dr Bige Szabolcs- Szerző
Vezetéknév
dr
Keresztnév
Bige Szabolcs-
Ország
Afghanistan
Vezetéknév
dr
Keresztnév
Bige Szabolcs-
Ország
Afghanistan
3 nap 12 komment

Mi mennyi?

 

Poros nyári délután volt. Az útmenti fákon verebek hangoskodtak, s háztetőn szédülten burukkolt egy golyvás galamb. Fenyő borította, nagy hegyek vigyázták a városka házait, meredek utcáit, az embereket, a templomtéren hancúrozó gyerekeket.
Gyárfás a cseresznyefa alsó ágán csimpaszkodott, de elérhető magasságban már egyetlen szem cseresznye sem mutatkozott. A ház árnyékában heverő kuvasz hirtelen felkapta a fejét és acsarkodva rohant a kerítéshez. A fiú leugrott a földre és a kutya után futott.
– Nyughass, Betyár! – szólt rá a kutyára, s az lejjebb vette a hangerőt, s megcsóválta a farkát jelezve, hogy tudatában van a kicsi gazdi jelenlétének.
A kerítés rácsai közt kinézve meglátta az izgalom okát. Egy nagy társzekér döcögött a köves úton, rajta töméntelen holmival, bútorral. A szekér hamarosan megállott, éppen a szomszéd ház kapuja előtt. Gyárfás lélekszakadva rohant be a konyhába, édesanyjához.
– Megjött az új szomszéd! – lihegte izgatottan.
– Tudom, az este Szekeres úr eljött szólni, hogy ma költöznek. Udvarias, igazi úriember! Van egy korod béli fia, Sanyi. Ha elrendezkedtek, majd átjön, ismerkedjetek meg.
– Ide ne jöjjön semmiféle Sanyi! majd jól elkergetem, ha idedugja a képét!
– Gyárfás, Gyárfás ismét fölöslegesen heveskedsz.
Egyszóval, új fiú költözött az utcába és éppen Gyárfás szomszédjába. Vékonypénzű, sovány gyermek volt, Sanyinak hívták, ahogy anya már megmondta, s mindjárt az első nap, hogy megérkezett, összeverekedett Gyárfással. Úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött, mondtuk annak idején, ha nem lehetett eldönteni, ki a kezdeményező. Minden alkalom jó egy kis verekedésre, de most az ismert csúfolódó rigmus adott rá alkalmat:
„Sanyi, Sanyi, Sanci, bent a macska hajtsd ki!”
Nagyon zokon vette az új fiú, és bőgve, vadul nekiugrott Gyárfásnak, akit váratlanul ért a támadás, hanyatt bukott, s júl beütötte a fejét valamibe. Erre ő is elkezdett bömbölni. A nagy hangzavarra eléfutottak a felnőttek mind a két házból. Anna néni, a Sanyi anyukája, és Vilma néni, a Gyárfásé.
– Fellökött! Mehegütött!
– Azt mondta Sanci!
Kiabáltak összevissza a delikvensek. A hangzavart fokozta anyáik hangos igyekezete, hogy csendet teremtsenek. A felnőttek hangjától megszeppenve elcsendesedett a két lurkó és halkan hüppögve bújt az anyja szoknyája mögé, s onnan lesett a másik felé.
– Sipirc befelé! – parancsolták be a házba a gyerekeket. – Majd otthon számolunk, hogy ilyen ramazurit csaptatok.
Gyárfás, ahogy elment Sanyi mellett, kicsit meglökte, mire az kinyújtotta rá a nyelvét. Erre mindketten elnevették magukat. Így kezdődött a barátságuk, mely aztán évtizedekig tartott. Érdekes volt ahogyan ragaszkodtak egymáshoz – a gyámoltalan, beteges fiú meg a másik, az életerős, vidám fickó. Kiegészítették egymást. Sanyi lévén jó eszű, szorgalmas gyerek, annak ellenére, hogy egy évvel alatta járt, segítette Gyárfást a tanulásban, aki pedig megvédte a barátját a csúfolódóktól. Mert akadtak ilyenek szép számmal. Ilyenkor ütött vágott, még a nagyobbakat is megfutamította.
– Fussunk, jön Gyárfás! – kiáltották és biztos távolságba menekültek.
A Sanyi gyerek tulajdonképpen azért marad el egy évvel Gyárfástól, mert beteg lett, éppen az iskolakezdés évében. Nagyon beteg lett. A hátcsigolyája betegedett meg és ezért gipszágyban kellett feküdnie majd fél évig, és utána korszettet, gerincfűzőt kapott. Nagyon nehéz időszak volt.
Már amikor megérkeztek az utcába, feltűnt, hogy milyen vékonypénzű gyerek, hogy milyen furcsán, nehezen mozog, alig vesz részt a közös játékokban. Anyukája elvitte az orvoshoz, látva, hogy napról napra nehezebben mozog és nem futkos a gyerekekkel, hiába hívják.
– Menj, fiacskám a többiekkel! – unszolta, de Sanyika csak ingatta a fejét, hogy nem akar menni.
– Fáj valamid?
– A hátam, a fejem, a lábam, ha szaladok! – tört ki végül a panasz a gyerekből.
A doktor, miután megvizsgálta, csak csóválta a fejét, és amit mondott, nem volt vidám dolog.
– Anyuka kedves, ezt a kis pacienst minél hamarabb be kell utalni a kórházba. Ha lehetne már most!
Anna néni, Sanyika édesanyja sírva fakadt. Hullottak a könnyei, meg sem tudott szólalni néhány percig.
– Ott … ott mit csinálnak az én kicsi fiammal?
– Megvizsgálják alaposabban, mint ahogy én itt tudnám, és a főorvos majd eldönti, mit kell tenni.
– Mit? Mit?
– Valószínűleg műtétre kerül sor.
– Édes Istenem segíts meg! – zokogta az asszony.
– Asszonyom, a kétségbeesést halasszuk a főorvos úrral való konzultáció utánra.
Dallos Ábel ortopédus főorvos alapos vizsgálatok után az operáció mellett döntött. Nehéz műtét volt, órákig tartott. Utána Sanyi hosszú időre bent maradt és még az ágyból sem kelhetett ki – a gipszágyból. Barátja, Gyárfás szinte naponta látogatta, vitt neki gyümölcsöt, édességet, és mesélt az iskoláról, ami Sanyi nélkül kezdődött.
Édesapja, Szekeres Péter banki alkalmazott, a számok virtuóz mestere, akire fényes karrier várt a szakmájában, hisz máris osztályvezető, most értetlenül és megrettenve áll a betegség által teremtett változások előtt. Ameddig Sanyi fia a kórházban feküdt, minden nap bement hozzá, és ott üldögélt a gyerek ágya mellett egy kórházi széken. Szótlanul, magába roskadva ült és leste, mivel tudna segíteni; néha megtörülte a kis beteg homlokát, megitatta, ha inni kért, és úgy érezte meghasad a szíve az aggodalomtól. Az esti vizitig maradt, s akkor átadta a terepet az orvosoknak. A fiacskája buksiját megpuszilva a fülébe suttogta: „gyógyulj meg hamar!” és az ajtóból integetve távozott.
Másnap, munkája végeztével ismét megjelent. Szokásához híven az irodából a kávéházba vezetett az útja, ott ellenben nem időzött hosszan, csak éppen üdvözölte a barátait és szabadkozott, hogy nem maradhat.
– Beteg a fiam, megyek hozzá a kórházba! – magyarázkodott, mire a társaság bólogatva biztatta, menjen nyugodtan.
Újra csak ott üldögélt szótlanul, de néhány nap múlva maga Sanyika törte meg a hallgatást azzal, hogy megkérdezte, mit csinál, hogy van Barta-bácsi a portás és a fia, Kálmán?
Otthon gyakran mesélt a portás ügyes-bajos, sokszor humoros dolgairól. Még sorkatona korukból ismerték egymást. Most is szívesen felemlegette Barta-bácsi alakját. A beszélgetés megindult és hamarosan sort kerítettek apa irodai munkájára is. Elmondta, egész nap mivel foglalkozik attól kezdve, hogy belép a kapun és szót vált Barta-bácsival. Elmondta, milyen feladatokat kapott és hogyan sikerült azokat megoldani.
Sanyikának felcsillant a szeme, amikor édesapja a mennyiségekről, számokról tett említést.
– Az mennyi?  Mennyi? – kérdezgette a gyerek mindegyre.
Ebből aztán nagyszerű játék kerekedett. Úgy nevezték el, hogy „mi mennyi játék”. Ezután, amikor apa megérkezett, Sanyika már kezdte:
– Játszunk mi mennyit?
És akkor kérdezgették egymást, a helytelen válaszokon nagyokat kacagva. A gyerek napról napra jobban megismerkedett a számokkal, hamarosan megbarátkozott a tizedesekkel és a törtszámokkal is – anélkül, hogy látta vagy leírta volna magukat a számokat. Az értéküket ismerte meg, nem a formájukat, alakjukat.
Gyárfással is próbálták ezt a játékot, de barátja nem volt ennyire otthon a számok világában, így más beszélgető játékot találtak ki. A „mi mennyi” helyett a „mi hol van” nevűt. A falu utcáira, épületeire, közeli környékére kérdeztek rá egymástól. Például „hol van a templom, az iskola, a piac, vagy keresztapa háza?” Így Sanyi játszva ismerhette meg falujukat a kórházi ágyban fekve.
Mire a kórházat elhagyta, már jól tudott tájékozódni a faluban – fejben! Nagy haladást ért el számok ismeretében, világában édesapja nagy örömére. Kávéházi barátai előtt mindig emlegette, „látszik, hogy az én fiam, matematikus vénája van!”
Gyárfás bámulattal figyelte barátját, ahogy napról napra magabiztosabban mozog a mennyiségek, a számok között.
– Te, hogy vagy képes számolni anélkül, hogy látnád a számokat?
– Én tudom, érzem a számokat, nem kell látnom a kinézetüket.
– Ezt nem értem!
– Figyelj, ha azt mondom, hogy adok neked két almát, te akkor is tudod, hogy hány almát kapsz tőlem, ha nem is látod leírva a számot, a kettőt.
– Igaz! Hogy te milyen okos vagy!

