dr Bige Szabolcs- Szerző
Vezetéknév
dr
Keresztnév
Bige Szabolcs-
Ország
Hungary
Vezetéknév
dr
Keresztnév
Bige Szabolcs-
Ország
Hungary
1 hónap ezelőtt 4hozzászólás

(Dan Banu írása, megjelent az Atelier LiterNet / Proză scurtă oldalán 2021. 04. 23.)

 

A kék dzsekis kölyök fütyörészve közeledett a másik oldalon. Ahogy figyeltem, egy pillanatra eltűnt a szemem elől, aztán megláttam a vascső előtt guggolni, próbált a belsejébe belekukkantani. Úgy fordult, hogy belelásson, de a fény mégis behatolhasson a csőbe. Egy vascső volt, amit az emberek azért helyeztek oda, hogy az autók ne állhassanak fel a járdára, az erkélyük alá. Igazából három állt ott, egymástól egyenlő távolságra a folyosó bejárata előtt, s így nem lehetett a háromemeletes tömbház udvarára behajtani. A lakók számára biztosan létezett egy hátulsó bejárat, amit csak ők ismertek. A gyerek nyújtogatta a nyakát, hogy beleshessen a csőbe és megpillanthassa azt, ami ott rejtőzik.
– Mit keresel? Elveszítettél valamit? – kérdezte egy hatvanas-hetvenes úr, fején széles karimájú kalap, kezében csontnyelű sétabot, nyakában selyemsál, kezei nyugodtan hátra téve.
A fiú nem válaszolt, el volt foglalva, hogy találjon egy hosszú, vékony pálcát, amivel bekotorhat a cső belsejébe. Nem talált és abbahagyta.
– Valamit beejtettél, fiam? Mi van ott, bent? – erősködött a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr, és megpróbált ő is bepillantani a kalapálással összelapított végű cső belsejébe.
A fiú csak ekkor figyelt fel és válaszolt kényszeredetten.
– A Hold.
Aztán látva, hogy a férfi megdermed és összeráncolja a homlokát, így folytatta védekezve.
– Nem én ejtettem bele, ott volt már amikor ide érkeztem!
– Ugyan, menj már, ember! Ne beszélj hülyeségeket! – válaszolt a férfi félre tolva sétabotjával a fiút, aztán kétrét hajolva próbált bekukucskálni a csőbe.
– Álljon a háznak háttal és szembe az úttal – magyarázta a fiú széttárt karokkal. – A fény onnan, a tenger felől jön. Vigyázzon, hogy ne takarja el a cső nyílását, mert úgy egy csepp fény sem jut oda. Úgy kell nézni, negyvenöt fokos szögben.
A férfi éppen így tett. Alig pillantott oda, elkapta a tekintetét, megdörzsölte a szemeit, újra odanézett, elhúzódott, tisztuljon a látása, majd megint belenézett.
– Igen, bizonyisten, úgy tűnik az a Hold. De hogy a jóistenbe került oda, a járdába levert csőbe? Komolyan, fiacskám! Még azok vérfoltok is látszanak, amiről azt tartják az emberek, hogy hegyek. És nem is egész, hiányzik egy darabja, éppen, mint egy félhold.
A férfi lehúzza a bőrkesztyűjét, leveszi a kalapját és a sétabotjával együtt leteszi a cső mellé. Aztán újból belenéz.
– Nem tudom, fiacskám, mi lehet, de az biztos, hogy a Hold semmi estre sem.
– Miről van szó? – szól közbe egy piros kötényes asszonyság, a haját egy tarka kendő fogja össze, megáll mellettük, egyik kezében egy poroló a másikban zöld műanyag vödör, benne úgy ficánkol egy rövid szőrű kefe, akár egy halacska.
– A Hold, asszonyom! Ott van a csőben! – int a fiú az állával a vasdarab felé.
Az asszony kuncog egy rövidet és cső fölé hajol.
– A fenébe is! Mintha a Hold lenne! – kiált fel lelkendezve. – Becsületszavamra, a Hold a fellegek közül. Hogy csináltad ezt, drágám? – kérdezi huncutul mosolyogva.
– Nem csináltam én semmit, asszonyom, csak játékból egy gyufaszálat dobtam volna oda és láttam, valami pislákol bene. Akkor jobban megnéztem és fedeztem fel a Holdat ott bent.
– Miféle Holdat, öcskös, ide jöttél a negyedünkbe, hogy fehéren-feketén bolondítsd az embereket? Tűnj el innen, mindjárt fenéken rúglak és visszazavarlak oda, ahonnan jöttél! – támadt rá durván egy fekete képű, vastagnyakú férfi, olyan, mint egy kazánfűtő.
– Hagyd csak, öregem, inkább nézd meg, miről van szó, lehet, hogy igaz! – kelt a gyerek védelmére egy asszony, mindkét kezében egy-egy hatalmas, zöld csíkos, fehér szatyorral, tele minden jóval, mi szem-szájnak ingere.
– Istenemre, ilyent még nem láttam! Kutya legyek, ha nincs egy Hold ott lent a csőben. Igazán az!
– Na, látod! Hiába bámulod ezt a fiút és ijesztgeted minden ok nélkül. Engedj engem is, vessek oda egy pillantást.
– Jééé… Igazad van! Ott a Hold! Látom, rendes ember vagy, az Istenre kérlek, mondd meg, hogy történhet ilyesmi? Éppen oda essen a Hold ebbe a csőbe, amit Niculae vert le, hogy az autók ne mehessenek be az udvarba!
– Nem a Hold ez, jóasszony! Hogy lenne a Hold! Valami más, nem tudom micsoda.
– Adj csak ide egy botot! – fordult a tarka kendős asszony a gyerekhez, aki még mindig a holdas cső mellett térdelt, de aztán jobb ötlete támadt. – Hagyd a botot. Fruzsinaaa… hozzál csak egy ötös kötőtűt, mert Hold a csőben van, amit Nicolae vert le, s nem tudjuk kivenni.
Pillanatokon belül jött is a válasz egyik fenti erkélyről: „Jövök!” – és meg is jelent a maga húsvér valóságában a hang tulajdonosa kezében az ötös kötőtűvel. De senkinek sem engedte át. Mindenkit félretaszított, benézett a vascsőbe, és kezdett kotorászni, mintha egy olajbogyót akarna a befőttesüveg alján villára tűzni. Hirtelen felrikkantott.
– Nincs közel, nagyon mélyen van, nem érem el a kötőtűvel.
– Semmi baj! Georgeta!!! – szökik ismét talpra a tarka kendős nő tölcsért csinálva a kezéből, mert Georgeta a tömbház másik felén tartózkodik. – Gyere csak ide és hozzad az a hosszú drótot, amivel a férjed szokta a WC-t kidugaszolni.
Georgeta nem válaszolt olyan gyorsan, mint Fruzsina, de végül csak megjelent egy kissé szakadt, fehér csipkés, rózsaszín köpenyben, kezében egy tekercs vékony dróttal.
– Add csak ide azt a kígyót, mestere vagyok! – ugrott oda egy rekedt hangú, ráncos képű alak, aki eddig valahol hátul lapított.
Az emberek lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogyan bedugja a férfi a drótkígyót a cső keskeny száján, amíg az teljesen el nem tűnik és kezdi forgatni, mintha a vattacukor pálcikáját tekergetné. Egy szusz sem hallatszott.
– Mi történik itt, kérem? – töri meg a varázst Ghiţă, a körzeti megbízott, aki mintha a föld alól jelent volna meg.
– Ilyet életedben nem láttál, Ghiţă! – válaszolt a rekedt hangú férfi, állával az aszfaltba ágyazott cső felé intve, melybe már mélyen belehatolt a WC kidugaszoló drót. – Nézz oda! Látod mi az?
Ghiţă előrehajol, hosszan vizsgálja a szóban forgó tárgyat, mint egy igazi rendőr, majd felegyenesedik és az állát kezdi dörzsölni.
– Ez a Hold – dünnyögi végül ijedten, attól félve, hogy téves következtetésre jut és tartva a felfedezés következményeitől.
A rekedt hangú szélesen elvigyorodott, bagósan köhögött, majd folytatta a munkát, próbálva a drót hegyes végével eltalálni a Holdat.
– A fene tudja, uram, olyan, mint egy olajbogyó, nem akad meg. Vagy el sem éri, nem tudom, fogalmam sincs már, hol van…
– Mondja csak kisasszony, hogy kerülhetett a Hold egy ilyen csőbe? – fordul Ghiţă, a körzeti megbízott egy iskolás kinézetű lányhoz, aki most állt meg az egyre növekvő csoport mellett. – Hiszen tanulnak ott az iskolájukban ezt-azt, nem hiába koptatják az iskolapadot – folytatta, s láthatóan zavarta a Hold alkalmatlan helyzete a csőben, és éppen az őkelme körzetében. Szinte látni lehetett, ahogy fogalmazza a jelentést, tanukat hallgat meg, feltevéseket boncolgat, megoldásokat javasol …
– Szerintem a Hold nincs a csőben, a Föld túlsó felén van, mivel itt most nappal van, de csövön át, mely áthatol a Földön, oda látunk, ahol most éjszaka van.
– Brávó, kisasszony – mosolyog a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr –, jól vág az esze!
– Vagy lehet, a csőben összegyűlt esővízben tükröződik, s ez az éjszakai tükröződés elfelejtett eloszlani … – motyogta egy meggypiros ajkú szőkeség. – Vagy nem is felejtkezett el, csak állandóan itt akar maradni.
– Mit beszélsz, Tănţico … Hogy állandóan itt akarjon maradni … – nézett rá dühösen Nicolae, aki éppen megjött a munkából. – Maradjon állandóan, ahol csak akar, de nem az én csöveimben, érted Tănţico? Mert az én csöveimnek az a feladata, hogy távol tartsa az autókat az udvartól. Érted, szívem? Egyébként legyen, ahogy akarjátok – hadonászott idegesen, és átfurakodott az emberek között, hogy vessen egy pillantást a csőre.
– Itt a Hold? Ki szedi Nicolae, hogy azt se mondod bikkmakk! – összegezte és eltűnt néhány percre, hátrahagyva az egyre erősödő morajt, mely a vihar korbácsolta tenger zúgásához volt hasonlatos. Hamar megjelent kezében egy flex és a hosszabbító, amit az előbb dobott ki az ablakon, a harmadikról.
Zzzzzz … visít fel a gép, és a vascső a földre dől egy perc alatt.
– Na, gyertek, vigyétek a Holdatokat! – mutat oda büszke tekintettel, mint Achillesz.
Elsőnek a kék dzsekis kölyök ugrott oda. A fény felé tartva a csövet átnézett rajt és sóhajtva lerakta a földre. Olyan cső volt, mint akármelyik másik, üres, Hold nélküli. Aztán lehajolt a vascső megmaradt végéhez.
– Ott van! – vigyorgott csodálkozva és örömmel is, hogy Nicolae mester mégse zúzta semmivé ezt a szép történetet.
Így most jobban látszik. De bármilyen röhejesnek is tűnik, az a sárga gombóc a csőben, semmi máshoz nem hasonlít, csakis a Holdhoz. Nicolae ott maradt, kezében a flex, fenyegetődzve int a csővég felé és zavartan vakargatja izzadó feje búbját, semmiképpen sem értve, miként eshetett ilyen szégyen az ő vascsövével.
– Holnap hozom a pikámert[1]. Feltöröm az aszfaltot, kiveszem a csövet és majd meglátjuk, mit találunk.
– És holnapig, mi lesz? – riad meg Fruzsina. – Ha a Hold nem tud kibújni a csőből, éjszaka nem lesz Hold az égen? Jaj, anyám! Úristen! Csőstül jön a baj a fejünkre!
Hatalmas sóhaj tört fel az összegyűlt emberek lelkéből.
– Én amondó vagyok, hogy maradjunk itt és őrizzük. Megvárjuk, amíg Nicolae megjön reggel a pikámerrel. Nicolae ne maradj bent a műhelyben, hanem fogd és gyere. Ha a Hold visszamegy az égre, mi is megyünk aludni és kész, nem maradunk tovább – összegezte Georgeta, aki a tömbház másik feléről való.

