Bánfai Zsolt Szerző
Vezetéknév
Bánfai
Keresztnév
Zsolt
Vezetéknév
Bánfai
Keresztnév
Zsolt
4 hónap 5 komment

A tájat, hol mostanában járok,

ritkán sebzi emberi lábak nyoma.

Ziháló mellkas halmai itt a dombok –

hófödte paplan alatt a vasárnapi simogatások –

gyerekkorunk törékeny hajnalán

amint tüdőnk légpárnái emelik az égbe,

akár a félénken hullámzó erdőket –

A közelben vesék telepei mossák

a fáradt kavicságyra vetkőzött vizeket.

Patakjaink mormogása örökös

mementó, melyben lüktetve szövi

holnapi mintáit az ember előtti emlékezet –

Nézem a felkarcolt ég sebeit.

Tépett dunyhák rejtekéből bújnak elő

felhők, szoknyák, meredő bércek.

Tüzesen szép asszonyarcok –

kacérak és merészek.

Az ő testük ez a vidék –

szeplőkkel borított lankák.

Villámcsapások alatt szántóföld ázik.

A búzatenger fodraiban vásznat bont egy ember,

arcán pipacsok mosolyával fest az égre.

Napraforgót olt a pipafüst kékjébe.

 

Kép: Pinterest – radikal.ru

5 hónap 6 komment

Azt mondtad, minden madár szép.

Pedig te nem a sirályok földjéről
és nem darutollakkal érkeztél.
De elhallgattad, hogy a vadludak
miért úgy siklanak, akár a nyilak,
mint záporban a szürkén csillanó acél.
Én hangjukat csak álmomban hallottam –
olyan volt, mint a bárányok sírása
nagy árvizek idején.

Utoljára rigókkal ébredtem.
Azt mondtad, a gyökereket érezni kell –
karjaim fákká nőttek, s a fásult városok
mind bennem süllyedtek el.
Lélegzésem haldokló tavak csendje.
Mostanában sziklákon ér az este,
s mint Santiago, oroszlánokkal álmodom.
Hajnalban megérzem fényedet –
vitorlát bontasz a hullámzó ágakon.

6 hónap Nincs Komment

Anyám úgy mosta a
hegyeket, hogy minden
egyes érintése
zöldellő réteket teremtett
a hideg sziklák közé.

Háta ráhajlott a hullámzó
erdőkre. A madárdal ilyenkor
felolvadt az ágakon.

Amikor szomorú volt,
a patakok megáradtak és
mindig elöntötték az udvart.

Nehéz estéken inkább
csak felsóhajtott,
és a holdfényt dézsába öntve
mosta a lusta várost.

Kishúgom álmában
néha a felhőkben járt –
egy reggel azt mondta, mamáról
álmodott. Napraforgók közt
szárítgatta
anya patakzó haját.

6 hónap 4 komment

Talán túlléptem már
a tejfogakkal kőbe harapás
elkerülhetetlen időszakán
s a szorítás is enyhült –
ha láthatnád értelmezhetetlenül
megkínzott testem –
az alvadt vérrel kifestett térképen
a főbb azonosulási pontokat –
fél évszázad nyomát
kitapinthatnád elrendezett
évgyűrűimet
állok mint döntésre jelölt fa –
emlékeit ahogy újra álmodja
és sejteni véli már hogy
a szivárvány majd megfesti előtte is
a hazafelé vezető utat.

Szolmizáció
6 hónap 4 komment

Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.
Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.
Szóval tartalak, mint akkor, az utolsó vacsorán.
Látod vesszőkön hajlani az alkonyt?
Titokká színez pamlagán az éj. Mozdulatod örökkévaló.
Dómkertben moha, feltört dió. Szivárog szemünkből a tó.

7 hónap 3 komment

Köztünk él és elkísér.
Arcán hűvösen lebbenő
fátyol, át nem látható.
Jószándékkal övezett pályán
kőmadarak repülése.
Paradicsom helyett alma.

A Nap hajnalt olt ma
a kormos villanykörtékbe.
Kinyújtott kezedben
fehér gyolcs, lágy korbács,
bőrkötésben levendula.
Vesztőhelyek téli illata.

Bűnben állok, mikor eljössz –
földig érő alázattal
leplezem szemérmem.
Fellépek a dobogóra.
Okom van a boldogságra –
nem lehetőségem.


Fotó: Cinegore.net

7 hónap 4 komment

ez egy kihűlt fémes éj
csak üres rácshelyek a csillagok
fémgőzökben párolódnak
az álmok mint a kövek –
közéjük ékelődve hallgatok

a hold most úgy tolat az égen
mint a rák
rettenetes szájszervükkel
sziklák talpát rágják
a bogárarcú éjszakák

minden éles és elmondhatatlan
fejünkön maszk, vállamon vitorlák
a tó vizébe kavics csobban
mozdulatom mozdulatlan
sziklahalak bámulják

 

***

Fotó: Depositphotos.hu

7 hónap 5 komment

Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca, tétova –
és olyannyira gyámoltalan.

Elől a megváltás némasága,
mögöttünk a fájdalom evez.
Mosolyod kövekbe mártod –
gyönge vagy. Ajkaidra
kavicseső permetez.

Én nem érzem a létet tehernek,
csak néhány sziklát hordok vállamon.
Ha letettem, lépj ki velem majd
a fényre – balga lenne az üdvösséget
egymagam eljátszanom.

 

*

Fotó: Adam kilise kutsal tespih dua ve mumlar yaktı: din ve inanç kavramı

(tr.depositphotos.com)

7 hónap 2 komment

nézd víz alatt
ím e gyöngyöző kő
fentről szürke rétegfelhő
grafitja miként csorog –
körötte a hűvös homokban
üveghalak
olvadt lábnyomok

tegnap még a vulkán járt itt
idők előtti lávafolyóban
lebegő ékszerpárna –
kővé érett bazaltok riolitok
szuronyokkal alusznak a fák –
mozdulatlanságban
élő vektorok

szikla vagy – én buzogány –
mondod lágy felhőben
kövekre lapuló tó
én az éjente éledő nádas
gerincedre karcolom a csendet –
ilyenkor
oly csinosan sírsz

 

 

*(Fotó: La Geria – Fotos de Lanzarote.com)

8 hónap 12 komment

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –
játszanak mint megsemmisülésig
a hínárillatban eltévedt gyerekkorok.
Narancsruhában érkezik az alkony,
a parton lassan, tűnődve jár.
Szakadt arcom vitorlavászon –
óvom, mint költővermét a viharmadár.

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...