 

3 hónap 13 komment

A toronyóra éppen elütötte a nyolcat, amikor a mester kilépett a boltajtón. A megszokott, mindennapos mozdulattal tolta fel a redőnyt. Ma is, mint minden hétköznap, jókor reggel nyitott és későn zárt. Arra számított, hogy a reggel munkába igyekvők betérnek hozzá friss pékárut vásárolni. Ez a reggeli idő jó forgalmat jelentett a péküzletnek. Így az esti is, mikor a vecsernyéről hazafelé igyekvő háziasszonyok még betérnek a vacsorához való kenyeret megvenni.

Sok küzdelembe, nyűgbe került, amíg odáig jutott, hogy saját üzlete és a maga ura legyen.

A pékmester, Sántha Béla, nagyvárosi gyerek volt, apja banki tisztviselő, aki büszkén hirdette, hogy jólétben képes tartani a családját, feleségét és három gyermekét. Nem is volt semmi baj ezzel a jóléttel, mert a bank megbecsülte a szorgalmas, busás hasznot hozó alkalmazottját. A sors istennője azonban másként döntött – rablótámadás áldozata lett. A bankot lerohanta három álarcos bandita, és a zajra előjövő tisztviselőt lelőtték.

Sántha Béla, aki akkoriban még Sántha Pubi volt, alig töltötte be a tizenkettedik évét, és ott maradt apa nélkül, két kisebb testvérével, özvegy édesanyjával. A jólét véget ért egyik napról a másikra. Az iskolának is befellegzett, mert Sántha Pubi munkát keresett és talált magának. Cipelte a piacon a kofák kosarait, vagy elvitte a megrendelt árut az urak házához.

A szomszédban lakott egy zöldségkereskedő, aki sokszor igénybe vette Pubi segítségét, s látva a fiú igyekezetét, néha megbízta, vigyázzon az árura, ameddig neki máshol akad dolga. Így jutott állandó, bár szűkös jövedelemhez.

– Szerencsét hozol nekem, fiú! – szólott Szilas Pista, a zöldséges egy sikeres nap után – Egész nap egymásnak adták a helyet a vásárlók a standunk előtt. S ez így megy, amióta itt vagy te is. Megveszem a sor végén azt a standot, amit már nem bír fenntartani az öreg Majlát.

– Maga nagyon ügyes ember, Szilas úr.

– S hát ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy azt a standot reád bíznám és édesanyádra? A forgalom szerint kapnátok a bért.

Egy évig így folytatták, Pubi szívesen segédkezett a cipekedésnél, de legszívesebben a vidéki beszerzésekre járt ki Szilas Pistával. Szeretett a falusi emberekkel, a parasztokkal beszélgetni. Minden érdekelte – a disznóvágás, a baromfinevelés, a kenyérsütés. Különösen a kenyérsütés. A kovászolás, dagasztás, sütés elbájolták. Nem győzte hallgatni az anyókákat, amikor magyarázták, vagy nézni, amikor csinálták. Egészen szenvedélyévé vált a kenyérsütés.

Ez döntötte el aztán további sorsát.

Édesanyja ügyesen belejött a piaci kereskedelembe. A forgalma elérte Szilas úr külön forgalmát, s így a zöldséges bevétele megkétszereződött. Össze is gyűjtött annyi pénzt, hogy megvehetett egy bódét a piac mellett, hogy állandóan árulhasson ne csak piacnapokon. Felváltva árultak benne Szilas úr és Sántha Pubi anyukája. A fiú továbbra is inkább a cipekedéssel, árú beszerzéssel foglalkozott. A kenyérsütő kemencék illata, melege azonban befészkelte magát a szívébe. Látva édesanyja rátermettségét, és hogy a jövedelmük elegendő a fennmaradásukon túl a testvérei iskoláztatására is, otthagyta a zöldségest és beállt kifutófiúnak egy nem rég megnyílt pékségbe.

– Ismerem a várost – válaszolt a mester kérdésére -, nagyon jól ismerem. Sokfele jártam a zöldséges kocsival, meg a csomagtartós triciklivel.