Ameddig ott voltam, a Hold nem mutatkozott az égen, ami csak megerősítette az egyre növekedő tömeg meggyőződését, hogy ott van a csőben. Nicolae a pikámerrel, úgy hallottam, nem jött már vissza, telefonált neki a felesége, hogy nincs miért jönnie, mert megoldódott. Így van: „megoldódott”. Nem tudható, miként, milyen körülmények között, de az első reggeli órában, a lyuk be volt tömve egy marék cementtel. A javítás hibásan és kapkodva készült, de a leghihetetlenebb a dologban, hogy azalatt történt, amíg az emberek jelen voltak egy rakáson a cső körül, vigyázták a Holdat, s egy sem vette észre, hogy miként történt. Ami azt illeti, aki tette, jó munkát végzett, hiszen a következő éjjel a Hold megjelent a helyén, az égen, mindannyiuk megelégedésére.

 

 

Jegyzet:
[1] pikámer – vésőgép

3 hónap ezelőtt 6hozzászólás

 

(ACADEMIA – Letters, 2021. május)

Szerző: Juan C  Vega (Conservatorio de Musica de Puerto Rico, Music Education & General Studies, Faculty Member)

Fordította: Bige Szabolcs Csaba

Így, vagy úgy, de a zene benne van az emberi DNS-ben. Charles Darwin, a fejlődés elméletének atyja hittel hitte, hogy a zene a kezdetektől része az emberi fejlődésnek, hogy már azelőtt énekelhettünk, mielőtt megjelent az artikulált beszéd (Mannes,2013). Hasonlóképpen, Richard Gill, az ausztrál karmester, oktató és a zeneoktatás fontosságának minden gyermek számára hű szószólója emlékirataiban kijelentette, hogy „a zene alapvető fontosságú, a DNS-ben jelen van”. Napjainkban alábecsülik a zene fontosságát és szerepét, mint az oktatási rendszer alapvető részét. A STEM[1] hívei jelenleg a művészet és a humán tudományok felett álló felsőbbrendűséget hirdetik a világ neoliberális fejlődése szempontjából. A COVID-19 járvány váratlan kihívásokat és lehetőségeket teremtett. Gyökeresen megváltoztatta az oktatást, és arra késztette a zenepedagógusokat, hogy vizsgálják felül a prioritásokat, értékeket és lehetőségeket annak biztosítására, hogy a hallgatók pozitív, tartalmas tapasztalatokat szerezzenek.

A zene alapvető szerepet játszik ebben a kihívásokkal teli időben, mivel elvonja a figyelmet a szorongástól, a stressztől és csökkenti a depresszió felléptének lehetőségét. A szülőknek köszönetet kellene mondaniuk azon a zenepedagógusoknak, akik még mindig távoktatással végzik munkájukat, ahelyett, hogy kritizálnák őket azért, mert túlterhelik gyermekeiket “felesleges” feladatokkal. Ennek az cikknek az a célja, hogy bemutassa a zene tényleges hatását a hallgatókra, és elmagyarázza, a zenetanárok miért legyenek olyan vezetők, akik a hallgatókat kitartásra ösztönzik. Az elismerés hiánya ellenére minden gyermeknek megfelelő zenei oktatásra van szüksége a COVID-19 programban, mivel ez más tantárgyakon is segít.

Általában a zene az a kifejezési forma, amely spirituális kapcsolatot teremt azok között, akik létrehozzák és akik hallgatják. A zenéről sokáig úgy gondolták, hogy érzelmeket vált ki és felidézi a múltban tapasztalt érzéseket (Collin & Thompson, 2013). Scherer és Coutinho (2013) kutatásai szerint a zene különféle érzelmi állapotokat idézhet elő az érzelmi, haszonelvű, esztétikai és ismereti területeken belül. A szerzők kiemelték azokat a pszicho-biológiai útvonalakat is, amelyek a központi idegrendszer különböző alrendszereit érintik. A zenei jellemzők, az előadás módja és a hallgató állapota elengedhetetlen szempontok. A zenepedagógusok különböző műfajokat és dalokat alkalmaznak hallgatóik érzelmi szabályozásához, kognitív fejlesztéséhez és fizikai folytatásához olyan útvonalak megcélzásával, mint az értékelés, a memória társítása és a szórakozás.

Továbbá, több, bizonyítékokon alapuló tanulmány is bizonyítja a zene befolyását a hallgatók mentális állapotára. Colling és Thompson (2013) elméleti munka keretében mutatta be a zene összekapcsolódását vizuális, testi és akusztikai dimenziókkal, s ez összetett pszichológiai és társadalmi hatáshoz vezet. Azt tartják, hogy a zeneszerzők a belső, összekapcsolt szinkronizálás szintjén keresztül irányíthatják a hallgató érzelmi élményeit. Tovább menve, az agy különböző részein található idegvégződések felelősek a zene különböző tulajdonságainak dekódolásáért és értelmezéséért, a hangszíntől és a dallamtól kezdve a ritmusig és annak érzelmi tartalmáig (Lozada-Laracuente, 2020). Ez azt jelenti, hogy a zene nemcsak a pszichológiai állapotokat, hanem az egészséget is javíthatja.

A zeneterápiáról szóló tanulmányok azonban azt mutatják, hogy ez segít a demenciában, depresszióban szenvedő idős embereknél, és más súlyos betegségben szenvedő betegeknél a szorongás és zavart magatartás kezelésében. A zene boldoggá, energikussá és éberré tehet minden korosztályt. Éppen ezért fizikailag és érzelmileg áthangoló hatást fejt ki, és segít a hallgatóknak itt és most összpontosítani; és táplálja szellemüket. Más szóval, hogy érezze magát elevennek. Ha elgondolkodunk az előző információkon, világossá válik, hogy a zene hatékony eszközzé válhat, amely helyreállítja az öröm érzést és stabilitást nyújt a COVID-19 járvány idején is.

Pitts (2017) szerint a zeneoktatás javítja a közérzetet, az iskolai szerepvállalást, a nyelv- és írástudást, az empátiát, a kreativitást és még sok más tulajdonságot. A kormányok által elrendelt modern, „kiegészítő” szerep ellenére a zenei tanfolyamokat az oktatók vezetésének kell érvényre juttatnia, hogy elősegítse a hallgatók egész életen át tartó zenei elkötelezettségét, amely lehetővé teszi számukra a kreatív és kielégítő életet. A járvány kiemeli a zenei tevékenységek fontosságát és az emberek érzelmi állapotára gyakorolt hatását. A távolságtartás és karantén megköveteli az összes oktatási intézmény, előadó- és szórakozóhely elszigetelését és zárva tartását. A középiskolások többsége csalódását fejezi ki a zenei és művészeti események lemondása vagy elhalasztása miatt (Edgar, 2020). Sokan közülük azt állítják, hogy fokozatosan elveszítik motivációjukat képességeik fejlesztése és tanulmányaik érdekében, miközben unalomnak és szorongásnak vannak kitéve.

A kórusok és az instrumentális együttesek próbái technikai okokból nem kivitelezhetők online, de a tanárok egyedi eszközöket hozhatnak létre az online eszközök segítségével. Ez pedig lehetővé teszi a diákok számára, hogy kifejezzék szorongásukat, és tanácsokat kapjanak tanáraiktól. Meg kell valósítani az un. szociális-érzelmi tanulás (SEL[2]) módszertanát, hogy ösztönözze a hallgatókat az önellenőrzési és önészlelési képességeik fejlesztésére (Edgar, Morrison és Morrison, 2020). A távoktatásnak meg kell követelnie a kihívások és sikerek egyéni átgondolását is.

Egy másik aktuális kérdés, amellyel a zenetanároknak foglalkozniuk kell az, hogy a gyerekek elveszítik társadalmi körüket, kortárs kapcsolataikat, mentoraikat és rutinjaikat. Az online zeneórák és a csoportos együttműködést ösztönző feladatok enyhíthetik a tartós elszigeteltség káros hatásait. Az együttműködő csoportos megbízások elősegítik a társak közötti kapcsolatok fenntartását. Általánosságban elmondható, hogy a zene képes hidakat építeni a társak között az iskolákban, egyetemeken és szerte a világon (Lee és mtsai, 2020).

Bár az élő zenei eseményeket törölték, a közösségi média platformjai soha nem látott mértékben növelték a zenei tartalom mennyiségét. Számos műfaj híres zenészei, például Andrea Bocelli, John Legend, Marc Anthony, Miley Cyrus, Pink, Yo-Yo Ma, sőt olyan DJ-k is, mint a Diplo, a hagyományos média helyett élő zenés előadásokkal, személyes koncertekkel örvendeztették meg rajongóikat. Olaszországban az emberek a zene felé fordultak, mint a remény és a harmónia szimbólumához. Nemzeti dalokat énekeltek együtt az erkélyükön. Ezek a példák rámutatnak a zene fontosságára a koronavírus járvány kitörése idején.

A járvány látszólag egy kulturális terjedési katalizátor szerepét tölti be, amely fokozhatja a különböző kultúrák terjedését világszerte. Úgy gondolták, hogy az online zenemegosztás az amerikai fogyasztáson alapuló monokultúrát hoz létre, és megszünteti az elszigetelt mikró-kultúrákat (Lee és mtsai, 2020). Ez a felgyorsult zenemegosztás azonban azt mutatja, hogy hosszú távú eredménye talán éppen ellenkezőleg, a kis földrajzilag szétszórt zenei kultúrák közönséghez jutnak. Ezenkívül a zene a társadalmi tőke mozgósításának egyik módja, amely elengedhetetlen az egészséges társadalom számára. Camlin (2020) kijelenti, hogy a „muzsikálás” egyszerre relációs és zenei tevékenység, amely alkalmassá tesz az érintett emberek közötti kötelékek megerősítésére. A „zenei pillanatot” (Berkowitz, 2010) általában idegi-hormonális működés és személyek közötti kapcsolat kíséri, amely a zenei szórakozás eredménye. Az ilyen típusú interakciók boldoggá teszik az embereket, mert társadalmi kapcsolatban állnak. A zene elősegíti a társadalmi kapcsolatokat az egyének közötti együttműködés és kapcsolattartás révén – empátiával, összetartással vagy a társadalmi összetartozás érzésével.

Összegzésképpen: a COVID-19 járvány kiemelte a zeneoktatás fontosságát a járvány negatív következményeinek kezelésében.  Meg fogjuk tapasztalni a negatív érzelmek, mint a szorongás és a stressz felszabadulását. A zenei nevelés hozzájárul az egyén intellektuális, szellemi, érzelmi és testi növekedésének harmonikus fejlődéséhez. Szükség van rá egy olyan járvány idején is, amikor csak néhány hallgató érzi elszigeteltnek magát. A zenélés és az éneklés serkenti az agy tevékenységét. A zene elvonhatja az embereket a negatív gondolatoktól, és kellemes gondolatokat képes kiváltani. A zene ereje lehetővé teszi az oktatók számára, hogy olyan társadalmi problémákat is kezeljenek, amelyekkel hallgatóik szembesülnek. Annak ellenére, hogy lehetetlen személyes megbeszéléseket tartani a próbákon és koncerteken, a zenetanárok továbbra is alapvető szerepet játszanak abban, hogy pozitívumot és örömet szerezzenek azoknak a tanulóknak, akik rájuk vannak bízva. Bíztunk abban, hogy a zene képes a társadalmi kohézió előmozdítására, valamint a jólét és az ellenálló képesség fokozására e járvány idején.

