dr Bige Szabolcs- Szerző
Vezetéknév
dr
Keresztnév
Bige Szabolcs-
Ország
Hungary
Vezetéknév
dr
Keresztnév
Bige Szabolcs-
Ország
Hungary
4 nap ezelőtt 6s Hozzászólások

Gyermekkoromban sokszor elterveztem, hogy milyen jó lenne végig horgászni a Sebes-Körös völgyét. Felmenni vonattal a Sebes patak beömléséig, és horgászgatva lejönni Váradig. Közben megismerkedni a vidékkel, az emberekkel, éjszakánként megaludni vendégszerető falusi házakban. A terv, terv maradt, de évekkel később többször végig jártam az útvonalat – nem horgászva, hanem a múltra figyelve

Legemlékezetesebb bejárásom a festő Nagy Imre és Málnási Géza orvosprofesszor nevéhez kötődik.

Budapesten voltunk a tanár úrral egy tudományos konferencián, amikor összefutottunk egy cukrászdában zsögödi Nagy Imrével. Sejtem, nem volt véletlen a találkozás, de ígéretes. Megbeszéltük, együtt megyünk vissza Nagyváradon keresztül Marosvásárhelyre – az én autómmal.

Sikeres előadásainkat megtartottuk. A Tudományos Akadémia adott otthont a konferenciának. Mi meghívott előadók voltunk, s a gyomorrák földrajzi elterjedéséről értekeztünk. Ahogy vége lett, másnap indultunk hazafelé.

Élmény volt a két öreggel utazni, amint egymás szavába vágva elevenítették fel a közel- és régmúlt dolgait. Ameddig Váradra értünk, saját emlékeikkel voltak elfoglalva, de ahogy a városba beérkeztünk a történelem vette át a vezető szerepet.

Bementünk édesanyámhoz egy kávét meginni. Ott a kisasztal mellett került először szóba, hogy milyen régi város Várad, hogy Szent László városa, hogy a szent király vizet fakasztott a sziklából. A Szent László templomban van egy freskó, mely azt a pillanatot ábrázolja, amikor a szent király éppen vizet fakaszt a sziklából. A nagyváradiak szerint ez a Püspökfürdő forrása.

– Nem csak a gyógyforrásáról híres Püspökfürdő, hanem a patak omladékos falában levő fosszilis csigákról is. A tudósok szerint jurakori, vagy még régebbi tengeri csigák – szóltam bele a beszélgetésbe.

– Menjünk, nézzük meg, van annyi időnk, úgy-e? – javasolta Málnási tanár úr, aki minden „kalandra” kész volt.

Elindultunk, a kávé, és a kis beszélgetés után. A távolság fürdőig csak kilenc kilométer. Megnéztük a csigákat, kikaparva néhányat a Pece patak partoldalából.

– Van itt még valami – fokoztam a társaim kíváncsiságát.

– A patak meleg vizében olyan növények nőnek, amelyek máshol Európában szabadon nem élnek. Ilyen a tündérrózsa, melynek tövét már több mint száz éve áttelepítették a Lukács fürdő hévizébe, ahol meghonosodott. Legközelebbi természetes termő helye Egyiptom. A csodás Victoria Regina itt már csak egy védett tavacskában él. Hatalmas levelei egy kisgyermeket is megbírnának. Nymphaea lotus varietas thermalis. Ez a tudományos neve.

Megnéztünk, megcsodáltunk mindent: a tündérrózsát, a meleg vízben úszkáló díszhalakat, hullámfürdőt, mely 1930 óta működik. Megcsodáltuk továbbá a meleg vízű patak partján szorgoskodó turistákat, amint éppen az autójukat mosták.

Látványból egyelőre ennyi elég volt. Vehetjük az irányt hazafelé, a Körös völgyében. Nagyvárad után hamarosan Fugyi-Vásárhely (Osorheiu) határához értünk. Mutattam a távoli dombokat a Sebes-Körös túlsó partján. Elszórt házak látszanak, meg szőlővel, gyümölcsfákkal beültetett kertek:

– Nézzék, ott azt a nagy omlásos helyet! A neve is Omlás hegy. Ott volt a nagyapám szőlője. Alatta a lakóház, présház, melléképületekkel. A húszas évek elején lecsúszott a hegyoldal a gyakori esők miatt, szőlőstől, fástól, bokrostól együtt Az épületekből, csak a hálószoba maradt meg. Benne aludtak a nagyszüleim. Másnap eladták a szőlőt a vincellérnek – kicsi pénzért. Vargyas Áronnak hívták, székely ember volt. Rendbe tette, amit lehetett, újat telepített, biztosabb helyen házat épített. De ahhoz az omladékos oldalhoz soha nem nyúlt. Kisgyerekkoromban sokszor nyaraltam náluk.

– Ez itt pedig Mezőtelegd (Tileagd). – állított meg Géza bácsi – Van itt egy műemlék templom. A református templom, amely a Telegdi családhoz kötődik. Továbbá itt van eltemetve Bocskai István fejedelem felesége (Hagymássy Bethlen Kata), aki 1604-ben hunyt el. Elmondok egy jelenkori érdekes történetet. A nyolcvanas évek elején történt, hogy egy éjszaka megrongálták a templom falát. A tiszteletes úr jelentette a milíciának, és kiküldtek egy nyomozót Váradról, mert a vallásügy kényes dolognak számított – nehogy visszhangja legyen nyugaton. A nyomozó megállapította, hogy nem egyszerű rongálás történt, hanem a templomfalból kiemeltek valamit. Látszik – most is látszik – a helye. A határon lefüleltek egy török állampolgárt, a csomagjában templomi kegytárgyak: kelyhek, kupák voltak. A kikérdezéskor elmondta, hogy ő kutató, a török hódításokat tanulmányozza. Egy latinul írott dokumentum került a kezébe, amelyben az állt, hogy a telegdi lelkipásztor a közelgő török veszedelmek elől menekülve, elrejtette a kegytárgyakat. Pontos meghatározását adta a rejtekhelynek, a templom falában. A dokumentum valódiságát bizonyítandó kereste meg a telegdi istenházát. A falu nevével gyűlt meg a baja, mert a térképeken sehol sem találta a Telegd falunevet, hiszen románul nem tudott, és így nem tudhatta, hogy a Tileagd név mögött rejtőzik a keresett helyiség.

A visszaemlékezés és kis kitérő nem zavarta meg haladásunkat, és hamarosan Élesdre (Alesd) értünk. A város határában van a sólyomkői vár. Móricz Zsigmond is említi a Tündérkert című regényében.

– Abban az időben az országút a vár alatt haladt el – jegyezte meg Málnási tanár úr. – Móricz Zsigmond szerint a várudvaron keresztül vezetett, hogy az áthaladókat: utasokat, vásárosokat ellenőrizni, vagy megvámolni lehessen.

– Festőiek ezek a jobbágyfalvak. – törte meg a saját hallgatását másik utasunk – Úgy tudom Zichy birtok volt ez vidék. Van itt valahol egy cseppkőbarlang is, amelyik a Zichy nevet viseli. Körösrév (Vadul Crisului) határában van, s állítólag egy vasutas, illetve pályafelvigyázó fedezte fel.

Körösrév nem csupán a barlangról híres, hanem a fazekasságáról is. Jellegzetes fehér agyagedények kerülnek – pontosabban kerültek (!) ki – az itteni műhelyekből, sajátos mintával. A fehér agyagot a szomszédos Kerekiben bányásszák. A helybeliek úgy tarják egész Európában csak itt található ilyen agyag. Ez is mélyen van, tíz méternél is mélyebb gödrökből ássák ki egyszerű eszközökkel, egy erre a célra készített kis teknővel, és úgy adják kézről kézre, amíg a felszínre jut. Az elkészítése is szokatlan, mivel nem mázas, és a mintája csak fekete-fehér. A máz nélküli edényben a víz mindig hideg, hűvös marad, mert a külső felületére kiszivárgó nedvesség párolgása mindig hűti. „Izzad” a fazék. Úgy mondják, hogy „éles marad benne a víz”. Sajnos, ma már alig vannak értő fazekasok a faluban.

– A révi elágazás előtt Kőrösgégény (Gheghe) végénél bal felől láttam egy kastélyt a fák között. Az is a Zichy családhoz tartozott? – kérdezősködtem.

– Nem régi építmény, valószínűleg az ezernyolcszázas évek elején épült. – okosít ki Géza bácsi, aki a helyrajzi dolgokban nagyon otthon van. – Ha nem is történelmi jelentőségű, szépen illik a tájba. Gróf Zichy Ödön nevéhez kötném az építését, mivel ő volt itt a földbirtokos.

Utunk tovább a Király-hágón vezet keresztül. A név magyarázatára több változat is él a köztudatban. Egyik szerint II. József látogatásának emlékét őrzi. A másik szerint itt húzódott a királyi gyepűelve, azért nevezték el Király-hágónak. 1867-ig itt volt Magyarország és Erdély határa.

A hágó után a táj megváltozott: közelebb jöttek a hegyek, a hegyoldalakon elszórt falusi házak. Mindegyikhez meredek, kanyargós szekérút vezet. Lent a völgyben falvak fűzére: Bucsa (Bucea), Feketetó (Negreni), Csucsa (Ciucea). Feketetó nagyvásárairól, Csucsa Ady Endréről híres. Itt született Csinszka (Boncza Berta), és itt élt Ady Endre a Világháború idején a kastélyban. Majd a költőfejedelem halála után az özvegytől megvette Octavian Goga román író és politikus. Állítólag Ady barátja volt. Az „Ady-kastély” most Goga-emlékház. Adyról nem esik már szó, hagyatéka egy melléképületben van kiállítva. Amíg élt Goga özvegye, ő vezette az emlékházat, és a látogatókat. Iskolai csoportnak magyarázta lelkesen, egyik alkalommal, férje dicső tetteit, és figyelmes lett az első sorban áhítattal figyelő gyermekre. Odament, megsimogatta a feje tetejét és megkérdezte: „cum te cheama, pui de dac?” (mi a neved dák fióka?). Mire a marosvásárhelyi kicsi így felelt mély hangján: „Kálmán Éva”. Madám Goga egyet grimaszolt és egy másik csoportnak folytatta dicshimnuszait.

    Bologa faluhoz érkezve, megláttuk a jobbról beömlő Sebes patakot. A domb tetején pedig egy vár romjait.

