Bánfai Zsolt : Szolmizáció

Nyomtatás

Elolvasta: 22
Nyomtatás

a mézeskalács és a zserbó íze olyan mit ajkadé volt

egy korty víz olyan mint amikor itt vagy velem

a harmónia dolgos percei olyanok

mint lélekkel létezőnek a fény

a most olyan mint egyetlen hiányt

kiírni ezerérzésképp

a betűk foszlása utána olyan mint

álomcél legbelül

az elengedés mint olyan

hatalmába kerítő béke

a meditáció olyan

mint amikor önmagam ura én vagyok

a szerelem bennem virág

nyílik ha kell ha nem

a szemem is becsukva sóhajtok

most is beérem veled

Nyomtatás

Elolvasta: 47
Nyomtatás

Édesanyám is volt nékem … – kezdte a dalt a tanító néni. Irénke az első padban hangosan felzokogott. A tanító néni elharapta a dal folytatását és megsimogatta a leányka fejét.
– No, no… mi a baj, drágám? – nem értette a váratlan reakciót, hiszen Irénke nem árva. Vagy van valami, amit tudni kellene?
– Nekem sincs már édesanyám! Brühühü…
– Mit beszélsz, kicsikém? – döbbent meg a tanító néni. A kislány azonban nem mondott többet, csak keservesen zokogott. Tanító néni nem hagyta annyiban, s délután felkereste a családot.
Az ajtóban egy idősebb nő fogadta, s kérdezte kit keres.
– Tanítónő vagyok, Gáll Gizella. Én tanítom Irénkét.
– A nagymama vagyok, Manyi mama. Fáradjon beljebb!
A beszélgetést meghallva Irénke futott oda hozzájuk.
– Csókolom, tanító néni! – lelkendezett és kézen fogva bevezette a lakásba.
– Apuka, tessék nézni, ki jött hozzánk!

A hangzavarra megjelentek Irénke kistestvérei is. Az ötéves Karcsika és a hároméves Melinda. Nagyra nyílt szemekkel figyelték az idegent. Az egész család ott nyüzsgött a vendég körül. Tettetett vidámsággal fecsegek, csacsogtak, beszéltek mindenfélét, Irénke teasüteményt tett az asztalra, Manyi mama teát kínált. Minden látszólagos vidámság mellett a szemekben félelem bujkált. Feszültség vibrált a levegőben.
– Anyukád itthon van? – hangzott fel a kérdés és megfagyott a légkör. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légyzümmögés is hangos zajnak hatott.
– Nincs – suttogta a kislány.
A halk szó úgy lebegett a szobában, mint egy sötét felhő a völgy felett. Mindenki lesütött szemmel ült. A tanítónő csak figyelt, várta mi következik. Manyi mama következett.
– A lányom elment – szólott fennhangon. – Elment, vissza sem nézett! Csak annyit mondott, hogy „ne keressetek!”
– Még jó, hogy maga itt volt, mama! – bökte ki Aladár, Irénke apukája.
– Nem véletlenül vagyok itt. Ő hívott ide, még az este.
– Akkor tudta, hogy mire készül – dünnyögte apa.
– Ezt nem mondtam!
– Felejtse el, mama, amit mondtam.
Gáll Gizella, a tanítónő érezte, hogy felesleges a jelenléte és köszönve a szívélyes fogadtatást, búcsúzott.
A fejét csóválva ballagott hazafelé, szerette volna megérteni tanítványa családját, az okokat, amik ehhez a bonyodalomhoz vezettek.
Hetek, hónapok múltak és a kis tanítványa egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. A szünetekben félrehúzódott, csak ritkán játszott a többiekkel, inkább a könyveit bújta. Olvasni, firkálni-rajzolgatni szeretett, s leckéit mindig pontosan elvégezte, jól teljesített. Menedék volt számára az olvasás, tanulás. A tanév végén, mint osztályelső dicsérő oklevelet kapott és egy szép könyvet, a tanítónő soraival dedikálva.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte Manyi mama, mikor megmutatta a könyvet, amit kapott.
– Anyuka is biztosan büszke lesz rám, mikor hazajön – mondta és zokogva a nagymamája ölébe hajtotta a fejét.

A születésnapi ünnepség se tudta felvidítani. Pedig jó kis ünnepség sikeredett – apa megengedte, hogy meghívja az osztálytársait, Manyi mama sütött két féle süteményt, diós kiflit és tepertős pogácsát, három kislány eljött délelőtt szendvicseket készíteni, és volt finom málnaszörp nagy kancsókkal az asztalon, a nagymama kertjéből való málnából. Ahogy a vendégek elmentek és mamával rendet raktak, Irénke fáradtan bújt ágyba, de álom nem jött a szemére, Manyi mama sírdogálva találta, amikor benézett hozzá, jó éjt puszit adni.
– Látod, látod nagymama! – hüppögte. – Nem üzent, nem írt egyetlen szót sem, pedig jól tudja, hogy milyen nagy napom ez nekem!
– Kicsikém, ne sírjál! Anyukád biztos nagyon szeret és gondol rád, csak olyan dolga van, hogy nem tud neked üzenni.
Apa szomorú szemekkel nézte a gyermekeit, s csak ténfergett ide-oda a házban, lézengett, mintha jelen sem lenne. Reggel elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, fél órácskát pihent, s ment is vissza. Estig maradt a kis műhelyében. Egy órás-ékszerész műhelyben volt társtulajdonos. Ott ült egész nap az asztalánál, szemén a nagyító, a lámpa csak a munkaterületet világítja meg, a kis műhely félhomályan maradt. Ott javítgatta az ékszereket, órákat; társa kint tevékenykedett az üzletrész pultjánál, a vevőkkel, megrendelőkkel foglalkozott.