– Jól van, tegyünk próbát! – egyezett bele a fiú jelentkezésébe Kálmán, a pékmester.

– Triciklit nálam is kapsz, hogy azzal hord ki a pékárut a megrendelőknek.  Két hétig fizetést nem kapsz, ellenben a borravalót megtarthatod, és annyit ehetsz a műhelyben, amennyi beléd fér, de kivinni egy kiflit sem vihetsz ki.

– Értettem és vállalom!

Szorgalmasan szállítgatta a sok finom, illatos zsömlét, kiflit, kenyeret a város minden sarkába, de leginkább a gazdag polgárok villáiba. Letelt a két hét próbaidő, s a mester felfogadta véglegesen. Kapott fizetést is heti rendszerességgel. Kálmán mester megkedvelte a szorgalmas, a pékmunkáért lelkesedő fiút, s nem sok idő múlva felvette inasnak, de a házhoz szállításokat továbbra is ráhagyta.

Háromévi inaskodás után segéddé lépett elő, s ekkor lett Sántha Pubiból Béla úr. Mert a segéd, az már az inas szemében úr, és úgy is kell szólítania.

Mint várható volt, Szilas úr jól meggondolva, megfontolva magában a lehetőségeket, számba véve az előnyöket-hátrányokat, feleségül vette Pubi édesanyját, aki oda is költözött Szilas úr házába két kisebb gyermekével, lakását a nagyfiára hagyva.

– Mester uram! – állt Kálmán mester elé egyik nap Sántha Pubi. – Engedje meg nekem, süssek egy olyan pityókás kenyeret, amilyent Óteleken tanultam az öreg Malvina nénitől. Hátha lenne rá majd kereslet!

– Azt már nem! – dörrent a mester szava. – De ha nyüzsögni való kedved van, inkább menj el, hogy más mesterektől tanulj újat!

– Miről beszél, mester uram?

– Én csak arról, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy vándorútra kélj, mint a régi peregrinusok. Van nekem egy régi jó ismerősöm, egy derék pékmester. Bajor péksége van, s ott él lent valahol a Bánátban. Írok neki még ma, s ha elfogad, nála tehetsz mestervizsgát.

Így indult neki Sántha Pubi a vándorlegények útjának, s hiába volt a műhely alsóbb osztálya szerint úr, lelkében most inkább volt Pubi, mint bármikor eddig. Nehéz lélekkel lépte át a házuk küszöbét

A bánáti mester kissé fanyalogva fogadta, de hogy a mesterlegény megelégedett egy csekély zsebpénzzel az ellátáson kívül, felvette próbaidőre. Később látva Sántha Pubi szorgalmát és rajongását a szakma iránt, meggondolta magát és beleegyezett, hogy mellette tökéletesítse mesterségbeli tudását.

– Csuda egy ember vagy te legény! – kezdte úgy egy jó év elteltével a mester. – Dolgozol, mint egy gályarab, kora reggeltől késő estig, megtanultál rövid idő alatt mindent, amit a pékmesterségről én tudok, s még többet is. Végiglátogattad a közeli városok pékségeit és nyitott szemmel jártál. Egy dolog mégis hiányzik nálad.

– Miről beszél, mester uram?

– Annyi mesterségbeli tudásod van már, hogy a mestervizsgára állhatnál, de ismered a céh szigorú szabályát: csak házasember kaphat mesterlevelet.

– Tudom, mester uram!

– Akkor mit szólsz?

– Én azt, hogy én úgy érzem, mester uram, apám helyett apám, hogy éppen olyan jó szívvel van irántam, mintha valóságosan az édesapám lenne.

– Sohasem hallottalak még ennyit beszélni. Eddigelé csak mindig annyit szóltál, igen, mester uram, nem mester uram. Egy mukkal sem többet.

– Mert még soha ilyen fontos dolgot nem akartam mondani mester uramnak.

– Mondjad hát!

– Nem olyan könnyű!

– Kezdd el, s lásd mindjárt könnyebb lesz!

– Megkérem, mester uramat – fohászkodott neki Pubi -, menjen el Holzer tanító úrhoz, és kérje meg nekem Krisztina nevű hajadon leányát.

Két év távollét után, mint pékmester érkezett haza Sántha Béla. Édesanyján kívül senki sem szólította többé Pubinak. Asszonyt is hozott magával a Bánságból, Krisztinát.

– Azt mondod, kedves bátyám – nyílt kerekre az öccse szeme, mikor otthon elmesélte kalandos két évét a messzi idegenben -, hogy az inasok, meg mesterlegények nem részegeskednek, s nem duhajkodnak esténként a város utcáin?

– Képzeld, hogy nem! A régi céhtörvényekhez tartják magukat és szigorúan büntetik a duhajkodó inasokat, mesterlegényeket.

– Na, oda se mennék szívesen! – mondta nevetve az öcskös.

– Nem is hív senki!

– Ne bölcsködj, inkább mesélj még, miket csináltál ott a messzi Bánságban?

– Ha szakmai dolgot akarsz hallani, elmondhatom röviden, hogy miből készül arrafelé a mindennapi kenyér.

– Mondd el!

– Rozsliszt és búzaliszt keverékéből készül a parasztkenyér, kovásszal, melasszal és savóval, a tésztájába még durvára őrölt hajdina is kell.  De nem mindegy ám az arány! Nincs hozzá recept, mert a liszt sikér tartalmától függ, hogy miből mennyit kell tenni.

– Elhiszem, hogy ezt jól tudod, de mást is sütöttetek, ezen kívül.

– Soroljam?

– Halljam!

– Háromféle kenyér, kiflik, pogácsák, zsemlék, rolók.

Nem csak otthon szerepelt az újdonságaival, hanem régi mesterénél, Kálmán úrnál is tiszteletét tette. A mesternek tetszett a sok újdonság, amiről beszámolt. Késő éjszakáig beszélgettek, s a mester felajánlotta, hogy beveszi társnak a pékségbe.

Szorgalmas, dolgos évek következtek mindkettőjük megelégedésére. A szorgalomból Krisztina is kivette a részét – tíz év alatt öt gyereket szült.

Mikor Kálmán mester kiöregedett a szakmából, a már nagyon jól menő pékséget eladta a társának, Sántha Bélának. Az elmúlt évek alatt a sok bevezetett újdonságnak köszönhetően nagyon megnőtt a pékség forgalma.

A gyarapodás szorgalmas évei nem tartottak sokáig. Valami megroppant a világban. Valami jóvátehetetlen történt.

Kitört a háború.

Egyik napról a másikra eltűntek a minőségi áruk a polcokról: a lenvászontól a gyapjúszövetekig a méteráru java, a gyarmatáruk, a legfontosabb élelmiszereket adagolva mérték. A pékség is alig tudta a lisztet beszerezni, s azt is csak a feketepiacról Mert a feketepiac, az virágzott. Sántha Bálának szerencséjére a városban állomásozó ezred megbízatást adott, hogy lássa el a katonákat kenyérrel.

– A közkatonáknak prófunt és a tiszteknek zsömle jár – oktatta ki a géhás tiszt, akivel pékünk szerződött.