– Most újra magamhoz ragadom a szót. – jelentkezett be Málnási Géza tanár úr. – Nagy múltú vár, amelyiknek a romjait látjuk. Menjünk is közelebb. A falu temploma mellett van egy ösvény, azon felkapaszkodhatunk.

A látvány minden fáradságért kárpótol. Elénk tárul a Sebes-Körös gyönyörű völgye. Keletre a Király-hágóig, nyugatra Bánfihunyad (Huedin) határáig, északi iránya pedig mélyen be a Sebes völgyébe.

A tizenharmadik században épült vár királyi birtok volt. Kitűnő elhelyezkedésének köszönhetően védelmi, hadászati szerepén kívül, a völgyben futó utat innen felügyelték, vámot szedtek, vigyázták az aranybányákból érkező szállítmányokat, mivel ide futottak be a hegyekben levő aranymosókból, valamint a Zalatna aranybányáiból induló utak. Zsigmond király a várat – 1399-ben – Mircea cel Bătrân (Öreg Mircea) havasalföldi vajdának ajándékozza, hogy törökellenes háborújában visszavonulása, ha szükséges, biztosítva legyen. A vajda Zsigmond segítségével került a trónra, miután hűségesküt tett a királynak (1355-ben). Később a Bánffy család birtokába került a vár, és maradt is 1948-ig, az államosításig. A vár maga akkor pusztult el, amikor az ezerhétszázas évek elején a császári haditanács rendeletére falait lerombolták, nehogy a rebellis magyarok beleüljenek. A II. Világháború után évekig a vár tövében lakott a Bánffyak egy régi híve, csöndesen tengetve életét. Lakott egy féltető alatt, s evett, amit a kert, meg a félvad szárnyas jószág adott. Mondják, volt egy kecskéje is, és malacot is tartott. Egyszer csak eltűnt. Mikor kérdezősködtem utána a falubelieknél, csak a vállukat vonogatták. Így ért véget a nagy múltú Sebesvár dicsősége.

A mi történelmi bejárásunk is véget ért. Igyekezni kellett tovább, messze még utunk végcélja.

 

3 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

 (Bengáli mese Carmen Muşat-Coman tolmácsolása alapján – a „Cele mai frumoase basme bengaleze” Polirom kiadó 2008 című kötetből)

 

Élt régen egy öreg cipész. Egész álló nap énekelt. A vidám alakot betegség soha nem fogta. Jó étvággyal evett, ha volt mit és békésen teltek a napjai, semmi oka nem lévén a bánatra.

Kis háza egy gazdag kalmáré mellett állott. Ennek a kereskedőnek annyi volt a pénze, hogy azt sem tudta, mire költse. Nagy házat vitt, számtalan szolgával, de mindig boldogtalan volt, komor és senki sem szerette. S mind emellett mindig baja volt vagy derekával, vagy a szívével.

Mivel a háza éppen a cipészé mellett állott, egész nap hallgathatta, amint az énekelt, s mondta is magában: „Ez az ember olyan szegény, és mégis állandóan danolászik, és boldog. Én meg milyen gazdag vagyok és nincs semmi örömöm. Hogy még énekeljek is? Szó sem lehet róla!”

Nem értette, miként van ez? Egy adott percben, drága pénzen felfogadott egy tanárt, tanítaná meg énekelni, legyen ő is boldog. Leginkább azonban arra vágyott, hogy magától a cipésztől kérdezze meg boldogsága titkát. Nem volt azonban bátorsága megtenni. Addig-addig, még végül, csak összeszedte minden bátorságát, és átment a cipész házához, illően köszöntötte, s így szólott:

– Látom, cipész barátom, dalolászol, mindig vidám vagy, ez azt jelenti, jól megy sorod. Mennyit keresel egy év alatt?

Székkel kínálta a szomszédot, majd így felelt:

– Hát, drága uram, én biz nem tartottam sohasem számon a keresetemet. Van úgy, hogy nincs semmi munkám, egyetlen árva javítani való cipő sincs láthatáron, s nagy szegénységben élek, az sincs, amit megegyek, vagy amit felvegyek. Mit is tarthatnék számon, ha semmim sincs? Máskor meg keresek valamicskét.

A kalmár nem hagyta annyiban

– Jó, jó. De azt meg tudod mondani, hogy ilyenkor mennyit dolgozol?

A cipész csak ingatta a fejét:

– Nem tudnám megmondani, mennyit dolgozom. Gyorsan repül ám az idő, ha van munkám.

A kalmárnak nagyon megtetszettek a cipész egyszerű szavai. Ki is vett az övtáskájából egy zacskó pénzt, s mondta:

– Arra kérlek, látod ezt a zacskó pénzt? Fogadd el tőlem. Tedd félre, legyen mihez nyúlnod a sötét napokon, ha kopogtat az ínség. Meglásd, jól fog majd jönni.

A cipész erőst boldog volt. Életében nem látott még ennyi pénzt egy rakáson. Fogta a pénzes zacskót, és a kertje végében jól elásta egy gödörbe, s a földet ledöngölte felette. A pénz így biztos helyen volt, hogy ha kell, ha szükség úgy hozza, legyen mit elővennie.

Lassan, lassan azonban kezdte a nyugtalanság gyötörni. Még a nappal eltelt. Mikor ellenben jött az éjszaka, sötét gondolatai támadtak: „Mi lesz, ha tolvaj jön és ellopja a pénzt?” A biztonság okáért, nehogy bárki is elvehesse, nehogy behatolva az udvarára meglophassák, magas kerítést épített. „Most merészeljen valaki megkaparintani a pénzemet!” A magas kerítés mégsem nyugtatta meg. A napok múlásával egyre jobban félt a tolvajoktól, egyre többet járt ezen az esze. Nem énekelt többet, elment az étvágya is, és a szíve is kezdett rendetlenkedni. Olyan boldogtalan lett a pénz miatt, hogy alig lehetett ráismerni. Nem hasonlított már egyáltalán a vidám, dalos cipészhez.

Egyik reggel azonban, miután egész éjszaka hánykolódott aggodalmában a pénze miatt, és mindegyre megnézte, megvan-e még, eszébe ötlött egy gondolat, melyet gyorsan meg is valósított. Hátra ment az udvar mélyébe, kiásta a pénzes zacskót, és hamar a kalmár házához sietett. Álmából ébredve a kalmár csodálkozva nézte a cipészt, aki feléje nyújtotta a zacskót:

– Tudod mit? – szólott a cipész – Vedd vissza az átkozott pénzedet. Nincs nekem másra szükségem csak a nótára, hogy boldog és elégedett legyek.

És ettől a naptól fogva a cipész udvara újra zengett a daltól.

 

4 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

 

Az egyetemi büfé sarokasztalánál teázik két komoly egyetemi hallgató: Tamás a gépészmérnöki karról és Mariska a történelem-régészetről.
– Idd meg a teádat! – biztatta a fiú Mariskát.
– Kísérjelek el a bentlakásig?
– Nem kell, jól vagyok – szedte össze magát.
– Menj, add be az indexedet!
– Rendben van! Még látlak, például holnap?
– Lehet, nem ígérem…
–Itt leszek, ebben az időben.

Mariska ott volt másnap, elfogadta a pohár citromos teát, de a bánat, a zaklatottság nem tűnt el az arcáról. Szólni sem szólt sokat, csupán annyit, „Semmi baj, jól vagyok”, ami a mellékelt ábra szerint, nem volt igaz.  Csöndesen üldögélt a székén és szorongatta a poharát.
– Milyen türelmes vagy, Tamás! De nem tudok beszélgetni. Túl nagy a keserűség bennem. Majd holnap … talán.
Így ment ez még pár napig, de véget ért a tanév és ki kellett költözni az internátusból. Ezen az utolsó napon Mariska átadott egy teleírt füzetet a fiúnak.
– Beszélni még most sem vagyok képes a történtekről, ellenben írni, azt tudok. Leírtam hát, íme itt van a füzet:

„Értelmiségi családból származom. Ezt szükségesnek tartom előre bocsátani, hogy ne kelljen később magyarázkodnom a magatartásom, a világhoz való viszonyom miatt. Apám ügyvéd, anyám történelem tanár az általános iskolában, én pedig másodéves hallgató vagyok a történelem-régészet szakon. Sokan azzal bölcsködnek, hogy már zsenge gyerek korukban ezt vagy azt csinálták, ami a mostani hivatásukhoz vezetett. Én nem szerettem a földben kurkászni, köveket, csontokat, meg miegymást keresgélni, gyűjtögetni. Anyám munkája, a történelem sem érdekelt. Inkább rajzolgatni szerettem, babával játszani, ide-oda tekeregni a városban. Mikor arra került a sor, hogy tovább tanuljak, egyértelműnek tűnt, hogy vagy jogra, vagy a történelem szakra iratkozom. Mintha a világon más nem is létezne. Az ügyvédi pálya nem vonzott, de a dolgozatjavítás piros ceruzával még annyira sem. Mikor rákerült a sor, mégis a régmúlt idők felé sodródtam. Az első évi bukdácsolások után megszerettem anyám szakmáját. Rájöttem, hogy mennyi minden társul ehhez a tudományhoz. És még több a régészethez! Ez már igazán izgalmas, érdekes kezdett lenni.
Andi nyitotta rá a szememet erre.  Andi igazi nevén Antalfi András, de mi az évfolyamon csak Andinak szólítottuk. Csoporttársam és az előadásokon mellettem ült. Halk, de lelkes kiszólásai, mindig felhívták a figyelmemet az élőadás érdekesebb részeire.  Így aztán odafigyeltem, megértettem miről beszél az előadó.

Kiderült később, hogy a múlt kutatása nem egyszerűen az évszámok felsorolásából áll. Számtalan kiegészítő tudományt kell mellé megismerni. Latin nyelv és más kihalt nyelvek, földrajz, filozófia, vallástan, jogtudomány, közgazdaságtan – hogy csak a legfontosabbakat említsem, melyek mind szükségesek, ha meg akarsz érteni egy kort. Ezek mellett ott van továbbá az, amit nem nélkülözhet a régészet: kémia, fizika, biológia, anatómia, fényképészet, rajztechnika, hogy ne soroljam tovább!

