, és a felmelegedő vízből melegítő gumipalackokat is elhelyeztek rajtuk.
Akkor, és a következő napokban a lány, a madáretetésnek nevezett etetőmódszert alkalmazta.
Apró, gyengéd nyomás a szájszögletre és a megnyíló ajkak közé már lehetett is ételt rakosgatni.
Kezdetben akadozott a módszer, de aztán engedelmeskedtek a „madárcsőrök” és nyeldekeltek a torkok.
A pap mellkasának szétroncsolt baloldala napok alatt begyógyult.
Az apa és a lánya értetlenül szemlélte azt, ami történt.
Azon a napon pedig az apáca és a pap szinte ugyanakkor mozdulva életre kelt.
Nem a saját egyházi ruhájukba öltözve búcsúztak el a megmentőiktől, hanem a lány férje, vagy fiai ruháiban a pap, és az asszony fiatalkori öltözékében a novícia.
Akkor azok még azt hitték örökre búcsúznak.

A valóság az lett, hogy a megmentették a saját, és később még az őáltaluk megteremtett család boldogságát is nekik adták.

53 évvel később

A történet befejezése

Az idő – vagyis az, amit a teremtés nem foglalt magába – az ebben a „nem teremtett világban” – igencsak nagy szorgalommal bizonyította, hogy van állandóság.  
Állandó az Idő, és nem az Örökkévaló!  
(Azt soha nem tudhatja meg az idő, hogy nem ő az örök!)
Ennek az elmúlt 53 évnek igen sok minden belefért az éveibe, még annak a két embernek az élete is, akikről  már meséltem.

Most meg már ötödik napja fekszik a pap teste egy kórházi ágyon.
A novícia mellette ül, és napok óta ápolja, éjjel és nappal.
Délután meglátogatták őket a gyermekeik, mind a négyen.
Nem csak úgy egymagukban, hanem a társaikkal, a gyermekeikkel, unokáikkal együtt, ahogyan az a halott előtti tisztelgésnél szokásos.
Az apjuk élt, ezt jól jelezték a gépek, és élt az édesanyjuk is, de ők tudták, hogy ma éjjel véget ér ez a két élet.

— – —

…
Az esti vizit is véget ért.
A novíciának a vizsgálat alatt sem kellett elmennie a férje mellől.
Az éjszakás nővér végigjárta a termeket, és leoltotta a lámpákat.
A pap ágya mellett égve hagyta a falba beépített az aprócska őrlámpát.
Egy eseménytelen órányi idő elteltével a pap teste megrándult.
A novícia  megsimogatta, a tehetetlen test arcát aztán fölé hajolt és megcsókolta a szája szélét.
– Ébredj uram! Ébredj! Értünk jött, a nem is létező idő, ha eddig itt maradtál én mellettem, most ne hagyjál magamra. Keljél én uram, keljél, mert Ő üzent és most értünk küldött.
Iszonyat volt a férfitest első rándulása, de aztán megrándult újra.
– Térjünk hát vissza asszony! Gyere, tedd a tested az enyém mellé ide, egy-lélekként kell a Teremtő elé lépnünk.
– Teszem édes uram! Teszem! Kérlek, vezess végig azon, az utolsó úton engem.
– Menjünk. Menjünk, itt nincsen már helyünk.
A novícia rátette a tenyerét a pap mellkasára. pontosan oda, ahol az a réges-régi gránátrobbanástól felszakított sebből felbugyogott a vér.

Felvérzett a férfi sértetlen testén…

A Hatodik Sebhely!

– Én téged szeretlek uram! És én elmegyek teveled, akárhova is vezetsz!
– Nem én, hanem az Ő akarata vezet bennünket.
A novícia keze megmoccant és ránehezedett a felrepedt sebre, a vér pedig ráalvadt a megnyílt ujjaira.
– Menjünk, de van egy „kíváncsiság” kérdésem.
– Mond kedvesem, boldogságom, mond!
– Szóval, kimondtad-e valaha az én nevemet?
…
– Mert biztosan tudom, hogy én soha nem mondtam ki a te nevedet. Most, a szám utolsó szavával kimondom.
…
– Ádám!
– Ne siess szerelmem! Hallgasd meg, mert én a te nevedet mondom.
…
– Éva!