– Értettem, de hol kapok én annyi lisztet?

– Ne félj ravasz civil! Kapsz egy parancsot, hogy a malom annyi lisztet adjon, amennyi kell.

– Megegyeztünk! – csapott a tiszt markába.

Jól fogott ez a megegyezés és az engedély, hogy egyenesen a malomból veheti a lisztet, így elkerülhette a mohó kereskedőket. A pékség színvonala ennek köszönhetően megmaradt a régi szinten.

A megszokott mozdulattal tolta fel a redőnyt Sántha Béla, ma is, mint minden nap. Mielőtt belépett volna az üzletbe, felnézett az égre. Dübörgő vasmadarak húztak el a házak felett. Félelmetes zúgásuk elborította az egész várost. Hisztérikusan süvöltöttek fel a légoltalmi szirénák fokozva a rettegést. Dörrenések sorozata tette elviselhetetlenné a váratlan légitámadást. Eddig még elkerülték a várost a bombázók, de most mintha pótolni akarnák az eddig elmulasztott ördögi bombázásokat.

Az első dörrenéskor futottak át ezek a gondolatok Béla úr agyán, a második robbanást már nem hallotta. Nem látta péksége összedőlő falait, a szőnyegbombázástól rommá vált várost.

 

 

 

 

 

 

Az árok mélye fölragyog
6 hónap 16 komment

Radu Părpăuță írása (megjelent: Atelier LiterNet > Proză scurtă > Praful de pe tobă / 2014. 02.17)

Ó, azok a lovak! Ahogy a port kapálják! … Hej, hogy zsibongtunk ott az árokban, hogy nyüzsögtünk a patak vizében, és bombát kerestünk, de csak csorba csajkát találtunk, meg rozsdás övcsatot, egyszer egy kilapított kanalat a nyelén a horogkereszttel (sokat büszkélkedtem a szerzeményemmel, de aztán elcseréltem egy bugylibicskára, amiért kaptam egy bicikli belsőt kiegészítve egy Jean Marais fényképpel – nagy kupec voltam én abban az időben!), de mit számított mindez! Eső előtt a levegőt betöltötte a vörösbegyek csiripelése és füttyögése, rágtuk a zöldalmát és jó ízűen csámcsogtunk, nem ijesztett a mérgező bürök, se a csípős csalán, se a köveken napozó zöldgyík, még a bokor alatt lapuló kígyó sem; nem féltünk a lehorzsolt térdünkből, vagy az elvágott ujjunkból csöpögő vértől sem, még ha meg is szédültünk a látványtól, hanem csak nevettük, és útilaput kerestünk a gyalogbodza árnyékos mélyén, hogy a sebre kötözzük, a seb egyből be is gyógyult. Begyógyult, mert az Öreg is velünk van – ott van a gyümölcsös kertje a Borzos hegyen, ahova gyümölcsöt csórni jártunk. Egész nyáron volt mit csemegézzünk, kezdve a cseresznyékkel, folytatva a finom nyári almákkal, mint a cigányalma, csörgőalma, vagy a borízű, folytatva a norabora-szilvával, a ringlóval, Clapp körtével, s a vörös bélűvel, amelyik szinte elolvad a szádban.  Az Öreg meg hagyta, mert jó ember volt, öreg, hófehér szakállal – ott ült a tornácon, s magában mormogott.

Nos, itt vagyok az árok mélyén (talán augusztus volt), a csendet egy alig halható zümmögés töri meg… Az út túlsó oldalán levő kocsmából – Leon tata kocsmájából – jön ez a rekedt zagyvaság. Nem figyelek rá. Szaftos fűszálat rágcsálok, és a torkomban dobog a szívem: Szilviát várom. Az árokból rálátok az útra, ahol fel kell, tűnjön, mikor a tejet hozza Miluca nénitől – gondolom ravaszul. Nem rég esett, s frissen gyalult deszka szagát hozza a szél Pricup mester felől. Innen az árok mélyéből alig látszik a látóhatár, a rét felett ködök úsznak. Csak a szénaboglyák csúcsai bújnak elő, mint valami szigetek… Erre sem figyelek oda, csak érzem. Várakozok. Nyomaszt a közelgő este. A hold sápadt fényében szinte reszket a levegő. A lovak megbéklyózva – közöttük a mi kancánk is, Viktória, egy fejjel magasabb a többinél, ropogtatja a sarjút, horkant közben, s nagyokat szuszog, a lábait váltogatja. Nekem meg – ó, szakad meg a szívem! A felhők között az ég kárpitján kis rés támad, és sötétkék fénye rám hull. Ösvény indul a szakadékból egyenesen az égbe.

És íme! Málnaszín ruha és tejes kanna a karján. Rászólok. A tejeskannát leteszi az árokpartra, és leereszkedik azon az égi ösvényen a csalán és tüdőfű levelek közzé. Megcsúszik, és hozzám tapadva áll meg. Torkunkban dobog a szívünk. Magához ragad nagy nyüzsgés közepette az árok mélye… Egy mély-mély árok… Hová ragadsz te mély árok? A végtelenül mély árok azonban nem felel.

Szilvia meleg ajkait érzem, tej íze van fűszálak kesernyés ízével keveredve… Az árok mélyének zöld-sötét nyüzsgéséhez a szoknya suhogása társul… Markomban érzem hamvas melleit… és babszemnyi bimbóit… Repül a szoknya és én meglátom, amit eddig sohasem sikerült meglátnom a nyavalyás bugyi miatt, sem számtalan unokahúgaimnál, sem a nagynénikéimnél, akik varratni jártak anyámhoz, sem a többi asszonynál sem, akik szintén nálunk varrattak és csak a szoknyáikat és a blúzaikat vették le a próba alkalmával. És most végre látom, látom, ó! a kis nyuszikát. A lovak ott játszanak az árok szélén, kapálják a földet mellső lábaikkal. Ennek a játéknak nincs párja a világon!

Nem félek én semmitől, sem a mérgező büröktől, sem a csípős csalántól, sem a kibuggyanó vér szédületétől… Azt sem bánom, ha Szilvuka-Pucukának csúfolják. Nem is nehéz. Mindent olyan könnyűnek érzek. A semmiből feltörő könnyeimen át látom a béklyón táncolókat… ködös kaszálók… csillagok, mint apró bimbók… bűvölet táltosai forgolódnak, és millió szentjánosbogár villog az árok mélyén.

… Sok év múlva egy sápadt őszi napon láttam újra Szilviát, egy bár üvegablakán keresztül. Nem értem, mi ütött belém, hogy meglódult a szívem, és heves izgalom tört rám, amint láttam elhaladni. Összeszedtem magam és gyorsan utána eredtem. Baráti puszit váltottunk, és beszélgetni kezdtünk minden félefajta dologról, ahogy szokták az emberek, ha évek múltával újra találkoznak. Hogy vagy mostanában? Hogy élsz? Jaj, hulla fáradt vagyok, most jövök a taposó malomból, mondja mosolyogva. Jó, hogy ez is van, mondom, mások meg… hadd el, alig kapok valamit. Csak a régiségért csinálom.