Szóval, Andi mellettem ülve egyfolytában kommentálta a hallottakat, előadás után néha meg is beszéltük az érdekesebb részeket.
A gyakori beszélgetés közel hozott minket egymáshoz. Szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem lett belőle. Elmerültem ebben a nagy érzésben! Minden órámat, minden percemet a közelében akartam tölteni, érezni az érintését, a simogatását. A napok egybefolytak, éjjel róla álmodtam, s reggel rohantam, hogy újra lássam, érezzem a közelségét, az illatát. Ő is így érzett irántam – minden jel arra mutatott – kereste a társaságomat, simogatott, csókolt, amikor csak alkalom volt rá. A hozzám intézett szavai is ezt bizonyították. Százszor, ezerszer elmondta, hogy én vagyok a mindene, hogy milyen jó velem, hogy mennyire szeret. Szabad napjainkon, délutánjainkon elmentünk cukrászdába, moziba, a közeli fürdőbe. Egy gyógyfürdő indult nem rég a varostól tizenöt kilométernyire, ahova a városi autóbusz is kijárt. Minden szombat-vasárnapot ott töltöttünk. Jó volt a hőforrás meleg vizében lubickolni és a medence körüli park fáinak árnyékába heverészni. Hűvös idő esetén a nagy, üveges csarnok nyújtott menedéket. Legtöbbször a jegyzeteimet is magammal vittem és elnyúlva deszkapriccsen böngésztem a legutóbbi előadás anyagát. Andi is hozta a könyvét és leült mellém a deszkapriccs szélére, olvasson hozzá az izgalmas előadáshoz.
Az ázsiai, pontosabban az Indus-völgyi ókori civilizáció keltette fel módfelett Andi érdeklődését. Minden könyvet, minden cikket felkutatott, ami csak elérhető volt. A könyvtár alkalmazottai szívesen segítettek megkeresni a témába vágó munkákat, s még engem is megkért, böngésszem a katalógust.  

Gondoltam, hogy múló szenvedély, de egyre jobban elmerült a témában, már egyébről sem tudtam vele beszélni. Áradozott egy tökéletes társadalomról, egy háborúk, konfliktusok és uralkodók nélküli társadalomról, ahol mindenki tudja a helyét, a dolgát, a korlátait. Vitattam a következtetésit, de nem vette rossz néven, sőt kíváncsi volt a véleményemre, ha nem is fogadta el. Harag nélkül vitáztunk, inkább évődve, nem erőszakosan. Aztán közeledett a vizsgaidőszak és számomra háttérbe szorult az Indus-völgy civilizációja. Öt vizsga állt előttem, egyik rázósabb, mint a másik. Andi ellenben mindegyre visszatért a témára és tovább fejtegette az elképzeléseit.
–Hidd el, kedvesem, az egy csodálatos világ lehetett. Fegyverek, s erőszak helyett a szellem uralkodott. Az egy spirituális, a tudatra épülő társadalom volt.
– El is söpörték a rátörő népek, hogy csak néma romok maradtak utánuk – ellenkeztem.
– Én úgy gondolom, valahol tovább él, rejtőzik ez a szellemiség.
– Nem vitatom, akár igazad is lehet.
– Igazam van!
Naponta ismétlődtek hasonló kis viták, de ezek nem befolyásolták egymás iránti érzéseinket. Részemről biztosan nem! Mindez azonban háttérbe szorult a közelgő vizsgák miatt. Az első szigorlat mindjárt az ókori kelet története volt, ami szorosan kapcsolódott ehhez az Andi által kedvelt témához. Nagyon izgultam a vizsga előtt, de nagyon jól sikerült. A civilizációk közötti hasonlóságról és különbségekről kérdezett a prof. Elmondtam részletesen, hogy a hasonlóságot a természetes környezet adta, a különbséget pedig az emberek magatartása, viszonya egymáshoz és a munkához.
– Tessék ezt pontosabban megmagyarázni! – szólt a prof kissé meglepődve.
Erre a felszólításra én kifejtettem, hogy a Nílus völgyében és Mezopotámiaban erős központi hatalom uralkodott, élén egy isten-királlyal, az Indus-völgy társadalma egy teljesen eltérő rendszerre épült. Nevezetesen az elit réteg erőszakmentesen, az emberek tudatán keresztül vitte véghez az akaratát. Tömeghipnózis és tudatmódosító szerek segítségével. Ez a matriarchátus keretei között valósult meg, hiszen a nők a gyerekszülés és nevelés által részesei a teremtés csodájának és személyes hatásuk erőszakmentesen érvényesül. – Mintha Andi szavait hallottam volna visszacsengeni a saját számból. A professzor úrnak azonban tetszett.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét. – Kérem az indexét!
A megadott magas osztályzat mellé meghívást kaptam, legyek a nyári szünidő alatt önkéntes gyakorlok a tanszéken. A vizsga sikerétől mámorosan rohantam a kedvesemmel megosztani a jó hírt. És akkor jött a hideg zuhany – az ajtaja zárva, a kilincs alatt egy cédula rajzszeggel odatűzve: „hívást kaptam, megyek”. Ennyi csupán, se aláírás, se megszólítás, se, hogy hova megy, se, hogy ki hívta. A házinéni semmiről sem tudott.
Felhívtam azonmód a szüleit. A válaszuk teljesen letaglózott, a földbe döngölt!
– Elutazott – jött a ledöbbentő válasz.
– Hogy? Hova?
– Indiába. Tudod, már rég készült, és tegnap jött meg a levél, hogy elfogadták a jelentkezését a Bombayi Egyetem nyári kurzusára.

Elsötétült előttem a világ, s lehuppantam a földre. Mellettem lógott zsinórján a telefonkagyló, valaki egyfolytában hallózott benne, s ez a hang fájdalmasan visszhangzott a fejemben. Meg az a néhány szó, amit egy pillanattal ezelőtt hallottam: elutazott … már rég készült … India … Bombay … nyári kurzus.
– Becsapott, hazudott! – üvöltöttem belül az agyamban.
Csak ültem tovább a földön, fülem mellett himbálózott a telefon és bennem tombolt a fájdalom. Egy kis idő múlva odajött valaki, visszaakasztotta a telefont és hozzám hajolva megkérdezte „jól vagy?”
– Remekül! Soha jobban! – dünnyögtem.
Aztán az a valaki hozott egy pohár vizet, s biztatott, igyam meg. Megittam. Akkor segített felállnom, leültetett az asztalhoz, pilulákat adott, hogy nyugodjak meg, később lefektetett az ágyamra, rám dobott egy pokrócot, én pedig elaludtam. Másnap reggel ébredtem, s látva, hogy le sem vetkőztem, úgy aludtam, megértettem, hogy nem rémálom volt az egész, hanem a rideg valóság. Próbáltam összeszedni magamat, de csak kábán lézengtem ide-oda a világban. Napok teltek ebben az állapotban. Közeledett a következő szigorlat ideje, de nem volt erőm egyetlen sort sem elolvasni a tananyagból. Egy nappal a vizsga előtt elmentem halasztást kérni, és ott, a dékáninál összetalálkoztam veled, Tamás, aki meleg citromos teával és diszkrét hallgatással próbáltad gyógyítani a lelkemet.
Úgy tűnik sikerrel.”

 

 

 

5 hónap ezelőtt 6s Hozzászólások

– Anyukám, mesélj még apámról! – szólalt meg egy csöndes, meghitt estén Benedetta.
Otthon nagy családunk volt, együtt éltünk mind: Bold nagyapó, nagymama, a szigorú szemű dédmama, nagybácsik, nagynénik. Nem éreztem olyan nagyon apám hiányát, mint most. Mikor Kizilbe[1] mentem iskolába, ott más gyerekeknek is hiányzott az apja, mert távol voltak valamiért. Messzi vidékeken, városokban dolgoztak, mint bányászok, erdőmunkások, hivatalnokok, katonák. De ők időnként hazajöttek, vagy üzentek, hírt adtak magukról, és a gyerekek órákig tudtak róluk mesélni, hogy mikor mit csináltak, merre jártak. Mindenféle különleges ajándékokat hoztak a gyerekeknek meg a többi családtagoknak. Csak én nem tudok az enyémről szinte semmit, legfeljebb, hogy egy nagyon-nagyon távoli országban él, amiről csupán annyit tudok, hogy ugyanez a végtelen ég terül föléje.
– Kislányom, már elmondtam, milyen volt, hogy nézett ki. A szemedet tőle örökölted. Éppen olyan kék, mint az övé, mint a tavaszi égbolt. De te nem a kinézetére vagy kíváncsi, hanem az emberre, aki belül van.
– Mesélj!
– Ő egy olyan ember, aki nem is tudja, milyen okos, milyen értékes. A világot a saját szemüvegén keresztül látja, s az nem más, mint a matematika. Én magam is ebben a cipőben járok, jól megértjük egymást. Talál a szó! Táncolni azonban nem szeretett, nem tudott. Nos, ebben különböztünk. Szombatonként elmentünk az összejövetelbe, a bálba, ott találkoztunk. Hívtam ki a parkettre, de nehezen mozgott, aztán belejött és követte a mozdulataimat, lépéseimet a maga suta módján. Ezen aztán lehetett nagyokat kacagni. Miután jobban megtanulta a nyelvet, sokat beszélgettünk. Én elmondtam, hogyan éltünk gyermekkoromban, ő beszélt a szüleiről, barátjáról, iskoláiról. Legtöbbet mégis a matematika iránti szenvedélyéről beszélt. Szerettem hallgatni. Ameddig táncoltunk fogta a vállamat, én pedig a derekát öleltem, de nem értem át. Ó, az én elefántom[2]! Ó, az én bajnokom!
– Nagyon hiányzik, ugye? Nekem is nagyon, pedig nem ismerem, nem láthattam, nem hallhattam a hangját sohasem. A barátnőm, Katja mégis azt mondja, hogy irigyel, mert egyáltalán van apám valahol a földi világban. Ő elveszítette az édesapját. Ráomlott egy összedőlő ház az építkezésen, ahol dolgozott. Éjszaka felébredek és míg nézem a sötétséget, elképzelem, hogy itt van a szomszéd szobában vagy kint ül a konyhában, és ha majd reggel kimegyek, rám köszön és megkérdezi, mit álmodtam. Arra is sokszor gondolok, hogy egyszer mikor délután megjövök az iskolából, ő nyit ajtót, megkérdezi, hogy telt a napom és találkoztam-e érdekes emberekkel?
– Látod, anyukám, tele van a fejem vele. Ha elnyom az álom, akkor is őt látom, megjelenik előttem, alakja bizonytalan, csak kerekre tágult kék szemeit látom, amint rám merednek és hív magához. Gyere ide kékszemű, gyere, hisz’ hozzám tartozol – mondja, de amint kinyújtom felé a kezemet, eltűnik. Feleszmélve megértem, hogy apám számomra csak álmaimban, csak fantáziáimban van jelen.

snitt

(Egy évvel később)

Szekeres Sanyi most itt áll a repülőtéren, lába mellett az iszákja, és ott a várakozók tömegéből rávillan egy szempár. Megismeri az őt váró két nőt – az egyik Ina, a másik egy kék szemű nagylány. Ő lehet Benedetta. Táskáját felkapva rohan hozzájuk a tömegen keresztül. Végre előttük áll. Ina kinyújtja a kezét, megsimogatja az embere arcát.
– Baba, Baba! – suttogja elfúló hangon.
Mellettük a lány szinte elvarázsolva nézi a jelenetet, majd az ég felé lökve a karjait, felkiált:
– Tom tenger[3]! Nagy ég! Itt van hús-vér valójában ez én édesapám! Itt van az apám! Nem legenda!