A testek ott feküdtek egymás mellett, amikor a hajnali vizit rájuk világította a reggelt ébresztő fényt.
Ők nem keltek fel többé!
Nem, mert messzire, igen messzire járt a lelkük.
Azok suhanva szálltak a hívó fény felé.
A harmadik napon eltemették a halottá nyilvánított testeket, de a lelkek még nem értek oda, ahova elindultak.
A testeket behelyezték a sírokba, de a fény csak sötétedéskor ragyogott fel a sírokon.

– Teremtő! Mi ide állítottuk eléd a lelkeinket. Kérünk! Ha lehetséges, ne akard elválasztani őket.
– Óh! Én azt nem is tenném! Van itt hely – igen bőséges helye van! – két igaz léleknek, és a ti tudásotoknak.
A csökevényes almafán felfénylett az aprócska alma, és az annál is kisebb levélke!

Kép: Feszület Fertőszentmiklós határában

Nyomtatás

Elolvasta: 631
Nyomtatás

Költői gondolatok

Jézus Krisztus pokoljárásáról

Felkérésre készítette:
Poetische Gedanken

über die Höllenfahrt Jesu Christi

Auf Verlangen entworfen

Johann Wolfgang von Goethe
von J.W.G.

Mily szokatlan nagy sokadalom,
Welch ungewöhnliches Getümmel!

Zeng az égen vigadalom!
Ein Jauchzen tönet durch die Himmel.

Vonul ott fent nagy hadnép-csoda,
Ein großes Heer zieht herrlich fort

Milliókat vonzva oda.
Gefolgt von tausend Millionen

Az Isten Fia trónja árva
Steigt Gottes Sohn von Seinen Thronen

Siet sötét alvilágra.
Und eilt an jenen finstern Ort.

Siet a zivatarok között.
Er eilt, umgeben von Gewittern;

„Bíróként és hősként jövök”.
Als Richter kommt Er und als Held,

Jöttében a csillaghad remeg.
Er geht, und alle Sterne zittern,

A Nap s a világ vele reng.
Die Sonne bebt. Es bebt die Welt.

Látom Őt győzelmi szekéren,
Ich seh Ihn auf dem Siegeswagen,

Tovarepül tűzkeréken,
Von Feuerrädern fortgetragen,

Keresztfán lehelte ki lelkét,
Den, der für uns am Kreuze starb.

Minden zengi győzedelmét.
Er zeigt den Sieg auch jenen Fernen,

Közelben, távolban, felettük,
Weit von der Welt, weit von den Sternen,

Diadalmát miérettünk.
Den Sieg, den Er für uns erwarb.

Jön, hogy a Poklot összetörje,
Er kommt, die Hölle zu zerstören,

Ki halálát már leverte,
Die schon Sein Tod darnieder schlug;

Íme, hallhatja ítéletét.
Sie soll von Ihm ihr Urteil hören.

Most kezdheti menekültét!
Hört! Jetzt erfüllet sich der Fluch.

Pokol látja a győztest jönni,
Die Hölle sieht den Sieger kommen,

Önhatalmát töpörödni.
Sie fühlt sich ihre Macht genommen,

Remegve féli ábrázatát,
Sie bebt und scheut Sein Angesicht,

Nyögi dörgő borzadalmát.
Sie kennet Seines Donners Schrecken.

Hiába próbál rejtekezni,
Sie sucht umsonst sich zu verstecken.

Mindhiába, nem tud szökni,
Sie sucht zu fliehn und kann es nicht.

Mit próbálja hát, magát törni.
Sie eilt vergebens, sich zu retten,

Bíró elől menekülni,
Und sich dem Richter zu entziehn.

Szent láncival az Úr haragja,
Der Zorn des Herrn, gleich ehrnen Ketten,

Nem szökhet. lábát béklyózza.
Hält ihren Fuß, sie kann nicht fliehn.

Félholt sárkányt, őt széttiporta,
Hier lieget der zertretne Drache,

Az Úr bosszúja, le a porba.
Er liegt und fühlt des Höchsten Rache,

Végét érzi, rágja a dühét.
Er fühlet sie und knirscht vor Wut.

Kínlódja pokla gyötrelmét.
Er fühlt der ganzen Hölle Qualen,

Nyöszörgő száj bömböl átkot:
Er ächzt und heult bei tausend Malen:

„Semmisíts meg, oh, zsarátnok!”
»Vernichte mich, o heiße Glut!«

Itt haldoklik már lángtengeren,
Da liegt er in dem Flammenmeere,

Gyötri kín és szenvedelem.
Ihn foltern ewig Angst und Pein.