 

A szerzőről:

Juan C Vega képzett zenei oktató és zenész Puerto Ricóból, közel 25 éves gyakorlati tapasztalattal. Jelenleg zenepedagógiai tanfolyamokat tart végző hallgatóknak a Puerto Rico-i Zenei Konzervatóriumban, AP Music Theory tanfolyamot az Arrupe Virtuális Tanulmányi Intézetben (AVLI), továbbá független zongoraművészként és zenei producerként tevékenykedik. Korábban átfogó zenei programot dolgozott ki és hajtott végre a San Juan-i Colegio San Ignacio de Loyola-ban, PR képzőművészeti koordinátorként, zenetanárként és kórusigazgatóként.
Doktori fokozatot szerzett a zeneoktatásban a Boston Egyetemen, a zeneoktatás mestere címet a Cambridge-i Főiskolán, és zeneoktatás alapdiplomát a Puerto Rico-i Zeneművészeti Konzervatóriumban.

Hivatkozások:

– Berkowitz, A. (2010).  The improvising mind: Cognition and creativity in the musical moment. Oxford: Oxford University Press.
– Camlin, D. (2020, March) Music in the early days of a better planet.  Royal College of Music.Retrieved from https://www.researchgate.net/publication/340345238. doi:10.13140/RG.2.2.18453.27367
– Colling, L. J., & Thompson, W. F. (2013). “Music, action, aect.” In T. Cochrane, B. Fantini& K. R. Scherer (Eds.), The emotional power of music: Multidisciplinary perspectives onmusical arousal, expression, and social control  (pp.197-212). Oxford University Press.
– Edgar, S. N. (2020, March 24).  The students’ voice during the COVID-19 disruption (Part 1of 2).
National Association for Music Education (NAfME). Retrieved from https://nafme.org/students-voice-duringcovid-19-disruption-part-1/
– Edgar, S. N., Morrison E. A., & Morrison, B. (2020, April).
Optimism through the COVID-19 disruption: Utilizing social emotional learning for reflection and growth.  New JerseyArts Education Partnership. Retrieved from https://www.artsednj.org/optimism-through-the-covid-19-disruption-utilizing-social-emotional-learning-for-reflection-and-growth/
– Gill, R. (2012). Give me excess of it: A memoir.  Sydney, Australia: Pan Macmillan.
– Lozada-Laracuente, L. A. (2020, April 25) La música como pasatiempo para el alma y otrosbenecios
[Music as a hobby for the soul and other benefits]. El Nuevo Día. Retrievedfrom https://bit.ly/2zm2HqS
– Lee, D., Baker, W., & Haywood, N. (2020) Coronavirus, the cultural catalyst.
Univer-sity of Tasmania. Retrieved from https://www.researchgate.net/profile/Daniel_Lee183/ publication/340248507. doi:10.13140/RG.2.2.10477.54242
– Mannes, E. (2013).  The power of music: Pioneering discoveries in the new science of song.New York: Walker & Co.
– Pitts, S. E. (2017). What is music education for? Understanding and fostering routes intolifelong musical engagement.  Music Education Research (2), 160-168.
– Scherer, K. R., & Coutinho, E. (2013). How music creates emotion: A multifactorial processapproach. In T. Cochrane, B. Fantini & K. R. Scherer (Eds.), The emotional power of music: Multidisciplinary perspectives on musical arousal, expression, and social control (pp. 121-145). Oxford University Press.

 

Jegyzet:

[1] STEM (science, technology, engineering, mathematics) – gyakorlatilag a reáltudományok többségének gyűjtőneve
[2] Social-Emotional Learning

3 hónap ezelőtt 6hozzászólás

Gyermekkoromban sokszor elterveztem, hogy milyen jó lenne végig horgászni a Sebes-Körös völgyét. Felmenni vonattal a Sebes patak beömléséig, és horgászgatva lejönni Váradig. Közben megismerkedni a vidékkel, az emberekkel, éjszakánként megaludni vendégszerető falusi házakban. A terv, terv maradt, de évekkel később többször végig jártam az útvonalat – nem horgászva, hanem a múltra figyelve

Legemlékezetesebb bejárásom a festő Nagy Imre és Málnási Géza orvosprofesszor nevéhez kötődik.

Budapesten voltunk a tanár úrral egy tudományos konferencián, amikor összefutottunk egy cukrászdában zsögödi Nagy Imrével. Sejtem, nem volt véletlen a találkozás, de ígéretes. Megbeszéltük, együtt megyünk vissza Nagyváradon keresztül Marosvásárhelyre – az én autómmal.

Sikeres előadásainkat megtartottuk. A Tudományos Akadémia adott otthont a konferenciának. Mi meghívott előadók voltunk, s a gyomorrák földrajzi elterjedéséről értekeztünk. Ahogy vége lett, másnap indultunk hazafelé.

Élmény volt a két öreggel utazni, amint egymás szavába vágva elevenítették fel a közel- és régmúlt dolgait. Ameddig Váradra értünk, saját emlékeikkel voltak elfoglalva, de ahogy a városba beérkeztünk a történelem vette át a vezető szerepet.

Bementünk édesanyámhoz egy kávét meginni. Ott a kisasztal mellett került először szóba, hogy milyen régi város Várad, hogy Szent László városa, hogy a szent király vizet fakasztott a sziklából. A Szent László templomban van egy freskó, mely azt a pillanatot ábrázolja, amikor a szent király éppen vizet fakaszt a sziklából. A nagyváradiak szerint ez a Püspökfürdő forrása.

– Nem csak a gyógyforrásáról híres Püspökfürdő, hanem a patak omladékos falában levő fosszilis csigákról is. A tudósok szerint jurakori, vagy még régebbi tengeri csigák – szóltam bele a beszélgetésbe.

– Menjünk, nézzük meg, van annyi időnk, úgy-e? – javasolta Málnási tanár úr, aki minden „kalandra” kész volt.

Elindultunk, a kávé, és a kis beszélgetés után. A távolság fürdőig csak kilenc kilométer. Megnéztük a csigákat, kikaparva néhányat a Pece patak partoldalából.

– Van itt még valami – fokoztam a társaim kíváncsiságát.

– A patak meleg vizében olyan növények nőnek, amelyek máshol Európában szabadon nem élnek. Ilyen a tündérrózsa, melynek tövét már több mint száz éve áttelepítették a Lukács fürdő hévizébe, ahol meghonosodott. Legközelebbi természetes termő helye Egyiptom. A csodás Victoria Regina itt már csak egy védett tavacskában él. Hatalmas levelei egy kisgyermeket is megbírnának. Nymphaea lotus varietas thermalis. Ez a tudományos neve.

Megnéztünk, megcsodáltunk mindent: a tündérrózsát, a meleg vízben úszkáló díszhalakat, hullámfürdőt, mely 1930 óta működik. Megcsodáltuk továbbá a meleg vízű patak partján szorgoskodó turistákat, amint éppen az autójukat mosták.

Látványból egyelőre ennyi elég volt. Vehetjük az irányt hazafelé, a Körös völgyében. Nagyvárad után hamarosan Fugyi-Vásárhely (Osorheiu) határához értünk. Mutattam a távoli dombokat a Sebes-Körös túlsó partján. Elszórt házak látszanak, meg szőlővel, gyümölcsfákkal beültetett kertek:

– Nézzék, ott azt a nagy omlásos helyet! A neve is Omlás hegy. Ott volt a nagyapám szőlője. Alatta a lakóház, présház, melléképületekkel. A húszas évek elején lecsúszott a hegyoldal a gyakori esők miatt, szőlőstől, fástól, bokrostól együtt Az épületekből, csak a hálószoba maradt meg. Benne aludtak a nagyszüleim. Másnap eladták a szőlőt a vincellérnek – kicsi pénzért. Vargyas Áronnak hívták, székely ember volt. Rendbe tette, amit lehetett, újat telepített, biztosabb helyen házat épített. De ahhoz az omladékos oldalhoz soha nem nyúlt. Kisgyerekkoromban sokszor nyaraltam náluk.

– Ez itt pedig Mezőtelegd (Tileagd). – állított meg Géza bácsi – Van itt egy műemlék templom. A református templom, amely a Telegdi családhoz kötődik. Továbbá itt van eltemetve Bocskai István fejedelem felesége (Hagymássy Bethlen Kata), aki 1604-ben hunyt el. Elmondok egy jelenkori érdekes történetet. A nyolcvanas évek elején történt, hogy egy éjszaka megrongálták a templom falát. A tiszteletes úr jelentette a milíciának, és kiküldtek egy nyomozót Váradról, mert a vallásügy kényes dolognak számított – nehogy visszhangja legyen nyugaton. A nyomozó megállapította, hogy nem egyszerű rongálás történt, hanem a templomfalból kiemeltek valamit. Látszik – most is látszik – a helye. A határon lefüleltek egy török állampolgárt, a csomagjában templomi kegytárgyak: kelyhek, kupák voltak. A kikérdezéskor elmondta, hogy ő kutató, a török hódításokat tanulmányozza. Egy latinul írott dokumentum került a kezébe, amelyben az állt, hogy a telegdi lelkipásztor a közelgő török veszedelmek elől menekülve, elrejtette a kegytárgyakat. Pontos meghatározását adta a rejtekhelynek, a templom falában. A dokumentum valódiságát bizonyítandó kereste meg a telegdi istenházát. A falu nevével gyűlt meg a baja, mert a térképeken sehol sem találta a Telegd falunevet, hiszen románul nem tudott, és így nem tudhatta, hogy a Tileagd név mögött rejtőzik a keresett helyiség.

A visszaemlékezés és kis kitérő nem zavarta meg haladásunkat, és hamarosan Élesdre (Alesd) értünk. A város határában van a sólyomkői vár. Móricz Zsigmond is említi a Tündérkert című regényében.

– Abban az időben az országút a vár alatt haladt el – jegyezte meg Málnási tanár úr. – Móricz Zsigmond szerint a várudvaron keresztül vezetett, hogy az áthaladókat: utasokat, vásárosokat ellenőrizni, vagy megvámolni lehessen.

– Festőiek ezek a jobbágyfalvak. – törte meg a saját hallgatását másik utasunk – Úgy tudom Zichy birtok volt ez vidék. Van itt valahol egy cseppkőbarlang is, amelyik a Zichy nevet viseli. Körösrév (Vadul Crisului) határában van, s állítólag egy vasutas, illetve pályafelvigyázó fedezte fel.

Körösrév nem csupán a barlangról híres, hanem a fazekasságáról is. Jellegzetes fehér agyagedények kerülnek – pontosabban kerültek (!) ki – az itteni műhelyekből, sajátos mintával. A fehér agyagot a szomszédos Kerekiben bányásszák. A helybeliek úgy tarják egész Európában csak itt található ilyen agyag. Ez is mélyen van, tíz méternél is mélyebb gödrökből ássák ki egyszerű eszközökkel, egy erre a célra készített kis teknővel, és úgy adják kézről kézre, amíg a felszínre jut. Az elkészítése is szokatlan, mivel nem mázas, és a mintája csak fekete-fehér. A máz nélküli edényben a víz mindig hideg, hűvös marad, mert a külső felületére kiszivárgó nedvesség párolgása mindig hűti. „Izzad” a fazék. Úgy mondják, hogy „éles marad benne a víz”. Sajnos, ma már alig vannak értő fazekasok a faluban.

