dr Bige Szabolcs- Szerző
Vezetéknév
dr
Keresztnév
Bige Szabolcs-
Ország
Hungary
Vezetéknév
dr
Keresztnév
Bige Szabolcs-
Ország
Hungary
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!
4 nap ezelőtt 2hozzászólás

 

A bérlőnk, Áron bácsi családjához először a nyári vakációban vittek el szüleim. Később édesapám tanácsára a közelgő háború fenyegetése elől mindenestől kiköltöztünk a tanyára. Kutyástól-macskástól – ahogy tréfásan mondtuk. Csak amíg elcsitulnak a dolgok – mondogatták a nagyok. Sok év lett belőle.

Első látogatásom viharosra sikerült. Eleinte nagyon tetszett minden. A kert, a hatalmas diófa, a nagyfiúk, Áron bácsi fiai. Őket csodálva mentem mindig, mindenhova utánuk. A szőlőbe, a boltba, a mezőre, egyszer még a kocsmába is.

A tanya maga dombok között húzódott meg, a falutól jó órányi járásra. Ennyit kellett gyalogolni akkor is, ha boltba, vagy máshova akart menni az ember. Például a kocsmába vasárnap. Én még oda is elkísértem Kálmánt és Imrét, akik már akkorák voltak, hogy járhattak a lányokhoz és egyedül a kocsmába is. Kálmán jövő évre várta a behívóját, Imre egy évvel kisebb volt nála. Velünk jött még Vencel is innen a faluból, Kálmán cimborája, együtt lesznek regruták.

Támasztották a pultot és pálinkát rendeltek. Kis féldecis üvegecskékben szolgálta fel a csapos. Ügyes találmány volt az a nyakas, mércés üvegecske – nem lehetett vele csalni, mert nagyon látszott, ha kevesebbet töltöttek bele, mint ötven köbcenti.
– Kérsz te is? – kérdezték.
Bólogattam, hogy igen. Kacagták, s intettek a csaposnak, töltsön nekem is egy stampedlis pohárba baracklikőrt. Belekóstoltam, s finomnak találtam, be is húztam az egészet.
– Kérsz még? – kérdezte Imre kacagva.
Kértem.
A vége az lett, hogy hazafelé nem sikerült a keréknyomon egyenesen mennem. Otthon aztán a két fiú nagy szidást kapott, engem pedig lefektettek a kanapéra. Késő este ébredtem fel, de még akkor is kóválygott a fejem.

Nem ez volt azonban az egyedüli kalandom ebben az otthonitól teljesen elütő környezetben. Sokat csatangoltam a kertben, a zöldséges ágyások között, és megkóstoltam minden növényt, ami ott termett. A hagymaszárat, murkot-petrezselymet, karalábét, borsót (finom édes volt!), a tejes paszulyt. Na, ez utóbbi nem volt jóízű, sőt olyan hascsikarást kaptam tőle, hogy már éppen le akartak vinni a faluba a javasasszonyhoz, mikor egy nagy hasmarssal kiürült a méreg.

Másik hőstettem az volt, mikor levertem az istállóban a fecskefészket. Kaptam is Kámántól olyan verést, hogy máig sem felejtem el. Elkapott és istenesen elfenekelt, s közben mind azt mondogatta: „Nem bántjuk a fecskéket, nem verjük le a fészküket!” Utána három napig csak hason fekve tudtam aludni.

Azért jól telt az a nyár. Mikor szüleim értem jöttek kérdezték, volt-e valami gond, mondtam, semmi. Áron bácsiék se szóltak ellenem.

Ősszel kezdődött az iskola, de nem sokáig élvezhettem a többi tanuló társaságát, s bölcselkedhettem a nyári hőstetteimmel. Alig hullott le az első hó, mi kiköltöztünk Áron bácsihoz. Közeledett a front, és szüleim biztonságosabbnak gondolták a tanyát a városnál.

Behurcolkodtunk a tisztaszobába vagy, ahogy mondták az első házba. Kálmánnak és Imrének közös szobája volt a konyha mellett. Áron bácsi és Jula nén’ a konyhában aludtak. Apa, Bónis Bedő értett mindenféle géphez, masinához, otthon a gépgyártó üzemben dolgozott. Ott vágta le a gép két ujját. Mondják, hogy minden rosszban van valami jó, s ez nála is így lett, mert testi hibája miatt nem vitték el katonának. Lent a faluban a gazdák örömmel fogadták a „gépész” urat. Minden házban volt valami masina, gépezet, ami bizony gyakran meghibásodott. Apa ilyenkor menten ott termet és megjavította, szinte szólni sem kellett, valahogy megérezte, hogy szükség van az ügyes kezeire.

Ezt persze csak én képzeltem így, mert igazság szerint, üzentek érte, legtöbbször egy gyorslábú gyermek által.
– Itthon van a gépész úr? – állított be köszönés nélkül Simon Jóska barátom a faluból.
– Köszönni nem kell? – dörrent Jula nén’ hangja a konyha felől.
– Jóóó napot kívánok! – nyújtotta a szót Jóska.
– Adjon Isten! Mi járatban vagy?
– Édesapám azt üzeni a gépész úrnak, hogy a szecskavágó nem vág és …
– Megmondom neki, ha előkerül.
Ezzel Jóska barátom elvágtatott, s apa, amikor hazajött, vette a szerszámos ládáját és lebiciklizett a faluba.

…folytatás következik

 

 

3 hét ezelőtt 4hozzászólás

 

„… mássz le a toronyból, és kezdd el élni az életed…” (Gilbert)

 Mint most is. Már egy éve ülök a kerekesszékben, és hogy átkoztam azt a percet, amikor felültem arra a motorra, amit sikeres érettségi vizsgámra kaptam Svédországban élő nagybátyámtól.

Még ’56-ban ment ki, s gazdag ember lett belőle. Valamilyen feltaláló. Itthon is mondták, hogy „műszaki zseni”, de nem sokra ment vele. Pénzt nem, csak irigyeket szerzett magának. Ő küldte a motorbiciklit. Ott kint kifizette, s itthon a kereskedő ideadta. Apám hazatolta – ráülni nem mert – és beállította a kapualjba. Kérdeztem kié, mikor megláttam, de azt válaszolta, csak megőrzésre hozta el. János bácsi majd érte jön, mert ezzel akar furikázni, ha hazalátogat. Elhittem. Annál nagyobb lett aztán a meglepetésem s örömöm, amikor a vizsga után megtudtam, hogy az enyém (!)

Le sem vettem az ünneplőmet, amiben vizsgázni voltam, kinyitottam a nagykaput, berúgtam a motort, felpattantam a nyeregbe, gázt adtam, és …

És három hét múlva tértem magamhoz a kórházban.

Az történt, hogy teljes gázzal kivágódtam a nyitott kapun egyenesen az utcán közlekedő sárga villamosnak.

Kéthónapos kezelés után ültettek be a kerekesszékbe először és mondták, ez fog ide-oda vinni, nem a lábaim. Erre a kijelentésre elájultam, de életre injekcióztak.

Ez van most, azaz volt, mert rájöttem az éjszaka, nem tudok változtatni a dolgokon, inkább nekem kell megváltoznom. Belülről. Eszembe idéztem milyen jókat beszélgettünk mindig Mikivel, a szomszéd fiúval, aki nálam két évvel nagyobb, de soha nem szégyellt velem, a kisebbel barátkozni. Az is eszembe jutott, hogy mennyire szerettem sakkozni, s azt most is tudnék, meg milyen erősek a karjaim – tudok majd akár úszni is. Ott van a számítógép is, majd megtanulom használni, eddig nem izgatott, de most majd!

Meg még sok egyéb dolog is megjárta az eszemet, mi mindent tudok majd elvégezni, amihez nincs szükségem a két lábamra. Reggel mondtam is a nővérkének, hogy felkészültem a hazamenetelre. Délután már otthon gyakoroltam a kerekezést az ebédlőasztal körül. Este áthívattam a barátomat, Mikit. Őszinte öröm terült el az arcán, amint meglátott. A régi szokás szerint kezelt le velem.

Késő éjszakáig beszélgettünk. Felemlegettük az együtt töltött nyarakat, vakációkat, hitványkodásainkat, ismerősöket – fiúkat, de főleg lányokat. Végül anyukám szakította félbe a nagy beszélgetést.
“Mit tudtok annyit beszélni?” – kérdezte.
„A múltról beszélgettünk, Margit néni.” – válaszolta Miki.
„Jól van fiúk, de mára már elég!”

Még sokáig méláztam azokon a dolgokon, amiket felemlegettünk – fiatal létemben is mennyi emlékezni való van a múltamban!

  S mire való a múltunk?

  Hogy elmondjuk egymásnak.

3 hét ezelőtt 4hozzászólás

 

(csak egy hangulat boldogult ifjúkoromból)

Az iskolában mindig meséltem a lyukasórákon.
Mint osztályfelelőst engem szidtak a tanárok, ha ilyenkor zajongott az osztály. Kitaláltam, hogy ha érdekes dolgokat mesélek nekik, csendben maradnak. Felültem az első padra és szembe fordulva a fiúkkal, elbeszéltem, miket olvastam az utóbbi időben. Otthon sokat olvastam, mindent, ami csak a kezembe került. Jókai és Mikszáthtól az olcsó filléres kalandregényekig mindent. Osztálytársaim szerették hallgatni, ahogy az olvasmányaimról meséltem.
A tanárok jónéven vették, hogy nem ricsajoznak a gyerekek.

Egyik alkalommal, amikor bejött az osztályfőnök, éppen a Lőcsei fehérasszonyt meséltem. Bíztatott, hogy folytassam, ő is szívesen hallgatja. (Lőcse később, évtizedek múlva is elém jött, vagy én mentem hozzá, de nem fogadott tárt karokkal. Nem kaptam szobát a szállodában mivel magyarul szóltam!)

Miután bevált a módszerem, másik osztályból is felkértek a lyukasóra „levezetésére”.

A két évvel alattunk járó osztályt ránk bízták, mint a nagyobb, tapasztaltabb diákokra. Mindenki választott magának egy társat. „Fiaim” – így hívtuk őket. Nekem is volt egy „fiam”, Palika. Okos, jól nevelt gyerek volt, érzékeny, visszahúzódó. Mindig félt, hogy lenézik, csúfolják a vastag lencséjű szemüvege miatt. Ebben kellett segítenem neki és mondhatom, sikerült az önbizalmát helyre rázni – érettségi vizsga után a mérnöki karra jelentkezett és kitűnővel végezte el.