A nyár derekán levelező lapot hozott a posta – egy nagy óceánjárót ábrázolt, amint dölyfösen szeli a hullámokat.
„Drágáim” – írta a lap hátulján –, „ezen a szép luxus hajón dolgozom. Sokat gondolok rátok! Anya”
A képeslap a család körében nem okozott osztatlan sikert! Ám, az egy női magazinban megjelent fénykép sem.
A fénykép egy cikksorozat apropóján jelent meg. „Magyar nők a nagyvilágban” volt a címe. Íme, egy részlet a cikkből:
„A világnak minden sarkán találkozunk magyar nőkkel. Akár ennek az óceánjárónak az első fedélzetén éppen úgy, mint a személyzet sorai közt. A képen láthatjuk bájos fiatal asszonykát a hajópincérek egyenruhájában, a híres-
neves konyhafőnök, Steve Lord társaságában”.
A képen az öles termetű konyhafőnök mellett álldogált szerényen – ki más, mint Irénke édesanyja, Berta Vera.
A tanítónő, Gáll Gizella behívatta magához Irénkét, mikor látta, hogy napok óta milyen zaklatott, figyelmetlen.
– Mondd, gyermekem, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Semmi, semmi – szabadkozott.
– A családban történt valami? – faggatta tovább.
Addig, addig, míg csak elmondta a képeslapot és az újságcikket. A tanítónő próbálta megnyugtatni a kislányt, de nem sok sikerrel.
– Biztosan haza jön. És hiszem, hogy vágyik utánatok!
– Nem kellünk mi neki! Lám, hogy pózol a képen!
– Nem tudhatjuk. Azt sem, hogy igazából mi is történt.
Még beszélgettek darab ideig és a kislány megnyugodni látszott, Gizella tanító néni pedig megígérte, hogy kideríti, amit lehet Berta Vera dolgairól.

Hogyan is történt?

Berta Vera tanár szülők gyermekeként megkapott minden szellemi táplálékot, ami egy nyiladozó értelem számára irányt mutathatott jelleme alakulásában.

Már kicsi korától szeretett rajzolni, festegetni igen tehetségesen, s ezért amikor megnyílt a városban a művészeti Líceum, oda íratták. Érettségi után művészettörténetet tanult az egyetemen. Nagy lelkesedéssel végezte a tanulmányait, a festés-rajzolás maradt, mint szabadidős elfoglaltság. Jó érzékkel talált rá a jó képekre, mindig meglátta a tehetséget az alkotóknál. Nyári gyakorlatait a főváros egyik legjobb galériájában végezte és utána itt kapott állást. A galéria tulajdonosának is jó szeme volt meglátni a tehetséget.

A Tavaszi Tárlat megnyitóján Vera tekintete megakadt egy langaléta, barna szvetteres férfin, aki élénk vitába keveredett egy nála sokkal alacsonyabb fiatal nővel. Néha leguggolva magyarázott, hogy szemük egy magasságban legyen. Kíváncsian közelebb lépett és a kis hölgy, mikor meglátta, odakiáltott Verának.
– Gyere, Verám, ments meg ettől a szőrnyű embertől! Mindjárt keresztben bekap! – panaszosan szólt, de a szeme kacagott.
– Mi folyik itt?
– Úgy lehúzta rólam a keresztvizet, csöpp becsületem sem maradt.
Vera értetlenül nézet egyikről a másikra.
– Bocsánat! Bemutatom a vitapartneremet? Lord István.
– Örvendek, Vera vagyok. Hol van a képe?
– István nem festő, hanem a Bohém Tanya főszakácsa és önjelölt műkritikus. És most olyan dolgokat vágott a fejemhez a képemről, hogy ha nem lenne ilyen fantasztikusan jó szakács, meg is sértődnék.
– Olyan jól főz?
– Jöjjön el a Bohém Tanyába és meglátja!
– Ez meghívás?
– Vegye annak! Barátaimnak és a törzsvendégeknek Steve vagyok, kérem szólítson így!
Vera élt a meghívással és rövidesen törzsvendég lett. Valóban bohém művészek tanyája volt a vendéglő. Nagy viták folytak sokszor hajnalig a művészek és barátaik között. Steve gyakori résztvevője volt ezeknek a vitáknak, de Vera se maradt volna ki belőlük semmi pénzért. Tartalmas viták voltak és a lánynak nagyon tetszett, sokat tanult belőlük, de a többiek is értékelték Vera szakértelmét. Közben szép lassan összemelegedett az égimeszelő szakáccsal, ami nem meglepő, hiszen „talált a szó”, ahogy mondják.