Kimentünk a Nicolina piacra, Szilvia vásárolt néhány nagy, zamatos, sárga körtét. A gyerekeknek, mondja. Harapjuk a nedvdús, édes körtéket és a gyerekekről, a családról beszélgetünk. Megpróbáljuk összerakni az elmúlt évek cserepeit. Egész méhraj kering a puha körtéket tartalmazó szatyor körül. Nem hessegeti el őket.  Csak kacag. Egy könnyű szellő felkapta a mézszínű, puffos ujjú, kislányos ruháját, láthatóvá téve a térdeit. Felkavart gyerekes gömbölyűségük látványa. A körte leve végig csorog a karján a könyökéig, az álláról is indul egy csepp egyenesen a dekoltázsába. A méhek ott rajzanak körülötte, rá akarnak szállni. De a bolond nem hessegeti el őket. Csak kacag. Megyünk a tömbházak között a méhekkel utánunk. Az emberek bamba közönnyel bámulnak ránk az erkélyekről. Kiérünk a betonrengetegből, és megállunk az átjárónál. Felhívnálak hozzám, mondja, közben nem néz fel, de az emberem féltékeny fajta. Nem tesz semmit, mondom bután. Ő újra csak kacag. Aztán a lemenő őszi nap fényében, csendben belép a méhrajtól követve az átjáróba. Így maradt meg bennem: lassan távolodik a lemenő nap fényében, s a méhek glóriaként szállnak felette.

Fordította: Bige Szabolcs Csaba

7 hónap 8 komment

 

Úgy szökdösött a szívem a mellkasomban, mint a kicsi kecskeolló a tavaszi réten, ahogy kezdett a táj ismerőssé válni. Olyan ismerőssé, mint akit már hosszú ideje nem láttunk, s most elénk bukkan.

Nem váratlanul, de mégis valahogy hirtelen.

Amíg a szürke aszfalton száguldottam, nem láttam semmit a vidékből, se fákat—bokrokat, se hegyet, se völgyet, de amint a sírülőnél elhagytam a köves utat, minden megváltozott körülöttem. Rám köszöntek a bólogató fűzek, s a fehér törzsű nyírfák, társamul szegődött a sziklás mederben csörgedező patak, s düledező kerítések kísértek.

Minden régi barátként vett körül. Még a kerekek által felvert por is.

De ennél közelebbi ismerősökre áhítoztam. Alig vártam, hogy a szemembe tűnjenek a dús lombú vadgesztenyefák a faluvégen, az óriásira nőtt diófa a jegyző háza előtt, a meghitt házak sora. Legerősebben mégis az iskolát kívántam látni, s szomszédjában a paplakot, meg persze a templom égbeszökő tornyát.

Mennyi kedves emléket idéz fel gondolatom a gyermekkorom napsugaras idejéből!

Vár rám a hegyoldal sűrű erdeje, s csúcson őrt álló komor fenyők sora. Vár a sok vidám hancúrozást, hitványkodást látott libalegelő ott a patak túlsó partján!

Az emberek is bizton várnak, akikkel együtt voltunk jóban—rosszban. Hát, már aki megmaradt, s itthon maradott. Mert tudom, sokan elmentek távoli vidékekre, külországokba, s meg is haltak jó néhányan. Az itthon maradottak majd csodálkoznak, milyen úriasan érkezem, saját kocsival! Ez a gondolat is átfutotta az eszemet, s megszégyelltem magamat – az érkezés ünnepi hangulatához nem illő gondolatok miatt. De azért mégis csak kicsit büszke voltam magamra. Aztán elképzeltem, milyen jókat beszélgetünk, bölcselkedünk, hágyárszkodunk majd este a kocsma különszobájában.

Nagy lendülettel megfordultam a templom előtti téren, a kút körül. Az a szivattyús, ártézi kút a beton vályúval, az volt még egy nevezetes hely! A vályú szélén el lehetett üldögélni egész nap, amíg meg nem jöttek a csordából a tehenek inni. Akkor aztán haza kellett mennie mindnek, mert jött az esti fejés és a munka az istálló körül. Abból nem lehetett kimaradni!

Már ahogy az első házak feltűntek, valami rossz érzés kerített hatalmába, mint a hitványkodó gyermeket, ha rajtakapják. Nem értettem az okát, de ahogy a templom előtt megállva, kiszálltam a kocsiból, megértettem, hogy nem én követtem el valami megbocsáthatatlant, hanem a faluval, a tájjal történt meg a visszahozhatatlan — elszállt felette az idő!

A házak mind apró kunyhókká törpültek, a templom falán foszlik a vakolat, s tetőt fedő bádogot, mint valami gyászlobogót lengeti a szél. Az iskola épülete szinte romos, a paplak ablakai vakon merednek a világba – nincs rajtuk függöny, se sötétítő. A sok betört ablakszem elhagyottságot sugallt.

Félve közeledtem az öreg épülethez. Az ajtó zárva, s a kopogtatásra senki sem jött elő. A szomszédból, vagy honnan egy fogatlan vénasszony került hirtelen elém, s rám ripakodott:

– Mit akar? Kit keres?

– Jó napot kívánok! – udvariaskodtam. – A tisztelendő urat keresem, Tamás atya utódját.

– A plébános úr már tíz is megvan, hogy meghalt. Nyugodjék békében!

Így szólva keresztet vetett, és mintha megenyhülni látszott volna.

– Nincs nekünk papunk! – keseredett meg a hangja – Nagyfaluból jár át misét tartani az ottani plébános. Szombat délután, mert még van rajtunk kívül három másik szórványa is.

– Szórvány? – szakadt ki a döbbenet belőlem.

Mintha a napfény is elsötétült volna, mintha viharfelhők gyülekeznének a fejem felett. Ijedten néztem szét magam körül, és megláttam a kopasz hegyoldalt, melyet gyerekkoromban sűrű erdő borított. Az erdő eltűnt, és a tetőn őrt álló fenyők is odalettek. Csak az esővíz mosta árkok barázdái meredtek rám kicsúfolva kedves emlékeimet.

Szórvány – ízlelgettem a rettenetes szót. Hogy lehet? Hogy létezhet? Gyerekkoromban vasárnaponként tele volt a templom hívekkel a misén, és még hétköznapokon is tartott Tamás atya kora reggeli misét. Elvárták. S most szórvány!

Ahogy a tekintetem tovasiklott, felfedeztem az új házakat. Egyemeletes, egyforma faházak – fenyőrönkökből. Nyolcat számoltam össze, s mind a patak túlsó partján, a libalegelő helyén.

– Milyen házak azok ott ahajt? – kérdeztem a nénét.

– Városi emberek hozatták Gyergyócsomafalváról. Rönkszállító autó hozta a megszámozott gerendákat, és itt ehelyt építették fel a házakat. Csak csudáltuk mind!

– Jó ez?

— Hááát, a bótosnak biztos! Meg két, három gazdának.

— Ezt hogyan érti, Kati nén’?

— Honnan tudod a nevemet? Nézz csak rám! Hát persze, te Márton tanító úr fia vagy!

— Hát, megismert Kati nén’?

— Meg.