Nos, ez az osztály, a „fiaink” osztálya megkért – tanáraik bíztatására -, tartanék nekik is „lyukasórát”. Hízelgett a hiúságomnak, s elvállaltam szíves örömest. Lévén két évvel kisebbek, nekik inkább kalandos történeteket mesélgettem, s ők áhítatosan hallgatták Tuskólábú és társai hajmeresztő kalandjait. Alig várták a következő lyukasórát.

Aztán, betévedt az irodalomtanár.
Egyik kedvelt tanárunk volt, JP -nek, „Janus Pannoniusnak” neveztük háta mögött. Érdekes, mozgalmas órákat tartott, aktív részvételre sarkalva a diákokat. Mai szóhasználattal interaktív órának mondanánk. Tény, hogy rajongtunk érte, minden szaván csüngtünk. Mikor bejött az osztályba, csodálkozva körülnézett, látva, hogy nincs bent tanár és mégis csöndben ülnek a nebulók, megállt az ajtóban.
Ijedten leugrottam a padról, ahonnan szónokoltam
– Mi van itt? – kérdezte.
– Szabolcs mesél. Olyan érdekes! – kiabálták kórusban. – Tessék meghallgatni.
– Folytasd! – intett felém.
A biztatástól felbuzdulva tovább folytattam a mesélést Pipacsról, a fenegyerekről. JP szó nélkül végighallgatta a történetet, csak az elhangzása után szólalt meg.
– Ennél azért értelmesebb történetet vártam tőled!
Ez volt az utolsó alkalom, hogy közönség előtt meséltem az olvasmányaimról.

4 hónap ezelőtt 2hozzászólás

 

– Halló! Igen én vagyok, Kati.
– Nem, kedvesem, nem mentem és nem is megyek vissza. Nincs hova. Elváltunk. Kész. Már meg is nősült. A gyerek hol itt, hol ott.
– Hogy hogyan jutottunk idáig? Tudod, milyen mindent elsöprő nagy szerelem volt a miénk. Úgy éltünk, mint a mesében, és dacoltunk a világgal, mindenkivel. Anyámék tiltottak, anyósék nem fogadtak. Nem törődtünk velük. Ott voltunk mi magunknak, és ez elég volt. Mi ketten egyek voltunk. Úgy is hívtak Katisanyi.
– Lassan, lassan csak rendbe jöttünk a környezetünkkel. A család is megbékélt – úgy ahogy. Megszületett a gyermek, Sanyika.  Ez is segített békességre jutni a családdal. Szóval anyámékkal, mert az anyósék közben kivándoroltak Ausztráliába. Jó messzire elmentek – hál ’Istennek. Én bizony akkor nem bántam, hogy nem látom őket nap, mint nap.
– Hogy miért mentek el? Nehéz volt itthon élni. Pénz még hagyján, az lett volna, de vásárolni nem volt mit. Az üzletek pangtak az ürességtől. Született is egy tréfás versike, „kínai” módra: kint sincs semmi, bent sincs semmi, csönd csüng, bolt pang”.
A szomorú az, hogy így volt igaz.
– Három gyermeküket hagyták itt meg az unokájukat. A legkisebb még gimnazista, a két nagyobb: a férjem és a bátyja dolgoztak. Szerencsére én is. Megéltünk. Nem bántom én őket. Ők tudják, mit, miért?
– Persze, mondták, az unokájukért rajongtak. Küldtek is neki csomagot minden ünnepre: névnapra, születésnapra, Karácsonyra. Édességet, ruhaneműt, cipőt, nekünk meg olcsó kávét.
– Hogy én mindennel elégedetlen vagyok? Hogy nekem soha semmi nem tetszik? Leteszem, ha így mondod.
– Jó, jó! Nem sértődtem meg, különösen, ha te fizeted a telefont.
– Évekig nem volt egymással bajunk. Most utólag visszagondolva, voltak apró figyelmeztető jelek, de hol van az a szerelmes asszony, aki a disszonáns hangokat meghallja?
– Mit kérdeztél? A disszonáns jelenségeket kérdezed? Csak olyan apróságok, hogy esténkén megjegyzi, ne egyek annyit, mert súlyfölöslegem van. Ilyen finoman. Szóval szerinte kövér voltam az ötvenöt kilómmal. Vagy, most nincs pénzünk új tavaszi kabátra, de neki kell egy pár márkás cipő. Vagy a legdurvább, hogy vegyek magamra nadrágot, ne lássa a vastag bokámat.
– Tudom, tudom, ezek mind apróságok. De ha mindennap megkapod a cinizmus adagodat, lassan megmérgez. Nem unod még? Leteszem, ha unod.
– Rendben. Folytatom. Sokat dolgozott Sándor, én is három műszakban. Ha délutános voltam, átjött anyám. Nem volt más választás, nem maradhatott egyedül a gyerek, de morgolódás fogadott, mikor éjszaka hazaértem. Hogy anyám ezt, mondta, hogy azt mondta, hogy ezt tette, meg azt tette. Kezdte kifogásolni az ételt, amit főztem, a lakást, hogy nincs rendesen kitakarítva. Szóval napról napra kiállhatatlanabb lett.
– Érted? Az én nagy szerelmem, akiért annyit tűrtem, csak kifogásol, kritizál. Nem bírtam már tovább. Kikészültem.
– Miért nem hagytam ott? Mert ő hagyott ott! Lelépett. Titokban beadta a kivándorlási kérelmét, és egyik nap bejelentette, hogy utazik. Nélkülem. A gyerekért visszajön, ha beilleszkedett. A szülei már állást is szereztek neki. Várják a cégnél. A nyolcvankilences változás után könnyebb volt a kivándorlási engedélyt megszerezni. Csak pénz kellett hozzá, azt pedig küldték anyósék. Csak neki! Csak neki…
– Ne sírjak, mondod. Nagyon fáj az aljassága!
– Később mi lett? Fél év múlva jöttek az iratok, hogy befogadják a fiúnkat. Az én fiamat! Három napig dühöngtem, aztán aláírtam a beleegyező nyilatkozatot.
– Hogy még van valami, amit nem mondtam el? Nehéz elmondani, de az elején már céloztam rá. Miután a fiam, Sanyika kiment, jött egy hivatalos írás. Ajánlva, térti-vevénnyel. Aláírtam, átvettem. Az állt benne, hogy távollétemben kimondták a válást. Aláírásommal tudomásul vettem, fellebbezésnek helye nincs.
– És … és! Ne sürgess! Most jön a bunkó. Volt még itthonról egy titkos kapcsolata, és a hölgy is kiment Ausztráliába. Vasárnap esküdtek…

 

 

 

 

5 hónap ezelőtt 6hozzászólás

 

Gyermeki lelkemben mély nyomot hagyott a háború – a II. Világháború. A hosszú évek során sikerült elásni, tudatom mélyére száműzni a bomba sivításának hangját, az óvóhelyek rettenetét, a lebombázott házak képét.

És most előjöttek!

Álmaimban, de ébrenlétben is – hallom a becsapódó bomba robaját, a vadászgépek géppuskájának kattogását, csontjaimban érzem a föld remegését. Újra élem a rettegést, amikor édesapám az éjszaka közepén kivett az ágyból, hogy meneküljünk ki a házból. A kert végében a sövény tövében húztuk meg magunkat. Hogy mit védett az a sövény, nem gondoltuk meg, de adott egy kis biztonság érzést. Aztán a közelben becsapott a bomba és örülhettünk, hogy nem talált el!

Jól emlékszem egy bizonyos reggelre. Apuka és Imre bátyám mindig együtt indultak reggelenként. Apuka az irodába és Imre a Közkórházba, ahol cselédkönyves gyakorlatát végezte. Siettette Apukát, nem akart lekésni az átadásról. Ilyenkor az inspekciósok beszámoltak a betegekről, hogy mi minden történt az éjszaka folyamán. Ezeken az úgy nevezett átadásokon jelen volt mindenki, akinek csak köze volt a betegekhez – a főorvostól a gyakornokig, a főnővértől az osztályos nővérig. Nem szabadott hiányozni. Szóval Imre türelmetlenkedett, de Apuka nyugtatta, mondván, „csak öt perc türelmed legyen, ameddig megiszom a kávémat!” Végül elindultak, s mikor az Elmegyógyintézethez érkeztek – köznyelven bolondok házának nevezték, vagy a színe miatt sárgaháznak, homlokzatán, ott díszelgett a felírat, hogy Saluti et Solatio Aegrorum – gyógyulás és vigasztalás a szenvedőknek -, szóval, amint ide értek, megszólaltak a szirénák, légiriadó! Óvóhelyet rendeztek be az elmekórház alagsorában, külön a betegek és személyzet részére és külön az idegenek, az utcáról betérők részére. Ide mentek be az óvóhely parancsnok irányítása szerint. Ott szorongtak a többi beterelt emberrel közel félórát, akkor lefújták a légiriadót és folytatták az utat.

Amint a Közkórház közelébe érkeztek, vették döbbenten észre, hogy találatot kapott. Az épület egyik szárnyából csak romhalmaz maradt. A félbeszakadt kórtermek közszemlére tették megmaradt belsőjüket. A műtő fala is leomlott, látni lehetett a törmelékkel borított műtőasztalt és a mennyezetről leszakadt lámpát.

Az a pár perc késés mentette meg az életüket, különben ők is a romok alá kerültek volna …

A kertben és kint a határban a bombatölcsérek, akkorák, mint egy kisebb tó, mikor megtelnek eső és talajvízzel, még sokáig, évekig emlékeztetnek az átélt félelmekre.

És a csontsovány, rongyos, hazatérő hadifogjok alakja máig kísért …

9 hónap ezelőtt 7hozzászólás

 

Dr. Kristin Lems, National Louis University, Chicago tanulmánya (Akadémiai levelek – 2021)                                      Fordította: Bige Szabolcs Csaba

 

Akár konyhai rádión, akár fülhallgatón keresztül halljuk séta vagy kocogás közben vagy Bluetooth-on az autóban, akár szabadtéri fesztiválon, kulcsfontosságú szertartásokon vagy szórakoztató muzsikaként a fogorvosi rendelőben, a zene életünkben alapvetően jelen van.  Egyéni és csoportos kulturális identitásunk sarokköve, és nem más, mint egy nagyhatalom!

A zenével kapcsolatos kutatások minden tudományágat átfognak, mert a zene az élet minden területét érinti. A zene üdvözítő hatásait méltató tanulmányok nemcsak a zenepedagógusi szakirodalomban találhatók, hanem a pszichológia, a beszéd és hallás, a gyermekfejlődés, az idegtudomány és egyre inkább az egészség-, ill. wellness, az öregedés, rehabilitáció és gyógyítás területén is.

