Írások

Bojler

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Kék szemű volt, hófehér szőrű, nőnemű és nyolchetes. Öt testvérével együtt riadtan kuporogtak a kosárban, mert érzékeiket éles, félelmetes hangok és rettenetes szagok bombázták. Nem tudták, hogy egy vásárban vannak, ahol az élénkségüktől elgyötört Gazdi új családot próbál találni a számukra.

-Perzsa cicát tessék, barát és játszótárs egyben! Tessék választani, olcsón adom – csendült Gazdi hangja, főleg olyankor, ha gyerekes családot látott közeledni.

Kriszti a szüleivel és a nagymamájával sétált a sátrak között, és gyanútlanul közeledtek Gazdi és a kosár felé. A reményteli szólam újra felhangzott Gazdi szájából, Kriszti megtorpant, és kék szemét könyörgően emelte a felnőttekre. Egy cica – lehelte áhítattal, és megsimogatta Anya kezét.

-Puhulnak – gondolta Gazdi, és nyájas mosollyal felemelte a kosár tetejét.

Kriszti tekintete esdeklőre váltott, kis kezét a puha gombolyagok közé fúrva cirógatta a rettegve egymáshoz bújó cicákat.

Apa megköszörülte a torkát, majd az abszolút női többségre való tekintettel csöndben maradt.

-Össze fogja karmolni a bútort, és minden tele lesz macskaszőrrel – húzta fel az orrát Nagyi (főállásban Anyós).

Anyu ekkor döntött: macskatulajdonosok lesznek. Krisztina kiválasztotta a kezéhez simuló nőneműt, Apu fizetett, Nagyi duzzogott, Anyu pedig a Gazdi tartással kapcsolatos tanácsait hallgatta, előre beletörődve, hogy a dolog gyakorlati része úgyis ráhárul majd.

Kriszti a kabátja alá ölelte a remegő cicust, aki – gyors helyzetfelismeréssel – elfészkelődött a karjában és dorombolni kezdett.

-Megbánjátok ezt még! – vetette oda egy vesztes hadvezér megvetésével Nagyi.

Kriszti ránézett, a kék szemek megteltek könnyel. Nagyi zavartan kotorászott a retiküljében, és megvette a vásárban található legszebb, legpuhább (és legdrágább) macskakosarat.

A család izgatott várakozással érkezett haza. Anyu azért izgult, hogy a macska nehogy lepisilje Krisztit, aki viszont alig várta, hogy új otthonát bemutathassa a váratlanul érkezett négylábú családtagnak.

Nagyi önmagát szidta megalkuvása miatt, Apu pedig megadóan várta, hogy a sok izgalom okozta feszültség a nyakába zúduljon valamilyen formában. A cica mélyen aludt Krisztin abban a boldog tudatban, hogy jól választott…

Az előszobában kihámozták Krisztit a kabátjából, várható bűnjeleket keresve. Nem voltak.

-Nem is teszem le, úgy melegít, mint a vizet a bojler – ragyogott a kislány.

A cica ezzel átesett a névadáson, visszavonhatatlanul Bojler lett belőle.

Gyönyörű napok következtek a család életében. Apu megfelelő ládát keresett a macskaalomnak, Anyu a szobatisztaság előtti fázis következményeivel és a macskatáp beszerzésével foglalkozott, Nagyi pedig egy sziú indián alaposságával kereste a macskaszőrt és a karmolásnyomokat a bútorokon.

Kriszti és Bojler állandóan boldog egymásra találásukat ünnepelték, Kriszti barátai pedig kisebb csoportokban, folyamatosan érkeztek cicanézésre.

Bojler rohammal vette be a családtagok szívét.

Anyuhoz kedvesen törleszkedett, fel-felnézve rá égszínkék szemével, és győzött.

Apunak a papucsába fészkelte be magát, és amikor először nézte vele végig a meccset, győzött.

A gyerekek eleve imádták, és válogatott finomságokkal halmozták el.

Bojler kegyesen fogadta az ínyencfalatokat, és buzgón dorombolt:

-Egye fene, ennyit megér a dolog – gondolta bölcsen.