— Hogy is van ezekkel a városi népekkel? – térítettem vissza a beszéd fonalát a nyaraló—házakhoz.

— Az csak úgy, hogy péntek—szombat megérkeznek, s mindjárt jönnek le Zsigához a bótoshoz, meg a Félkarúhoz, a fogadóba. Pedig annyi mindennel érkeznek, hogy azt hinnéd, egész évre itt maradnak. Mégis viszket a pénz a markukban.

— És a gazdákkal mi a helyzet? Mi a jó nekik ebben?

— Tudod fiam, amióta ezek ide járnak, újra vannak tehenek a faluban. Öt is. Veszik a friss tejet, túrót, vajat. Az mondják, hogy dió, vagy bió, s úgy lelkesednek, mint Jani az első csók után.

Ezen megint volt mit keseregjek. Öt tehén? Mikor még ott hitványkodtam én is a templomkertben, akkoriban száznál is több volt, hogy alig fértek az itatóvályúhoz estelente…

Mentem aztán, hogy végeztem Kati nénivel az iskola felé, találkozzam a tanító úrral, aki a feleségével együtt próbálja magasba emelni a kultúra zászlaját az elemi iskolát szolgálva, mind a tizenkét tanulójával. Kesergett, hogy mikor fiatalon ide került egy tizenöt tanerőt foglalkoztató nyolcosztályos iskola fogadta, s most alig van gyerek. Emésztettem a hallottakat, s hallgattunk egy verset, majd a tanító úr tovább állott, nekünk hagyva a benne felgyülemlett keserűséget. Azért láttam, neki is maradott belőle elegendő!

Így az én mostani vidáman induló érkezésem szomorúságba váltott, bár elgondolkoztam azon, amit Kati nén’ mondott a hétvégi városi népekről meg a kapaszkodó gazdákról.

11 hónap Nincs Komment

Megjelent könyvem címe: „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát”.
A történet a 13 – 14. században zajlik. A könyv gondolata abból született, hogy a Képes Krónika, leírva Emese álmát, így ír: „álmában isteni látomás jelent meg Turulmadár képében”. Ehhez a mondához fűződik az Árpád-ház férfiágon való kihalásának említése imigyen: „Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt” – mondá Ákos nembéli István, mikor András királyt búcsúztatta 1301 januárjának 14. napján.
Én ezt vitatom! Átböngésztem sokszáz oldalt, régi és újabb írásokat és meggyőződésemé vált, hogy nem csak voltak „atyai ágon” leszármazottai Árpád nemzetségének, hanem uralkodtak is a maguk teremtette fejedelemségben.
Nos, erről szól a regény.

Kiadó: Underground Kiadó – Papír alapú és e-book formában is megjelent.
Megrendelhető: undergroundbolt.hu

11 hónap 10 komment

    Ha krónika, akkor történések emlékezetének fűzére.

Vérzivataros száz év[1] emlékei törnek fel tudatom mélyéből! – kezdett mesélni kedvesem a múltról, amit a családi emlékezet ma is őriz. – Elsorolni is hosszas, mi minden történt ezalatt a száz év alatt. Nem is tisztem ezt tenni. Megteszik a történészek. Én csak emlékeket gyűjtögetek. Mindennapi emlékeket, apró történeteket, mely velünk, a családdal, s a köröttünk élőkkel esett meg. Történeteket, melyeket felmenőimtől hallottam, vagy magam éltem meg.

Székelyföldön élő szüleim, nagyszülei és a többi közeli-, távoli rokonaim keményen megszenvedték szülőföldjük elcsatolását. Nagyapám végigharcolta a Világháborút, ott volt Isonzónál, a piavei csatákban. Megsebesült, kitüntették, és mikor hazajött, nem volt hazája! Elvették… A város minden sarkán a román trikolór lengedezett a szélben, a hivatalokban románul szóltak a belépőhöz, a sarki rendőr nem értette a magyar szót, ha valamiért hozzá fordultál…

A régi munkahelyén, a vasútállomáson forgalomirányitó volt a háború előtt. Amint számba vette a családját, s otthonát, jelentkezett az állomásfőnöknél, hogy venné fel a munkát. Alig akartak szóba állni vele, mondván, amíg nincs meg a nyelvvizsgája és nem esküdött fel a román királyra, addig pedig nincs mit keresnie a vasútnál!

Nehezen ment a román nyelv tanulása, hiszen az se volt, aki tanítsa. Goldstein, a fűszeres segítségével sikerült valamilyen alapszintű tudást szereznie. Zárás után, esténként a bolt hátsó szobájában, egy asztali lámpa gyenge fényénél tanulta naponta egy órán át a nyelvet. Tankönyv, vagy más ilyesmi nem volt, s ezért az újságból kerestek egyszerűbb mondatokat, amit nagyapa megtanult kívülről.

Háborús élményei, s hazaérkezése örökös témája volt az esti beszélgetéseknek egész életében. Unokái több-kevesebb érdeklődéssel hallgatták a szavait, de ha feltették a kérdést, hogy: „hogy is volt Doberdónál?” – belefogott a mesélésbe.

– Mit tudjátok ti, mi volt ott! Mit tudjátok, mi a géppuskatűz, vagy az aknatűz, mi a gránát sivítása! Úgy vijjog a gránát, mint a sas, és egyre erősebben, ahogy közeledik, s akkor, bumm! Becsapódik, s körülötte csak pusztulás.

Mesélt, mesélt, s a történetei nyomán megelevenedtek a fronton harcoló, de sokszor éhező, fagyoskodó katonák, fejük felett az állandó veszély, a bombák, gránátok, nem beszélve a gyilkos rohamokról. A lövészárkokban töltött nehéz időkről, a társakról, akik mellette küszködtek, s azokról akiket találat ért és ott haltak meg a szeme láttára, de nem segíthetett. Beszélt apró örömeikről, egymásrautaltságukról, a bajtársiasságról. Végül a rettenetes csalódásról, a döbbenetről, hogy mikor véget ért a háború, és bár ők, akik végig helytálltak, nem hátráltak, le kellett a fegyvert tenniük.

Megjegyzés: 1918. november 4-én, amikor a Monarchia számára véget ér az első világháború, az osztrák-magyar csapatok mindenhol az 1914-es határokon kívül álltak.[2]

Azt mondják, a történelem ismételi önmagát. Nálunk, a családban mindenesetre ez így van. Ugye, nagyapa megjárta a hadak útját, s mikor hazatért odalett a hazája, szülőföldje. Ugyanígy járt a fia is, huszonöt évvel később! Végigharcolta hazája védelmében a II. Világháborút, fogságba esett, megszenvedte a hadifogság minden nyomorát – az éhséget, a hideget, a járványokat. S mikor hazajött, mit talált? Elveszett családja, elveszett hazája!

Kicsi gyermek voltam amikor hazajött, alig emlékszem rá, de szomorú szemei máig előttem vannak.