Mivel elsősorban a nyelv és az írásbeliség területére fókuszálok, a zene pozitív hatásait kutatom az olvasás, írás és nyelvtanulás szempontjából – és ebből nincs hiány. Ebben a rövid Akadémia cikkben „hivatkozásokkal” szeretnék tisztelegni e nagyszerű Szuperhatalom előtt, amely – amint azt a legutóbbi „Soul” animációs film is tanúsítja – sokak számára értelmet ad az életnek.

Minden emberi kultúrában benne van zene, és ez mindig is így volt. Valójában úgy tűnik, hogy a zene megelőzte a homo sapiens megjelenését! Fuvolákat találtak a neandervölgyi barlangok tábortüzei körül. A nemzedékről nemzedékre szóbeli közvetítéssel öröklődő zenei rítusok és a népzene nemcsak nyelvünket és kultúránkat fejezi ki, őrzi és ünnepli, hanem értékes környezetismeretet is őrzi. Bár a népdalok egyszerűnek tűnnek, nagy jelentéssel bírnak. „Az etnobiológiai ismeretek és a biokulturális memória gazdag könyvtárának tekinthetők, amely fontos társadalmi, fizikai, érzelmi és spirituális kapcsolatokat ágyaz be a helyi ökológiákba”

Most, hogy az új képalkotó eszközök lehetővé teszik számunkra az agy biztonságos vizsgálatát, láthatjuk, hogy a zene számtalan módon hat ránk. Az idegi képalkotó technológiák, mint például a PET[1]-szkennelés, az fMR[2] és a MEG[3]-vizsgálatok lehetővé teszik a kutatók számára, hogy meghatározzák, az agy mely területeit aktiválja a zene. Látható, hogy a zenélés, vagy akár a zenehallgatás az agy hatalmas területeit „világítja meg”. Ide tartozik a Broca-mező, amely mind a zene, mind a nyelv mintázat felismeréséhez kapcsolódik, a corpus callosum, a vizuális kéreg („az elme szeme”), a memóriaterületek, és még a rendkívül fontos limbikus rendszer is, amely feldolgozza érzelmeket. Gottfried Schlaug, a Harvard Orvostudományi Karának munkatársa, összegezve a zene által az agyban serkentő aktivitások kaszkádját, azt mondja: „Mindenkit felhívnék, hogy találjanak még bár egy olyan tevékenységet, amely annyi területet foglal el az agyban, mint a zenélés!”

Ezenkívül a zene természetes és kellemes. A zene és az ének elválaszthatatlan a nyelvtől, a kutatók úgy vélik, hogy „a zene tudatossága alapvető fontosságú a csecsemő nyelvi fejlődése szempontjából, segít megerősíteni a csecsemő és az anya közötti köteléket”. Deutsch tovább magyarázza: „A beszéd és az ének közötti határ nagyon törékeny”. Az a dallamos, eltúlzott beszéd, amelyet az anyák és más gondozók a csecsemőknél használnak, akiket gyakran „mamásnak” neveznek, szoros kapcsolatot biztosít a csecsemő és az anya szája, arca és hangja között. Ez a dallamos „énekes” beszéd nemcsak az anyához fűződő kötődést segíti elő a csecsemőknél, hanem abban is segít, hogy a csecsemők felismerjék anyanyelvük ritmikai és intonációs mintáit. Egy kísérletben az interaktív zenei osztályokba beiratkozott csecsemők hamarabb megnyugodtak, mint a kontrollcsoportba tartozó csecsemők, ezek a csecsemők jobban tudtak a nem elérhető tárgyakra mutatni valamint búcsút inteni. A zene a kötődésen és a megnyugtatáson túl a tanulást is kellemesebbé teszi, mivel Mithen (2005) szerint „kevesebb kognitív követelményt” támaszt velünk szemben, mint az üzeneteket közvetítő nyelv.

Amint a kisgyermekek otthonon kívül élik meg első szociális helyzeteiket – mint például a gyermekfelügyelet, a napközi és az óvoda -, a zene és az ének kulcsfontosságú szerepet tölt be, mint azt több kultúrára kiterjedő tanulmányokból is láthatunk. Degé, Kubicek és Schwarzer (2015) azt találták, hogy az óvodáskorú gyermekek esetében a fogékony és produktív zenei készségek egyaránt jó előre jelzői számos olvasási készségnek, beleértve a fonológiai tudatosságot, a munkamemóriát és a gyors szókeresést. Egy heti rendszerességgel működő, alacsony költségű, zeneközpontú közösségi óvoda Finnországban javította a gyerekek nyelvi készségeit a fonémafeldolgozás és a szókincs terén, összehasonlítva a táncközpontú iskolákban vagy a kontrollcsoportban tanuló gyerekekkel. Egy gondosan ellenőrzött kis vizsgálatban az óvodában dalalapú tevékenységeknek kitett gyerekek megnövelték fogékony (bár nem aktív) szókincsüket egy új nyelven. A zenei játék a napköziben a szülők és a gondozók bevonását is ösztönözheti. Egy ausztrál tanulmányban, amely szerint egy „óvodai kórus” egy napközi óvodában, alacsony jövedelmű családok körében tapasztalták, hogy sok családtag is részt vett gyermekeik tevékenységében, és haza is vitték a zenét az otthonukba.

Amikor a gyerekek belépnek az iskolába, a zenei alkalmasság, a képzés és a kitettség befolyásolja az olvasás és írás tanulásának könnyedségét. Bár sok tényező járul hozzá az olvasás és írás sikeres megtanulásához, és némelyik nincs összefüggésben az osztálytermi teljesítménnyel, legalább két alapvető készség kapcsolható a zenei készségekkel: a fonológiai tudatosság és a gyors automatizált névadás. A fonológiai tudatosság az a képesség, hogy halljuk és manipuláljuk a kimondott szavak hangjait, a gyors automatizált névadás pedig az írott szavak hangjainak hatékony visszakeresésére és előállítására való képesség. E készségek nélkül a szavak olvasása túlságosan kétértelmű vagy túl lassú ahhoz, hogy az olvasók képesek legyenek jelentést alkotni. A zenei képzettség és az alkalmasság mindkettőre pozitívan hat. A kutatók azt találták, hogy a mandarinul beszélő, zongoraleckékre járó négy- és ötéves gyerekek beszédészlelésük javult, és ez kihatással volt olvasástanulásukra. Mivel a mandarin tonális nyelv, a hangok hallása a nyelvtanulás szerves része, még a fonológiai tudatosságon túl is.

A ritmus egy másik zenei készség, amely befolyásolja a képzettséget. A Northwestern Egyetem Auditory Neuroscience Laboratóriuma számos nagy hatású tanulmányt végzett, amelyek azt mutatják, hogy a gyerekek ritmusérzékelési és alkotási képessége kulcsszerepet játszik „az olvasás előfutárjaként az öt és nyolc év közötti gyermekeknél”. Érdekes módon a vizsgálatokban részt vevő gyerekeknek, akiknek gondot okoztak a szabályos ütemre koppintás, a gyors automatizált névadással is problémái voltak, és akiknek gondot okozott a változatos ritmusmintázatok megismétlése, gondot okozott a fonológiai tudatosság. Az a felismerés, hogy a ritmus észlelése és előállítása hozzájárul a képzettséghez, új irányt sugallhat a hangtan tanításában, amely inkább a fonémákra és a rímekre összpontosított, és kevésbé a ritmusra.

Posner, Rothbart, Sheese és Kieras (2008) olyan keretrendszert javasoltak, amely segít megmagyarázni a művészetek és a tanulás közötti erőteljes kapcsolatot, a művészeti oktatás kiterjedt kutatására támaszkodva. A szerzők szerint egy-egy művészeti ág iránti kíváncsiság motivációt generál, ez a felfokozott motiváció pedig fokozott figyelemhez vezet. Amikor a tanulók fokozott figyelemi állapotban vannak, amelyet néha „elragadtatásnak” neveznek, és felkeltette az érdeklődésük egy művészeti ág, szívesebben vesznek fel egy új tantárgyat. Ez az annak köszönhető, hogy az embereket lenyűgözi a művészetekkel való érintkezés.

A zeneórák és a képzések összefüggenek a magasabb tanulmányi teljesítményekkel és eredményekkel, még akkor is, ha a társadalmi osztályt és a vagyont is figyelembe veszik. Ezt részben annak a figyelemnek tulajdoníthatjuk, melyre az embernek szüksége van egy zenemű vagy egy nagyobb darab egy-egy részének gyakorlásához, megtanulásához, akár kórusban énekel, akár hangszeren játszik.  Amikor a zenészek gyakorolják a szerepüket egy együttesben, akkor egy olyan képességet gyakorolnak, amely szoros kapcsolatban áll egy másik képességgel: a beszéd háttérzajban való megértésének képességével. Mivel az osztálytermek zajosak és elvonják a figyelmet, a tanulók azon képessége, hogy zajban hallják a beszédet, valójában jelentősen befolyásolja tanulmányi teljesítményüket. A közelmúlt izgalmas fejleményei során az északnyugati kutatók kimutatták, hogy számos alacsony jövedelmű közösség középiskolás diákjai, akik bár csak két évig voltak csoportos zenei és zenekari osztályokban, drámai javulást mutattak az osztályzatuk és a főiskolai felvételi tekintetében, számos egyéb előnyök mellett. Az eredmények azt mutatják, hogy azok a gyerekek, akiknek a családja nem engedheti meg magának a privát zeneórát, továbbra is óriási előnyökhöz juthat a középiskolai csoportos zenei képzésben.

További kutatások azt mutatják, hogy az idősebb felnőttek, akik korai zenei képzettséggel rendelkeztek, még évtizedekkel később is jobban képesek észlelni a beszédet a zajban, például, ha meghallják egy barátjukat egy zajos étterem asztalánál. Ez jobb hozzáférést biztosít a szocializációhoz az idősebb korosztályban.