– A révi elágazás előtt Kőrösgégény (Gheghe) végénél bal felől láttam egy kastélyt a fák között. Az is a Zichy családhoz tartozott? – kérdezősködtem.

– Nem régi építmény, valószínűleg az ezernyolcszázas évek elején épült. – okosít ki Géza bácsi, aki a helyrajzi dolgokban nagyon otthon van. – Ha nem is történelmi jelentőségű, szépen illik a tájba. Gróf Zichy Ödön nevéhez kötném az építését, mivel ő volt itt a földbirtokos.

Utunk tovább a Király-hágón vezet keresztül. A név magyarázatára több változat is él a köztudatban. Egyik szerint II. József látogatásának emlékét őrzi. A másik szerint itt húzódott a királyi gyepűelve, azért nevezték el Király-hágónak. 1867-ig itt volt Magyarország és Erdély határa.

A hágó után a táj megváltozott: közelebb jöttek a hegyek, a hegyoldalakon elszórt falusi házak. Mindegyikhez meredek, kanyargós szekérút vezet. Lent a völgyben falvak fűzére: Bucsa (Bucea), Feketetó (Negreni), Csucsa (Ciucea). Feketetó nagyvásárairól, Csucsa Ady Endréről híres. Itt született Csinszka (Boncza Berta), és itt élt Ady Endre a Világháború idején a kastélyban. Majd a költőfejedelem halála után az özvegytől megvette Octavian Goga román író és politikus. Állítólag Ady barátja volt. Az „Ady-kastély” most Goga-emlékház. Adyról nem esik már szó, hagyatéka egy melléképületben van kiállítva. Amíg élt Goga özvegye, ő vezette az emlékházat, és a látogatókat. Iskolai csoportnak magyarázta lelkesen, egyik alkalommal, férje dicső tetteit, és figyelmes lett az első sorban áhítattal figyelő gyermekre. Odament, megsimogatta a feje tetejét és megkérdezte: „cum te cheama, pui de dac?” (mi a neved dák fióka?). Mire a marosvásárhelyi kicsi így felelt mély hangján: „Kálmán Éva”. Madám Goga egyet grimaszolt és egy másik csoportnak folytatta dicshimnuszait.

    Bologa faluhoz érkezve, megláttuk a jobbról beömlő Sebes patakot. A domb tetején pedig egy vár romjait.

– Most újra magamhoz ragadom a szót. – jelentkezett be Málnási Géza tanár úr. – Nagy múltú vár, amelyiknek a romjait látjuk. Menjünk is közelebb. A falu temploma mellett van egy ösvény, azon felkapaszkodhatunk.

A látvány minden fáradságért kárpótol. Elénk tárul a Sebes-Körös gyönyörű völgye. Keletre a Király-hágóig, nyugatra Bánfihunyad (Huedin) határáig, északi iránya pedig mélyen be a Sebes völgyébe.

A tizenharmadik században épült vár királyi birtok volt. Kitűnő elhelyezkedésének köszönhetően védelmi, hadászati szerepén kívül, a völgyben futó utat innen felügyelték, vámot szedtek, vigyázták az aranybányákból érkező szállítmányokat, mivel ide futottak be a hegyekben levő aranymosókból, valamint a Zalatna aranybányáiból induló utak. Zsigmond király a várat – 1399-ben – Mircea cel Bătrân (Öreg Mircea) havasalföldi vajdának ajándékozza, hogy törökellenes háborújában visszavonulása, ha szükséges, biztosítva legyen. A vajda Zsigmond segítségével került a trónra, miután hűségesküt tett a királynak (1355-ben). Később a Bánffy család birtokába került a vár, és maradt is 1948-ig, az államosításig. A vár maga akkor pusztult el, amikor az ezerhétszázas évek elején a császári haditanács rendeletére falait lerombolták, nehogy a rebellis magyarok beleüljenek. A II. Világháború után évekig a vár tövében lakott a Bánffyak egy régi híve, csöndesen tengetve életét. Lakott egy féltető alatt, s evett, amit a kert, meg a félvad szárnyas jószág adott. Mondják, volt egy kecskéje is, és malacot is tartott. Egyszer csak eltűnt. Mikor kérdezősködtem utána a falubelieknél, csak a vállukat vonogatták. Így ért véget a nagy múltú Sebesvár dicsősége.

A mi történelmi bejárásunk is véget ért. Igyekezni kellett tovább, messze még utunk végcélja.

 

6 hónap ezelőtt 4hozzászólás

 (Bengáli mese Carmen Muşat-Coman tolmácsolása alapján – a „Cele mai frumoase basme bengaleze” Polirom kiadó 2008 című kötetből)

 

Élt régen egy öreg cipész. Egész álló nap énekelt. A vidám alakot betegség soha nem fogta. Jó étvággyal evett, ha volt mit és békésen teltek a napjai, semmi oka nem lévén a bánatra.

Kis háza egy gazdag kalmáré mellett állott. Ennek a kereskedőnek annyi volt a pénze, hogy azt sem tudta, mire költse. Nagy házat vitt, számtalan szolgával, de mindig boldogtalan volt, komor és senki sem szerette. S mind emellett mindig baja volt vagy derekával, vagy a szívével.

Mivel a háza éppen a cipészé mellett állott, egész nap hallgathatta, amint az énekelt, s mondta is magában: „Ez az ember olyan szegény, és mégis állandóan danolászik, és boldog. Én meg milyen gazdag vagyok és nincs semmi örömöm. Hogy még énekeljek is? Szó sem lehet róla!”

Nem értette, miként van ez? Egy adott percben, drága pénzen felfogadott egy tanárt, tanítaná meg énekelni, legyen ő is boldog. Leginkább azonban arra vágyott, hogy magától a cipésztől kérdezze meg boldogsága titkát. Nem volt azonban bátorsága megtenni. Addig-addig, még végül, csak összeszedte minden bátorságát, és átment a cipész házához, illően köszöntötte, s így szólott:

– Látom, cipész barátom, dalolászol, mindig vidám vagy, ez azt jelenti, jól megy sorod. Mennyit keresel egy év alatt?

Székkel kínálta a szomszédot, majd így felelt:

– Hát, drága uram, én biz nem tartottam sohasem számon a keresetemet. Van úgy, hogy nincs semmi munkám, egyetlen árva javítani való cipő sincs láthatáron, s nagy szegénységben élek, az sincs, amit megegyek, vagy amit felvegyek. Mit is tarthatnék számon, ha semmim sincs? Máskor meg keresek valamicskét.

A kalmár nem hagyta annyiban

– Jó, jó. De azt meg tudod mondani, hogy ilyenkor mennyit dolgozol?

A cipész csak ingatta a fejét:

– Nem tudnám megmondani, mennyit dolgozom. Gyorsan repül ám az idő, ha van munkám.

A kalmárnak nagyon megtetszettek a cipész egyszerű szavai. Ki is vett az övtáskájából egy zacskó pénzt, s mondta:

– Arra kérlek, látod ezt a zacskó pénzt? Fogadd el tőlem. Tedd félre, legyen mihez nyúlnod a sötét napokon, ha kopogtat az ínség. Meglásd, jól fog majd jönni.

A cipész erőst boldog volt. Életében nem látott még ennyi pénzt egy rakáson. Fogta a pénzes zacskót, és a kertje végében jól elásta egy gödörbe, s a földet ledöngölte felette. A pénz így biztos helyen volt, hogy ha kell, ha szükség úgy hozza, legyen mit elővennie.

Lassan, lassan azonban kezdte a nyugtalanság gyötörni. Még a nappal eltelt. Mikor ellenben jött az éjszaka, sötét gondolatai támadtak: „Mi lesz, ha tolvaj jön és ellopja a pénzt?” A biztonság okáért, nehogy bárki is elvehesse, nehogy behatolva az udvarára meglophassák, magas kerítést épített. „Most merészeljen valaki megkaparintani a pénzemet!” A magas kerítés mégsem nyugtatta meg. A napok múlásával egyre jobban félt a tolvajoktól, egyre többet járt ezen az esze. Nem énekelt többet, elment az étvágya is, és a szíve is kezdett rendetlenkedni. Olyan boldogtalan lett a pénz miatt, hogy alig lehetett ráismerni. Nem hasonlított már egyáltalán a vidám, dalos cipészhez.

Egyik reggel azonban, miután egész éjszaka hánykolódott aggodalmában a pénze miatt, és mindegyre megnézte, megvan-e még, eszébe ötlött egy gondolat, melyet gyorsan meg is valósított. Hátra ment az udvar mélyébe, kiásta a pénzes zacskót, és hamar a kalmár házához sietett. Álmából ébredve a kalmár csodálkozva nézte a cipészt, aki feléje nyújtotta a zacskót:

– Tudod mit? – szólott a cipész – Vedd vissza az átkozott pénzedet. Nincs nekem másra szükségem csak a nótára, hogy boldog és elégedett legyek.

És ettől a naptól fogva a cipész udvara újra zengett a daltól.

 

7 hónap ezelőtt 8hozzászólás

 

Az egyetemi büfé sarokasztalánál teázik két komoly egyetemi hallgató: Tamás a gépészmérnöki karról és Mariska a történelem-régészetről.
– Idd meg a teádat! – biztatta a fiú Mariskát.
– Kísérjelek el a bentlakásig?
– Nem kell, jól vagyok – szedte össze magát.
– Menj, add be az indexedet!
– Rendben van! Még látlak, például holnap?
– Lehet, nem ígérem…
–Itt leszek, ebben az időben.

Mariska ott volt másnap, elfogadta a pohár citromos teát, de a bánat, a zaklatottság nem tűnt el az arcáról. Szólni sem szólt sokat, csupán annyit, „Semmi baj, jól vagyok”, ami a mellékelt ábra szerint, nem volt igaz.  Csöndesen üldögélt a székén és szorongatta a poharát.
– Milyen türelmes vagy, Tamás! De nem tudok beszélgetni. Túl nagy a keserűség bennem. Majd holnap … talán.
Így ment ez még pár napig, de véget ért a tanév és ki kellett költözni az internátusból. Ezen az utolsó napon Mariska átadott egy teleírt füzetet a fiúnak.
– Beszélni még most sem vagyok képes a történtekről, ellenben írni, azt tudok. Leírtam hát, íme itt van a füzet:

„Értelmiségi családból származom. Ezt szükségesnek tartom előre bocsátani, hogy ne kelljen később magyarázkodnom a magatartásom, a világhoz való viszonyom miatt. Apám ügyvéd, anyám történelem tanár az általános iskolában, én pedig másodéves hallgató vagyok a történelem-régészet szakon. Sokan azzal bölcsködnek, hogy már zsenge gyerek korukban ezt vagy azt csinálták, ami a mostani hivatásukhoz vezetett. Én nem szerettem a földben kurkászni, köveket, csontokat, meg miegymást keresgélni, gyűjtögetni. Anyám munkája, a történelem sem érdekelt. Inkább rajzolgatni szerettem, babával játszani, ide-oda tekeregni a városban. Mikor arra került a sor, hogy tovább tanuljak, egyértelműnek tűnt, hogy vagy jogra, vagy a történelem szakra iratkozom. Mintha a világon más nem is létezne. Az ügyvédi pálya nem vonzott, de a dolgozatjavítás piros ceruzával még annyira sem. Mikor rákerült a sor, mégis a régmúlt idők felé sodródtam. Az első évi bukdácsolások után megszerettem anyám szakmáját. Rájöttem, hogy mennyi minden társul ehhez a tudományhoz. És még több a régészethez! Ez már igazán izgalmas, érdekes kezdett lenni.
Andi nyitotta rá a szememet erre.  Andi igazi nevén Antalfi András, de mi az évfolyamon csak Andinak szólítottuk. Csoporttársam és az előadásokon mellettem ült. Halk, de lelkes kiszólásai, mindig felhívták a figyelmemet az élőadás érdekesebb részeire.  Így aztán odafigyeltem, megértettem miről beszél az előadó.