„Átkom széttéphet, várok készen”,

Hallja, kínja örök lészen.
Er flucht, daß ihn die Qual verzehre,

Und hört, die Qual soll ewig sein.

Itt vannak azon nagy seregek,
Auch hier sind jene große Scharen,

Akik vele bűnbe estek.
Die mit ihm gleichen Lasters waren,

Ám, mint Ő nem olyan gonoszok,
Doch lange nicht so bös als er.

Haduk számolatlanul sok.
Hier liegt die ungezählte Menge,

Tódul ocsmány és sötét népe.
In schwarzem, schröcklichen Gedränge,

Tűzorkánnal körülvéve.
Im Feuerorkan um ihn her.

Látja, amint a Bírót félik,
Er sieht, wie sie den Richter scheuen,

Őket viharok széttépik.
Er sieht, wie sie der Sturm zerfrißt,

Látja, és nem örülhet ennek.
Er sieht’s und kann sich doch nicht freuen,

Mert kínjai növekednek.
Weil seine Pein noch größer ist.

Az Ember Fia dicsőn száll ma,
Des Menschen Sohn steigt im Triumphe,

Pokol bűzös mocsarába,
Hinab zum schwarzen Höllensumpfe,

Megmutatja a dicsőségét,
Und zeigt dort Seine Herrlichkeit.

Pokol nem állja a fényét,
Die Hölle kann den Glanz nicht tragen,

Teremtés első napja óta,
Seit ihren ersten Schöpfungstagen,

Árnyék nem hullott le róla.
Beherrschte sie die Dunkelheit.

Fény nem ragyogott ege fölött.
Sie lag entfernt von allem Lichte,

Káosz kínja testet öltött.
Erfüllt von Qual im Chaos hier.

Arcáról a fényt vak tömlöcbe,
Den Strahl von Seinem Angesichte,

Megvonta az Úr örökre.
Verwandte Gott auf stets von ihr.

Most láthatta ő teljességét,
Jetzt siehet sie in ihren Grenzen,

Fénylőn Fiú dicsősségét,
Die Herrlichkeit des Sohnes glänzen,

A félelmetes Őfelsége,
Die fürchterliche Majestät,

Mennydörgéstől körül véve,
Sie sieht mit Donnern Ihn umgeben,

Hogy megremegnek minden sziklák,
Sie sieht, daß alle Felsen beben,

Szállnak felé méreg-szikrák,
Wie Gott im Grimme vor ihr steht.

Eljött az Úr őt megítélni.
Sie sieht’s, Er kommet, sie zu richten,

Gyötrő fájdalmait érzi;
Sie fühlt den Schmerzen, der sie plagt;

Legyen vége, a kérés „szerény”,
Sie wünscht umsonst, sich zu vernichten,

Csődöt mondott ez a remény.
Auch dieser Trost bleibt ihr versagt.

A régi énje eszébe jut,
Nun denkt sie an ihr altes Glücke,

Örök kín gyötri az ifjút,
Voll Pein an jene Zeit zurücke,

Kit a hajnalon szült eme Fény,
Da dieser Glanz ihr Lust gebar;

Szíve maga volt az erény,
Da noch ihr Herz im Stand der Tugend,

Boldog szelleme ifjúságban,
Ihr froher Geist in frischer Jugend,

Élt az öröm mámorában.
Und stets voll neuer Wonne war.

Dühvel gondolt a bűntettére,
Sie denkt mit Wut an ihr Verbrechen,

Bűnt rakott ember fejére.
Wie sie die Menschen kühn betrog.

Gondolta, Istenen bosszút állna,
Sie dachte sich an Gott zu rächen,

Sejti, még mi kínzás várja.
Jetzt fühlt sie, was es nach sich zog.

Ember-Isten lent, jó alakalom,
Gott ward ein Mensch. Er kam auf Erden.

„Talán Ő is az áldozatom”,
»Auch dieser soll mein Opfer werden«,

Örült a Sátán, és gondolta,
Sprach Satanas und freute sich.

Őszentségét kárhoztatja,
Er suchte Christum zu verderben,

Teremtőjének halni kéne,
Der Welten Schöpfer sollte sterben.

Légy te halott, Sátán végre!
Doch weh dir, Satan, ewiglich!

Gondoltad, legyőzheted Őt,
Du glaubtest, Ihn zu überwinden,

Szűkölni láttál Teremtőt?
Du freutest dich bei Seiner Not

A győztes Ő, lekötni talál,
Doch siegreich kommt Er, dich zu binden.