A zenei képzés és a részvétel elősegíti a fejlődést a nem akadémiai területeken is. Egy tanulmányban a zenét hozzáadták az alaptantervhez egy ausztrál általános iskolában, ahol alacsony társadalmi-gazdasági szintű angol nyelvtanulók vettek részt. A tanterv tartalmazta a közös éneklést, és minden gyermeknek lehetősége volt kipróbálni több hangszert, zenés játékokat, sok pozitív szóbeli visszajelzést kaptak ennek során. A kutató videókat elemzett, néprajzi jegyzeteket készített, és ennek során kimutatta, hogy a gyerekek drámai javulást mutattak a szociális készségek, az érzelmek kontrollálása, valamint a jólét és a rugalmasság érzése terén. Egy másik: veszélyeztetett latin serdülőkkel végzett vizsgálatban az Egyesült Államokban a diákok az ebédidőben együtt doboltak egy tanácsadó által vezetett környezetben, és pozitív üzeneteket jeleztek, amelyeket leírtak. A kontrollcsoport tanulóihoz képest a doboló csoport tanulóinál már 12 hét után nem volt depresszió, és drámai mértékben csökkentek a viselkedéssel kapcsolatos problémák.

A kórusok sok idős felnőttnek segítenek leküzdeni az elszigeteltséget. A Chorus America szervezet kutatása már a járvány előtt feltárta, hogy a kórusban való éneklés során „optimistábbnak, figyelmesebbnek és kitartóbbnak” érezték magukat a tagok. Ez a meggyőződés még erősebb volt az alacsony vagy közepes jövedelmű kórustagok és a korlátozottabb végzettséggel rendelkezők körében. Az idősebb kórustagok számos további előnyről számoltak be, beleértve azt is, hogy kórus tevékenységeik miatt kevésbé érezték magukat „kizárva”.

Jelenleg sok gazdag zenei élménynek elszigetelt környezetben vagy a Zoomon keresztül kell megtörténnie, amíg a járvány enyhül. A kórusok azonban új utakat találnak az online találkozásra és közös éneklésre, még mindig tartanak zeneórákat és előadásokat is, bár nem élő közönség előtt. Igaz, az ugyanabban a fizikai térben való zenélés kézzelfogható izgalma nem lehetséges, bizonyos szempontból a zenetanulás és -megosztás képessége javult. Kiküszöbölhetjük az utazási időt, otthonunktól távol veszünk részt rendezvényeken, és dolgozhatunk együtt földrajzilag távol lévő tanárokkal, karmesterekkel és edzőkkel.

Bármilyen módon játsszon is szerepet saját életében a zene varázslatos elixírje, szabadon élvezheti, alkothatja és megoszthatja ennek a legősibb, leggazdagabb és végtelenül megújuló emberi adottságnak a dallamait, ritmusait és harmóniáit.

-*-

Hivatkozás:

(Fernandez-Llamazares és Lepofsky, 2019, 337. o.), (Leutwyler, 2001), (Moreno, 2009), (Cole, 2011, 29. o.), (Deutsch, 2010, 37. o.), (Gerry et al., 2012), (Linnavalli et al., 2018), (Coyle és Gomez Garcia, 2014), (Acker et al., 2012), (Nan et al., 2018), (Auditory Neuroscience Newsletter, 2020, 3. o.), (Posner, Rothbart, Sheese és Kieras 2008), (Tierney et al., 2013), (Kraus&White-Schwoch, 2020; Lems, 2002), (Parbery-Clark et al., 2012), (Heyworth2013, (Ho et al., 2011), (Grunewald Associates LLC és Chorus America, 2019, 4. o.)

  A szerzőről:

Dr. Kristin Lems az ESL[4] és az ESL / kétnyelvű tanárképzés területén dolgozik.  Jelenleg gyakorló tanárokat tanít a chicagói National Louis Egyetemen. Érdeklődési körei: az új nyelvek műveltségének nyelvi vonatkozásai, a zene, mint híd az írni-olvasni tudáshoz, a szóbeli olvasás folyékonysága, az ESL módszerek és anyagok, az ortográfia és a művészeti oktatás. Két Fulbright[5] fokozatot szerzett a tanárképzésben, Algériában és Mongóliában. Angol nyelvi szakértő az Egyesült Államokban a Külügyminisztériumban, és 2012-ben ebben a minőségében Chilébe utazott. Ő az első szerzője az angol nyelvtanulók építésével foglalkozó írástudásnak: Insights from Linguistics, Guilford, 2017.

[1] Pozitron emissziós Tomográfia

[2] mágneses magrezonancia

[3] magnetoenkefalográfia

[4] English as a second language

[5] nemzetközi oktatási és kulturális csereprogramok hallgatók és tudósok részére

11 hónap ezelőtt 8hozzászólás

 

 

– Felmenőim mind gazdálkodó emberek voltak – kezdte Gyárfás a történetét. – Apám, Szombatfalvy Kázmér például gazdatiszt volt báró kunfalvi Kun Aladár birtokán. Ez úgy esett, hogy apámat kitaníttatták gazdálkodásból, azaz elvégezte a berlini Humboldt Egyetemet. Jól is tette, mert mire a vizsgáit mind letette, elúszott a család vagyona. Apja Bécsben elkártyázta, elmulatta mind, amije volt. A bank bekebelezte az egész ezer holdat. Csak a városi házuk maradt meg, meg a nagy keserűség. Jól jött a berlini diploma, s kapott is hamarosan ajánlatot, amit elfogadott. Kénytelen volt, hiszen mostantól rá hárult a család eltartása.

A városi ház jó helyen volt, a központtól nem messze, de még nem a külvárosban, szép utcafronttal és hátul nagy kerttel . Édesanyám talpraesett asszony lévén, nem sopánkodott, hanem felásatta a kertet és bevetette a konyhában szükséges zöldségekkel. Egy jókora részt leválasztott, ahol majorságot tartott. Nem kellett a piacra szorulni.

Nagyapám, nemes Szombatfalvy Vidor otthon üldögélt a szobájában, csak szívta a csibukját és szidta a bankot, amelyik elperelte a vagyonát. „Mind csaló, gazember!” – mondogatta és újabb pohár bort töltött magának. Bor még akadt a háznál, mert valami csoda folytán a pincében nem kajtattak, mikor árvereztek. Megmaradt az a két hordó bor, meg egy korsó törkölypálinka, de azt anyuka lefoglalta orvosságnak és eldugta az éléskamrában a káposztás hordó mögé. Nagyapám neve – Vidor –bécsi éveire talált inkább, mert miután haza jött a császárvárosból, már jobbára „komor” volt.

Apám, Szombatfalvy Kázmér pedig lótott-futott egész nap a báró birtokán, veszekedett a bérlőkkel, szidta a napszámosokat, beszedte a járandóságokat, vezette a főkönyvet, elszámolt és felszámolt. A báró hagyta, tegyen, amit jónak lát, nem kifogásolt semmit, de nem is dicsért. Apámat ritkán láttam, nyáron ő volt kint a birtokon, télen én voltam a kollégiumban.

Igen, kollégista voltam, a Szent László Kollégiumban, amit csak Szentlacinak hívtunk. Szerettem a kollégiumi életet, jól feltaláltam magam, a kicsiknek parancsoltam, a nagyoknak szolgáltam, így senki nem bántott. A menzán mindent elfogyasztottam, amit elém tettek, a leveshez sok kenyeret ettem és kétszer is mertem a tálból. Ezért aztán a szűkösen mért második fogás ellenére, mindig jól laktam. Megerősödtem ezek alatt az évek alatt és bekerültem a tornacsapatba. Amikor a gúlát csináltuk, én tartottam a vállamon Misit, aki kézállásban vitézkedett. Keményen, biztosan álltam a gyakorlat alatt, s Misi is remekül csinálta a kézállást. Megtapsolták! Őt illette a taps, de tudta jól, hogy nélkülem nem ment volna ilyen szépen ez a tornaelem.

Nagy barátságba kerültünk Misivel. Együtt hitványkodtunk a tanáraink bosszúságára és társaink örömére. Esténként gyakran kiszöktünk a kollégiumból és a tornaórákon megszokott lendülettel átmásztunk a kőkerítésen. Odaálltam, szamárlétrát tartottam és Misi fellendült, majd lenyúlt és felhúzott engem is. Erő és lendület! Ment ez nekünk, mint a karikacsapás. S ha már kint voltunk, bebarangoltuk a sikátorokat, a folyópartot, belestünk a leány bentlakásos kollégium udvarára, de a távolabb levő épületbe nem sikerült belátni.
„Másszunk be!” – mondta Misi.
„Másszunk!” – lelkesedtem.
Már megvolt a technikánk, Misi pillanat alatt fenn is termett a fal tetején, de már ugrott is vissza mellém. Az udvar felől pedig éktelen kutyaugatás hangzott fel.
„Két hatalmas véreb acsarkodik ott!” – rémüldözött a barátom.
„Gyerünk, fussunk!”
Szedtük a lábunkat, s hamarosan már a kollégiumunk falánál álltunk meg kilihegni ijedtségünket.
Egy pár napig meghúztuk magunkat, de aztán jött a karácsonyi szünet és mehettünk haza az ünnepekre. Abban az évben váratlanul soron kívüli vakációt is kaptunk a tél közepén, a Károly napja utáni héten. Úgy mondták, szénszünet, mert az iskolában elfogyott a tüzelő – a szén és a tűzifa. Az osztályokat, a kollégiumot bezárták, mehetett mindenki haza. Mi gyermekek persze örvendtünk, de a felnőttek szomorú képpel csóválták a fejüket. Két hétig tartottak a váratlan téli örömök: szánkózás, csúszkálás, hócsaták. Eltelt ez is és folytattuk az iskolát. Nem minden társunk tért vissza, voltak, akik lemaradtak, mert a szüleik nem tudták fizetni a díjakat.

Anyuka a kertben, s a tyúkudvaron szorgoskodott és komoly pénzekkel segítette a család mindennapjait. Különösen a liba tartás sikerült. Apuka a bárótól részben terményben, gabonában kapta a bérét, s ezért lehetett tyúkot, libát tartani. Még egy kecskét is. A libát eladásra hízlalta édesanyám. A májat – mindig nagy májuk volta az anyuka hizlalt libáinak –, és a szépen feldarabol húsokat kivitte a piacra. Saját asztalt bérelt nagy ernyővel. Mást is árult, ami a háztájiból kikerült és nem használta fel a család. Alig pakolt ki, már jelentkeztek a vevők – szinte várták.

Egyik nap – ez a nagy nyári vakáció alatt történt – a gyufagyár igazgatója, Goldstein úr üzent, hogy családi esemény lesz náluk és kér három libát úgy előkészítve, ahogy a piacra szokta vinni. Az igazgató úr régi vásárlója volt anyukának. Rozi, a szakácsnő lánya többször vásárolt már tőle, nemcsak húst, de más terményeket is, ami a kertből kikerült.