Aztán elsuhant sok, sok év…

Egyik nap Vera értesítést kapott egy vidéki címről, hogy a hagyaték felmérése alkalmával egy Picasso rajzra bukkantak. Nosza, gyerünk, nézzük meg! – lelkesedett fel a galéria szakértője, Vera asszony. Egy régi kúriában találkozott a rajz örökösével. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki nyit neki ajtót.
– Steve! – kiáltott megdöbbenve.
– Vera!
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre.
– A rajz miatt jöttem – ocsúdott elsőnek Vera.
– Nálam van. Gyere beljebb – állt félre az ajtóból.
– Gyorsan elillantál a városból!
– Te is gyorsan férjhez mentél!
– Ezt ne most tárgyaljuk meg! Lássam a rajzot!
– Nagyon figyelemre méltó alkotás! – bukott ki belőle az elismerés, mikor meglátta a rajzot. Alaposan megvizsgált a minden milliméterét, a papírját, elejét, hátulját, még meg is szagolta, majd vette a jegyzet tömböt és kezdte írni, mit tapasztalt.

„A kép egy 24×30-as grafitrajz – kezdte -, a papír anyaga alapján keletkezése a 30-40-es évekre tehető. Asztalra hanyatló nőt ábrázol, negyed profilból, az arcból kevés látszik, az egész képet a hajzuhatag uralja. Az asztal lapját néhány vonal jelzi csupán, a háttért az ablak négyszöge adja, innen vetül fény az arcra. Mesteri kéz alkotása, de nem Picasso”.
– Eladod? A Galéria vagy egy gyűjtő jó pénzt adna érte.
– Nem eladó! Emlék nagyapámtól, csak véleményt szerettem volna kapni róla.
– Esetleg kiállíthatjuk???
– Talán.
A vita vége az lett, hogy Steve elismervény fejében átadta megőrzésre a képet a Galériának és megkapta a szakvélemény egy példányát is.
– Most, miután a hivatalos dolgokkal végeztünk, hallgatlak – fordult a férfi felé Vera.
– Először is, nem menekültem, hanem sürgősen elutaztam, és nem volt már lehetőségem szólni. Állást ajánlottak a MAHART egyik folyami gőzösén, mint hajószakács, és már aznap el kellett foglalnom a helyemet. Mikor egy hét múlva kerestelek, nem találtalak. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél egyik napról a másikra.

Válaszul Vera elmondta, amikor kereste a férfit, már nem találta sehol, pedig „jó hírt” akart közölni vele, azt, hogy terhes. Csak a nővérét találta a lakásban, aki nem tudta, hova távozott az öccse sietve.
– Egy rakás pénzt tett le az asztalra, fizessem ki a lakás költségeit, a rezsit és azzal elviharzott! – mondta dühösen Steve testvére.

Vera úgy érezte, mintha kupán vágták volna, szó nélkül elkullogott. Utána naponta kereste – eredménytelenül.
– Elvesztettem… – zokogta munkatársa, Aladár vállára borulva.
Aladár vigasztalta és közben megvallotta, hogy régóta szerelmes bele, de foglalt lévén, nem mert közeledni…
Vera nem utasította el, az esküvőre is igent mondott és váratlan gyorsasággal egybe is keltek. Nem telt egy év és megszületett Irénke.  Azután jött a két kisebb. Két év volt közöttük.

– Irén névre kereszteltük az elsőszülött gyermekemet, a leányodat, a béke istennőjéről, hogy viszály helyett hozzon békét környezete, szerettei számára.
– Ez szép volt! – riadt fel Steve – Megölelhetlek?
– Alig várom!
… Később Steve vacsorát készített. Nem hiába, hogy szakács a mestersége, remek omlettet varázsolt a hűtőben talált maradékokból.
– Ezt minden nap megenném! – bukott ki a dicséret Verából.
– Szeretnék neked minden nap főzni! Gyere velem! Hétfőn kell behajóznom, séf vagyok az óceánjáró konyhájában. Gyere velem! Nem ígérek rózsakeret, a csillagokat sem hozom le az égből, de ígérem, boldoggá teszlek. Ne habozz, ugorj fejest a kalandba!
– Pontosan mit ígérsz?
– Kalandot, luxust, szerelmet. Első sorban szerelmet! – suttogta, s közben csókokkal borította, ahol érte.
– Megyek veled. Előbb azonban vissza kell mennem elrendezni dolgokat, otthon is és a galériában is – bontakozott ki az ölelésből.

Reggelre kelve, korán visszautazott és átadta szerzeményét a galériának. Otthon elmondta, milyen sikeres volt az útja, hogy értékes alkotást szerzett, de a találkozásról régi szerelmével nem tett említést, de még célzást sem, bár az édesanyját áthívta a családhoz.
– Maradj a gyerekekkel, nekem reggel korán kell a dolgom után néznem.