Hol a te fullánkod, Halál?
Wo ist dein Stachel hin, o Tod?

Szólj, Pokol, hol a győzedelmed?
Sprich, Hölle, sprich, wo ist dein Siegen?

Lásd, hatalmaid lent hevernek,
Sieh nur, wie deine Mächte liegen.

Megismered, ím, főbb hatalmát,
Erkennst du bald des Höchsten Macht?

Széttiporja Poklod házát,
Sieh, Satan, sieh dein Reich zerstöret!

Ezerszeres kín munkál benned,
Von tausendfacher Qual beschweret,

Örök éjszakában helyed,
Liegst du in ewig finstrer Nacht.

Állsz, villám fejed lesújtotta,
Da liegst du wie vom Blitz getroffen.

Vígságodat felgyújtotta.
Kein Schein vom Glück erfreuet dich.

A reménységed bizony hibás,
Es ist umsonst. Du darfst nichts hoffen,

Értem hal meg a Messiás!
Messias starb allein für mich!

Üvöltés csap fel, fel az égig,
Es steigt ein Heulen durch die Lüfte,

Dőlő sírok üdvük kérik,
Schnell wanken jene schwarze Grüfte,

Mint megjelenik Krisztus alant,
Als Christus sich der Hölle zeigt.

Ördög dühöng; hangján a hant,
Sie knirscht aus Wut; doch ihren Wüten,

Hősünk parancsa téve rendet,
Kann unser großer Held gebieten;

Csak int, s a Pokolban csend lesz.
Er winkt, die ganze Hölle schweigt.

Mennydörgés gurul a hangjától,
Der Donner rollt vor Seiner Stimme.

S a nagy győzelmi zászló lobog,
Die hohe Siegesfahne weht.

Sok angyal remeghet haragjától,
Selbst Engel zittern vor dem Grimme,

Krisztus igazságot dobol.
Wann Christus zum Gerichte geht.

Most égzengés az ő beszéde,
Jetzt spricht Er; Donner ist Sein Sprechen,

Szól, és megreped a szikla,
Er spricht, und alle Felsen brechen.

Lélegzete oly, mintha égne,
Sein Atem ist dem Feuer gleich.

Szólt: „Reszkess, élet piszka!
So spricht Er: »Zittert, ihr Verruchte!

Az, ki Édenbe menekített,
Der, der in Eden euch verfluchte,

Jön, megtöri hatalmatok.
Kommt und zerstöret euer Reich.

Nézz rám! Gyermekim veszítem,
Seht auf! Ihr waret Meine Kinder,

Énellenem lázadtatok,
Ihr habt euch wider Mich empört.

Zuhantok, bűneitek, ím, már,
Ihr fielt und wurdet freche Sünder,

Meglelik, mi nektek kijár.
Ihr habt den Lohn, der euch gehört.

Veszett ellenségim lettetek,
Ihr wurdet Meine größten Feinde,

Jó barátot elvettetek.,
Verführtet Meine liebsten Freunde.

Veletek bukik majd az ember,
Die Menschen fielen so wie ihr.

Ti rontottátok őket el.
Ihr wolltet ewig sie verderben,

Nektek halállal halni kéne,
Des Todes sollten alle sterben,

Üvölts! Jön mind örök fénybe.
Doch, heulet! Ich erwarb sie Mir.

Hisz’ érettük szállottam alá,
Für sie bin Ich herabgegangen,

Kínok, ima, s vitt a halál.
Ich litt, Ich bat, Ich starb für sie.

Célotok koránt sem a tökély,
Ihr sollt nicht euren Zweck erlangen.

Ki hisz bennem, örökkön él.
Wer an Mich glaubt, der stirbet nie.

Itt verve lesztek örök láncra,
Hier lieget ihr in ew’gen Ketten,

Haltok Pokol mocsarába,
Nichts kann euch aus dem Pfuhl erretten,

Itt görnyeszt majd a forró kénkő.
Nicht Reue, nicht Verwegenheit.

Nem ment mersz, imád is késő.
Da liegt, krümmt euch in Schwefelflammen!

Most állj lelked bírája elé,
Ihr eiltet, euch selbst zu verdammen,

Bűn él, s vádol mindörökké!
Da liegt und klagt in Ewigkeit!

Mert mindegyikőnk maga választ,
Auch ihr, so Ich Mir auserkoren,

Kegyem sajog, seb nem látszat.
Auch ihr verscherztet Meine Huld;

Mindörökre veszve vagytok,
Auch ihr seid ewiglich verloren.