Anyuka az éjszaka közepén kelt fel, hogy reggelre végezzen a három lúddal. Én is kiszöktem az ágyból, amint meghallottam édesanyám motoszkálását. De jól is tettem, mert tudtam segíteni tollat tépni. Na, az egy komoly munka! Először a pihéket kell tépni. Ez úgy történik, hogy anyuka ráterít egy vizes ruhát a madárra, oda, ahol pihetoll borítja és akkor forró vasalóval ruhán át meggőzölteti. Jó forró kell legyen a vasaló és akkor könnyen kijön a pihetoll, amit egy szakajtóba[1] gyűjtünk. Ha a pihével végeztünk, következnek a nagyobb tollak. Ezeket forrázás után lehet eltávolítani. A tollas részeket lobogó vízbe mártjuk, s úgy melegen kihúzogatjuk egyenként a tollakat. Ha ezzel végeztünk jön a legunalmasabb munka, ki kell húzogatni a tokokat. Egy se maradjon! Ha egyet is meglát a szakácsnő, olyan méregbe gurul, hogy még az ég is beleremeg. Nem szabad megkockáztatni!

Reggelre végeztünk minden munkával. Jöhetett érte Rozi, a szakácsnő a lánya.

Anyuka szépen becsomagolta a három májat és a feldarabolt libahúst: combját, szárnya tövét, mellehúsát. A szárnya vége, száraz lába, feje, nyaka, koldusernyője[2], zúzája nekünk maradt. Máskor egy finom húsleves készült az aprólékból, meg ludaskása, de most úgy határozott anyuka, hogy lesüti és zsírban elteszi nehezebb napokra. A kisütött hájból lett annyi zsír, hogy a bödönben ellepje az aprólékot.

A jól végzett munka után úgy gondoltam megérdemlek egy horgászkirándulást a barátommal. Másnap reggel jókor keltem, vettem a horgász felszerelésemet, szétnézve a kamarába valami elemózsia iránt, megláttam a zsírosbödönt a tegnap lesütött húsokkal és a polcon egy serpenyőben három pirosra pirított libanyakat. Hamar leszeltem két nagy karéj kenyeret és a nyakakat a kenyér közzé téve, bepakoltam a táskámba, magamhoz vettem még egy kulacs friss vizet és indultam. A kapu előtt már várt Misi barátom a biciklijére támaszkodva.
„Bicajjal megyünk?” – csodálkoztam.
„Ülj csak fel a vázra és indulás!” – rendelkezett. – „A hídig én tekerek, utána cserélünk. Rendben?”
„De hova megyünk?”
„A hetedik gáthoz!”
Az egy nagyon jó horgászó hely. A gát alatti csendes vizet szeretik a halak, akadnak ott, a mélyben kapitális harcsák is, az öreg horgászok szerint. Nekem egész nap nem volt szerencsém, Misi fogott néhány snecit[3], meg egy fejes domolykót. Már készültünk pakolászni, tekertem vissza a zsinórt. Messzire dobtam be a csalit, otthonról hozott libabelet. Még akkor tettem félre egy dobozba, mikor segítettem édesanyámnak a ludakat pucolni. Hármas horog és drótelőke várta a kapást. Mondom, tekertem lassan fel a zsinórt, s egyszerre egy hatalmasat rántott valami.
„Kapásom van!” – kiáltottam. – „Valami nagy lehet, nagyon küzd.”
Próbáltam tartani, de alig bírtam. Nagy köröket írt le, s egyszerre kibukkant a feje.
„Csukaaaa!” – üvöltötte Misi.
Azután, hogy a feje a felszínre jött, pipázott, ahogy mondani szoktuk, lankadt kicsit az ereje, mind kisebb köröket futott és többször is sikerült megpipáztatni. Félórát küzdöttünk, végül feladta, elfeküdt a vízen, hagyta, hogy a partra húzzam. Akkor kezdet táncolni, mikor meg akartam fogni, hogy vegyem ki a horgot az éles fogai közül. Misi segített, csak úgy sikerült kioperálni a horgot.
„Szép példány!” – gyönyörködött Misi a halban. – „Megvan fél kiló!”
Büszkeségtől dagadó kebellel léptem be a házba, de nem fogadtak hozsannával. Nem tetszett hangulat, megkérdeztem hát, hogy mi a baj?
„Az este ide tettem a kamarába három töltött libanyakat. Tudsz róla valamit?” – tette fel édesanyám a nagy kérdést.„Én vettem el.” – vallottam be töredelmesen.
„És most hol van?”
„Megettem…”
„Mind a hármat?”
„Igen.”
Anyuka arca inkább döbbenetet mutatott, mint haragot.
„Legalább jó volt?” – és már mosoly vibrált a szája sarkában.
„Nagyon finom volt!” – válaszoltam megkönnyebbülve.
„Egészségedre!”

Ez volt Gyárfás története a libanyakról, és ha valakit érdekelne a töltött libanyak receptje, annak ezt ajánlom: https://www.nosalty.hu/recept/toltott-libanyak.

 

 

[1] szakajtó – fületlen, fonott kosár, melyet gyékényből fontak

[2] koldusernyő – a baromfi hátgerince a bordákkal

[3] sneci – szélhajtó küsz (Alburnus alburnus)

12 hónap ezelőtt 4hozzászólás

 

                                                                     „Nagyobb csodát nem tudok elképzelni, mint  hogy a fehér papíron a fekete betűk megelevenednek. Megindul a fejben a képzeletmozi”. (Csukás István)

 

A könyvről, könyvtárról az Országos Könyvtári Napok 2021 alkalmából írok néhány közvetlen, személyes mondatot.

Kezdem azzal, hogy mi jut eszembe legelőször erről a szóról, a könyvtárról?

Az olvasás! Hiszen a könyvtár az olvasóért van…

Miért jó olvasni?

Mert olyan, mint egy meditáció, mint egy lelki gyakorlat.

Mert úgy tájékoztat, hogy bár magadban vagy egyedül, mégis beléphetsz a világegyetembe, megnyílik előtted a természet, az élők világa, eljuthatsz általa a világ bármely sarkába és így végül is nem vagy egyedül.

Mert maga a könyv egy nagy varázslat, mely elűzi a magányt, egyszerre több helyre juttathat el, s ilyen módon az ember megsokszorozhatja önmagát.

Mert úgy tekinthetsz a könyvre, az olvasmányodra, mint egy bizalmas barátra. A leírt gondolatok benned újabb gondolatokat ébresztenek.

Mert képet tár elibéd a világ egy szeletéről, jobb képet, mint a kisebb-nagyobb képernyők képei, mert „a könyv képei személyre szabottak” – mondja találóan Isaac Asimov.

Mert tanít, segít koncentrálni, memorizálni, fejleszti a művészeti érzéket és ihletet ad.

Mert az olvasó megismerheti mások gondolatait, elfogadhatja vagy elvetheti azokat, okulhat belőle, hozzáfűzheti saját gondolatait. Csak meg kell tanulni olvasni, hiszen aki nem olvas könyvet, miben sem különbözik attól, aki nem tud olvasni (Mark Twain).

Mert egy jó könyv olyan, mint egy kedves, meghitt barát, aki türelmes – félre teheted és bármikor előveheted, nem sértődik meg, akár hosszú évekig is várja, hogy kézbe vedd.

Miután ennyi szépet és jót elmondtam az olvasásról, beszámolok egynémely saját tapasztalatomról, élményemről.

Az iskolában, az első elemiben már Karácsonyra megismerkedtünk minden betűvel; de persze az összeolvasás még nem nagyon ment. Az „úr ír” után jött egy hosszabb, immár rímes: „malom mellett állok, málnát, mentát látok”. Ezeket inkább kívülről megtanulva mondtuk, mint olvastuk. Év végére azonban, már sikerült folyékonyan olvasni rövidebb, kisebb szövegeket, de nagyon fárasztó volt. Aztán a nyári szünidő alatt találtam az udvar végében levő öreg színben egy csomó régi újságot, könyvet. Előbb csak a címeket böngésztem és a hirdetések szövegeit. Nagy örömömre felfedeztem, hogy megértem, amit olvasok. Nagy felfedezés volt!

Megosztottam  a felfedezésemet a barátaimmal, akik még nem tudtak olvasni és büszkén elolvastam nekik mindent, ami a szemem elé került. Az utcaneveket a sarkon, a boltok cégtábláit, a moziplakátot a házunk oldalán. Ősszel, amikor megkezdtük a második osztályt már nagy tudósnak éreztem magam. Később, évek múlva ebbe az öreg színbe bújtam el a tiltott könyveket olvasni, azokat, amelyeket a hatalom is tiltott, nem csupán a felnőttek. Például az öt kötetes nagy történelmi munkát, a „Magyarország Vereckétől napjainkig” címűt, valamint Bánffy Miklós Erdélyi trilógiáját. Maradandó emlék!

Mikor aztán a fivérem beiratkozott az utcánk végén akkor megnyílt közkönyvtárba, én is elkísértem, s nekem is vett ki egy meséskönyvet, ami tele volt szebbnél szebb képekkel. Bámuló szemekkel néztem a könyvektől roskadozó polcokat. Fivérbátyám elmagyarázta, hogy innen bárki kikölcsönözhet könyveket, aki ide beiratkozik. Az is egy csoda számba ment számomra, hogy ezt mind ingyen…

Így indult az ismerkedésem a könyvekkel és a könyvtárral.

Otthon sok könyvünk volt – lexikonok, bekötött képes újságok (magyar és német nyelven, pl. az Illustrirte Zeitung több évi kötetei gótbetűkkel, amit nem tudtam elolvasni, s így csak a képeket nézegettem), szépirodalom, a remek írók sorozat, az Erdélyi Szépmíves Céh számozott könyvei.

Volt a városban több könyvtár, de legemlékezetesebb az ARLUS, a Szovjet baráti társaság könyvtára, mely a Sas-palotában működött. Rengeteg ifjúsági könyvük volt. Ott volt továbbá az iskola saját könyvtára, amit mindig a nagy diákok vezettek az irodalom tanárunk felügyelete alatt.

Természetesen nem csak nekünk és ismerőseinknek voltak könyveink. Mikor körorvos koromban a hozzám tartozó falvakat, falusi portákat jártam, meglepődve és örömmel láttam, hogy minden házban vannak könyvek. Nem dísznek álltak a polcon, mert látszott rajtuk, hogy sokat forgatták azokat. A Biblián kívül ott sorakoztak a Jókai kötetek, a történelem – a magyar történelem – könyvei, a világháború emlékeit idéző kötetek, de nem hiányzott egyetlen házból sem a Kalendárium, a minden napok tudástára. A kalendáriumnak – a naptárfunkción túli – műveltető és szórakoztató szerepe is van és kommunikációs eszközként viselkedik. Mint évfordulónaptár nem nélkülözhető és lexikális jellegű tartalmával hagyományos ismeretanyagot tár olvasói elé.