… Spalatóban szálltak hajóra – egy óceánjáró luxushajóra. Óriási hajó volt, gigantikus! Hatalmas szalon, tágas ebédlő, bár külön a hölgyeknek, külön az uraknak és micsoda konyha. Sőt, konyhák! Steve keze alatt húsz szakács és a hozzá való személyzet tevékenykedett. Vera nem győzött csodálkozni ennyi bőség láttán.
– Szerencs fia vagy! Van jó állásod, kényelmes kuckód, a magad ura vagy, egy egész brigádnak parancsolsz!
– Szerinted ez fontos? Ez mind csak csigahéj. Te töltötted meg az életemet élettel!
A romantikus szép napok azonban nem tartottak sokáig. Akkor szakadt félbe, amikor Steve kijelentette, hogy Vera kezdjen dolgozni.
– Dolgozni? Én?
– Te! Mit gondolsz, milyen jogon vagy itt a hajón? Utas vagy? Matróz? Személyzet? Potyautas?
– Te hoztál ide…
– És akkor? Beszéltem az étteremvezetővel és felvesz pincérnek. Gondolom, nem okoz gondot, hiszen annak idején, a nyári szünidőkben pincérkedtél.
– Mi? Hogy? Ez ám a karrier, művészeti szakértőből pincér!
– Kapsz formaruhát, jó fizetést és a kabin használatért nem kell fizetned. Azt betudom az éjszakai szolgáltatásodba. Ha nem tetszik, kitehetlek az első kikötőnél, ahova befutunk, aztán megnézheted, mire mész egyedül.

Vera elkeseredett és elöntötte a düh ennyi aljasság láttán, de nem mutatta. Nem akarta megadni a férfinek azt az elégtételt, hogy gyengének lássa.
– Rendben van! Mikor kezdek?
– Már is! Jelentkezz Willynél, az étteremfőnöknél. Ott van az irodája a bár mögött.

A főnök nem fogadta ovációval Verát. Nem töltötte el örömmel, hogy a séf barátnője az étteremben fog dolgozni. Egy elkényeztetett macska, egy hisztis kisasszony, egy követelőző, igényekkel teli perszóna! Hát, kell ez nekem? – morgolódott magában. Na, majd meglátjuk.
– A főpincér, Mr. Bella eligazit – dörmögte. – De ha panasz lesz rád, kirúglak, hiába vagy a séf barátnője!
Ez jól kezdődik, de állok elébe! – keményített Vera és megkereste a főpincért.
– Mr. Bella? Vagy talán Béla úr?
– Halkabban! – riadt meg a főúr. – Ezek nem szeretik, ha nem angolul beszélsz!
– Értem!
– Nem értesz semmit! Itt a pincéreknek senkivel sem szabad beszélniük. Se egymással, se a vendéggel, se mással. Csak terítés, felszolgálás, lerámolás és kész. Ha megszólítanak, udvariasan hárítasz: nem tudom, nincs információm, nem ismerem, kérdezze meg a főurat.
– Mikor álljak be?
– Most! Kezdheted a terítést és majd, ha jönnek a vendégek, fogyasztás után leszeded az aszatalt. Néhány napig ez lesz a dolgod, aztán meglátom, mit érsz! Mit mondtál, mi a neved?
– Vera.
– Igy szólítalak majd, az én megszólításom pedig: sir. Most gyere, mutassam meg az éttermet és amit tudnod kell!

Végigjárták a nagy termet, a külön termeket, a tálalót, az öltözőt, a fehérnemű és étkészlet raktárait, a konyhába is bekukkantottak. Közben Béla úr elmagyarázta, mik az elvárások egy pincér iránt. Fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a munkatársai, a felettesei iránt; a vendégekkel udvariasan kell bánni, fáradhatatlanul tevékenykedni, megállás nélkül állandóan mozgásban lenni. Elriasztó, ha a pincér tétlenül álldogál.
– És arról se feledkezz meg, hogy mindig csinosnak, ápoltnak mutatkozz. Fontos a külcsín! Különösen, ha nőről van szó. Pincérnőről!

A munka bár nem volt idegen Vera számára, de az éjszakába nyúló műszak kimerítette. Holt fáradtan támolygott be a kabinba, ahol Steve várta. Nem volt ereje tiltakozni a közeledése ellen. Álomtalan mély álomba zuhant, de alig aludt el fel kellett kelnie, korán kezdődött a munka, elő kellett készíteni a termet a reggelihez. A reggeli és az ebéd között egy óra pihenés adódott, utána éjfélig robot megállás nélkül. Mire mindennel végeztek két óra is elmúlt éjfél után.

És ez így mint nap mint nap. Nem volt se ideje, se ereje lázadni. Valami konok elszántságot érzett, hogy kitartani! Ez az érzés segítette át az éjszakai megaláztatásokon és a nappali, minden erőt felőrlő fáradtságon.

Nyomtatás

Elolvasta: 26
Nyomtatás

/Szonettkoszorú/

1. HALLGATÁS
2. ELENGEDÉS
3. RINGATÁS
4. VÁGYAKOZÁS
5. ALKUDOZÁS
6. DERENGÉS
7. ÓCSKASÁG

8.   SODRÓDÁS
9.   ZSONGÁS
10. ÉRINTÉS
11. PIRKADÁS
12. SUTTOGÁS
13. ÉBREDÉS
14. GYENGESÉG

15. A VÁGY ÖLÉBEN

1.