 

[1] Kizil – Tuva fővárosa
[2] a hétszeres győztes címe a birkózásban
[3] tom tenger (mongol) – nagy ég

6 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

A levélváltáson kívül más kapcsolata nem volt Gyárfásnak a civil világgal, hiszen az eltávozások alkalmával csak a városba mehettek ki egy-egy fél napra. Sokáig Sanyi barátjával sem találkozott, csak tova a tízéves érettségi találkozón.
Emlékezetes találkozó volt az a tízéves…
A párhuzamos osztállyal, a humánnal együtt szervezték, ami jó ötletnek tűnt, hiszen tudott tény, hogy a humán osztály élénkebb, lezserebb emberkékből állt, mint a komolykodó reál osztálybéliek.
Gyárfás osztálytársai nagyrészt a tanügyben, iparban, kereskedelemben találtak maguknak többé-kevésbé jövedelmező állást, de igazán kiugró karrier Szekeres Sanyinak sikerült. Most jött haza Szovjet Unióból, ahol a posztgraduális képzés keretében egy évet töltött a híres Bajkonuri Űrközpontban[1]. Szűkszavú gyerek lévén nem bölcselkedett a sikereivel, meg se mondta, honnan érkezett. Bezzeg a többiek nem fogytak ki a szóból.
Virág Venci, a Gyárfás padszomszédja, nagy svádájú gyerek azzal büszkélkedett, hogy halom pénzt keres az őrző-védő ügynökségével.
– Ugye, mindenki félti az életét, vagyonát, családját. Nem csak a vállalatok kérik a szolgáltatásainkat, hanem sok magánember is. És fizetnek. Nagyon bejött a számításom, pedig az iskolában nem szerettem a számtant.
Dallos doktor fiacskája, Lexi azt mesélte nagy büszkén, hogy már három karambolt úszott meg egy-két kisebb csonttöréssel. Első autóját, egy Skoda Feliciát, amit sikeres érettségi vizsgájáért kapott, már az első nap, ahogy megkapta, összetörte, és persze saját magát is.
A portás Barta bácsi fia, Kálmán sikerrel végezte a gimnáziumot. Humán beállítottsága és a jó rajzkészség, szorgalom vezették sikerre. Tizennyolc évesen már saját kiállítása nyílt. Igaz, csak az iskolai könyvtár olvasótermében, de kiállítás. És saját! A továbblépés, továbbtanulás nem okozott gondot. A Művészeti Főiskolát is sikerrel végezte, és tervezőmérnök lett a készruha gyárban.
Eredményes évek következtek. Az általa tervezett termékek országszerte ismertek voltak, sőt külföldi szerződések vezető termékei lettek. Hamarosan megnősült és gyermekei születtek. Csupa siker. Csak éppen a festésre nem jutott ideje, hiába volt ez szíve minden vágya.
Most ott áll a nyitott üveges ajtónál. Még nem lép be. Hallgatja a bentről kiszűrődő zsivajt. Valaki észreveszi és felkiált:
– Kálmán! Itt van Káli! Gyere be, gyere, gyere!
Mind odatódulnak hozzá.  Meglepődve veszi tudomásul a zajos üdvözlést. Volt padtársa, Laci is megjelenik. Lelkesen ráznak kezet, ölelik meg egymást.
– Ülj hozzánk. Ott vagyunk az oszlop mellett. Most megint együtt vagyunk, négyen.  Pityu, aki előtted ült, és Árpi, aki én előttem.
Körbe ülték az asztalt, és kezdődött a szokásos kérdezősködés, emlékezés.
– Hallom, Árpikám zenész lettél. Szép szakma! – kezdte a társalgást Laci – Pisztonon játszottál diákkorodban a diákzenekarban. Most is trombitálsz?
– Persze. Azt szeretem a fúvósok közül. Trombita, piszton. Egy katonazenekarban zenélek. Elvégeztem egy iskolát, és miután befejeztem, alkalmaztak. Őrnagyi rangban.
– Gratulálunk! – mondták kórusban.
– Hát te, Pityu! Te mivel büszkélkedsz? – folytatta a kérdezősködést Laci, mintha ő lenne a házigazda.
– Tudjátok, hogy én szobrászatot tanultam a főiskolán – kezdte hamiskás mosollyal -, de nem folytattam, mert a traktorgyárban helyezkedtem el, mint gyártásvezető. Főiskolai végzettséget kértek, függetlenül a szaktól. Nekem megvolt. Mondták, ne kis traktor szobrokat készítsek, hanem rendes nagyokat.  Így volt!
– Most rajtad a sor Káli.
– Én is az iparba kerültem. A készruhagyárba, tervezőmérnöknek. Semmi különös.
Hogy valóban mi mindenen ment keresztül az elmúlt tíz év alatt, arról nem akart beszélni. Az magánügy, nem showtéma. Igaz, egy tízéves érettségi találkozón illik beszámolni mindenkinek, hogy „hogy s mint”, de ezt tegyék mások. Kálmán nem akart ebben részt venni. Elég volt átélni!
Most kezdjen el magyarázkodni? Úgy sem értenék.
Először csak a fogadásokon, baráti összejöveteleken ivott. Ha valamilyen alkalom adódott. Később már kereste az alkalmakat. Aztán észrevétlenül minden naposak lettek az alkalmak. Nem egyik napról a másikra, hanem lassanként, hónapok, évek alatt alakult ki a szokása, hogy mikor végzet a napi munkájával, egy pohár töménnyel öblítette le a napi robot feszültségét.
– Ó, nem vagyok én függő – mondogatta, ha szóba került az italozás –, nem vagyok én alkoholista. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Tessék, vidd vissza! Nem iszom máma! – tette még hozzá. – És holnap se, ha nem akarok.
Hiába erősítgette, hogy nem alkoholista, mégis bekövetkezett a baj. Izgága, veszekedős, sértődékeny lett amikor ivott. Belekötött mindenkibe. Elég volt egy félreértett szó, vagy gesztus, hogy megsértődjön, kiabáljon. A családja, közvetlen környezete szenvedte meg legjobban a kitöréseit. Még a feletteseivel is összeveszett ilyenkor. És másnap semmire sem emlékezett.
Mondják, hogy ha iszik, megindul. Járja a kocsmákat, vendéglőket, barátokat. Utólag, mikor említették, hogy itt látták, meg ott látták, nem hitte el.
A baj akkor következett be, mikor hosszabb autóútra kellett mennie. Korán reggel indult, s már előző nap este nem ivott egy korty alkoholt sem, legyen tiszta a volánnál. Az úton jól haladt, s ha elfáradt, ellankadt, megállt egy autós csárdánál és ivott egy dupla feketét, meg egy pohár narancslevet. Ezzel volt el egész nap. Enni csak két-három pogácsát evett. Úti célja már nem volt messze, alig úgy két-, háromórányira. Egyszerre elöntötte a hideg verejték, borzasztó gyengeség tört rá, szeme előtt nagy fekete foltok kezdtek ugrálni, mint valami denevérek.
Nagyon megijedt és lehúzott az út szélére, a motort leállította, az ablakot leengedte, és mélyeket lélegzett, remélve, hamarosan helyre jön. De nem lett jobban, sőt egyre rosszabb lett a helyzet. Semmije nem fájt, de olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, reszketett, és jöttek a denevérek tömegesen. Tudatában volt, hogy nincsenek, csak ő látja, s ez még félelmetesebbé tette az egészet.
A lenyitott ablakon át kinyújtotta a kezét, s próbált integetni, segítséget kérni. Kis idő múlva valaki észrevette. Megállt és visszatolatott.
A segítőkész autós, aki megállt az integetésére, kihívta a mentőt, bevitték a kórházba. A sofőr kolléga még azt is megtette, hogy az autót bevontatta a kórház udvarára.
Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a tüneteit alkoholmegvonás okozta. Két hetet töltött az idegosztályon, ameddig annyira helyrelábadt, hogy nyugodtan hazaengedhették.
Azóta nem vett a szájába alkoholt. Még gyógyszert se, ha az esetleg alkoholos oldat.
Régi ecsetjét, palettáját megkereste, és a maga kedvtelésére festeni kezdett.
Most erről meséljen? Még most is, ahogy visszagondol azokra a percekre, napokra kiveri homlokát a verejték. Csendesen fel is áll, elnézést kér, és elhagyja a mulatozókat …
Mindenki szép rendre beszámolt a sikereiről. Persze csak a sikerekről, a kudarcokat ügyesen elhallgatták. Csak Szekeres Sanyi nem beszélt még, de nem hagyták, hogy megússza. Kórusban biztatták, s végül ráállt.
– Velem semmi különös nem történt, és még most is a francia krémes a kedvencem, meg persze a fürjtojás aszpikban.
– Tovább, tovább! – noszogatták. – Meséld csak el miket csináltál!
– Tanultam, dolgoztam…
– Ejszen szakácsnak tanultál! – röhögött fel Dallos Lexi.
– Nem éppen, bár az se rossz – válaszolta vontatottan. – A Fizikai Kutatóintézetben dolgoztam két évig, mint kutató-laboráns, miután hazajöttem Berlinből a Humboldt Egyetemről. Utána egy évet töltöttem Bajkonurban, s most kineveztek tanársegédnek a Henry Coandă Egyetemen az aerodinamikai karra.
Nagy csend fogadta a velős beszámolót, majd kitört a taps és mindenki kiabált, sorra jöttek, hogy megrázzák a kezét, megveregessék a vállát. Még Lexi is odasündörgött hozzá.
– Jól megkaptam! Lefőztél komám! – szólott a tőle megszokott harsánysággal.