Erdélyben fontos szerep jutott a kalendáriumoknak, évkönyveknek, mint a művelődés, az anyanyelv és nemzeti azonosságtudat védelmezőinek. Megtalálhatóak benne az állami és egyházi ünnepek, csillagászati ismeretek, jóslatok és a klasszikus magyar irodalom örökké népszerű anyaga mellé felsorakoznak a Kalendárium lapjain az Erdélyi Szépmíves Céh írói.

Akkor jöjjön most egy kis tudomány – orvostudomány.

A könyvek jótékony hatása az emberek lelkivilágára az orvosok, nevelők által jól ismert. Ide illik egy idézet:

„Lépesméz a gyönyörűséges beszédek; édesek a léleknek, és meggyógyítói a testnek”. (Károli Biblia: Példabeszédek 16,24.)                     

Az olvasást, mint gyógymódot különféle kóros állapotok enyhítésére használják – ezt a kezelési formát biblioterápiának nevezik.

Ez egy úgynevezett szelíd gyógymód, s mint ilyen nem helyettesíti a gyógyszereket, a szakorvosi kezeléseket. Kiegészítő kezelésként alkalmazható egyénileg és csoportosan; használják a klinikai gyakorlatban, az idősotthonokban, a börtönökben és könyvtári környezetben. Alkalmazzák a daganatos betegek támogatására, a pályaorientációban és a gyógypedagógiában.

Az olvasás alkalmával különös idegi kapcsolatok jönnek létre egyidőben a látás, a nyelv, a tanulás tevékenységéért felelős agyi területek között és gondolkozásra, összpontosításra késztetnek, ezáltal javítva az olvasó ember memóriáját.

Bizarrnak tűnő ötlettel jelentkezett a Weight Watchers[1] magazin munkatársa, mégpedig, hogy az edzőpadon dolgozók részére könyvtámasztékot szerelt, hogy edzés közben ne csak zenét hallgasson, hanem olvashasson is a delikvens. Megfigyelte, hogy néhányan tovább maradtak a gépen egy izgalmasabb olvasmány kedvéért. Ezeknek a résztvevőknek mérhetően javult az állóképességük!

 Az olvasás lassítja az öregedést és fiatalon tartja az agyat. A kutatók megállapították, hogy akik kreatív szabadidős tevékenységeknek vagy szellemi tevékenységeknek hódolnak, például akik olvasnak, azoknak a körében több mint 30%-kal lassabban romlik a megértési képességük, szemben azokkal, akik nem vesznek könyvet vagy más olvasni valót a kezükbe. Az Alzheimer-kor is fele annyi eséllyel alakul ki azoknál, akik rendszeresen olvasnak vagy más szellemi tevékenységet folytatnak, sakkoznak, rejtvényt fejtenek.

A fentebb idézett magazin arról ír, hogy egy jó könyv olvasása csökkenti az úgynevezett stresszhormonok szintjét, enyhítve a stresszt. A cikk idéz egy angliai kísérletet, melynek során a résztvevők olyan tevékenységet folytattak, amely feldúlta őket, majd egy részük olvasott, a többiek zenét hallgattak vagy videó játékot játszottak. Azoknak, akik olvastak, 67 százalékkal csökkent a stressz-szintjük, ami jóval meghaladta a másik két csoportnál észlelt mérteket. Az olvasás egyfajta büszkeséggel, jó érzéssel tölti el az embert, megnyugtat és segít erősíteni az önbizalmat. Nem egy páciensem jegyezte meg, hogy ha este olvas néhány oldalt egy jó könyvből, nincs szüksége altatóra az elalváshoz.

A könyvek jelentősen bővítik a szókészletet. A kutatók szerint szókincsünk 5-15 százalékát könyvekből tanuljuk, ezért is különösen fontos tehát az olvasás a gyerekek szellemi fejlődéséhez.

Ide kívánkozik egy tapasztalatom, amivel írás közben szembesültem. Tudjuk, ugye, hogy a magyar nyelv kifejező készsége egyedülálló, hogy jellemző rá a finom, árnyalt megfogalmazás. Egy szó pontos, megfelelő elhelyezése a szövegben csak úgy lehetséges, ha pontosan megismerjük a helyes használatát. Erre a tudásra úgy tehetünk szert, ha többféle szövegkörnyezetben találkozunk a választott szóval – és ehhez sokat kell olvasni.

És végül: az olvasás a legolcsóbb kikapcsolódás.

Ne feledkezzünk meg hát, a könyvtárak által kínált nagyszerű lehetőségekről!

 

[1] súlyszabályozók

1 év ezelőtt 5hozzászólás

(Dan Banu írása, megjelent az Atelier LiterNet / Proză scurtă oldalán 2021. 04. 23.)

 