Elsodor a vágy, ahogy rám feszül
Hervadó szépségével a csalódás,
Egykori emlékeivel beleül
Karfa közé a fáradt vonzódás,
Engedi – csodáljam milyen is volt ott,
Mikor fellobbant az esti forrongás;
Széken hagyott múltunk felsikoltott,
Ahogy vadul ránk terült a borzongás.
Konokul felizzott – majd halkan rikolt
Még egyet az a késői zsongás,
Miközben fénytelen csendben eliszkolt
Végtelen útján a néma HALLGATÁS.

Felidéztem: kezed a kezemben,
Olykor reményt is vesztve, néma csendben.

2.

Olykor reményt is vesztve néma csendben
Zakatol szavak között holnapunk –
Esti fényében szent helyén, hol lakunk.
Múló vágyak tengerén, hajónk libben,
S mi felhőkben úszunk – dzsunkánk mélyén
Hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
És az egyre halkuló dalunk végén
Távolról a sötétség – felénk int.
Valamit suttogott, s én nem felelek;
Végtelen harmatot szitálva az ég
Rám terül, hogy nyugalmat keressek,
Hol az ELENGEDÉS lassan oszlik szét.

A reggel ringat, otthagy egyedül –
Keserű-édes minden, itt, legbelül.

3.

Keserű-édes minden, itt, legbelül,
Ahogy kitekintek az elmúló
Semmibe – a sziklás szirtekre terül
Hanga zöldje és a sok, kisimuló
RINGATÁS öblében – a szenvedés
Kialvatlan ráncaiba bújtatva,
Némán megkoptatta az üresedés
Fáradt ágát. Semlyéken csúsztatva
Konokul percet lop, s lassan lepereg
Az a néhány porszem, s a feslett fátylak,
Árnyékába köd párát lehelek,
Míg a feledés útjára bocsátlak,

Azon az elhagyott, kopár szigeten,
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben.

4.

Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
Feküdtem melléd egy néma alkonyon
Darabokra tört mosollyal szívemben,
Azon a rég elképzelt balkonon.
A hajnal még egykedvűen jött felénk,
Mi lehunyt szemekkel éreztük, talán
Még újra kihajt a kis zöld meténg –
És nem maréknyi emlék lesz; mi tompán
Szertefoszlik. Lehullott várakozás
Kopott halmai lépteink nyomán,
Bennük árkot vésett a VÁGYAKOZÁS.
Csendben ültünk, a feledés fogatán

Walkűrök meséltek, s néma volt hangunk,
Kiömlött romlott, léha illatunk.

5.

Kiömlött romlott, léha illatunk,
Talán Freyja istennő sem szereti,
Ha a szépség mágiájába halunk,
Vagy csak az idejét vesztegeti –
Ki elolvad édes ízű énekén,
Nem is sejtve, hogy az élete buján,
Bíbor fénnyel telefirkált regény,
Múló éjjeli ALKUDOZÁS csupán.
Egy csillag galaxisából elballag,
Tétova fénye arcodra vetült,
De halld, lenge foszlányait a dalnak
Alkonyi hangok csendjében elmerült,

Ott, hol mámorát itta az ajkad
És a mindig izzó vágyam sem lankad.

6.

És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Pár eltévedt harmatcsepp – mielőtt
Pillantásod, mint távoli csillagzat
Fénye rám terült – simulva beleszőtt
Időtlenséget, vadul örvénylő
Elmúlások szimpla látomásait,
Hajnali ébredésekből felfénylő
Kialvatlan álmaink százait.
Te elsuhanó éjszakáid veted,
Párájából lehull az est kendője,
S a DERENGÉS lenge fátyla befed,
Mint a csillogó csermelyek redője,

Míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
Mi csendben, egymás ölében izzadunk.

7.

Mi csendben egymás ölében izzadunk,
Mennyi elfelejtett álom pihen,
A sötéthez egy kis csillogást adunk,
Figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.
Derengve zárta kopott kapuját –
A hunyó világba burkolt tanúját.
Zsarátnok árny – ÓCSKASÁG a falakon,
Hajnali pára ringatja, talán
Vágyak feszülnek málló csodáinkon,
Földbe izzadt requiem oldalán
Pihen, míg az idő – kottáinkon
Átírja azt a pár akkordot dalán.

Hull fölém – milljomnyi tüze takargat,
Csak a testem remeg, ahogy jajgat.

8.

Csak a testem remeg, ahogy jajgat
Lelkem – morajától hangos hajnalon,
Átfénylő tüzes virágot hajtogat.
Sejtjeim koldus-öledben hagyom,
Mint hű szeretőket, hogy lázam oltván,
Részegítsen, öleljen tovább – nagyon.
Csak a kora’ éj maradt ott árván,
Hogy szirmok bódító bársonya fonja
Ringó álmod, az égi valóság lágy
Szövetével hajadban, s bevonja
Arcunk, hűs tavasz öblén a múló vágy,
Mintha a SODRÁS illata folyna

Rejtekén. Ajkam néma volt – mégis
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.