Morgás?Meg ne bocsássatok!
Ihr murret? Gebt Mir keine Schuld.

Nálam legyen tinektek haza,
Ihr solltet ewig mit Mir leben,

A szavamat adtam vala,
Euch war hierzu Mein Wort gegeben,

Bűnhődtök, és nincsen már tovább,
Ihr sündigtet und folgtet nicht.

Álmotok a legmostohább,
Ihr lebtet in dem Sündenschlafe.

A méltó büntetés már érik,
Nun quält euch die gerechte Strafe,

Mit rátok szavaim mérik”.
Ihr fühlt Mein schreckliches Gericht.«

Szólt, és rettenetes vihart
So sprach Er, und ein furchtbar Wetter

Támaszt, mely örökké kitart.
Geht von Ihm aus. Die Blitze glühn.

Dörgés sújtja, ki a talpán áll,
Der Donner faßt die Übertreter

Földön vannak, hegyén, hátán..
Und stürzt sie in den Abgrund hin.

Isten-Ember a kaput zárja,
Der Gott-Mensch schließt der Höllen Pforten,

Neki lendül mindkét szárnya,
Er schwingt Sich aus den dunklen Orten

Száll fényességes mennyországba,
In Seine Herrlichkeit zurück.

Ülni Atyja oldalára.
Er sitzet an des Vaters Seiten,

Ismét harcba szállni majd értünk,
Er will noch immer für uns streiten.

Ezt óhajtja. bár nem kértük?!
Er will’s! O Freunde! Welches Glück?

Angyalok ünnepi kórusa
Der Engel feierliche Chöre,

Az Isten előtt ujjongja
Die jauchzen vor dem großen Gott,

Teremtés fülébe a szép szót,
Daß es die ganze Schöpfung höre:

Milyen nagy Úristen, Zebaoth!*
Groß ist der Herr Gott Zebaoth!

*Zeboath  a mindenség ura az ószövetségben,

a mennyei seregek istene a zsidó vallásban.

Forrás: J.W. von Goetehe: Berlini Kiadás,
Quelle: J.W. von Goethe: Berliner Ausgabe,

Költői Művek, ( 1 – 16. kötet, 2. kötet, Berlin,
Poetische Werke [Band 1–16], Band 2, Berlin 1960.

1960. ff, 57 – 63. o.
ff, S. 57-63.

https://youtu.be/5tKGzFlB2t8

Nyomtatás

Elolvasta: 215
Nyomtatás

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca, tétova –
és olyannyira gyámoltalan.

Elől a megváltás némasága,
mögöttünk a fájdalom evez.
Mosolyod kövekbe mártod –
gyönge vagy. Ajkaidra
kavicseső permetez.

Én nem érzem a létet tehernek,
csak néhány sziklát hordok vállamon.
Ha letettem, lépj ki velem majd
a fényre – balga lenne az üdvösséget
egymagam eljátszanom.

*

Fotó: Adam kilise kutsal tespih dua ve mumlar yaktı: din ve inanç kavramı

(tr.depositphotos.com)

Nyomtatás

Elolvasta: 870
NyomtatásSzólnak hozzánk a kavicsok.
Azt mondod, egy kavics nem tud beszélni,
s mégis, mily beszédesek a kavicsok.

Szólnak hozzánk a kavicsok.

Azt mondod, egy kavics nem tud beszélni,

s mégis, mily beszédesek a kavicsok.

Ősszavai vannak a kavicsoknak,

meg örökléttől illatoznak.

Nézd csak, milyen sokszínűek,

mint mikor a vízcseppek ragyognak

virágszirmokon az égre.

Mint a lelked, kedvesem, meleg és átható.

Színesek, mint vidám gondolatok.

Íme, beszélnek hozzánk a kavicsok.

A kavicsok, melyekről azt gondolnánk,

hogy nem tudnak beszélni.

Még ma, még ma elküldőm neked

nyelvünk egyik legszebb szavát,

azt hogy: szeretlek!

Nyomtatás

Elolvasta: 82
Nyomtatás

Forrásod akarok lenni.

Zeng? kút. Kezeid közé szorult virág.

Lábaid alá út. Minden és semmi.

Aki nyugtot kínál. Feledést.

A fény erejét. 