A száz év átdübörgött hazám felett, romba döntött hiteket, életeket és senki sem fogta meg a kezünket, egyedül hagytak bajunkban. A költő szavai jutnak szembe:

„Kicsi húgunk, te drága!
Magadra hagytunk Tégedet…
Keresztútján a  művelt világnak 
Magadra hagytunk Tégedet.”[3]

*

 

Jegyzet:

[1] 1920. június 4-én 16:32-kor írták alá a trianoni békediktátumot

[2] https://honvedelem.hu/hatter/olasz-front-ahol-harom-es-fel-even-keresztul-aratott-a-halal/

[3] Ramón Cue S.J. (1914- 2001) mexikói költő verse

 

12 hónap 6 komment

 

Kedves unokaöcsémről mondok történetet. Egykorúak voltunk, s az első elemitől a gimnáziumig egy osztályba jártunk. Öcsémnek szólítottam, mert két hónappal kisebb volt nálam. S ez ugyebár már feljogosít, hogy öcsémnek szólítsam. A Hargita tövében látta meg a napvilágot, szívta magába a havasok fenyőillatát, s az ott élő emberek szellemi világát, tartását, kevésszavú bölcsességét.

1,

 

Kicsi gyermek korában unokaöcsém, Gyárfás lázas betegséggel feküdt a szobájában. Ez még azelőtt történt, hogy ideköltöztek volna a városba.

– Anyuka, anyuka!- kiabált alig két perc múlva, hogy az édesanyja kiment a konyhába.

– Mi a baj? Miért hívtál, kicsi csürkém? – jött vissza vizes kezét a kötényébe törölgetve.

– Tessék egy kicsit itt maradni nálam! – kérlelte a gyerek.

– Nincs időm, drágám. Ebédet főzök!

– Csak egy kicsikét! Ameddig elmondasz egy rövidke történetet! – könyörgött.

– Már minden rövid történetem elmondtam százszor is.

– Akkor mondd el százegyedszer! Úgy szeretem hallgatni!

– Na, jó. Odateszem a levest főni és visszajövök. Tudod jól, hogy jó ebédet kell főznöm neked is, hogy hamar gyógyulj, legyen erőd legyőzni a betegséget. Meg aztán jönnek délben haza a többiek is az iskolából farkaséhesen.

Ebbe Gyárfás megnyugodott, anyuka betakargatta, megigazgatta a hátánál, vállánál a takarót.

– Úgy szeretlek, anyuka! – suttogta, s mire édesanyja a szobát elhagyta, már mélyen aludt.

 

 

12 hónap 12 komment

Váratlan vendég toppant be hozzánk vasárnap délelőtt. Rég látott, de el nem felejtett barátunk, Kristóf keresett fel városunkon való átutaztában. Örömmel fogadtuk, feleségem ebédre is itt tartotta. Jót beszélgettünk, elkérdeztük egymást mindenféléről, ami az elmúlt évtizedek alatt megesett. Kicsit büszkélkedtünk a sikereinkkel, s a gyermekeink sikereivel, de gondolom ez megbocsájtható. Ebéd után, egy illatosan gőzölgő feketekávé mellett sort kerítettünk az ismerősök, barátok, kollégák felemlegetésére. Kristóf többjükkel tartott kapcsolatot, s ezért inkább őt hallgattuk. Át is adom neki a szót.

Íme ezt mesélte:

A vonat dübörögve robogott a dimbes-dombos tájon. A fapados, harmadosztályú fülkében fullasztó cigarettafüst gomolygott. Gondoltam, ha úgyis szívom mások füstjét, magam is rágyújtok. Ahogy a dóznit elővettem, a mellettem ülő fiatalember felé fordultam, aki nemrég szállt fel közzénk, megértve mozdulatomat, levélgyufát vett elő mellényzsebéből.

– Köszönöm! – szólta m – Kristóf vagyok.

– Tamás – viszonozta a bemutatkozásomat.

– Te is a felvételire jössz? – érdeklődtem.

– Mint a többi – mutatott körbe nevetve.

Valóban, ahogy szétnéztem, mindenütt a padokon korombeli, mindkét nembeli ifjak ültek, s élénken, szinte felajzottan beszélgettek

– És azt tudod már, hogy a gége larinx és a torok pharinx?

– Az a garat!

– De nagy okos vagy!

– De gyerekek, nem latinból, hanem anatómiából kell majd teljesíteni.

– Azért nem árt latinul is tudni a kifelyezéseket. Az orvosok mindig latin szavakat használnak.

– Majd ha orvos leszel, te is használhatsz, de addig csak szürke, mezei diák vagy!

– Ajaj, bár már ott tartanánk! De most még diákok sem vagyunk.

Mint a fenti párbeszéd is érzékelteti, a jelenlevők nagy többsége az orvosi egyetemre készült felvételezni. Jómagam is.

– Hű, ezek hogy tudnak! – sóhajtottam.

– Ne gondold! – szólalt meg a hátam mögött egy női hang – Csak nagyképüsködnek, hogy hitessék el saját magukkal, milyen okosok.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte újdonsült barátom a hang tulajdonossától.

– Mindentudó pedagógus anyámtól. Különben Kati vagyok – nyújtott kezet.

– Tamás!

– Kristóf! – mutatkoztunk be szinte egyszerre.

– Szóval, az én anyám olyan mindet megmagyarázó, mindent megérteni akaró pszichológus. Már nem is merek az utóbbi időben neki semmit sem mondani, mert rögtön megmagyarázza. Azt hiszem rám is hatottak egy kicsit az örökös magyarázkodásai, mert látom ezek az okostojások kerülnek, elhúzódnak tőlem, s rám fogják, hogy ragadály vagyok, de ugye ti nem hiszitek ezt rólam. Csak egy kicsit többet beszélek. Nem igaz? Látom, nem vesztek részt az általános bölcsködési versenyben. Úgy ültök itt mélázva, pöfékeltek, mintha nem is tartoznátok ide.

Figyeltem közben, vajon mikor vesz levegőt, mert én nem észleltem.

– Részemről – szakította félbe Tamás a szóáradatot – úgy áll a dolog, hogy borzasztóan be vagyok sza’, vagy no! Úgy érzem, nem tudok még egy épkézláb mondatot sem elmondani. Üres a fejem.

– Én is pont, így érzem – járultam hozzá a kétségek beismeréséhez.

A vonat lassított, majd megállt egy kisebb városban. Az ajtó kinyílt, és beáradt a friss éjszakai levegő kiszippantva egy pillanat alatt a füstöt. Négy, vagy öt alak nyomult be a vagonba. Velünk nem törődve kártyázni kezdtek egyikük lapos táskáját használva asztalnak.

Az utazás fáradtsága lecsendesítette a társaságot, nem hallatszott más, mint a bemondások a kártyázók felől. „Tök az adu!” – vagy ”Húsz!” „Hívd le!” – meg más hasonló szavak.

– Mikor érkezünk már meg? – sóhajtotta Kati és álomittasan a vállamra hajtotta fejét. Nem mertem mozdulni, ne ébresszem fel, ha már elaludt. Legalább ameddig alszik, nem beszél.

Hajnal felé érkeztünk be az állomásra. Éppen akkor oltották le az utcai világitást, amint kiléptünk az állomás épületéből, s a sárgás műfényt felváltotta a türkiz derengés. Jött a kis piros autóbusz, és felgyurakodtunk, majd ki-ki leszállt, ha szálláshelye közelébe érkezett. A végállomásig utaztam és a vonatbéli társaim közül csak Tamás tartott ki idáig.