9.

Megvész, mint egy elátkozott krudélis
Rikoltozó látomása: égből
Hirtelen lehullott, eltitkolt fétis,
Néhány kép elkopott foszlánya régről,
Retinán szőtt dagerrotípiák
Letörölhetetlen sötét rétege;
Tornyokban – a szűkszavú novíciák
Vecsernyére készülő éneke.
Hallgatag barnájában az estének
Néztelek, ez a ZSONGÁS, az mind te vagy
És szárnya bomlik szirmok testének,
Hol a pára ráolvad, s néha megfagy.

Hangod bársonyán ébren álmodom,
Csak fekszem kövekkel ékes lantodon.

10.

Csak fekszem kövekkel ékes lantodon,
Bárminek formájába rejtőzz is,
Az ÉRINTÉS titkait kigombolom,
S az este fakó pirosa sem tövis.
Lehunyt szemű alkonyt egy csupasz ág
Takarja, fáradt tánca ellenszegül
A tegnapoknak, és mint a szárazság
Rosszkedvünk hordalékán – szétterül.
Felissza hangunk a bágyadt hallgatás,
Ráfeszül álmunk a málló csodára,
Hol néha a hamis igazat ás,
Kutatjuk, de nem jutunk a nyomára.

Vágyunk foszlik, marad hipotézis,
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis.

11.

Úgy betakarnám a sötéttel – mégis
Majd elolvadok, a vágy tengerén
Eltévedt redőket simít az ég is
Az éjszakák édes ízű énekén,
Hogy rám terítse kopott-álmosan,
Leplét. Távol, fű haja játszik, széllel
Táncol még, elringatva komótosan
Az est kapujába bámul. Kérlel
A PIRKADÁS, vele úszik az ármány,
Felitta rég a tüzek hamvas testét,
S lett vászon takarta hideg márvány.
Csak néztelek és mint a nyári esték

Titkolt emlékeit sorsomba fojtom,
Csillogását a hajadba sodrom.

12.

Csillogását a hajadba sodrom
A nyárnak, és a szelekbe kiáltott
Álom – megkopott képeit eloldom.
Bekopogott az éj és megállt, ott
Mellette, kikócolta a hajnalt, fényt
Lopott, míg ringva álmodtam az alkonyt.
Egy hervadó szépség koldusaként
A pirkadat elérte, mint egy asszonyt,
Az ég alját még karcoló fuvallat
És SUTTOGÁS. A vágyak ölében
Hallgat a végzet, akit – a sors vallat
Az éjbe rejtett szótagok öblében –

Hangtalanul, sötétségbe szórtak,
És a szavak omló selyemről szóltak.

13.

És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint bársonnyal szőtt feslett vétkeim,
Hol levetett múltam képei álltak,
Árnyak takarták a hajnal székein,
Majd ráült, mint egy derűs szélkalap
És zúgva bekopogott az ÉBREDÉS –
A fény nyalábjain küldött ég-darab
Int, a függönyön játszó teremtés
Rám néz, körbe jár, és itt van még velem,
Mire hozzám érne – valamit üzen:
Az élet palástja, kész gyötrelem,
Hervadó szépség – az elhamvadt tüzem.

Szívemben fáradt néma szavak lógtak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.

14.

Mint nyári éjbe festett pár szótag,
Feslett képei az alvó köveknek.
Az érett kalász-mezők ringatóztak,
Füveik selyemútján követtek
Végtelen, hosszúnak tűnő utamon,
Mit vágyból szőtt álmaimban bejártam.
Kerestem és réveteg kutatom –
A GYENGESÉG kapuját már kitártam,
Vadul és kócos hajjal álmodtalak,
Hol mindig szédült velem a párnám,
Mint egy ködből kilépett fáradtalak
Feküdtél az ágyamon – úgy terült rám

Az ég, s tudtam – válladon keresztül
Elsodor a vágy, ahogy rám feszül.

15.
(mesterszonett)

Elsodor A VÁGY, ahogy rám feszül,
Olykor reményt is vesztve néma csendben
Keserű-édes minden, itt legbelül
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
Kiömlött romlott, léha illatunk
És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Csendben egymás ÖLÉBEN izzadunk.
Léha testem megremeg, ahogy jajgat,
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.
Fekszem kövekkel ékes lantodon,
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis
Csillogását a hajadba sodrom,

És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.

Nyomtatás

Elolvasta: 28
Nyomtatás

(naplójegyzet 13549

Mottó: “Hiába húzták fel magukat – megakadtak”

Talán csak átmenet holdvilágképű fekete Holdam,
az arcnélküli űr formabolondja voltam, s lám
képtelenül is összeolvadt a határ: szenvedélyem
finomrezgésén a jelennek mindenkori csókja visz,
és ha tudtam is miért szaladtam fel én a holdra,
megtiltott virág, minek illatáért ha elvadultam
is, visszafogtam. Soha jobbkor, csak a mostban,
az időben százszor mélabúsan, úgy időtlenedtem,
mert a szerelemnek hős szerelemese lehettem, azt
is megtanultam; gyengéden fehérlett megadássá az
ajkunk egyben, mikor a fényt nehezen forgatva is
mint malomkövet, szeretni tudom könnyű lelkemet.