Nyomtatás

Elolvasta: 90
NyomtatásA karácsonyi ünnep “varázslatában” az érzékeny lélek valami kifürkészhetetlen módon…

János apostol Krisztus „világba jövetelét” az ? evangéliumában, „szükségszer?en” égi nyelvezeten közli velünk a közölhetetlent: ti. a genezis isteni titkát, eredetét, célját. Az üdvtörténetbe enged betekintést. Az égi logika szintjén. Az alászállt Ige, íme, testté lett, köztünk lakozott, és elhozta nékünk a világosságot, az örök életet, az Atya kegyelmét, hogy eltörölje a b?neink miatt támasztott adóslevelet.

   A karácsonyi ünnep „varázslatában” az érzékeny lélek valami kifürkészhetetlen módon, észrevétlenül Isten közelébe kerül. Emlékszem egy karácsonyra, otthon Káván. Ez volt a hajléktalanságom utáni els? szentestém. Egyedül vagyok, de mégsem vagyok egyedül. Csend van, tökéletes csend, mintha a Kozmosz benyomódó szövetfelületén lépdelne az ember, s csak rá kell bízni magam a Vonzásra, mint magának a vitorlásnak a szélre. S ebben a minden pólust kitölt? csendben, karácsonyfa és kislámpa meghitt fényében, hirtelen felbukkannak a gyermekkori karácsonyi esték boldog-feszült várakozásai, s valami földöntúli békesség takar be, olyan amilyet csak nagy bels? sírás után érez az ember.

   Emlékszem – ekkor a fényekben felragyogtak a gyermekkor karácsonyai. Valahogy az emlékeimben mindig hullik a hó, valahol halkan harangoznak, minden a helyén van: a karácsonyfa, alatta az ajándékok, s ott vagyunk mi is gyermekek mind, kipirult arccal. És újra hallom apám hangját, aki a Lukács evangéliumából elolvassa a Kisjézus születését. S újra hallom anyám gyengéd-kedves hangját. S ekkor – igen, látom a jászolt, a puha kánaáni éjben tündökl? Csillagot, s igen, újra hallom az angyalok énekét is. Ott térdeplek a jászol el?tt a pásztorokkal, meg a három királyokkal. Csakhogy ezek nem díszletek, hanem valóságosak. Mert az igazi Jézus-születés a szívben történik.

   Aztán feltünedeznek a hajléktalan szállókon eltöltött karácsony-esték. Itt már nincs az a boldog-feszít? várakozás. Karácsonyfa, gyertyák, teríték, fehér abrosz az asztalon, de van valami görcsös felismerés abban, ahogy körülüljük az asztalt -: hogy az igazi helyünk nem itt van. Hanem valahol máshol, családunknál, gyerekeinknél, szeretteinknél. A veszteség érzése úgy nehezedik ránk, mint egy súlyos malomk?, egyedül maradtunk e fél-létben, fekete szmogként száll ránk a magány, ebben az emberlakta egyedüllétben. És ekkor, igen – e fekete sz?ttes magányban – megjelenik vigasztalón a pótolhatatlan Hiány, a béklyókban él?knek a Szabadító, és mi csendesen belépünk az id?k folyamába, megfürdünk, hogy megtisztuljunk. A Gyermek születése mindenki számára más-más élményt jelent. És mégis ott lengedezik a leveg?ben a titokzatos remény és egy új, egy szebb élet iránti vágyakozás. Mert az volt Jahve szent akarata, hogy ezek a szegény, korán megöregedett nincstelenek közt is megjelenjék az ? kegyelmi jeleivel., “mert az a jó, ha kegyelemmel er?södik meg a szív” (Zsidók 13,9) Íme, már olvassuk is: „megjelent az Isten üdvözít? kegyelme minden embernek” (Titusz 2,11).

   S emlékszem, azon az els? hajléktalanság utáni szentestén, ott Káván, ezt suttogták szívemben az angyalok kimondhatatlan békességgel: – Nem vagy egyedül, ne légy szomorú! Érted is megszületett a Szabadító, s nézd, hogy ragyog az éjszakában a Földet az Éggel összeköt? kereszt! És soha ne feled: „Maga az úr megy el?tted, ? lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el t?led” (5 Móz 31,8)., és „semmi sem választhat el téged Isten szeretetét?l” (Róma 8,39). Ma is ezt üzeni neked: „Mert ha én, az Úr, szólok, akkor az az ige, amelyet én mondok, valóra válik késedelem nélkül” (Ezékiel 12,25).

   Isten jelenlétével terhes, áldott karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!