 

[1] Bajkonur a legnagyobb szovjet, illetve orosz űrközpont. Innen indították az első műholdat 1957. október 4-én (Szputnyik–1), és az első embert (Jurij Gagarin) 1961. április 12-én (Vosztok–1) a világűrbe

 

6 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások

A vonat száguldott kijelölt útján, közben itt-ott megállt a nagyobb városok állomásain. Néhányan leszálltak, helyükbe mások jöttek. Az újonnan érkezettek újabb híreket hoztak. Hírmorzsákat. Ahogy újabb és újabb felszállók csatlakoztak az többi utashoz, úgy sokasodtak a hírmorzsák. Sokasodtak, növekedtek, cipónyira duzzadtak. Kibontakozott a kép, alakot öltött a történések sora.
Sanyi szomjasan itta a szavakat, melyek már rég nem voltak suttogások és egyre nagyobb hangerővel szóltak. Veszedelmes szavak. Néhány nappal ezelőtt még börtön járt volna értük, de most nyíltan kimondták, és nem rohantak be a vagonba fegyveres fogdmegek.

„Tüntetés Temesváron, a rendőrség tehetetlen, kivezényelték a katonaságot, halottak is vannak” – ilyen eseményekről beszéltek az új felszállók. Sanyi szorongva ült a helyén, alig várta, hogy hazaérjen. A faluban is csak erről beszélt mindenki, ha nem is annyira nyíltan, mint a vonaton. A hivatalos közlemények eleinte hallgattak a megmozdulásról, később pedig rendzavarásról, huligán elemek garázdálkodásáról, reakciós, imperialista, irredenta és soviniszta körökről beszéltek. A rádió, elsősorban a Magyar Rádió és a Szabad Európa Rádió napi szinten pontosan beszámolt a valódi eseményekről. Napról napra újabb és újabbak hozták izgalomba nem csak a falu lakosságát, hanem az egész világot.

Íme, a híradásokból kiragadott néhány mondat:
Tőkés László Temesvár református lelkészt megfosztották szószékétől, és el akarták távolítani a városból a rendszer elleni prédikációi miatt.
December 16-án a rendőrség egységei foganatosítani akarták Tőkés László kilakoltatását, amit a hívek és a város lakosai megakadályoztak.
A tüntetők – magyarok, románok együtt vonultak végig Temesvár utcáin és megpróbálták bevenni a pártszékházat. A rendőrség ezt vízágyúval és könnygázzal akadályozta meg.
December 17. Az összecsapások folytatódtak, elfoglalták a pártszékházat, a kivezényelt katonák éleslőszert használtak, több tüntetőt lelőttek.
December 18-án kihirdették a rendkívüli állapotot, a tüntetések más városokra is átterjedtek.
December 19-én 40 ember holtestét pedig Bukarestbe szállították, ott elhamvasztották Elena Ceaușescu parancsára.
December 20-án bekapcsolódott a tüntetésekbe a helyi munkásság, a város főterén mintegy 100 ezren tüntettek.
December 21-én Ceaușescu Bukarestben tömeggyűlést hívott össze, ami botrányba fulladt, hiába kínált minden egyes állampolgárnak fejenként 100 lejt. Ezután Bukarestben is elindultak a tüntetések.
December 22-én országossá vált és győzött a forradalom. Ceaușescut elfogták és hajnalban kivégezték.

A barátjával, Gyárfással ődöngött Szekeres Sanyi a sok izgatott ember között, mikor valaki váratlanul hátba vágta. Nem túl erősen, de csattanósan. Lexi volt a tettes, Dallos doktor fia.
– Ez aztán a meglepetés! – kiáltotta a tőle megszokott harsány hangon. – Haza hozott a forradalmi láz? Mert engem, igen!
– Te honnan kerülsz ide? – így Gyárfás.
– Máris mondom! – ölelte át két barátja vállát. – Tegnap a városban voltam, mondták a srácok, hogy készül valami és nem akartam kihagyni. Nem hiszitek el, mit éltem át!
– Mondd már!
– A barátnőmnél voltam, tudjátok, kint lakik a gyárnegyedben, egy garzonban. Hallgattuk a híreket a rádióból, elcsíptük a BBC román adását. A bukaresti eseményeket taglalták, hogy kudarcba fulladt a tömeggyűlés és hogy az országban máshol is tüntettek, hogy a hadsereg nem avatkozik be egyelőre.
– Mi is hallottunk ezekről az eseményekről.
– Mondjam tovább. Ahogy figyeljük feszült csendben a rádiót, a blokk előtt kiabálást hallunk. Két alak felemelt karral azt kiabálta, hogy testvérek, fiatalok, emberek gyertek ki a Főtérre! És ezt elismételte többször magyarul, románul.
– Kimentetek?
– Nem lehetett ellenállni a szuggesztív szavaknak. Láttuk az ablakból, hogy többen elindultak. Mi sem tétováztunk és meleg kabátot, sapkát véve, hideg szél fújt, bementünk a belvárosba. Az autóbuszok egymást követték, alig kellett pár percet várni. Máskor fél óránként közlekedett. A téren már sok ember gyűlt össze. Hangoskodás nem volt, beszédek sem, csak valami várakozás feszült az emberekben. Egyszerre felhangzott több torokból a kiáltás: „Temesvár! Veled vagyunk, Temesvár!” Az egész tér átvette a kiáltó szót és egymást átölelve kiabáltuk ütemesen.
Közben megérkeztek a gyárakból a munkások. A párház elé kordont vontak és marcona fegyveresek álltak sorfalat. A tömeg pedig egyre nőt, de semmi erőszakos tettre nem került sor, de a laktanyákból páncélozott járművek érkeztek és vízágyúval támadtak a tömegre. Sokan leestek a földre, valakinek sikerült az egyik járműre Molotov-koktélt dobnia. Bár sok kárt nem tett, a katonák elveszítették a fejüket és belelőttek a tömegbe.
– Jóságos Isten!
– Mi történt aztán?
– Mindenki menekült, futott amerre tudott. Visszakísértem a barátnőmet a lakásába és még az éjszaka hazajöttem.
– Most itt folytatod?
– Veletek együtt! Gyerünk, menjünk a kultúrházba a többiekkel!
Rengeteg ember tolongott a díszteremben mikor odaértek, még az udvarra is sokan kiszorultak. Nagy volt a zaj, mindenki egyszerre beszélt. A fiatalok egy csoportja Bandó vezetésével sorba járta az intézményeket, hivatalokat, és kidobáltak minden jelképet, iratot, képet, pártcímert, majd azt kiabálva, hogy „Mi vagyunk a nép!”, bevonultak a terembe és kezükbe vették a gyűlés irányítását. Valahonnan előkerült egy megyei küldött is, aki mondogatta, mit kell éppen szervezni, határozni, szót adni annak, aki szólni akar az emberekhez. Mire feleszméltek mind a hárman – Sanyi, Gyárfás és Lexi – be lettek választva a Forradalmi Bizottságba.
Sanyi otthagyta a bizottságot és otthon tépelődött az események különös alakulásán. Gyárfás vele hallgatott, neki is kétségei támadtak egyes dolgokat illetően, de a szabadság mámora még élt benne.
– Gyere, menjünk ki valahova, ne kuksoljunk itt a szobába! – szólott Gyárfás.
– Hova gondolod?
– A büfébe, persze! Ilyenkor mind ott van, aki nincs a gyűlésben.
Kabát, sapka és indultak. Alig léptek ki a házból, három szaladó alak közelített feléjük.
– De jó, hogy itt vagytok! Már azt hittük senki sincs a faluban – hadarta egyikük elfulladó hangon.
– Mi történt?
– Gyertek velünk gyorsan, útközben elmondom.
– Mondjad most, ha azt akarod, hogy veletek menjünk!
– A néptanácshoz telefonáltak, hogy a vonattal gyanús idegenek érkeznek. Biztosan terroristák. A jegycsípő figyelt fel rájuk és szólt egy társának, aki telefonált a másik állomásról – magyarázta egyikük.
– Siessünk, mindjárt itt a vonat! – sürgette a társait egy másik.
Erre Gyárfás is megindult, Sanyi csak kocogott utánuk a saját tempójában. Közel volt az állomás hamarosan odaértek, s megálltak a peronon várva a vonatot. Megjött, hirtelen kibukkanva a ködből.
Figyelték, lesték a leszállókat, de csak két fekete ruhás személy szállt le. Az állomásfőnök rokonai voltak, akiket rögtön betessékelt az irodájába.
– Szerencsénk, hogy nem a terroristák voltak, mert mit is csináltunk volna, hiszen még egy parittyánk sincs, mint Dávidnak – jegyezte meg Sanyi találóan.
Az utcán kurjongató, éneklő embertömeg masírozott és kihallatszott egy új hang, egy új dallamfoszlány, mely egy corrida[1] hangulatát idézte:
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”[2]
– Mi történt? – kérdezték meglepődve, de egyben reménykedve is, hogy úgy igaz, ahogy gondolják.
– Megszökött Ceușescu, elmenekült!
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”
A friss események és a közelgő Karácsony reménnyel töltötte el a szíveket. Az elnök házaspár kivégzésének brutalitását enyhítette az ünnep szentsége. Gyárfás reggel a megszokott mozdulattal bekapcsolta a tévét és nagyot kiáltott, majd a telefonhoz ugrott és hívta a barátját:
– Hoppá fel! Ébresztő! Kapcsold be gyorsan a televíziót!
A nagy izgalom oka pedig nem más volt, mint hogy eddigelé sohasem látott felírat jelent meg a román televízió képernyőjén.
Kellemes ünnepeket! – így magyarul …
– Mit szólsz?  – lelkendezett. – Gréti sírva fakadt, mikor meglátta.
– Látom én is. Megindító. Csak ne félnék, hogy előbb utóbb a visszájára fordul.
Volt igazság a Sanyi megjegyzésében, kétkedésében. A gyűlölet keltés úgy elharapózott, olyan méreteket öltött, hogy komolyan aggódtak, akik hallották egy máramarosi pópa gyűlölködő beszédét!  Eleinte alattomban terjedt és midig a többségi nemzet részéről nyilvánult meg. Amikor pedig az új államelnök szájából elhangzott a szeparatizmus szó, világossá vált a képlet. Egyik napról a másikra oda lett a nagy barátság, testvériség. Napirenden történtek incidensek, verekedések magyarok és románok között. Nem volt ezekben rendszer, de mégis felmerült a valamilyen akarattal, céllal gerjesztett ellentétek gyanúja.