Nyomtatás

Elolvasta: 31
Nyomtatás

erdei csapáson imbolygok az éjben
még itt zsong a fülemben a tánc ritmusa
hallom kedves hangod sokat ittunk ma
most rémárnyak lengnek fölöttem az égen

egy-két-hár egy-két-hár nem vagyunk veszélyben
hallod himnuszát zengi vágyódó szerelem
aula sötétjén légy enyém kedvesem
hiszen mind a ketten vágyunk erre régen

eltűnt a lány bús baljós mámor szaga áztat
mégis úgy érzem isten vagyok
isten vagyok s az áldozat – ez régi szabályzat –

egy hamvasan szőke, kis földi lányka
legyenek bár buja bűneim nagyok
csak vágyam hűljön, mint csonkig égő fáklya

Debrecen.        1960 – 62

Nyomtatás

Elolvasta: 35
Nyomtatás

miközben fénytelen csendben elcsitult
végtelen útján a néma Hallgatás
hol az Elengedés lassan oszlik szét
kialvatlan ráncaiba bújva
a Ringatás öblében a szenvedés
kopott halmai lépteink nyomán
bennünk árkot vésett a Vágyakozás
csendben ültünk a feledés fogatán
ami éjjeli Alkudozás csupán
párájából lehull az est kendője
s a Derengés lenge fátyla befed
mint a csillogó csermelyek redője
zsarátnok árny Ócskaság a falakon
hol szirmok bódító bársonya fonja
ringó álmod az égi valóság lágy
mintha a Sodrás illata folyna
hallgatag barnájában az estének
néztelek ez a Zsongás az mind te vagy
és szárnya bomlik szirmok testének
az Érintés titkait kigombolom
a Pirkadás s benne úszva az ármány
felitta rég a tüzek hamvas testét
s lett vászon takarta hideg márvány
az égalját még karcoló fuvallat
és Suttogás a vágyak ölében
hallgat a végzet akit a sors vallat
és zúgva bekopog ott az Ébredés
a Gyengeség kapuját már kitártam
vadul és kócos hajjal álmodtalak

Nyomtatás

Elolvasta: 57
Nyomtatásrózsapír arcodnak fák levelén fáj a bája
az égen még ott ragyog habfehér felhő
és szemednek gleccsertó mélye kékje
szürke foltokkal tarka a barna tető
bele látlak a tájba, suhanásod a szellő
hangod az elmúlt nyár forró sóhaja
bárcsak zengő viharod vadsága élne újra
érintésed nem baj ha hevesen rázna
íjként feszülne testem minden húrja
el is pattanna némelyik egyre másra
hogy újra feszüljön a teljes megadásra
árnyékba inal és tűnik újra harmattá válik
a dér súgja atyám a tél hamarost eljő
szürke foltokkal tarka a barna tető

Nyomtatás

Elolvasta: 21
Nyomtatás

Te ütöttél,
én pedig csak álltam,
tűnődve figyeltem a szemedben kucorgó
dacos gyermeket
már nem értem a nyálcseppeken utazó szavakat
csak figyelem az idegent
aki a bőrödben reszket
furcsa, mintha szűk lenne és hideg
az a test
ami régen rajongva szeretett
csapást csapás követ
nem vérzik
pedig ostorként pereg belőled a keserűség

Nyomtatás

Elolvasta: 112
Nyomtatás

Tibi a délutáni bevásárlást intézte a közeli multiban. Feje kótyagos volt még, nem rég járt le a hosszú műszak a gyárban, és hazafelé beugrott.

Ahogy figyelmesen sétált az áruval megrakott pultok között, azon tűnődött, mi az, ami kellhet otthonra. Sorra vette a dolgokat, latolgatta az árakat. Várta otthon a család, a gyerekek és a felesége, akivel lassan már húsz éve voltak együtt.

A piros címkés termékek akciósak voltak, és Tibi előszeretettel vásárolta ezeket. Nem vetette fel a pénz, hiába dolgozott három műszakban. Nem voltak gazdag szülei, nem örökölt, lottón se nyert soha. Mindent, amije csak volt, maga teremtett elő azzal, hogy fiatal kora óta keményen dolgozott. Megszokta már, hogy húzza az igát, nem volt ezzel gond, beletörődött, élni muszáj volt.

A hosszú, stresszes évek mély barázdákat véstek arcába, bőre fakó lett, megereszkedett, barátságos barna szeme sem csillogott már azzal az ifjonti lelkesedéssel, mint korábban… Megöregedtem – gondolta gyakran, ahogy durva, eres kezével ősz kefefrizurájába túrt –, de ez a sorsa mindenkinek. Tudta, lehetne jobb is, de mindent összevetve elégedett volt az életével.