A kék dzsekis kölyök fütyörészve közeledett a másik oldalon. Ahogy figyeltem, egy pillanatra eltűnt a szemem elől, aztán megláttam a vascső előtt guggolni, próbált a belsejébe belekukkantani. Úgy fordult, hogy belelásson, de a fény mégis behatolhasson a csőbe. Egy vascső volt, amit az emberek azért helyeztek oda, hogy az autók ne állhassanak fel a járdára, az erkélyük alá. Igazából három állt ott, egymástól egyenlő távolságra a folyosó bejárata előtt, s így nem lehetett a háromemeletes tömbház udvarára behajtani. A lakók számára biztosan létezett egy hátulsó bejárat, amit csak ők ismertek. A gyerek nyújtogatta a nyakát, hogy beleshessen a csőbe és megpillanthassa azt, ami ott rejtőzik.
– Mit keresel? Elveszítettél valamit? – kérdezte egy hatvanas-hetvenes úr, fején széles karimájú kalap, kezében csontnyelű sétabot, nyakában selyemsál, kezei nyugodtan hátra téve.
A fiú nem válaszolt, el volt foglalva, hogy találjon egy hosszú, vékony pálcát, amivel bekotorhat a cső belsejébe. Nem talált és abbahagyta.
– Valamit beejtettél, fiam? Mi van ott, bent? – erősködött a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr, és megpróbált ő is bepillantani a kalapálással összelapított végű cső belsejébe.
A fiú csak ekkor figyelt fel és válaszolt kényszeredetten.
– A Hold.
Aztán látva, hogy a férfi megdermed és összeráncolja a homlokát, így folytatta védekezve.
– Nem én ejtettem bele, ott volt már amikor ide érkeztem!
– Ugyan, menj már, ember! Ne beszélj hülyeségeket! – válaszolt a férfi félre tolva sétabotjával a fiút, aztán kétrét hajolva próbált bekukucskálni a csőbe.
– Álljon a háznak háttal és szembe az úttal – magyarázta a fiú széttárt karokkal. – A fény onnan, a tenger felől jön. Vigyázzon, hogy ne takarja el a cső nyílását, mert úgy egy csepp fény sem jut oda. Úgy kell nézni, negyvenöt fokos szögben.
A férfi éppen így tett. Alig pillantott oda, elkapta a tekintetét, megdörzsölte a szemeit, újra odanézett, elhúzódott, tisztuljon a látása, majd megint belenézett.
– Igen, bizonyisten, úgy tűnik az a Hold. De hogy a jóistenbe került oda, a járdába levert csőbe? Komolyan, fiacskám! Még azok vérfoltok is látszanak, amiről azt tartják az emberek, hogy hegyek. És nem is egész, hiányzik egy darabja, éppen, mint egy félhold.
A férfi lehúzza a bőrkesztyűjét, leveszi a kalapját és a sétabotjával együtt leteszi a cső mellé. Aztán újból belenéz.
– Nem tudom, fiacskám, mi lehet, de az biztos, hogy a Hold semmi estre sem.
– Miről van szó? – szól közbe egy piros kötényes asszonyság, a haját egy tarka kendő fogja össze, megáll mellettük, egyik kezében egy poroló a másikban zöld műanyag vödör, benne úgy ficánkol egy rövid szőrű kefe, akár egy halacska.
– A Hold, asszonyom! Ott van a csőben! – int a fiú az állával a vasdarab felé.
Az asszony kuncog egy rövidet és cső fölé hajol.
– A fenébe is! Mintha a Hold lenne! – kiált fel lelkendezve. – Becsületszavamra, a Hold a fellegek közül. Hogy csináltad ezt, drágám? – kérdezi huncutul mosolyogva.
– Nem csináltam én semmit, asszonyom, csak játékból egy gyufaszálat dobtam volna oda és láttam, valami pislákol bene. Akkor jobban megnéztem és fedeztem fel a Holdat ott bent.
– Miféle Holdat, öcskös, ide jöttél a negyedünkbe, hogy fehéren-feketén bolondítsd az embereket? Tűnj el innen, mindjárt fenéken rúglak és visszazavarlak oda, ahonnan jöttél! – támadt rá durván egy fekete képű, vastagnyakú férfi, olyan, mint egy kazánfűtő.
– Hagyd csak, öregem, inkább nézd meg, miről van szó, lehet, hogy igaz! – kelt a gyerek védelmére egy asszony, mindkét kezében egy-egy hatalmas, zöld csíkos, fehér szatyorral, tele minden jóval, mi szem-szájnak ingere.
– Istenemre, ilyent még nem láttam! Kutya legyek, ha nincs egy Hold ott lent a csőben. Igazán az!
– Na, látod! Hiába bámulod ezt a fiút és ijesztgeted minden ok nélkül. Engedj engem is, vessek oda egy pillantást.
– Jééé… Igazad van! Ott a Hold! Látom, rendes ember vagy, az Istenre kérlek, mondd meg, hogy történhet ilyesmi? Éppen oda essen a Hold ebbe a csőbe, amit Niculae vert le, hogy az autók ne mehessenek be az udvarba!
– Nem a Hold ez, jóasszony! Hogy lenne a Hold! Valami más, nem tudom micsoda.
– Adj csak ide egy botot! – fordult a tarka kendős asszony a gyerekhez, aki még mindig a holdas cső mellett térdelt, de aztán jobb ötlete támadt. – Hagyd a botot. Fruzsinaaa… hozzál csak egy ötös kötőtűt, mert Hold a csőben van, amit Nicolae vert le, s nem tudjuk kivenni.
Pillanatokon belül jött is a válasz egyik fenti erkélyről: „Jövök!” – és meg is jelent a maga húsvér valóságában a hang tulajdonosa kezében az ötös kötőtűvel. De senkinek sem engedte át. Mindenkit félretaszított, benézett a vascsőbe, és kezdett kotorászni, mintha egy olajbogyót akarna a befőttesüveg alján villára tűzni. Hirtelen felrikkantott.
– Nincs közel, nagyon mélyen van, nem érem el a kötőtűvel.
– Semmi baj! Georgeta!!! – szökik ismét talpra a tarka kendős nő tölcsért csinálva a kezéből, mert Georgeta a tömbház másik felén tartózkodik. – Gyere csak ide és hozzad az a hosszú drótot, amivel a férjed szokta a WC-t kidugaszolni.
Georgeta nem válaszolt olyan gyorsan, mint Fruzsina, de végül csak megjelent egy kissé szakadt, fehér csipkés, rózsaszín köpenyben, kezében egy tekercs vékony dróttal.
– Add csak ide azt a kígyót, mestere vagyok! – ugrott oda egy rekedt hangú, ráncos képű alak, aki eddig valahol hátul lapított.
Az emberek lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogyan bedugja a férfi a drótkígyót a cső keskeny száján, amíg az teljesen el nem tűnik és kezdi forgatni, mintha a vattacukor pálcikáját tekergetné. Egy szusz sem hallatszott.
– Mi történik itt, kérem? – töri meg a varázst Ghiţă, a körzeti megbízott, aki mintha a föld alól jelent volna meg.
– Ilyet életedben nem láttál, Ghiţă! – válaszolt a rekedt hangú férfi, állával az aszfaltba ágyazott cső felé intve, melybe már mélyen belehatolt a WC kidugaszoló drót. – Nézz oda! Látod mi az?
Ghiţă előrehajol, hosszan vizsgálja a szóban forgó tárgyat, mint egy igazi rendőr, majd felegyenesedik és az állát kezdi dörzsölni.
– Ez a Hold – dünnyögi végül ijedten, attól félve, hogy téves következtetésre jut és tartva a felfedezés következményeitől.
A rekedt hangú szélesen elvigyorodott, bagósan köhögött, majd folytatta a munkát, próbálva a drót hegyes végével eltalálni a Holdat.
– A fene tudja, uram, olyan, mint egy olajbogyó, nem akad meg. Vagy el sem éri, nem tudom, fogalmam sincs már, hol van…
– Mondja csak kisasszony, hogy kerülhetett a Hold egy ilyen csőbe? – fordul Ghiţă, a körzeti megbízott egy iskolás kinézetű lányhoz, aki most állt meg az egyre növekvő csoport mellett. – Hiszen tanulnak ott az iskolájukban ezt-azt, nem hiába koptatják az iskolapadot – folytatta, s láthatóan zavarta a Hold alkalmatlan helyzete a csőben, és éppen az őkelme körzetében. Szinte látni lehetett, ahogy fogalmazza a jelentést, tanukat hallgat meg, feltevéseket boncolgat, megoldásokat javasol …
– Szerintem a Hold nincs a csőben, a Föld túlsó felén van, mivel itt most nappal van, de csövön át, mely áthatol a Földön, oda látunk, ahol most éjszaka van.
– Brávó, kisasszony – mosolyog a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr –, jól vág az esze!
– Vagy lehet, a csőben összegyűlt esővízben tükröződik, s ez az éjszakai tükröződés elfelejtett eloszlani … – motyogta egy meggypiros ajkú szőkeség. – Vagy nem is felejtkezett el, csak állandóan itt akar maradni.
– Mit beszélsz, Tănţico … Hogy állandóan itt akarjon maradni … – nézett rá dühösen Nicolae, aki éppen megjött a munkából. – Maradjon állandóan, ahol csak akar, de nem az én csöveimben, érted Tănţico? Mert az én csöveimnek az a feladata, hogy távol tartsa az autókat az udvartól. Érted, szívem? Egyébként legyen, ahogy akarjátok – hadonászott idegesen, és átfurakodott az emberek között, hogy vessen egy pillantást a csőre.
– Itt a Hold? Ki szedi Nicolae, hogy azt se mondod bikkmakk! – összegezte és eltűnt néhány percre, hátrahagyva az egyre erősödő morajt, mely a vihar korbácsolta tenger zúgásához volt hasonlatos. Hamar megjelent kezében egy flex és a hosszabbító, amit az előbb dobott ki az ablakon, a harmadikról.
Zzzzzz … visít fel a gép, és a vascső a földre dől egy perc alatt.
– Na, gyertek, vigyétek a Holdatokat! – mutat oda büszke tekintettel, mint Achillesz.
Elsőnek a kék dzsekis kölyök ugrott oda. A fény felé tartva a csövet átnézett rajt és sóhajtva lerakta a földre. Olyan cső volt, mint akármelyik másik, üres, Hold nélküli. Aztán lehajolt a vascső megmaradt végéhez.
– Ott van! – vigyorgott csodálkozva és örömmel is, hogy Nicolae mester mégse zúzta semmivé ezt a szép történetet.
Így most jobban látszik. De bármilyen röhejesnek is tűnik, az a sárga gombóc a csőben, semmi máshoz nem hasonlít, csakis a Holdhoz. Nicolae ott maradt, kezében a flex, fenyegetődzve int a csővég felé és zavartan vakargatja izzadó feje búbját, semmiképpen sem értve, miként eshetett ilyen szégyen az ő vascsövével.
– Holnap hozom a pikámert[1]. Feltöröm az aszfaltot, kiveszem a csövet és majd meglátjuk, mit találunk.
– És holnapig, mi lesz? – riad meg Fruzsina. – Ha a Hold nem tud kibújni a csőből, éjszaka nem lesz Hold az égen? Jaj, anyám! Úristen! Csőstül jön a baj a fejünkre!
Hatalmas sóhaj tört fel az összegyűlt emberek lelkéből.
– Én amondó vagyok, hogy maradjunk itt és őrizzük. Megvárjuk, amíg Nicolae megjön reggel a pikámerrel. Nicolae ne maradj bent a műhelyben, hanem fogd és gyere. Ha a Hold visszamegy az égre, mi is megyünk aludni és kész, nem maradunk tovább – összegezte Georgeta, aki a tömbház másik feléről való.

Ameddig ott voltam, a Hold nem mutatkozott az égen, ami csak megerősítette az egyre növekedő tömeg meggyőződését, hogy ott van a csőben. Nicolae a pikámerrel, úgy hallottam, nem jött már vissza, telefonált neki a felesége, hogy nincs miért jönnie, mert megoldódott. Így van: „megoldódott”. Nem tudható, miként, milyen körülmények között, de az első reggeli órában, a lyuk be volt tömve egy marék cementtel. A javítás hibásan és kapkodva készült, de a leghihetetlenebb a dologban, hogy azalatt történt, amíg az emberek jelen voltak egy rakáson a cső körül, vigyázták a Holdat, s egy sem vette észre, hogy miként történt. Ami azt illeti, aki tette, jó munkát végzett, hiszen a következő éjjel a Hold megjelent a helyén, az égen, mindannyiuk megelégedésére.

 

 

Jegyzet:
[1] pikámer – vésőgép

1 év ezelőtt 6hozzászólás

 

(ACADEMIA – Letters, 2021. május)

Szerző: Juan C  Vega (Conservatorio de Musica de Puerto Rico, Music Education & General Studies, Faculty Member)

Fordította: Bige Szabolcs Csaba

Így, vagy úgy, de a zene benne van az emberi DNS-ben. Charles Darwin, a fejlődés elméletének atyja hittel hitte, hogy a zene a kezdetektől része az emberi fejlődésnek, hogy már azelőtt énekelhettünk, mielőtt megjelent az artikulált beszéd (Mannes,2013). Hasonlóképpen, Richard Gill, az ausztrál karmester, oktató és a zeneoktatás fontosságának minden gyermek számára hű szószólója emlékirataiban kijelentette, hogy „a zene alapvető fontosságú, a DNS-ben jelen van”. Napjainkban alábecsülik a zene fontosságát és szerepét, mint az oktatási rendszer alapvető részét. A STEM[1] hívei jelenleg a művészet és a humán tudományok felett álló felsőbbrendűséget hirdetik a világ neoliberális fejlődése szempontjából. A COVID-19 járvány váratlan kihívásokat és lehetőségeket teremtett. Gyökeresen megváltoztatta az oktatást, és arra késztette a zenepedagógusokat, hogy vizsgálják felül a prioritásokat, értékeket és lehetőségeket annak biztosítására, hogy a hallgatók pozitív, tartalmas tapasztalatokat szerezzenek.

A zene alapvető szerepet játszik ebben a kihívásokkal teli időben, mivel elvonja a figyelmet a szorongástól, a stressztől és csökkenti a depresszió felléptének lehetőségét. A szülőknek köszönetet kellene mondaniuk azon a zenepedagógusoknak, akik még mindig távoktatással végzik munkájukat, ahelyett, hogy kritizálnák őket azért, mert túlterhelik gyermekeiket “felesleges” feladatokkal. Ennek az cikknek az a célja, hogy bemutassa a zene tényleges hatását a hallgatókra, és elmagyarázza, a zenetanárok miért legyenek olyan vezetők, akik a hallgatókat kitartásra ösztönzik. Az elismerés hiánya ellenére minden gyermeknek megfelelő zenei oktatásra van szüksége a COVID-19 programban, mivel ez más tantárgyakon is segít.

Általában a zene az a kifejezési forma, amely spirituális kapcsolatot teremt azok között, akik létrehozzák és akik hallgatják. A zenéről sokáig úgy gondolták, hogy érzelmeket vált ki és felidézi a múltban tapasztalt érzéseket (Collin & Thompson, 2013). Scherer és Coutinho (2013) kutatásai szerint a zene különféle érzelmi állapotokat idézhet elő az érzelmi, haszonelvű, esztétikai és ismereti területeken belül. A szerzők kiemelték azokat a pszicho-biológiai útvonalakat is, amelyek a központi idegrendszer különböző alrendszereit érintik. A zenei jellemzők, az előadás módja és a hallgató állapota elengedhetetlen szempontok. A zenepedagógusok különböző műfajokat és dalokat alkalmaznak hallgatóik érzelmi szabályozásához, kognitív fejlesztéséhez és fizikai folytatásához olyan útvonalak megcélzásával, mint az értékelés, a memória társítása és a szórakozás.