[1] corrida (spanyol) – bikaviadal
[2] Ole, ole, Ceușescu nu mai e!” (román) – Olé, olé, Ceușescu nincs többé!

6 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

 

Gréti, az otthon hagyott kedves az a piros hajszalagos kislány volt, akit még az elemi iskolában ismert meg. A középiskolai évek alatt sokszor összefutottak egymással az udvaron, a folyosón vagy az önképzőkörön. A szüleit is ismerte. Tudta, hogy mindketten a cukorgyárban dolgoznak és a vízi sportok szerelmesei – evezés, úszás. A leányukat már akkor megtanították úszni, mikor még járni alig tudott, és evezőt is nagyon hamar adtak a kezébe. Mégis kamaszkorában átpártolt a szertornára, otthagyva a vizet hobbysportnak. Gréti így tagja lett az iskolai torna csapatnak. Egy tornaterembe jártak, persze a lányoknak külön szerek álltak a rendelkezésükre a terem egy külön részén. Amíg ők a gerendán egyensúlyoztak, a fiúk a lólengést gyakorolták, és ameddig a fiúk a gyűrűt gyötörték, a lányok a felemás korláton ügyeskedtek. Gréti bár nagyon jó volt a talajon, az igazi kedvencének a felemás korlát bizonyult. Ha ezen a szeren gyakorolt, népes nézőközönség gyűlt köré. Gyárfás is ott csodálta lány merész elemeit. Minden mozdulata magbiztos volt, mégis megtörtént a baj. Gyárfás megdöbbenve látta, amint kicsúszik a korlát rúdja a lány szorításából. A fiú már ugrott is gondolkozás nélkül, s a szerről lerepülő tornász telibe találta. Mindketten a padlóra csapódtak, de az ütközés lefékezte az esést. Gyárfás hamar felpattant, megrázta magát, s rohant a pár méterre onnét, a parkettán fekvő lányhoz.
– Megvan mindened? – hajolt felé.
– Segíts felállni!
Nyögve, nagy nehezen talpra állt, Gyárfás pedig betámogatta az öltözőbe és rábízta a továbbiakban az edzőre, a tornatanárnőre.
– Köszönjük a segítséget! – bocsátotta útjára a fiút.
– Gyárfás, állj meg! – kiáltott utána Gréti. – Gyere ide! Köszönöm, hogy elém ugrottál és így kifogtad a zuhanásomat. Enélkül ripityára tört volna minden csontom.
Ezzel megfogta Gyárfás fejét lehúzta magához és hosszan megcsókolta.
– Na, most mehetsz! – engedte el a fiút, aki szédelegve hagyta el az öltözőt.
Gréti egy jó ideig nem mutatkozott az edzőteremben. Mikor úgy három hét múltán megjelent, nagy lelkesedéssel fogadták, és különösen Gyárfás.
– Jó, hogy újra látlak! – köszöntötte.
– Láthatsz, de el nem jöttél, hogy meglátogass, amíg az ágyat nyomtam!
– Mentem volna, hisz éjjel-nappal az eszemben jártál, de nem tudtam, hol laksz.
– Lárifári! Megkérdezhetted volna a tanárnőt.
– De hát, mit gondolt volna!
– Téged érdekel?
– Nem, de téged?
– Engem sem, te buta! – borzolta össze a fiú haját, mire az megölelte és viszonozta a három hete kapott csókot.
Edzés után megbeszélték, hogy másnap a könyvtárban találkoznak.
– Négytől ott vagyok – szólt Gréti biztatóan.
– Ott leszek!
Pontosan érkezett, de a lány már ott ült az egyik asztalnál könyvekkel körülbástyázva. Gyárfás leült mellé egy nyikorgó székre, mire Gréti megcsóválta a fejét és az ujját a szájára téve jelezte, hogy „csend legyen!”
– Menjünk ki – súgta Gyárfás válaszul –, sétáljunk egyet. Tedd be a táskádat a megőrzőbe és gyere. A könyvtár hatig nyitva tart, addigra visszajövünk.
Körbejárták a Főteret kétszer, kicsit üldögéltek az egyik padon, nézték a délutáni forgatagot. Gyárfás egyszer csak felugrott
– Várj egy percet, rögtön jövök! – szólott hirtelen, s átfutott a járdán.
Kisvártatva egy szál piros rózsával jelent meg.
– Nézd, hoztam neked egy szál virágot. Tessék. Vörös rózsa. Tudod, minek a jelképe a vörös rózsa? Látom a szemeden, hogy tudod.
– Kedves vagy, köszönöm. Nézd, indul a korzó ott a másik oldalon.
Valóban kezdett benépesülni a tér egyik oldala. Ma van a délutáni kimenője a városban szolgáló cselédlányoknak. Hamarosan megtelik a „híres vásárhelyi promenád”. Összefogózkodva sétálnak kényeskedve le-fel a széles járdán. Ilyenkor a térnek ezt az oldalát ők uralják. A másik oldalon a város polgárai korzóznak. Nem keverednek.
– Nézd, milyen aranyosak a hagyományos, eredeti ruháikban – lelkendezett Gréti.
A Főtér padjai közben megteltek érdeklődő, nézelődő emberekkel, akiket a látványosság vonzott ide.
Minden falunak saját jellegzetes viselete van. Azok az apró ráncokba szedett, tarka mintás szoknyában, a fersingben[1] sétáló lányok – székiek. Megismerni a csíki, gyergyói, kalotaszegi vagy barcasági lányokat. Hagyományosan a gyergyói viselet szerint a rokolya (szoknya) csíkos szőttes. A kalotaszegiek piros mellényben, fehér szoknyában, zöld kötényben, piros csizmában, és fejükön piros pártában sétálnak nyolcan, tízen összefogózva. Azok a lányok, akik a hajukat két fonatban leeresztve viselik meggyszín vagy veres hajkötővel lekötve, s lábukon kordován csizma díszeleg, azok a barcaságiak. A csíki másképp néz ki: a rokolya (szoknya) színes csíkozású háziszőttesből készül, hozzá keskenyebb csíkozású, vagy gyolcsból lerakott kötényt hordanak, és karcsú, rövid mellényt a rokolya csíkos anyagából.
Miután kibámészkodták magukat, leültek a sarki cukrászdában egy süteményre.
– Sokan már városi ruhát vettek magukra. Milyen kár! – sóhajtott Gréti. – Lassan kihal ez a szép szokás…
– De hol van a rózsád?
– Jaj, ott maradt a ligeti padon!

[1] fersing – felső gyolcsszoknya, rokolya

7 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

 

 

Szép gimnáziumi éveik véget értek, Gyárfás nem követte barátját a továbbtanulásban, inkább beállt akrobatának az éppen náluk időző cirkuszhoz. Mire azonban belelendült volna a cirkuszi életbe, megkapta a katonai behívóját. Egykedvűen fogatta, később pedig magát a bakaéletet vidám szívvel csinálta végig. Gunyoros hangvételű leveleket írt a barátjának, melyekben beszámolt a kiképzés, a kaszárnya világának ferdeségeiről.

„Ma lőgyakorlaton voltunk, én ötből ötöt a céltábla közepébe találtam és megdicsértek, kaptam ebédre dupla adag bablevest. Viorel, egyik társuk jól megijesztette a tiszteket, mikor mutatta, hogy csütörtököt mondott a pisztoly, amivel lőnie kellett volna. ’Nem működik!’ mondta a tisztek felé fordulva, közben húzogatta a ravaszt. ’Fedezékbe!’ rikoltotta az őrmester és kicsavarta a fiú kezéből a fegyvert. Így mulatunk mi itt!”