– Errefelé laksz? – kérdeztem.

– Nem, de előbb jelentkezni akarok, mert úgyis csak délután lesznek otthon a rokonaim, akiknél lesz a szállásom.

– Nekem itt lakik a közelben a testvérem, nála fogok lakni. Gyere, kísérj el, iszunk egy kávét, s megyek én is beiratkozni.

Szinte így történt – a kávé után Tamás egyedül ment a dolgai után, én ugyanis maradtam, megvárni a testvéremet, aki telefonált, hogy hamarosan otthon lesz.

Tamással legközelebb a felvételi után találkoztam már, mint boldog elsőévessel. A nagy előadóterembe terelték be az összes elsőéves hallgatót – mindegyik karról. Ott szorongtak az általános kariak mellett a gyerekgyógyászok, a gyógyszerészek, sőt még a színművészetisek is itt voltak, ha jól emlékszem tizenöten. Köztük ült Tamás is. Úgy látszik, nem az Orvosi Egyetemre felvételizett. – állapítottam meg nagy okosan.

A gyógyszerészek között pedig Kati.

Volt utastársaim, az „okostojások” közül mással, eggyel sem találkoztam az elkövetkező évek folyamán.

Az előadást a filozófia professzora tartotta, s témája a szocialista erkölcs volt.

Ettől kezdve a félév végéig minden héten, pénteken ilyen közös előadást tartottak.

„A marxista filozófia alapjai” – volt az előadás sorozat címe.

Más közös programunk is volt, mégpedig az úgynevezett „KK” nap, más szóval a katonai kiképzés napja. Ekkor elméleti oktatás folyt harcászatból, valamint gyakorlati kiképzés alapfogalmakból. A diákok – fiúk – nem vették komolyan az egészet, sokat tréfálkoztak, viccelődtek az oktatóik rovására. Egyszer az egyik színista, mikor az ágyú lövedékének röppályáját magyarázták, megkérdezte, hogy vajon ez mindig úgy történik? Mármint hogy egy ívet ír le a lövedék. Az előadó, egy kapitány bólogatott, s pálcával mutatta az ábrán, hogy a lövedék elhagyja az ágyúcsövet, halad a csúcspontig, ott egy meredek ívvel lefele irányul a becsapódás helyéig.

– Igen, mindig ez a röppálya útja – nyugtázta a véleményét.

– Az nagyon jó! Mert, ha be akarunk lőni egy akadály mögé, csak oldalra döntjük az ágyút, s belövünk oda. Igaz?

– Hááát… – bizonytalankodott a kapitány, és az ábrát nézegette, pálcájával a röppályát követve.

Olyan csönd lett a teremben, hogy a légyzümmögést is meg lehetett hallani. A hallgatók visszafojtott lélegzettel várták a választ.

– Lehet benne valami – mondta ki a szentenciát.

Erre kitört a röhögés. Verték a padot, dobogtak a padlón és röhögtek nyerítve a gyönyörűségtől. Az előadó csak nézett értetlenül.

– De kérem! De kérem! –ismételgette és nem értette, mi történt.

Bejött a parancsnok és pillanat alatt rendet teremtett. Már annyit gyakorlatoztattak, hogy a parancsszavakra pontosan reagáltunk. A parancsnok szavára hang nélkül elhagytuk a termet, s csak kint kacagták tovább egyesek az okos kapitányt.

Kifele menet, az utolsó diákot a parancsnok visszatartotta.

– Mondja, mi történt itt?

– Viccet mondott a kapitányunk.

– Mit mondott?

– Nem értettem, hátul ültem.

A parancsnok meglepődve nézett a diákra, aki állta a tekintetét. Pillanatnyi időre csönd ülte meg a termet. Se a kapitány, se a parancsnok, se a diák sem szólt, csak nézték egymást nem tudva, a másik mit gondol.

– Viiigyázz! – kiáltotta el magát a parancsnok. – Tanuló, kifele indulj! Futólépés! Egy, kettő!

A diák ész nélkül kirohant.

– A tanuló nem adta ki magát – fordult a zavart kapitány felé. – Nyugodjon meg, majd később elmondja mi is történt! Lelépni!

Hogy ketten miként oldották meg ezt az ügyet, arról nem szól a fáma.

Az ilyen és hasonló közjátékok nem zavarták előhaladásunkat egyetemi tanulmányainkban, és több-kevesebb sikerrel mind letettük az államvizsgát, hogy elmerüljünk az élet sűrűjében.

Fenti ismerőseim későbbi sorsát sokáig figyelemmel kisértem. Kati a végzés után maradt az egyetemen gyakornoknak eleinte, s utóbb szépen haladt előre vagy fölfelé a ranglétrán. Professzorként ment nyugdíjba, közel ötven év oktatói munka után.

Tamás jónevű színész lett, s én mindig szívesen emlékeztem rá, hogy egy reggel együtt kávéztunk, mikor még nagyon a pályája elején járt. Karrierje csúcsán kinevezték színigazgatónak. Két évig vitte a társulatot egyik sikerről a másikra. Egyszerre azonban valakinek a lábára léphetett, mert az igazgatói székből egyenesen a börtönbe vitték.

A vád? – Párt és állam ellenes magatartás.

Népszerűsége a hatalom számára veszélyt jelenthetett. Ez elég volt ahhoz, hogy a securitate[1] körmei közzé kerüljön. Onnan pedig nehezen lehet kiszabadulni. Tamás nem is szabadult.

Miután a fekete autó elvitte, többet senki sem látta.

 

[1] securitate – a román kommunista diktatúra titkosszolgálata

12 hónap 5 komment

 

Szegeden mentőztem, amikor az alábbi eset történt.

Éjfél után jött a hívás – a nővér rádión adta le, mert éppen betegnél voltunk. Nem kellett messze menni, csak a második utcáig, s ahogy végeztünk indultunk is.

– Jaj, jöjjön, doktor úr! – fogadott a középkorú hölgy, aki kihívott.

– Ki a beteg?

– A fiam.

– Hol van?

A szobaajtóra mutatott.

– Bezárkózott. Nem jön ki már órák óta. Hiába is kopogtatok…

– Egyedül van bent?

– Nem tudom!

– Tessék bekopogni, és szólni, hogy itt vagyok, nyissa ki az ajtót, tudjam megvizsgálni, ha baja van.

A hölgy kopogtatott az ajtón, s beszólott, ahogy tanácsoltam.

– Anya! Ne kopogtass ötpercenként! Nem kell semmiféle doktor. Klári van nálam…

 

1 év 2 komment

Megjelent saját kiadásban kis kötetem. Címe: Páter Lucas históriája. Hatvan oldalon visz vissza a múltba, egy pap, Lucas páter életének állomásain, történésein keresztül. Ezzel a kötettel köszöntöttem volt osztálytársimat a 65. érettségi találkozónk alkalmával, és tisztelegtem az alma mater, a nagyváradi Premontrei Gimnázium emléke előtt.

dr Bige Szabolcs- Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!