Továbbá, több, bizonyítékokon alapuló tanulmány is bizonyítja a zene befolyását a hallgatók mentális állapotára. Colling és Thompson (2013) elméleti munka keretében mutatta be a zene összekapcsolódását vizuális, testi és akusztikai dimenziókkal, s ez összetett pszichológiai és társadalmi hatáshoz vezet. Azt tartják, hogy a zeneszerzők a belső, összekapcsolt szinkronizálás szintjén keresztül irányíthatják a hallgató érzelmi élményeit. Tovább menve, az agy különböző részein található idegvégződések felelősek a zene különböző tulajdonságainak dekódolásáért és értelmezéséért, a hangszíntől és a dallamtól kezdve a ritmusig és annak érzelmi tartalmáig (Lozada-Laracuente, 2020). Ez azt jelenti, hogy a zene nemcsak a pszichológiai állapotokat, hanem az egészséget is javíthatja.

A zeneterápiáról szóló tanulmányok azonban azt mutatják, hogy ez segít a demenciában, depresszióban szenvedő idős embereknél, és más súlyos betegségben szenvedő betegeknél a szorongás és zavart magatartás kezelésében. A zene boldoggá, energikussá és éberré tehet minden korosztályt. Éppen ezért fizikailag és érzelmileg áthangoló hatást fejt ki, és segít a hallgatóknak itt és most összpontosítani; és táplálja szellemüket. Más szóval, hogy érezze magát elevennek. Ha elgondolkodunk az előző információkon, világossá válik, hogy a zene hatékony eszközzé válhat, amely helyreállítja az öröm érzést és stabilitást nyújt a COVID-19 járvány idején is.

Pitts (2017) szerint a zeneoktatás javítja a közérzetet, az iskolai szerepvállalást, a nyelv- és írástudást, az empátiát, a kreativitást és még sok más tulajdonságot. A kormányok által elrendelt modern, „kiegészítő” szerep ellenére a zenei tanfolyamokat az oktatók vezetésének kell érvényre juttatnia, hogy elősegítse a hallgatók egész életen át tartó zenei elkötelezettségét, amely lehetővé teszi számukra a kreatív és kielégítő életet. A járvány kiemeli a zenei tevékenységek fontosságát és az emberek érzelmi állapotára gyakorolt hatását. A távolságtartás és karantén megköveteli az összes oktatási intézmény, előadó- és szórakozóhely elszigetelését és zárva tartását. A középiskolások többsége csalódását fejezi ki a zenei és művészeti események lemondása vagy elhalasztása miatt (Edgar, 2020). Sokan közülük azt állítják, hogy fokozatosan elveszítik motivációjukat képességeik fejlesztése és tanulmányaik érdekében, miközben unalomnak és szorongásnak vannak kitéve.

A kórusok és az instrumentális együttesek próbái technikai okokból nem kivitelezhetők online, de a tanárok egyedi eszközöket hozhatnak létre az online eszközök segítségével. Ez pedig lehetővé teszi a diákok számára, hogy kifejezzék szorongásukat, és tanácsokat kapjanak tanáraiktól. Meg kell valósítani az un. szociális-érzelmi tanulás (SEL[2]) módszertanát, hogy ösztönözze a hallgatókat az önellenőrzési és önészlelési képességeik fejlesztésére (Edgar, Morrison és Morrison, 2020). A távoktatásnak meg kell követelnie a kihívások és sikerek egyéni átgondolását is.

Egy másik aktuális kérdés, amellyel a zenetanároknak foglalkozniuk kell az, hogy a gyerekek elveszítik társadalmi körüket, kortárs kapcsolataikat, mentoraikat és rutinjaikat. Az online zeneórák és a csoportos együttműködést ösztönző feladatok enyhíthetik a tartós elszigeteltség káros hatásait. Az együttműködő csoportos megbízások elősegítik a társak közötti kapcsolatok fenntartását. Általánosságban elmondható, hogy a zene képes hidakat építeni a társak között az iskolákban, egyetemeken és szerte a világon (Lee és mtsai, 2020).

Bár az élő zenei eseményeket törölték, a közösségi média platformjai soha nem látott mértékben növelték a zenei tartalom mennyiségét. Számos műfaj híres zenészei, például Andrea Bocelli, John Legend, Marc Anthony, Miley Cyrus, Pink, Yo-Yo Ma, sőt olyan DJ-k is, mint a Diplo, a hagyományos média helyett élő zenés előadásokkal, személyes koncertekkel örvendeztették meg rajongóikat. Olaszországban az emberek a zene felé fordultak, mint a remény és a harmónia szimbólumához. Nemzeti dalokat énekeltek együtt az erkélyükön. Ezek a példák rámutatnak a zene fontosságára a koronavírus járvány kitörése idején.

A járvány látszólag egy kulturális terjedési katalizátor szerepét tölti be, amely fokozhatja a különböző kultúrák terjedését világszerte. Úgy gondolták, hogy az online zenemegosztás az amerikai fogyasztáson alapuló monokultúrát hoz létre, és megszünteti az elszigetelt mikró-kultúrákat (Lee és mtsai, 2020). Ez a felgyorsult zenemegosztás azonban azt mutatja, hogy hosszú távú eredménye talán éppen ellenkezőleg, a kis földrajzilag szétszórt zenei kultúrák közönséghez jutnak. Ezenkívül a zene a társadalmi tőke mozgósításának egyik módja, amely elengedhetetlen az egészséges társadalom számára. Camlin (2020) kijelenti, hogy a „muzsikálás” egyszerre relációs és zenei tevékenység, amely alkalmassá tesz az érintett emberek közötti kötelékek megerősítésére. A „zenei pillanatot” (Berkowitz, 2010) általában idegi-hormonális működés és személyek közötti kapcsolat kíséri, amely a zenei szórakozás eredménye. Az ilyen típusú interakciók boldoggá teszik az embereket, mert társadalmi kapcsolatban állnak. A zene elősegíti a társadalmi kapcsolatokat az egyének közötti együttműködés és kapcsolattartás révén – empátiával, összetartással vagy a társadalmi összetartozás érzésével.

Összegzésképpen: a COVID-19 járvány kiemelte a zeneoktatás fontosságát a járvány negatív következményeinek kezelésében.  Meg fogjuk tapasztalni a negatív érzelmek, mint a szorongás és a stressz felszabadulását. A zenei nevelés hozzájárul az egyén intellektuális, szellemi, érzelmi és testi növekedésének harmonikus fejlődéséhez. Szükség van rá egy olyan járvány idején is, amikor csak néhány hallgató érzi elszigeteltnek magát. A zenélés és az éneklés serkenti az agy tevékenységét. A zene elvonhatja az embereket a negatív gondolatoktól, és kellemes gondolatokat képes kiváltani. A zene ereje lehetővé teszi az oktatók számára, hogy olyan társadalmi problémákat is kezeljenek, amelyekkel hallgatóik szembesülnek. Annak ellenére, hogy lehetetlen személyes megbeszéléseket tartani a próbákon és koncerteken, a zenetanárok továbbra is alapvető szerepet játszanak abban, hogy pozitívumot és örömet szerezzenek azoknak a tanulóknak, akik rájuk vannak bízva. Bíztunk abban, hogy a zene képes a társadalmi kohézió előmozdítására, valamint a jólét és az ellenálló képesség fokozására e járvány idején.

 

A szerzőről:

Juan C Vega képzett zenei oktató és zenész Puerto Ricóból, közel 25 éves gyakorlati tapasztalattal. Jelenleg zenepedagógiai tanfolyamokat tart végző hallgatóknak a Puerto Rico-i Zenei Konzervatóriumban, AP Music Theory tanfolyamot az Arrupe Virtuális Tanulmányi Intézetben (AVLI), továbbá független zongoraművészként és zenei producerként tevékenykedik. Korábban átfogó zenei programot dolgozott ki és hajtott végre a San Juan-i Colegio San Ignacio de Loyola-ban, PR képzőművészeti koordinátorként, zenetanárként és kórusigazgatóként.
Doktori fokozatot szerzett a zeneoktatásban a Boston Egyetemen, a zeneoktatás mestere címet a Cambridge-i Főiskolán, és zeneoktatás alapdiplomát a Puerto Rico-i Zeneművészeti Konzervatóriumban.

Hivatkozások:

– Berkowitz, A. (2010).  The improvising mind: Cognition and creativity in the musical moment. Oxford: Oxford University Press.
– Camlin, D. (2020, March) Music in the early days of a better planet.  Royal College of Music.Retrieved from https://www.researchgate.net/publication/340345238. doi:10.13140/RG.2.2.18453.27367
– Colling, L. J., & Thompson, W. F. (2013). “Music, action, aect.” In T. Cochrane, B. Fantini& K. R. Scherer (Eds.), The emotional power of music: Multidisciplinary perspectives onmusical arousal, expression, and social control  (pp.197-212). Oxford University Press.
– Edgar, S. N. (2020, March 24).  The students’ voice during the COVID-19 disruption (Part 1of 2).
National Association for Music Education (NAfME). Retrieved from https://nafme.org/students-voice-duringcovid-19-disruption-part-1/
– Edgar, S. N., Morrison E. A., & Morrison, B. (2020, April).
Optimism through the COVID-19 disruption: Utilizing social emotional learning for reflection and growth.  New JerseyArts Education Partnership. Retrieved from https://www.artsednj.org/optimism-through-the-covid-19-disruption-utilizing-social-emotional-learning-for-reflection-and-growth/
– Gill, R. (2012). Give me excess of it: A memoir.  Sydney, Australia: Pan Macmillan.
– Lozada-Laracuente, L. A. (2020, April 25) La música como pasatiempo para el alma y otrosbenecios
[Music as a hobby for the soul and other benefits]. El Nuevo Día. Retrievedfrom https://bit.ly/2zm2HqS
– Lee, D., Baker, W., & Haywood, N. (2020) Coronavirus, the cultural catalyst.
Univer-sity of Tasmania. Retrieved from https://www.researchgate.net/profile/Daniel_Lee183/ publication/340248507. doi:10.13140/RG.2.2.10477.54242
– Mannes, E. (2013).  The power of music: Pioneering discoveries in the new science of song.New York: Walker & Co.
– Pitts, S. E. (2017). What is music education for? Understanding and fostering routes intolifelong musical engagement.  Music Education Research (2), 160-168.
– Scherer, K. R., & Coutinho, E. (2013). How music creates emotion: A multifactorial processapproach. In T. Cochrane, B. Fantini & K. R. Scherer (Eds.), The emotional power of music: Multidisciplinary perspectives on musical arousal, expression, and social control (pp. 121-145). Oxford University Press.

 

Jegyzet:

[1] STEM (science, technology, engineering, mathematics) – gyakorlatilag a reáltudományok többségének gyűjtőneve
[2] Social-Emotional Learning