A szabadidő eltöltésében a levélírás előkelő helyet foglalt el. Nem csak a barátjának, hanem természetesen az otthon hagyott kedvesnek is mentek a levelek. Persze ezek hangvétele egészen más volt, mint azok, melyeket Sanyinak írogatott. Ezekben rózsakertről, csicsergő madarakról, csobogó patakról és más hasonló romantikus gondolatokról volt szó.
A szigorú és igazságtalan őrmester meglágyult iránta, mikor a napi cigaretta adagját neki adta. A maga módján fejezte ki a háláját a sarzsi[1], rákiabált Gyárfásra.
– Katona! Megengedhetetlen dolog a feljebbvalót lekenyerezni! Ez függelemsértés! Jelentkezzen konyhai szolgálatra.
Ez azt jelentette, hogy ameddig a többiek a gyakorlótéren izzadtak, ő a konyhában izzadt, de nem kellett kúszni, mászni, futólépést gyakorolni teljes menetfelszerelésben. Emellett pedig lehetett a készülő ételekből egy-két falatot bekapni, még abból is, ami a tisztek asztalára kerül, ez pedig, bizony más volt, mint a legénységi koszt. Egy hónapig tartott ez a jóvilág, utána vissza kellett térni a kiképzés folytatásához. A kapcsolat a harapós őrmesterrel azért továbbra is megmaradt. Gyárfás hordta neki a dohányt, ő pedig morgott, kiabált, lehozta az égből a gyalogosok istenét, és közben elküldte a fiút autóvezetői tanfolyamra.
Gyárfás kihasználta a lehetőséget, hogy a sofőrködés mellett kitanulja a motorszerelői szakmát. Szorgalmasan tanult, és bár csak a hadseregre érvényes, de gépjárművezetői engedélyt szerezett minden fajta földön járó járműre – a motorkerékpártól az autóbuszon át a tankig.
Szorgalma jutalmául őrvezetői sávot varrhatott a parolijára[2]. És ez már valami katonáéknál! Már nem közlegény, most már a rang nélküli bakák előre szalutálnak neki, és a neve mellé odaírhatja az „örv.” szócskát.
Otthonról hozott nyugalmát és türelmét itt is megőrizte, amiért kedvelték a társai az egy hadnagyot kivéve, aki a garázs egységparancsnoka volt. Valamiért a tiszt állandóan belekötött, kifogásolt mindent, amit a fiú csinált.
– Hogy fogod azt a franciakulcsot? Nem hegedűvonó az!
Máskor azért kiabált, hogy rossz irányba húzza a csavart.
– Jegyezd meg, minden csavar, minden zár balra nyílik, jobbra zár!
Különösebben nem érdekelte, nem zavarta a hadnagy kötözködése, de azért, ha tehette igyekezett magát távol tartania tőle. Végezte a dolgát és közben tanult, hogy a motorok, gépek minden csínját-bínját megismerje – „szív, sűrít, robban, kipufog”.
Arra számított, hogy hasznát veszi mindennek majd a civil életben.
A legutóbbi „cigarettaosztás” alkalmával az őrmester megjegyezte, hogy úgy tudja hadnagy a műhelyparancsnok.
– Nehéz ember – sóhajtotta Gyárfás.
– Őrvezető! – kapta fel a fejét az őrmester. – A katona helytáll, nem panaszkodik!
Ezzel faképnél hagyta a meglepődött Gyárfást.
A műhelyben megfeszített munka folyt, a hadnagy idegesen dirigált, kétszer is felsepertette a műhelyt. Inspekciót vártak. Jött is, egész csapat magasrangú tiszt. Benéztek a műhely csarnokába és fordultak is, mentek tovább, ki tudja, milyen célok irányába. Minden esetre itt nem időztek, ami megnyugtatta a hadnagyot.
– Munkára emberek! Ne tátsák a szájukat! – kiáltotta, de nem volt harag a hangjában.
Alig mentek el, megjelent egy repülőszázados. Motorszerelésben járatos katonát keresett repülőtéri karbantartónak. Végigsétált a szorgoskodó katonák között. A hadnagy hagyta, csak figyelte, mi sül ki ebből. Végül rámutatott Gyárfásra.
– Ezt viszem!
Csak így, mintha egy tárgy lenne! A fiú nagyon rossz néven vette, de nem volt mit tenni, parancs az parancs!
– Őrvezető, kövessen!
Ettől a perctől kezdve a repülőtéren kapott beosztást. A századosról kiderült, hogy nem is olyan vad, emberevő, mint ahogy az első pillanatban mutatkozott. Gyárfást hagyta dolgozni, aki nagy odaadással végezte az itteni munkát. Elkápráztatták a modern felszerelések, motorok, gépek. Hamarosan jártasságot szerzett a használatukban. Régi vágya, hogy repülőgépre kerüljön azonban nem teljesült. Leszereléséig csak szárazföldi feladatokat kapott.
Leszerelése után könnyen kapott állást gépészi szakértelmének köszönhetően. A hadseregnél megszerzett jogosítványát, mely mindenfajta földi járműre érvényes, elismertette a hivatalban, így nem volt akadálya, hogy az autóbusz vállalat alkalmazza. Ott is maradt évekig …

 

 

 

[1] sarzsi – alsó legénységi rendfokozatok egyikét viselő katona
[2] Paroli – Katonai jelzés az egyenruha hajtókáján

7 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

(a „mi mennyi” folytatása)

Gyárfás más pályán mozgott. Nem volt sem matek zseni, sem semmilyen zseni, csak egy élénk eszű, vidám fickó, akinek nagy szíve van és minden igazságtalanságra érzékeny, aki segítőkész és módfelett ragaszkodik csodabogár barátjához, Szekeres Sanyihoz. Az egyetem bár elválasztotta őket egymástól, de csak fizikailag. A gimnáziumi évek alatt sülve-főve együtt voltak. Gyárfás tornász bajnoknak készült, s egész délután a kertben felállított nyújtón produkálta magát. Sanyi nézte a merész gyakorlatokat, s közben kiszámította a haskelep forgatónyomatékának[1] számtani értékét. Ezen mindig jókat kacagtak.

– Én majomkodok, te meg okoskodsz – mondta, miközben egy malomforgást mutatott be, de a vége nem sikerült, és lehuppant a földre. – Leestem! – tudatta a helyzetet.

– Kis gé[2] gyorsulással – pontosított Jancsi.

A torna iránti szenvedélye arra sarkallta Gyárfást, hogy másokkal is megszerettesse ezt a sportot, s magát a tornaterem közegét, hangulatát. Mondta a tornatanárnak, szívesen foglalkozna kisdiákokkal szakköri tevékenység keretében.

Megbeszélték és meg is indították a tornakört. Persze a gyerekek inkább küzdősportot szerettek volna gyakorolni. Biztatta őket, hogy arra is sor kerülhet, ha már megfelelő állóképességre tettek szert. Az ökölvívás oktatására tett ígéretet, s hogy nem sikerült magasabb szintre jutnia egyiküknek sem, az nem a Gyárfás lelkiismeretét terheli. A KISZ titkár ugyanis eltiltotta, pontosan, mikor a gyerekek már kesztyűt is húzhattak. Letiltotta, mert összeegyezhetetlennek ítélte a kommunista erkölccsel (?!) Furcsa, hogy éppen akkor, amikor a román ökölvívás világhírnévre tett szert. Simion Cuțov könnyűsúlyban nyert ezüstérmet a Havannában rendezett világbajnokságon. Két év múlva a ’76-os Olimpián megismételte ezt az eredményt: olimpiai ezüst könnyűsúlyban, ugyanekkor kisváltósúlyban testvére is negyeddöntős lett, valamint ott volt Mircea Simion is, aki nehézsúlyban szintén ezüstérmet nyert! Persze minden második tizenéves ifjú titán bokszoló szeretett volna lenni, mint példaképeik.

Ez így történt, de maradt a torna, illetve valamilyen akrobatikaféle. Öt diák képezte a törzs gárdát – tizennégy és tizenöt évesek. Már a második edzésen megcsinálták az előre- és a hátra szaltót. Az alkalmi jelentkezőket is szívesen beengedték, szeressék meg a tornát, testedzést, ha nem is mernek a mutatósabb gyakorlatokkal megpróbálkozni.

Ilyen alkalmi jelentkező volt, Szekeres Sanyi is, aki szinte felnőtt ember létére nem átallott a gyerekek között tornázni. Ha nem is heti rendszerességgel, de elég gyakran eljött ez edzésekre. Magas, túlsúlyos szemüveges fiatalember volt, mondhatnám úgy, két bal lábbal. A bemelegítő gyakorlatokon lelkesen futkorászott a többiekkel. A karkörzés, guggolás, törzshajlítások nehezen bár, de mentek neki. A rendes talajgyakorlatok már nem. Ameddig az „akrobaták” gyakorolták a tigrisugrást, flikflakkot, nyújtott szaltót, meg más ilyesmiket, azalatt Sanyi a bordásfalba kapaszkodva ugrándozott két lábbal. Fél lábon nem sikerült még kapaszkodva sem.
– Kicsit rugalmasabban próbálj ugrálni! – biztatta Gyárfás.
– Jó, jó – válaszolta kicsit kifulladva.
– Ne erőltesd túl magad, nem vagy hozzászokva – nyugtatta.
Ott hagyta próbálkozzon tovább, a többiek is igényelték a segítséget. Gyűrűn akartak éppen „bűvészkedni”. Csak biztosító övvel lehetett engedni, de mégis majdnem baj lett. Józsika, egyébként jó mozgású fiú, igen súlyos volt az asszisztálóknak és elejtették. Szerencsére a szőnyegre. Az ijedségen kívül más baj nem történt. A történés nem vette el a fiúka kedvét a további munkától. Annyira, hogy a Testnevelési Főiskolára iratkozott, és ott a tornaszakon jeleskedett.

Egyik alkalommal megkérdezte a bordásfal mellett ügyködő Sanyitól – a kíváncsiság győzött a diszkréció felett -, hogy mi készteti erre az önkínzásra? Nyilvánvalónak látszott, hogy nem örömből végzi a gyakorlatokat, már amire képes.
– Tudod – fogott bele a magyarázatba -, nekem szükségem van a fizikai tevékenységre. Nagyon feszített szellemi munkát végzek, az érettségi is közeledik, a diák akadémián megnyertem egy versenyt, és most nemzetközi szereplésre készülök. Nem vallhatok szégyent.
– Hogy jön ide a torna? – értetlenkedett Gyárfás.
– Hát, nem érted? Kell a fizika munka, hogy jobban tudjak tanulni, koncentrálni. Egy ilyen délutáni gyakorlat után egy hétig is úgy fog az agyam.
– Néha, de nem szeretem, hogy megbámulnak. Meg elég sok gondom van az egyensúlyommal, félek, hogy elesem. Itt köztetek biztonságban érzem magam…
– Nocsak!
– Így igaz! Meg még segítséget is kapok tőletek, figyeltek rám, megmondjátok, mit s hogyan tegyem.

Gyárfás elgondolkozott azokon, amiket a barátja mondott. Egyik tanítványa számára sem volt olyan hasznos a rendszeres testedzés, mint az ő számára. Mi sem bizonyítja jobban, hogy azon a bizonyos nemzetközi megmérettetésen is ragyogóan szerepelt, most évtizedekkel a tornatermi találkozás után a világ élvonalába tartozik, mint az aerodinamikai tudományok kutatója, és örömmel emlékszik vissza a bordásfal melletti ugrándozásaira.

 

 

[1] forgatónyomaték – forgástengelyre való erőhatást megadó fizikai mennyiség

[2] g – a nehézségi gyorsulás jele a fizikában

7 hónap ezelőtt 10s Hozzászólások

 

A szerelem itt, a tanyán érte utol Sanyit, hogy még alig töltötte a tizennégyet.

