Nagy Horváth Ilona : Szakadt

 

(meghallgatom)

Te dalolsz, én hörgök,

kitépett torok vagyok,

minden korok istenbarma.

 

pofon

 

a nap

 

hogy felkel

 

hogy lemegy

 

hogy van

 

Nem a szívem,

de a lelkem szakad,

szinte hallom ahogy elpattannak

sorra a rostok,

lassan,

naponként egymás után.

Zöttyen olyankor,

s én a mellkasomhoz

kapok szánalmas-sután,

mintha el tudnám kapni.

 

És az ott bent, egyre nehezebb.

 

mehetek

 

már mennék

 

tovább

 

Nincs bennem semmi

emlék,

nem a tegnapok fájnak,

vagy az eljövő,

a ma kínoz,

a most levés,

az a földhözragadt kevés,

mi lennem adatott,

s megtartott magának,

hiába lestem az

eget.

 

Hé, Isten,

holnap házadba megyek,

kérdőre vonlak,

de míg énekelek,

tudni fogom,

nem figyelsz

és nem látod,

már épp olyan

vagyok, mint a

széttört támlájú játszótéri

padok,

megtapostak, és hiába

vonyítok neked szétszaggatva,

nézz le rám,

legalább festéket

önts, ne legyek

ilyen fakó,

és ne látszanak a hátamon

elnyomott csikkek.

 

Úgy jövök ki,

ahogy mentem,

szokatlan,

hajlott hátú

gondolat,

nem kelek birokra,

berántom az ajtót.

A felelet:

tapintani

a csöndet.

 

Nincs eskü,

nagy elhatározás,

csak tudás van,

hogy valami más

lett.

Valami úgy hullott

szét,

ahogy részeg ajkán

a beszéd.

Bólintás csak,

értem.

 

csak

 

Végre könny,

csak úgy jött,

csak úgy elkezdett

fájni

az elfogyott hit.

Csak úgy felhasogatott

az este,

összekulcsolta kezeit,

s egyszer csak ott zokogott

bent

a mélyre zárt gyerek.

 

Ma is üres kézzel

jöttem.

 

Nem láttam,

mögöttem ugattak

a kutyák,

és zúgott a szél.

Hideg van,

hideg.

 

a gyerek sír

 

felnőtt

 

lehajtott fejjel él

 

Most valahogy úgy elkapott

a csüggedés,

nem zokog velem az éjjel,

egyedül vagyok

nyomorult.

Augusztus,

toporog a levegő.

Hullócsillagok,

és én azt kívánom

szűkölve,

dögölj meg.

 

Dögölj meg.

 

Ha már én nem tudok.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.