Kiderült később, hogy a múlt kutatása nem egyszerűen az évszámok felsorolásából áll. Számtalan kiegészítő tudományt kell mellé megismerni. Latin nyelv és más kihalt nyelvek, földrajz, filozófia, vallástan, jogtudomány, közgazdaságtan – hogy csak a legfontosabbakat említsem, melyek mind szükségesek, ha meg akarsz érteni egy kort. Ezek mellett ott van továbbá az, amit nem nélkülözhet a régészet: kémia, fizika, biológia, anatómia, fényképészet, rajztechnika, hogy ne soroljam tovább!

Szóval, Andi mellettem ülve egyfolytában kommentálta a hallottakat, előadás után néha meg is beszéltük az érdekesebb részeket.
A gyakori beszélgetés közel hozott minket egymáshoz. Szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem lett belőle. Elmerültem ebben a nagy érzésben! Minden órámat, minden percemet a közelében akartam tölteni, érezni az érintését, a simogatását. A napok egybefolytak, éjjel róla álmodtam, s reggel rohantam, hogy újra lássam, érezzem a közelségét, az illatát. Ő is így érzett irántam – minden jel arra mutatott – kereste a társaságomat, simogatott, csókolt, amikor csak alkalom volt rá. A hozzám intézett szavai is ezt bizonyították. Százszor, ezerszer elmondta, hogy én vagyok a mindene, hogy milyen jó velem, hogy mennyire szeret. Szabad napjainkon, délutánjainkon elmentünk cukrászdába, moziba, a közeli fürdőbe. Egy gyógyfürdő indult nem rég a varostól tizenöt kilométernyire, ahova a városi autóbusz is kijárt. Minden szombat-vasárnapot ott töltöttünk. Jó volt a hőforrás meleg vizében lubickolni és a medence körüli park fáinak árnyékába heverészni. Hűvös idő esetén a nagy, üveges csarnok nyújtott menedéket. Legtöbbször a jegyzeteimet is magammal vittem és elnyúlva deszkapriccsen böngésztem a legutóbbi előadás anyagát. Andi is hozta a könyvét és leült mellém a deszkapriccs szélére, olvasson hozzá az izgalmas előadáshoz.
Az ázsiai, pontosabban az Indus-völgyi ókori civilizáció keltette fel módfelett Andi érdeklődését. Minden könyvet, minden cikket felkutatott, ami csak elérhető volt. A könyvtár alkalmazottai szívesen segítettek megkeresni a témába vágó munkákat, s még engem is megkért, böngésszem a katalógust.  

Gondoltam, hogy múló szenvedély, de egyre jobban elmerült a témában, már egyébről sem tudtam vele beszélni. Áradozott egy tökéletes társadalomról, egy háborúk, konfliktusok és uralkodók nélküli társadalomról, ahol mindenki tudja a helyét, a dolgát, a korlátait. Vitattam a következtetésit, de nem vette rossz néven, sőt kíváncsi volt a véleményemre, ha nem is fogadta el. Harag nélkül vitáztunk, inkább évődve, nem erőszakosan. Aztán közeledett a vizsgaidőszak és számomra háttérbe szorult az Indus-völgy civilizációja. Öt vizsga állt előttem, egyik rázósabb, mint a másik. Andi ellenben mindegyre visszatért a témára és tovább fejtegette az elképzeléseit.
–Hidd el, kedvesem, az egy csodálatos világ lehetett. Fegyverek, s erőszak helyett a szellem uralkodott. Az egy spirituális, a tudatra épülő társadalom volt.
– El is söpörték a rátörő népek, hogy csak néma romok maradtak utánuk – ellenkeztem.
– Én úgy gondolom, valahol tovább él, rejtőzik ez a szellemiség.
– Nem vitatom, akár igazad is lehet.
– Igazam van!
Naponta ismétlődtek hasonló kis viták, de ezek nem befolyásolták egymás iránti érzéseinket. Részemről biztosan nem! Mindez azonban háttérbe szorult a közelgő vizsgák miatt. Az első szigorlat mindjárt az ókori kelet története volt, ami szorosan kapcsolódott ehhez az Andi által kedvelt témához. Nagyon izgultam a vizsga előtt, de nagyon jól sikerült. A civilizációk közötti hasonlóságról és különbségekről kérdezett a prof. Elmondtam részletesen, hogy a hasonlóságot a természetes környezet adta, a különbséget pedig az emberek magatartása, viszonya egymáshoz és a munkához.
– Tessék ezt pontosabban megmagyarázni! – szólt a prof kissé meglepődve.
Erre a felszólításra én kifejtettem, hogy a Nílus völgyében és Mezopotámiaban erős központi hatalom uralkodott, élén egy isten-királlyal, az Indus-völgy társadalma egy teljesen eltérő rendszerre épült. Nevezetesen az elit réteg erőszakmentesen, az emberek tudatán keresztül vitte véghez az akaratát. Tömeghipnózis és tudatmódosító szerek segítségével. Ez a matriarchátus keretei között valósult meg, hiszen a nők a gyerekszülés és nevelés által részesei a teremtés csodájának és személyes hatásuk erőszakmentesen érvényesül. – Mintha Andi szavait hallottam volna visszacsengeni a saját számból. A professzor úrnak azonban tetszett.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét. – Kérem az indexét!
A megadott magas osztályzat mellé meghívást kaptam, legyek a nyári szünidő alatt önkéntes gyakorlok a tanszéken. A vizsga sikerétől mámorosan rohantam a kedvesemmel megosztani a jó hírt. És akkor jött a hideg zuhany – az ajtaja zárva, a kilincs alatt egy cédula rajzszeggel odatűzve: „hívást kaptam, megyek”. Ennyi csupán, se aláírás, se megszólítás, se, hogy hova megy, se, hogy ki hívta. A házinéni semmiről sem tudott.
Felhívtam azonmód a szüleit. A válaszuk teljesen letaglózott, a földbe döngölt!
– Elutazott – jött a ledöbbentő válasz.
– Hogy? Hova?
– Indiába. Tudod, már rég készült, és tegnap jött meg a levél, hogy elfogadták a jelentkezését a Bombayi Egyetem nyári kurzusára.

Elsötétült előttem a világ, s lehuppantam a földre. Mellettem lógott zsinórján a telefonkagyló, valaki egyfolytában hallózott benne, s ez a hang fájdalmasan visszhangzott a fejemben. Meg az a néhány szó, amit egy pillanattal ezelőtt hallottam: elutazott … már rég készült … India … Bombay … nyári kurzus.
– Becsapott, hazudott! – üvöltöttem belül az agyamban.
Csak ültem tovább a földön, fülem mellett himbálózott a telefon és bennem tombolt a fájdalom. Egy kis idő múlva odajött valaki, visszaakasztotta a telefont és hozzám hajolva megkérdezte „jól vagy?”
– Remekül! Soha jobban! – dünnyögtem.
Aztán az a valaki hozott egy pohár vizet, s biztatott, igyam meg. Megittam. Akkor segített felállnom, leültetett az asztalhoz, pilulákat adott, hogy nyugodjak meg, később lefektetett az ágyamra, rám dobott egy pokrócot, én pedig elaludtam. Másnap reggel ébredtem, s látva, hogy le sem vetkőztem, úgy aludtam, megértettem, hogy nem rémálom volt az egész, hanem a rideg valóság. Próbáltam összeszedni magamat, de csak kábán lézengtem ide-oda a világban. Napok teltek ebben az állapotban. Közeledett a következő szigorlat ideje, de nem volt erőm egyetlen sort sem elolvasni a tananyagból. Egy nappal a vizsga előtt elmentem halasztást kérni, és ott, a dékáninál összetalálkoztam veled, Tamás, aki meleg citromos teával és diszkrét hallgatással próbáltad gyógyítani a lelkemet.
Úgy tűnik sikerrel.”

 

 

 

8 hónap ezelőtt 6hozzászólás

– Anyukám, mesélj még apámról! – szólalt meg egy csöndes, meghitt estén Benedetta.
Otthon nagy családunk volt, együtt éltünk mind: Bold nagyapó, nagymama, a szigorú szemű dédmama, nagybácsik, nagynénik. Nem éreztem olyan nagyon apám hiányát, mint most. Mikor Kizilbe[1] mentem iskolába, ott más gyerekeknek is hiányzott az apja, mert távol voltak valamiért. Messzi vidékeken, városokban dolgoztak, mint bányászok, erdőmunkások, hivatalnokok, katonák. De ők időnként hazajöttek, vagy üzentek, hírt adtak magukról, és a gyerekek órákig tudtak róluk mesélni, hogy mikor mit csináltak, merre jártak. Mindenféle különleges ajándékokat hoztak a gyerekeknek meg a többi családtagoknak. Csak én nem tudok az enyémről szinte semmit, legfeljebb, hogy egy nagyon-nagyon távoli országban él, amiről csupán annyit tudok, hogy ugyanez a végtelen ég terül föléje.
– Kislányom, már elmondtam, milyen volt, hogy nézett ki. A szemedet tőle örökölted. Éppen olyan kék, mint az övé, mint a tavaszi égbolt. De te nem a kinézetére vagy kíváncsi, hanem az emberre, aki belül van.
– Mesélj!
– Ő egy olyan ember, aki nem is tudja, milyen okos, milyen értékes. A világot a saját szemüvegén keresztül látja, s az nem más, mint a matematika. Én magam is ebben a cipőben járok, jól megértjük egymást. Talál a szó! Táncolni azonban nem szeretett, nem tudott. Nos, ebben különböztünk. Szombatonként elmentünk az összejövetelbe, a bálba, ott találkoztunk. Hívtam ki a parkettre, de nehezen mozgott, aztán belejött és követte a mozdulataimat, lépéseimet a maga suta módján. Ezen aztán lehetett nagyokat kacagni. Miután jobban megtanulta a nyelvet, sokat beszélgettünk. Én elmondtam, hogyan éltünk gyermekkoromban, ő beszélt a szüleiről, barátjáról, iskoláiról. Legtöbbet mégis a matematika iránti szenvedélyéről beszélt. Szerettem hallgatni. Ameddig táncoltunk fogta a vállamat, én pedig a derekát öleltem, de nem értem át. Ó, az én elefántom[2]! Ó, az én bajnokom!
– Nagyon hiányzik, ugye? Nekem is nagyon, pedig nem ismerem, nem láthattam, nem hallhattam a hangját sohasem. A barátnőm, Katja mégis azt mondja, hogy irigyel, mert egyáltalán van apám valahol a földi világban. Ő elveszítette az édesapját. Ráomlott egy összedőlő ház az építkezésen, ahol dolgozott. Éjszaka felébredek és míg nézem a sötétséget, elképzelem, hogy itt van a szomszéd szobában vagy kint ül a konyhában, és ha majd reggel kimegyek, rám köszön és megkérdezi, mit álmodtam. Arra is sokszor gondolok, hogy egyszer mikor délután megjövök az iskolából, ő nyit ajtót, megkérdezi, hogy telt a napom és találkoztam-e érdekes emberekkel?
– Látod, anyukám, tele van a fejem vele. Ha elnyom az álom, akkor is őt látom, megjelenik előttem, alakja bizonytalan, csak kerekre tágult kék szemeit látom, amint rám merednek és hív magához. Gyere ide kékszemű, gyere, hisz’ hozzám tartozol – mondja, de amint kinyújtom felé a kezemet, eltűnik. Feleszmélve megértem, hogy apám számomra csak álmaimban, csak fantáziáimban van jelen.

snitt

(Egy évvel később)

Szekeres Sanyi most itt áll a repülőtéren, lába mellett az iszákja, és ott a várakozók tömegéből rávillan egy szempár. Megismeri az őt váró két nőt – az egyik Ina, a másik egy kék szemű nagylány. Ő lehet Benedetta. Táskáját felkapva rohan hozzájuk a tömegen keresztül. Végre előttük áll. Ina kinyújtja a kezét, megsimogatja az embere arcát.
– Baba, Baba! – suttogja elfúló hangon.
Mellettük a lány szinte elvarázsolva nézi a jelenetet, majd az ég felé lökve a karjait, felkiált:
– Tom tenger[3]! Nagy ég! Itt van hús-vér valójában ez én édesapám! Itt van az apám! Nem legenda!