Egyik vasárnap Jani szomszédot mentek meglátogatni és juhsajtot venni tőle. A házba belépve idegeneket találtak, egy fekete kendős asszonyt és egy fiatal leányt.
– Bocsánat, szomszéd, nem tudtuk, hogy vendégeid vannak. Nem is zavarunk, majd jövünk máskor – szabadkozott nagyapa.
– Állj meg már, Mihály! – szólott Jani bácsi. – Nem vendégek ők, hanem a leányom és az unokám.
– Gruber Jakabné, Margit – mutatkozott be az asszony. – Ő pedig Lilla – intett a leány felé.
Rövidesen mind ott ültek a nagy asztal körül a diófa alatt és az asszony mesélt, elmondta sorsuk alakulását, a szerencsétlenséget, ami földönfutóvá tette őket. Messze innen, fenn északon, a bányavidéken éltek. Férje, Gruber Jakab a rézbányában dolgozott, volt kertes házuk a hegyoldalban, háztáji gazdaságuk, Lilla a leánylíceumot látogatta és a bányamérnökire készült. Szóval, nem volt okuk panaszra. Azután egyszerre mindennek vége szakadt. Sok eső esett abban az évben, még a bányába is betört egyszer. Kiszivattyúzták, de másnap lejött az egész hegyoldal. A leomló föld eltemetett öt házat.
– A mi házunkat érte a legnagyobb baj. Éjszaka történt. Nagy robaj, én a kórházban tértem magamhoz, mellettem feküdt Lilla. Jakabot kérdeztem, de szomorúan néztek rám és ebből megtudtam, hogy őt nem tudták megmenteni.
Az asszony nem tudta folytatni az elbeszélést, sírva fakadt. Mariska néni átölelte, s úgy babusgatta, mint kicsi korában. Mindenki szomorúan hallgatott, Sanyika is törölgette a szemeit, bár szégyellte, hogy sír egy lány előtt, de nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Utána jött a többi – folytatta az asszony. – A férjem elvesztése mellett elveszett a házunk, az otthonunk s mindenünk. Az sem volt, mit vegyünk magunkra, mikor kiengednek a kórházból. Se cipő, se ruha és pénzünk se, amiből vásárolhatnánk valamit. A kórháziak, nővérek, orvosok szedtek össze, amit tudtak, hogy felöltözhessünk. Pénzünk egy peták sem. Mondták, menjek el a Néptanácshoz és kérjek segélyt. Elmentünk. Rendes volt a néptanács elnök, megsajnálhatott, mikor meglátta a szedett-vedett öltözékünket. Hívta mindjárt a titkárt és mondta, utaljanak ki nekünk segélyt, beszéljen a bányával, lássanak el a raktárból minden szükségessel és adjanak helyt a munkásszálláson. Beköltöztünk, berendezkedtünk, ahogy tudtunk, de az uram temetése után nem volt maradásom. Keresetem sem volt, kilátásom sem. Elbúcsúztam Jakabtól, virágot tettem a sírjára és megsimogattam a fejfáját, Kicsi Lilla ott zokogott a hátam mögött. Ami motyónk volt összeszedtem és felültünk a vonatra, most itt vagyunk.
– Jó helyre jöttél lányom!
– Köszönöm, apám! Nem leszünk terhére, van két erős karom, a munkát nem szégyellem, Lilla sem kényes dáma.
– Jól van. Minden munkáskézre szükség van a ház körül!
Sanyika és nagyapa csöndben hallgatták a beszédet, nem szóltak bele.
– Mi mennénk, szomszéd, mérne nekem egy kiló sajtot?

Ezzel indultak is hazafelé.
– Egész nap egy szót sem szóltál, pedig máskor be nem áll a szád – jegyezte meg nagyapa útközben.
– Nagyapa sem volt nagyon beszédes – feleselt vissza Sanyi.
– Kapsz mindjárt egy nyaklevest, az majd beszédes lesz! Na, nézd meg a kis taknyost, még szemtelenkedik! – mutatott nagyapa műharagot.
– Bocsánat, nagyapa!
– Semmi baj, nem is igazán haragszom – simogatta meg unokája kobakját.

Ha heti rendszerességgel nem is, de gyakran átmentek a szomszéd tanyára ezért-azért. Egyik nap Jani bácsi szólt, hogy a bács[1] üzent, birkát vág hétvégén és a húst leküldi, ha kell. Sanyi nagyapja mondta, neki is kellene belőle.
– Menj át Jani bácsihoz – szólott nagyapa, amikor a húsért kellett menni -, hozzál négy kiló birkahúst és fél kiló belsőséget!
– Én-e? S egyedül?
– Elég nagy vagy hozzá!
– Hát…

Reggel vette az átalvetőt és szaporán indult a szomszédba, közben elgondolta, tényleg nincs semmi abban, hogy egyedül megy. „Tudom az utat, ismerem Jani bácsit, Mariska nénit, csak az a leány, az a Lilla ne lenne ott! – morfondírozott menet közben. – Nagyon zavar, hogy ott van. Azt sem tudom, mit csináljak, hova álljak, hova nézzek, megszólalni sem merek.”

A házhoz érkezve csak Lillát találta otthon, a többiek kint voltak gazdaságban. Lilla az ebédet készítette, azaz egyelőre csak a zöldséget pucolta. Sanyi megállt a konyha közepén, éppen úgy, ahogy út közben rémlett fel előtte. Zavartan álldogált és valami húsról motyogott.
– Kuka vagy? – nézett rá nevetve a lány.
– Nem, Szekeres Sándor!
Lilla még jobban nevetett.
– Csuda pofa vagy, hallod-e?
– Kinevetsz? Igazad van. Én csak egy ügyetlen, kövér gyerek vagyok, akit mindenki kinevethet, kicsúfolhat büntetlenül. És miután kikacagtad magad, menj és szólj a nagyapádnak, hogy eljöttem a húsért.
– Bocsáss meg! – komolyodott el a lány. – Nem vagy nevetséges és azért nevettem, mert tetszett nekem, ahogy bemutatkoztál – ezzel odalépett Sanyikához és megsimogatta az arcát.
A fiú elvörösödött és még nagyobb zavarba jött.
– Tedd le a tarisznyádat oda padra, s te pedig ülj ide az asztalhoz! Hozok egy kis falni valót! – tette még hozzá és kifordult a konyhából. Kisvártatva kenyérrel szalonnával, juhtúróval, újhagymával jelent meg.
– Egyél! Megéheztél az úton, nagyapám is jön azonnal. Még dolga van a báccsal, a juhásszal.
Sanyi eszik, s hallgat, de a lány nem hagyja. Kérdésekkel bombázza. Hányadikba jár, miket csinál szabadidejében, mi a kedvenc tantárgya?
– Miii? A matek?
– Képzeld, igen! Az egy csodás világ – eredt meg a szava. – Ott senki nem bánt, nem csúfol, irigykedik. Ott én vagyok a császár. Érted?
– Csodálatos! – ámuldozott Lilla.
A fiú meglepődve nézett rá. Mi van? Nem gúnyolódik? Tényleg csodálatosnak tartja, amit hall?
– Te … neked … izé, teszik, amiről én itt áradozok?
– Folytasd! Beszélj az álmaidról, a világról, ahogy te látod. A számokról!

Sanyi pedig tovább beszélt kipirulva, lelkesen. Végre valakit érdekelnek az ő gondolatai! Hálát érzett a lány iránt. És még valamit, valami ismeretlen indulatot. Nyugtalanító érzés volt, de ettől még lelkesebben magyarázott, szinte szárnyakat kapott. Közben-közben megkérdezte: „érted, Lilla!” – mire mindig a lány mintegy reflexből rábólintott – „értem, persze”.

– Hát, itt vagy Sanyika? – lépett be az ajtón Jani bácsi. – Húsért jöttél? Ülj csak le nyugodtan. – szólott, látva, hogy a gyerek felugrik ültéből.
– Négy kilót kérek és fél kiló belsőséget – hadarta.
Megkapta az birkahúst, az átalvetőt a nyakába kanyarított és hangos köszönéssel kisietett a házból.
– Mi lelte ezt a fiút?
– Honnan tudjam! – vonta meg a vállát Lilla.

Ezzel napirendre is tértek Sanyika menekülésszerű távozása felett. Ő pedig szinte futva ment hazáig. Maga sem tudta, mi ellen fut. A lány simogatása ott égett az arcán, hallani vélte egyetértő megjegyzéseit, csodálkozó tekintete tovább kísérte. „Mi bajom lett? Jani bácsi is észre vehetett valamit rajtam, hogy olyan kurtán-furcsán adta ide a húst, s a belsőségekért még fizetséget sem kért. Ráadás, mondta.”

Egy ideig aztán nem adódott alkalom, hogy átmenjen a szomszéd tanyára, meg az idő is elromlott, hétszámra esett az eső és alaposan feláztatta az ösvényt. Amint a nap újra megjelent az égen, a pocsolyák, s az út hamar felszáradtak, és a Sanyi gyerek megkapta a feladatot, hozzon Jani bácsitól ordát, sajtot. Nem kellett kétszer mondani, futott, mint a nyúl.

Szinte berobbant, úgy nyitott ajtót, mikor megérkezett.
– Mi az, jönnek az oroszok? – nézett oda a kályha mellől Mariska néni. – Ó, te vagy az, Sanyika?
– Kezét csókolom! Bocsánat, hogy így berontottam. Egyedül tetszik lenni?
– Kimentek a népek az esztenára[2], de délre haza jönnek. Bár ki tudja… Jobb is, ha utánuk mész, vagy inkább leülsz oda az eperfa alá, s várod, hogy nőjön a fű?
– Azt sem tudom, hogy hol van az a juhszállás.
– A patak mellett ki azon. Könnyen megtalálod. Előbb azért faljál egy kicsit, itt a szilvaíz, kenyér meg tej. Ha közel érsz az esztenához, kiabálj, hogy hívják vissza a kutyákat.

Kicsit aggódott Sanyi a kutyák miatt, de nem történt semmi baj. Kiáltására elébe szaladt a bojtárgyerek és elparancsolta a kuvaszokat, s azok egy utolsót vakkantva visszamentek a rájuk bízott állatokhoz.
– A páncélos vitéz! – örvendezett a feltűnő vendégnek Lilla.
A juhász, a bács, ahogy arrafelé mondták, a sereggel elvolt a dombon túlra, de otthon volt a felesége, éppen sajtot készített. A megoltott tejet sűrű szövésű ruhán szűrte le, csak úgy csorgott a savó.
– Mindjárt lecsorog és felkötöm, csepegjen tovább – törölte meg a kezét. – Addig megkínálom a fiatalembert egy kis zsendicével.
Sanyi hálásan fogadta a kínálást és leült a kalyiba előtt a kisszékre. Elfáradt a gyerek, de az öröm, hogy láthatja Lillát, s beszélhet vele, elmosta a fáradságot. Lám, csak annyi kell egy ifjonc embernek, hogy meglásson egy csinos lányt és minden baja elillan!

Még hosszú évek múlva is kellemes izgalmat érzett Sanyi, ha erre napra gondolt. Többet Lillával nem találkozott, mert az édesanyja állást kapott a városban és elköltöztek.

 

 

[1] számadó juhász

[2] esztena – évszaki jellegű, fejési idényben használatos fiókgazdaság, ahol a juhokat fejik

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!