Éppen a zöldséges standnál, a paradicsomok között válogatott, amikor megpillantotta. Ösztönösen elkapta a tekintetét, de elkésett. Meglátta, és… BUMM! Az a klasszikus villámcsapás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tibi azt hitte, már nem érdeklik a nők és a szex sem játszott olyan kardinális szerepet, mint régen, de mégis… Ez most… Elöntötték az érzelmek, újra huszonévesnek érezte magát, és meglepődve ismerte fel azt a bizonyos feszülést a nadrágjában. Mi történt? Maga sem értette.

A kasszánál ismét meglátta. Összeakadt a tekintetük. A nő éppen fizetni készült, és ahogy ránézett azokkal a nagy, ibolyakék szemeivel…

Tibi félénken visszasandított, és úgy tűnt, a nő egy hajszálnyival tovább állta a tekintetét, mint az illő lett volna. Talán egy kacér mosoly is végigfutott az arcán. Pár másodpercig tartott csak a varázslat, aztán szertefoszlott és minden olyan szürke lett, mint előtte. Egy szürke élet millió árnyalata. Ahogy a parkolóban az autója felé tartott a megrakott szatyrokkal, még mindig érezte, hogy hevesebben ver a szíve.

Tibi talán el is felejtette volna élete eme apró, ám annál fontosabb epizódját, de a csoda, hihetetlen módon másodszor is megismétlődött.

Szerda délután éppen a két kisebbet vitte haza az iskolából – a legnagyobb már önállóan járt –, amikor a nő szembe jött velük az utcán. Egyből felismerte, és mint egy gőzmozdony kezdett zakatolni a szíve. A nő iszonyú dögös volt abban az elegáns, vörös, testhez simuló ruhában, ami látni engedte hosszú, vadító lábait…

Ahogy elsétáltak egymás mellett, Tibi a szeme sarkából látta, hogy a nő diszkréten rámosolyog. Ez már nem lehet véletlen! – gondolta izgatottan, bár fejében a józan ész folyamatosan tiltakozott, és olyasmiket sugdosott, hogy egy fiatal, dekoratív nőnek miért pont egy ilyen lestrapált, öreg, gyári munkás lenne az esete… De elhallgattatta a kegyetlen hangot, mert titokban hiú volt, mint a legtöbb férfi, aki fiatal korában nagy nőfalónak számított.

Egy hét múlva ismét összefutottak és Tibi már biztos volt benne, hogy bejön a nőnek. Újra az a hamiskás, félszeg mosoly. Olyan édes, olyan elragadó, annyira szexi! Tibi nem tudott betelni vele. Legközelebb már ő köszönt előre és a nő viszonozta. Csak úgy pattogtak a láthatatlan szikrák körülöttük. Kiderült, ott lakik pár háztömbbel arrébb az egyik tízemeletesben.

A férfi éjszakánként gyakran álmodott róla, és olyankor az álom ragacsos mákonyában újra fiatalnak és vonzónak érezte magát. Tudta, hogy megtalálta azt a nőt, akit mindig keresett, akire vágyott.

Aztán hetekig nem látta, szomorú, depressziós napok jöttek, annyi minden összejött, kezdte már elfelejteni, de a véletlen megint közbeszólt.

Aznap, megint délutános volt, este tíz után lépett ki a gyár kapuján. Fáradtan sétált hazafelé, az autó megint szervízben volt, és váratlanul eleredt az eső. Vagyis nem eleredt, inkább szakadt, de annyira, hogy ilyet még Tibi nem látott. A sárga közvilágítás fényében a viharos szél csak úgy korbácsolta a sűrű esőcseppeket, amik hangos kopogással verték a mocskos betont. Ennek fele sem tréfa! – gondolta és a legközelebbi buszmegállóba húzódott a pokoli zivatar elől. Épp cifra káromkodások közepette próbálta lecsapkodni a vizet a ruhájáról, amikor észrevette, hogy van még valaki a megállóban. A másik is az eső ellen keresett menedéket.

Ahogy odafordult, a lába a földbe gyökerezett, és szíve hatalmasat dobbant, mert ő volt az. Ő! Ilyen a világon nincs!

Egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés. Olyanok voltak, mint két szerelmes, elázott veréb. A varázslat újult erővel lángolt fel közöttük.

Tibinek úgy tűnt, az a temérdek pillangó azon nyomban ki akar szakadni a hasából. Megbabonázva, béna vigyorral bámulta álmai asszonyát.

A nő tért hamarabb magához.

– Én Évi vagyok! – mutatkozott be kacéran, csilingelő hangon, formás fehér kezét előre nyújtva, majd kislányos mosollyal hozzátette: a francia egy tízes, a sima gumival tizenöt…

Nyomtatás

Elolvasta: 58
Nyomtatás

nézem a fehér lapot

mintha teremtés helyett az űrt választanám

tisztább és karcolná tollam hegye mégis

tartósabb ha hófehérségét csendben figyelem

nézem a koreai sorozatot

spanyol szinkron milyen újítás ez

értem de mégis inkább tornyozom

bár a lecke mindig mosolyogtat

néhány harmóniából minden megoldhatóbb

megkönnyezi-e papíron más is a szót

vagy néha könnyű mint nyáriruhán a lengeség

és kötöttségeinket elbírálva szeret az intés feletti

integetés