 

[1] Kizil – Tuva fővárosa
[2] a hétszeres győztes címe a birkózásban
[3] tom tenger (mongol) – nagy ég

9 hónap ezelőtt 4hozzászólás

A levélváltáson kívül más kapcsolata nem volt Gyárfásnak a civil világgal, hiszen az eltávozások alkalmával csak a városba mehettek ki egy-egy fél napra. Sokáig Sanyi barátjával sem találkozott, csak tova a tízéves érettségi találkozón.
Emlékezetes találkozó volt az a tízéves…
A párhuzamos osztállyal, a humánnal együtt szervezték, ami jó ötletnek tűnt, hiszen tudott tény, hogy a humán osztály élénkebb, lezserebb emberkékből állt, mint a komolykodó reál osztálybéliek.
Gyárfás osztálytársai nagyrészt a tanügyben, iparban, kereskedelemben találtak maguknak többé-kevésbé jövedelmező állást, de igazán kiugró karrier Szekeres Sanyinak sikerült. Most jött haza Szovjet Unióból, ahol a posztgraduális képzés keretében egy évet töltött a híres Bajkonuri Űrközpontban[1]. Szűkszavú gyerek lévén nem bölcselkedett a sikereivel, meg se mondta, honnan érkezett. Bezzeg a többiek nem fogytak ki a szóból.
Virág Venci, a Gyárfás padszomszédja, nagy svádájú gyerek azzal büszkélkedett, hogy halom pénzt keres az őrző-védő ügynökségével.
– Ugye, mindenki félti az életét, vagyonát, családját. Nem csak a vállalatok kérik a szolgáltatásainkat, hanem sok magánember is. És fizetnek. Nagyon bejött a számításom, pedig az iskolában nem szerettem a számtant.
Dallos doktor fiacskája, Lexi azt mesélte nagy büszkén, hogy már három karambolt úszott meg egy-két kisebb csonttöréssel. Első autóját, egy Skoda Feliciát, amit sikeres érettségi vizsgájáért kapott, már az első nap, ahogy megkapta, összetörte, és persze saját magát is.
A portás Barta bácsi fia, Kálmán sikerrel végezte a gimnáziumot. Humán beállítottsága és a jó rajzkészség, szorgalom vezették sikerre. Tizennyolc évesen már saját kiállítása nyílt. Igaz, csak az iskolai könyvtár olvasótermében, de kiállítás. És saját! A továbblépés, továbbtanulás nem okozott gondot. A Művészeti Főiskolát is sikerrel végezte, és tervezőmérnök lett a készruha gyárban.
Eredményes évek következtek. Az általa tervezett termékek országszerte ismertek voltak, sőt külföldi szerződések vezető termékei lettek. Hamarosan megnősült és gyermekei születtek. Csupa siker. Csak éppen a festésre nem jutott ideje, hiába volt ez szíve minden vágya.
Most ott áll a nyitott üveges ajtónál. Még nem lép be. Hallgatja a bentről kiszűrődő zsivajt. Valaki észreveszi és felkiált:
– Kálmán! Itt van Káli! Gyere be, gyere, gyere!
Mind odatódulnak hozzá.  Meglepődve veszi tudomásul a zajos üdvözlést. Volt padtársa, Laci is megjelenik. Lelkesen ráznak kezet, ölelik meg egymást.
– Ülj hozzánk. Ott vagyunk az oszlop mellett. Most megint együtt vagyunk, négyen.  Pityu, aki előtted ült, és Árpi, aki én előttem.
Körbe ülték az asztalt, és kezdődött a szokásos kérdezősködés, emlékezés.
– Hallom, Árpikám zenész lettél. Szép szakma! – kezdte a társalgást Laci – Pisztonon játszottál diákkorodban a diákzenekarban. Most is trombitálsz?
– Persze. Azt szeretem a fúvósok közül. Trombita, piszton. Egy katonazenekarban zenélek. Elvégeztem egy iskolát, és miután befejeztem, alkalmaztak. Őrnagyi rangban.
– Gratulálunk! – mondták kórusban.
– Hát te, Pityu! Te mivel büszkélkedsz? – folytatta a kérdezősködést Laci, mintha ő lenne a házigazda.
– Tudjátok, hogy én szobrászatot tanultam a főiskolán – kezdte hamiskás mosollyal -, de nem folytattam, mert a traktorgyárban helyezkedtem el, mint gyártásvezető. Főiskolai végzettséget kértek, függetlenül a szaktól. Nekem megvolt. Mondták, ne kis traktor szobrokat készítsek, hanem rendes nagyokat.  Így volt!
– Most rajtad a sor Káli.
– Én is az iparba kerültem. A készruhagyárba, tervezőmérnöknek. Semmi különös.
Hogy valóban mi mindenen ment keresztül az elmúlt tíz év alatt, arról nem akart beszélni. Az magánügy, nem showtéma. Igaz, egy tízéves érettségi találkozón illik beszámolni mindenkinek, hogy „hogy s mint”, de ezt tegyék mások. Kálmán nem akart ebben részt venni. Elég volt átélni!
Most kezdjen el magyarázkodni? Úgy sem értenék.
Először csak a fogadásokon, baráti összejöveteleken ivott. Ha valamilyen alkalom adódott. Később már kereste az alkalmakat. Aztán észrevétlenül minden naposak lettek az alkalmak. Nem egyik napról a másikra, hanem lassanként, hónapok, évek alatt alakult ki a szokása, hogy mikor végzet a napi munkájával, egy pohár töménnyel öblítette le a napi robot feszültségét.
– Ó, nem vagyok én függő – mondogatta, ha szóba került az italozás –, nem vagyok én alkoholista. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Tessék, vidd vissza! Nem iszom máma! – tette még hozzá. – És holnap se, ha nem akarok.
Hiába erősítgette, hogy nem alkoholista, mégis bekövetkezett a baj. Izgága, veszekedős, sértődékeny lett amikor ivott. Belekötött mindenkibe. Elég volt egy félreértett szó, vagy gesztus, hogy megsértődjön, kiabáljon. A családja, közvetlen környezete szenvedte meg legjobban a kitöréseit. Még a feletteseivel is összeveszett ilyenkor. És másnap semmire sem emlékezett.
Mondják, hogy ha iszik, megindul. Járja a kocsmákat, vendéglőket, barátokat. Utólag, mikor említették, hogy itt látták, meg ott látták, nem hitte el.
A baj akkor következett be, mikor hosszabb autóútra kellett mennie. Korán reggel indult, s már előző nap este nem ivott egy korty alkoholt sem, legyen tiszta a volánnál. Az úton jól haladt, s ha elfáradt, ellankadt, megállt egy autós csárdánál és ivott egy dupla feketét, meg egy pohár narancslevet. Ezzel volt el egész nap. Enni csak két-három pogácsát evett. Úti célja már nem volt messze, alig úgy két-, háromórányira. Egyszerre elöntötte a hideg verejték, borzasztó gyengeség tört rá, szeme előtt nagy fekete foltok kezdtek ugrálni, mint valami denevérek.
Nagyon megijedt és lehúzott az út szélére, a motort leállította, az ablakot leengedte, és mélyeket lélegzett, remélve, hamarosan helyre jön. De nem lett jobban, sőt egyre rosszabb lett a helyzet. Semmije nem fájt, de olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, reszketett, és jöttek a denevérek tömegesen. Tudatában volt, hogy nincsenek, csak ő látja, s ez még félelmetesebbé tette az egészet.
A lenyitott ablakon át kinyújtotta a kezét, s próbált integetni, segítséget kérni. Kis idő múlva valaki észrevette. Megállt és visszatolatott.
A segítőkész autós, aki megállt az integetésére, kihívta a mentőt, bevitték a kórházba. A sofőr kolléga még azt is megtette, hogy az autót bevontatta a kórház udvarára.
Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a tüneteit alkoholmegvonás okozta. Két hetet töltött az idegosztályon, ameddig annyira helyrelábadt, hogy nyugodtan hazaengedhették.
Azóta nem vett a szájába alkoholt. Még gyógyszert se, ha az esetleg alkoholos oldat.
Régi ecsetjét, palettáját megkereste, és a maga kedvtelésére festeni kezdett.
Most erről meséljen? Még most is, ahogy visszagondol azokra a percekre, napokra kiveri homlokát a verejték. Csendesen fel is áll, elnézést kér, és elhagyja a mulatozókat …
Mindenki szép rendre beszámolt a sikereiről. Persze csak a sikerekről, a kudarcokat ügyesen elhallgatták. Csak Szekeres Sanyi nem beszélt még, de nem hagyták, hogy megússza. Kórusban biztatták, s végül ráállt.
– Velem semmi különös nem történt, és még most is a francia krémes a kedvencem, meg persze a fürjtojás aszpikban.
– Tovább, tovább! – noszogatták. – Meséld csak el miket csináltál!
– Tanultam, dolgoztam…
– Ejszen szakácsnak tanultál! – röhögött fel Dallos Lexi.
– Nem éppen, bár az se rossz – válaszolta vontatottan. – A Fizikai Kutatóintézetben dolgoztam két évig, mint kutató-laboráns, miután hazajöttem Berlinből a Humboldt Egyetemről. Utána egy évet töltöttem Bajkonurban, s most kineveztek tanársegédnek a Henry Coandă Egyetemen az aerodinamikai karra.
Nagy csend fogadta a velős beszámolót, majd kitört a taps és mindenki kiabált, sorra jöttek, hogy megrázzák a kezét, megveregessék a vállát. Még Lexi is odasündörgött hozzá.
– Jól megkaptam! Lefőztél komám! – szólott a tőle megszokott harsánysággal.

 

[1] Bajkonur a legnagyobb szovjet, illetve orosz űrközpont. Innen indították az első műholdat 1957. október 4-én (Szputnyik–1), és az első embert (Jurij Gagarin) 1961. április 12-én (Vosztok–1) a világűrbe

 

9 hónap ezelőtt 5hozzászólás

A vonat száguldott kijelölt útján, közben itt-ott megállt a nagyobb városok állomásain. Néhányan leszálltak, helyükbe mások jöttek. Az újonnan érkezettek újabb híreket hoztak. Hírmorzsákat. Ahogy újabb és újabb felszállók csatlakoztak az többi utashoz, úgy sokasodtak a hírmorzsák. Sokasodtak, növekedtek, cipónyira duzzadtak. Kibontakozott a kép, alakot öltött a történések sora.
Sanyi szomjasan itta a szavakat, melyek már rég nem voltak suttogások és egyre nagyobb hangerővel szóltak. Veszedelmes szavak. Néhány nappal ezelőtt még börtön járt volna értük, de most nyíltan kimondták, és nem rohantak be a vagonba fegyveres fogdmegek.

„Tüntetés Temesváron, a rendőrség tehetetlen, kivezényelték a katonaságot, halottak is vannak” – ilyen eseményekről beszéltek az új felszállók. Sanyi szorongva ült a helyén, alig várta, hogy hazaérjen. A faluban is csak erről beszélt mindenki, ha nem is annyira nyíltan, mint a vonaton. A hivatalos közlemények eleinte hallgattak a megmozdulásról, később pedig rendzavarásról, huligán elemek garázdálkodásáról, reakciós, imperialista, irredenta és soviniszta körökről beszéltek. A rádió, elsősorban a Magyar Rádió és a Szabad Európa Rádió napi szinten pontosan beszámolt a valódi eseményekről. Napról napra újabb és újabbak hozták izgalomba nem csak a falu lakosságát, hanem az egész világot.

Íme, a híradásokból kiragadott néhány mondat:
Tőkés László Temesvár református lelkészt megfosztották szószékétől, és el akarták távolítani a városból a rendszer elleni prédikációi miatt.
December 16-án a rendőrség egységei foganatosítani akarták Tőkés László kilakoltatását, amit a hívek és a város lakosai megakadályoztak.
A tüntetők – magyarok, románok együtt vonultak végig Temesvár utcáin és megpróbálták bevenni a pártszékházat. A rendőrség ezt vízágyúval és könnygázzal akadályozta meg.
December 17. Az összecsapások folytatódtak, elfoglalták a pártszékházat, a kivezényelt katonák éleslőszert használtak, több tüntetőt lelőttek.
December 18-án kihirdették a rendkívüli állapotot, a tüntetések más városokra is átterjedtek.
December 19-én 40 ember holtestét pedig Bukarestbe szállították, ott elhamvasztották Elena Ceaușescu parancsára.
December 20-án bekapcsolódott a tüntetésekbe a helyi munkásság, a város főterén mintegy 100 ezren tüntettek.
December 21-én Ceaușescu Bukarestben tömeggyűlést hívott össze, ami botrányba fulladt, hiába kínált minden egyes állampolgárnak fejenként 100 lejt. Ezután Bukarestben is elindultak a tüntetések.
December 22-én országossá vált és győzött a forradalom. Ceaușescut elfogták és hajnalban kivégezték.

A barátjával, Gyárfással ődöngött Szekeres Sanyi a sok izgatott ember között, mikor valaki váratlanul hátba vágta. Nem túl erősen, de csattanósan. Lexi volt a tettes, Dallos doktor fia.
– Ez aztán a meglepetés! – kiáltotta a tőle megszokott harsány hangon. – Haza hozott a forradalmi láz? Mert engem, igen!
– Te honnan kerülsz ide? – így Gyárfás.
– Máris mondom! – ölelte át két barátja vállát. – Tegnap a városban voltam, mondták a srácok, hogy készül valami és nem akartam kihagyni. Nem hiszitek el, mit éltem át!
– Mondd már!
– A barátnőmnél voltam, tudjátok, kint lakik a gyárnegyedben, egy garzonban. Hallgattuk a híreket a rádióból, elcsíptük a BBC román adását. A bukaresti eseményeket taglalták, hogy kudarcba fulladt a tömeggyűlés és hogy az országban máshol is tüntettek, hogy a hadsereg nem avatkozik be egyelőre.
– Mi is hallottunk ezekről az eseményekről.
– Mondjam tovább. Ahogy figyeljük feszült csendben a rádiót, a blokk előtt kiabálást hallunk. Két alak felemelt karral azt kiabálta, hogy testvérek, fiatalok, emberek gyertek ki a Főtérre! És ezt elismételte többször magyarul, románul.
– Kimentetek?
– Nem lehetett ellenállni a szuggesztív szavaknak. Láttuk az ablakból, hogy többen elindultak. Mi sem tétováztunk és meleg kabátot, sapkát véve, hideg szél fújt, bementünk a belvárosba. Az autóbuszok egymást követték, alig kellett pár percet várni. Máskor fél óránként közlekedett. A téren már sok ember gyűlt össze. Hangoskodás nem volt, beszédek sem, csak valami várakozás feszült az emberekben. Egyszerre felhangzott több torokból a kiáltás: „Temesvár! Veled vagyunk, Temesvár!” Az egész tér átvette a kiáltó szót és egymást átölelve kiabáltuk ütemesen.
Közben megérkeztek a gyárakból a munkások. A párház elé kordont vontak és marcona fegyveresek álltak sorfalat. A tömeg pedig egyre nőt, de semmi erőszakos tettre nem került sor, de a laktanyákból páncélozott járművek érkeztek és vízágyúval támadtak a tömegre. Sokan leestek a földre, valakinek sikerült az egyik járműre Molotov-koktélt dobnia. Bár sok kárt nem tett, a katonák elveszítették a fejüket és belelőttek a tömegbe.
– Jóságos Isten!
– Mi történt aztán?
– Mindenki menekült, futott amerre tudott. Visszakísértem a barátnőmet a lakásába és még az éjszaka hazajöttem.
– Most itt folytatod?
– Veletek együtt! Gyerünk, menjünk a kultúrházba a többiekkel!
Rengeteg ember tolongott a díszteremben mikor odaértek, még az udvarra is sokan kiszorultak. Nagy volt a zaj, mindenki egyszerre beszélt. A fiatalok egy csoportja Bandó vezetésével sorba járta az intézményeket, hivatalokat, és kidobáltak minden jelképet, iratot, képet, pártcímert, majd azt kiabálva, hogy „Mi vagyunk a nép!”, bevonultak a terembe és kezükbe vették a gyűlés irányítását. Valahonnan előkerült egy megyei küldött is, aki mondogatta, mit kell éppen szervezni, határozni, szót adni annak, aki szólni akar az emberekhez. Mire feleszméltek mind a hárman – Sanyi, Gyárfás és Lexi – be lettek választva a Forradalmi Bizottságba.
Sanyi otthagyta a bizottságot és otthon tépelődött az események különös alakulásán. Gyárfás vele hallgatott, neki is kétségei támadtak egyes dolgokat illetően, de a szabadság mámora még élt benne.
– Gyere, menjünk ki valahova, ne kuksoljunk itt a szobába! – szólott Gyárfás.
– Hova gondolod?
– A büfébe, persze! Ilyenkor mind ott van, aki nincs a gyűlésben.
Kabát, sapka és indultak. Alig léptek ki a házból, három szaladó alak közelített feléjük.
– De jó, hogy itt vagytok! Már azt hittük senki sincs a faluban – hadarta egyikük elfulladó hangon.
– Mi történt?
– Gyertek velünk gyorsan, útközben elmondom.
– Mondjad most, ha azt akarod, hogy veletek menjünk!
– A néptanácshoz telefonáltak, hogy a vonattal gyanús idegenek érkeznek. Biztosan terroristák. A jegycsípő figyelt fel rájuk és szólt egy társának, aki telefonált a másik állomásról – magyarázta egyikük.
– Siessünk, mindjárt itt a vonat! – sürgette a társait egy másik.
Erre Gyárfás is megindult, Sanyi csak kocogott utánuk a saját tempójában. Közel volt az állomás hamarosan odaértek, s megálltak a peronon várva a vonatot. Megjött, hirtelen kibukkanva a ködből.
Figyelték, lesték a leszállókat, de csak két fekete ruhás személy szállt le. Az állomásfőnök rokonai voltak, akiket rögtön betessékelt az irodájába.
– Szerencsénk, hogy nem a terroristák voltak, mert mit is csináltunk volna, hiszen még egy parittyánk sincs, mint Dávidnak – jegyezte meg Sanyi találóan.
Az utcán kurjongató, éneklő embertömeg masírozott és kihallatszott egy új hang, egy új dallamfoszlány, mely egy corrida[1] hangulatát idézte:
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”[2]
– Mi történt? – kérdezték meglepődve, de egyben reménykedve is, hogy úgy igaz, ahogy gondolják.
– Megszökött Ceușescu, elmenekült!
„Ole, ole, Ceușescu nu mai e!”
A friss események és a közelgő Karácsony reménnyel töltötte el a szíveket. Az elnök házaspár kivégzésének brutalitását enyhítette az ünnep szentsége. Gyárfás reggel a megszokott mozdulattal bekapcsolta a tévét és nagyot kiáltott, majd a telefonhoz ugrott és hívta a barátját:
– Hoppá fel! Ébresztő! Kapcsold be gyorsan a televíziót!
A nagy izgalom oka pedig nem más volt, mint hogy eddigelé sohasem látott felírat jelent meg a román televízió képernyőjén.
Kellemes ünnepeket! – így magyarul …
– Mit szólsz?  – lelkendezett. – Gréti sírva fakadt, mikor meglátta.
– Látom én is. Megindító. Csak ne félnék, hogy előbb utóbb a visszájára fordul.
Volt igazság a Sanyi megjegyzésében, kétkedésében. A gyűlölet keltés úgy elharapózott, olyan méreteket öltött, hogy komolyan aggódtak, akik hallották egy máramarosi pópa gyűlölködő beszédét!  Eleinte alattomban terjedt és midig a többségi nemzet részéről nyilvánult meg. Amikor pedig az új államelnök szájából elhangzott a szeparatizmus szó, világossá vált a képlet. Egyik napról a másikra oda lett a nagy barátság, testvériség. Napirenden történtek incidensek, verekedések magyarok és románok között. Nem volt ezekben rendszer, de mégis felmerült a valamilyen akarattal, céllal gerjesztett ellentétek gyanúja.

[1] corrida (spanyol) – bikaviadal
[2] Ole, ole, Ceușescu nu mai e!” (román) – Olé, olé, Ceușescu nincs többé!

9 hónap ezelőtt 2hozzászólás

 

Gréti, az otthon hagyott kedves az a piros hajszalagos kislány volt, akit még az elemi iskolában ismert meg. A középiskolai évek alatt sokszor összefutottak egymással az udvaron, a folyosón vagy az önképzőkörön. A szüleit is ismerte. Tudta, hogy mindketten a cukorgyárban dolgoznak és a vízi sportok szerelmesei – evezés, úszás. A leányukat már akkor megtanították úszni, mikor még járni alig tudott, és evezőt is nagyon hamar adtak a kezébe. Mégis kamaszkorában átpártolt a szertornára, otthagyva a vizet hobbysportnak. Gréti így tagja lett az iskolai torna csapatnak. Egy tornaterembe jártak, persze a lányoknak külön szerek álltak a rendelkezésükre a terem egy külön részén. Amíg ők a gerendán egyensúlyoztak, a fiúk a lólengést gyakorolták, és ameddig a fiúk a gyűrűt gyötörték, a lányok a felemás korláton ügyeskedtek. Gréti bár nagyon jó volt a talajon, az igazi kedvencének a felemás korlát bizonyult. Ha ezen a szeren gyakorolt, népes nézőközönség gyűlt köré. Gyárfás is ott csodálta lány merész elemeit. Minden mozdulata magbiztos volt, mégis megtörtént a baj. Gyárfás megdöbbenve látta, amint kicsúszik a korlát rúdja a lány szorításából. A fiú már ugrott is gondolkozás nélkül, s a szerről lerepülő tornász telibe találta. Mindketten a padlóra csapódtak, de az ütközés lefékezte az esést. Gyárfás hamar felpattant, megrázta magát, s rohant a pár méterre onnét, a parkettán fekvő lányhoz.
– Megvan mindened? – hajolt felé.
– Segíts felállni!
Nyögve, nagy nehezen talpra állt, Gyárfás pedig betámogatta az öltözőbe és rábízta a továbbiakban az edzőre, a tornatanárnőre.
– Köszönjük a segítséget! – bocsátotta útjára a fiút.
– Gyárfás, állj meg! – kiáltott utána Gréti. – Gyere ide! Köszönöm, hogy elém ugrottál és így kifogtad a zuhanásomat. Enélkül ripityára tört volna minden csontom.
Ezzel megfogta Gyárfás fejét lehúzta magához és hosszan megcsókolta.
– Na, most mehetsz! – engedte el a fiút, aki szédelegve hagyta el az öltözőt.
Gréti egy jó ideig nem mutatkozott az edzőteremben. Mikor úgy három hét múltán megjelent, nagy lelkesedéssel fogadták, és különösen Gyárfás.
– Jó, hogy újra látlak! – köszöntötte.
– Láthatsz, de el nem jöttél, hogy meglátogass, amíg az ágyat nyomtam!
– Mentem volna, hisz éjjel-nappal az eszemben jártál, de nem tudtam, hol laksz.
– Lárifári! Megkérdezhetted volna a tanárnőt.
– De hát, mit gondolt volna!
– Téged érdekel?
– Nem, de téged?
– Engem sem, te buta! – borzolta össze a fiú haját, mire az megölelte és viszonozta a három hete kapott csókot.
Edzés után megbeszélték, hogy másnap a könyvtárban találkoznak.
– Négytől ott vagyok – szólt Gréti biztatóan.
– Ott leszek!
Pontosan érkezett, de a lány már ott ült az egyik asztalnál könyvekkel körülbástyázva. Gyárfás leült mellé egy nyikorgó székre, mire Gréti megcsóválta a fejét és az ujját a szájára téve jelezte, hogy „csend legyen!”
– Menjünk ki – súgta Gyárfás válaszul –, sétáljunk egyet. Tedd be a táskádat a megőrzőbe és gyere. A könyvtár hatig nyitva tart, addigra visszajövünk.
Körbejárták a Főteret kétszer, kicsit üldögéltek az egyik padon, nézték a délutáni forgatagot. Gyárfás egyszer csak felugrott
– Várj egy percet, rögtön jövök! – szólott hirtelen, s átfutott a járdán.
Kisvártatva egy szál piros rózsával jelent meg.
– Nézd, hoztam neked egy szál virágot. Tessék. Vörös rózsa. Tudod, minek a jelképe a vörös rózsa? Látom a szemeden, hogy tudod.
– Kedves vagy, köszönöm. Nézd, indul a korzó ott a másik oldalon.
Valóban kezdett benépesülni a tér egyik oldala. Ma van a délutáni kimenője a városban szolgáló cselédlányoknak. Hamarosan megtelik a „híres vásárhelyi promenád”. Összefogózkodva sétálnak kényeskedve le-fel a széles járdán. Ilyenkor a térnek ezt az oldalát ők uralják. A másik oldalon a város polgárai korzóznak. Nem keverednek.
– Nézd, milyen aranyosak a hagyományos, eredeti ruháikban – lelkendezett Gréti.
A Főtér padjai közben megteltek érdeklődő, nézelődő emberekkel, akiket a látványosság vonzott ide.
Minden falunak saját jellegzetes viselete van. Azok az apró ráncokba szedett, tarka mintás szoknyában, a fersingben[1] sétáló lányok – székiek. Megismerni a csíki, gyergyói, kalotaszegi vagy barcasági lányokat. Hagyományosan a gyergyói viselet szerint a rokolya (szoknya) csíkos szőttes. A kalotaszegiek piros mellényben, fehér szoknyában, zöld kötényben, piros csizmában, és fejükön piros pártában sétálnak nyolcan, tízen összefogózva. Azok a lányok, akik a hajukat két fonatban leeresztve viselik meggyszín vagy veres hajkötővel lekötve, s lábukon kordován csizma díszeleg, azok a barcaságiak. A csíki másképp néz ki: a rokolya (szoknya) színes csíkozású háziszőttesből készül, hozzá keskenyebb csíkozású, vagy gyolcsból lerakott kötényt hordanak, és karcsú, rövid mellényt a rokolya csíkos anyagából.
Miután kibámészkodták magukat, leültek a sarki cukrászdában egy süteményre.
– Sokan már városi ruhát vettek magukra. Milyen kár! – sóhajtott Gréti. – Lassan kihal ez a szép szokás…
– De hol van a rózsád?
– Jaj, ott maradt a ligeti padon!

[1] fersing – felső gyolcsszoknya, rokolya

9 hónap ezelőtt 2hozzászólás

 

 

Szép gimnáziumi éveik véget értek, Gyárfás nem követte barátját a továbbtanulásban, inkább beállt akrobatának az éppen náluk időző cirkuszhoz. Mire azonban belelendült volna a cirkuszi életbe, megkapta a katonai behívóját. Egykedvűen fogatta, később pedig magát a bakaéletet vidám szívvel csinálta végig. Gunyoros hangvételű leveleket írt a barátjának, melyekben beszámolt a kiképzés, a kaszárnya világának ferdeségeiről.

„Ma lőgyakorlaton voltunk, én ötből ötöt a céltábla közepébe találtam és megdicsértek, kaptam ebédre dupla adag bablevest. Viorel, egyik társuk jól megijesztette a tiszteket, mikor mutatta, hogy csütörtököt mondott a pisztoly, amivel lőnie kellett volna. ’Nem működik!’ mondta a tisztek felé fordulva, közben húzogatta a ravaszt. ’Fedezékbe!’ rikoltotta az őrmester és kicsavarta a fiú kezéből a fegyvert. Így mulatunk mi itt!”

A szabadidő eltöltésében a levélírás előkelő helyet foglalt el. Nem csak a barátjának, hanem természetesen az otthon hagyott kedvesnek is mentek a levelek. Persze ezek hangvétele egészen más volt, mint azok, melyeket Sanyinak írogatott. Ezekben rózsakertről, csicsergő madarakról, csobogó patakról és más hasonló romantikus gondolatokról volt szó.
A szigorú és igazságtalan őrmester meglágyult iránta, mikor a napi cigaretta adagját neki adta. A maga módján fejezte ki a háláját a sarzsi[1], rákiabált Gyárfásra.
– Katona! Megengedhetetlen dolog a feljebbvalót lekenyerezni! Ez függelemsértés! Jelentkezzen konyhai szolgálatra.
Ez azt jelentette, hogy ameddig a többiek a gyakorlótéren izzadtak, ő a konyhában izzadt, de nem kellett kúszni, mászni, futólépést gyakorolni teljes menetfelszerelésben. Emellett pedig lehetett a készülő ételekből egy-két falatot bekapni, még abból is, ami a tisztek asztalára kerül, ez pedig, bizony más volt, mint a legénységi koszt. Egy hónapig tartott ez a jóvilág, utána vissza kellett térni a kiképzés folytatásához. A kapcsolat a harapós őrmesterrel azért továbbra is megmaradt. Gyárfás hordta neki a dohányt, ő pedig morgott, kiabált, lehozta az égből a gyalogosok istenét, és közben elküldte a fiút autóvezetői tanfolyamra.
Gyárfás kihasználta a lehetőséget, hogy a sofőrködés mellett kitanulja a motorszerelői szakmát. Szorgalmasan tanult, és bár csak a hadseregre érvényes, de gépjárművezetői engedélyt szerezett minden fajta földön járó járműre – a motorkerékpártól az autóbuszon át a tankig.
Szorgalma jutalmául őrvezetői sávot varrhatott a parolijára[2]. És ez már valami katonáéknál! Már nem közlegény, most már a rang nélküli bakák előre szalutálnak neki, és a neve mellé odaírhatja az „örv.” szócskát.
Otthonról hozott nyugalmát és türelmét itt is megőrizte, amiért kedvelték a társai az egy hadnagyot kivéve, aki a garázs egységparancsnoka volt. Valamiért a tiszt állandóan belekötött, kifogásolt mindent, amit a fiú csinált.
– Hogy fogod azt a franciakulcsot? Nem hegedűvonó az!
Máskor azért kiabált, hogy rossz irányba húzza a csavart.
– Jegyezd meg, minden csavar, minden zár balra nyílik, jobbra zár!
Különösebben nem érdekelte, nem zavarta a hadnagy kötözködése, de azért, ha tehette igyekezett magát távol tartania tőle. Végezte a dolgát és közben tanult, hogy a motorok, gépek minden csínját-bínját megismerje – „szív, sűrít, robban, kipufog”.
Arra számított, hogy hasznát veszi mindennek majd a civil életben.
A legutóbbi „cigarettaosztás” alkalmával az őrmester megjegyezte, hogy úgy tudja hadnagy a műhelyparancsnok.
– Nehéz ember – sóhajtotta Gyárfás.
– Őrvezető! – kapta fel a fejét az őrmester. – A katona helytáll, nem panaszkodik!
Ezzel faképnél hagyta a meglepődött Gyárfást.
A műhelyben megfeszített munka folyt, a hadnagy idegesen dirigált, kétszer is felsepertette a műhelyt. Inspekciót vártak. Jött is, egész csapat magasrangú tiszt. Benéztek a műhely csarnokába és fordultak is, mentek tovább, ki tudja, milyen célok irányába. Minden esetre itt nem időztek, ami megnyugtatta a hadnagyot.
– Munkára emberek! Ne tátsák a szájukat! – kiáltotta, de nem volt harag a hangjában.
Alig mentek el, megjelent egy repülőszázados. Motorszerelésben járatos katonát keresett repülőtéri karbantartónak. Végigsétált a szorgoskodó katonák között. A hadnagy hagyta, csak figyelte, mi sül ki ebből. Végül rámutatott Gyárfásra.
– Ezt viszem!
Csak így, mintha egy tárgy lenne! A fiú nagyon rossz néven vette, de nem volt mit tenni, parancs az parancs!
– Őrvezető, kövessen!
Ettől a perctől kezdve a repülőtéren kapott beosztást. A századosról kiderült, hogy nem is olyan vad, emberevő, mint ahogy az első pillanatban mutatkozott. Gyárfást hagyta dolgozni, aki nagy odaadással végezte az itteni munkát. Elkápráztatták a modern felszerelések, motorok, gépek. Hamarosan jártasságot szerzett a használatukban. Régi vágya, hogy repülőgépre kerüljön azonban nem teljesült. Leszereléséig csak szárazföldi feladatokat kapott.
Leszerelése után könnyen kapott állást gépészi szakértelmének köszönhetően. A hadseregnél megszerzett jogosítványát, mely mindenfajta földi járműre érvényes, elismertette a hivatalban, így nem volt akadálya, hogy az autóbusz vállalat alkalmazza. Ott is maradt évekig …

 

 

 

[1] sarzsi – alsó legénységi rendfokozatok egyikét viselő katona
[2] Paroli – Katonai jelzés az egyenruha hajtókáján

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!