Csak Nagyi nem engedett. Zordan a szobájába száműzte magát, és ezzel csak akkor hagyott fel, amikor rájött, mekkora megkönnyebbülés ez a többieknek. Attól fogva újra részt vett a család életében, és feltűnően, naponta mintegy negyvenszer lekefélte a ruháját.

Történt egy napon, hogy Kriszti moziban volt a szüleivel, ahonnan hazaérkezve hiába keresték Bojlert. Nagyi aludt, ezért az egyre elkeseredettebb kutatás lábujjhegen és suttogva zajlott. Kinyitottak minden szekrényt, fiókot, ágyneműtartót, reménykedve lestek be a bútorok alá, fölé, mögé, de hiába. Bojler sehol sem lapult. Kriszti már keservesen sírt.

Megszökött, vagy elrabolták – gondolta elkeseredve.

A végsőkig elcsigázott család elszántan benyitott Nagyihoz, arra a következtésre jutva, hogy csak ő lehetett az, aki – távollétüket kihasználva – eltüntette a négylábú ellenfelet.

Anyu felkapcsolta a lámpát, Apu erélyesen köhintett párat, Kriszti szipogott. Nagyi riadtan felült az ágyon, de mielőtt megszólalhatott volna, a takarója alól kimászott Bojler, kinyújtózott, és buzgón mosakodni kezdett.

A családtagok megbűvölten meredtek a rajtakapott párra, Nagyi zavarában elpirult:

– Biztosan akkor mászott be ide, amikor elaludtam – hebegte.

– Persze. És becsukta maga mögött az ajtót – bólintott derűsen Apu.

Kész. Nem volt több mentség. A tettenérés elnémította Nagyit (aki főállásban Anyós). Bojler felmászott legyőzött ellenfelére, és a nyakához törleszkedett.

Csatája véget ért, mindenki behódolt neki.

– Nem is csoda – gondolta szerényen, és kivonult a szobából.

A tálkája mellé ülve figyelmeztetően nyávogott: itt a vacsoraidő!

 

Írások

Adjisten, aranyoskám!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Adjisten, aranyoskám!

Aranyoskám és lelkem a képzeletem által összegyúrt, korosabb menyecskék, akik olykor értetlenül, olykor mulatva, olykor mérgelődve szemlélik ezt a mai világot, amiben olyan sok újdonság van, és
amiből annyira hiányoznak régi dolgok…

I.

– Adjisten, aranyoskám! Mit vásárolt?

– Tévéújságot, lelkem. De már ez sem olyan, mint régen!

– Nincs benne tán elég műsor?

– Jaj, dehogy nincs, még több is, mint kéne! Hiszen alig nézek tévét.

– Hát akkor mi a baj vele, miért nem olyan már, mint régen?

– Tudja, aranyoskám, én ablakot pucolni veszem ezt az újságot. Régen egy elég volt egy teljes ablakra, ma meg? Mire egy ablakszárnyat megpucolok vele, már szét is mállott.

– Hát én azt mondom, vegyen akkor egy napilapot, az
sokkal nagyobb.

– Jaj, dehogy veszek! Nem jó az, mert ha hazaviszem,az ember kiolvassa.

– Aztán miért baj az? Az enyém is kiolvassa.

– Az ám, de a múltkor az apjukom elolvasta a lapot, aztán apró darabokra tépte, és igen káromkodott közben.

– Na, aranyoskám, akkor én jobban jártam. Az én uram kiolvasta az újságot, aztán kirohant az udvarra, és egy hétre való fát felvágott!

– Ne mondja! Szó nélkül?

– Hát, nem éppen. Mert valakiknek az anyját rettentően szidta közben…

 

II.

– Adjisten, aranyoskám! Látom, a patikában volt, csak nem beteg?

– Hála istennek kutyabajom, felírattam a háziorvosnál az uram gyógyszereit, és eljöttem kiváltani.

– Nofene! És miért nem ő jött?

– Hát tudja, lelkem, azt mondta, ő megbolondul, ha ott kell ülni órákig, és hallgatni a sok betegséget, nyavalyát, meg lesni, ki után következik, mert különben rátámadnak azok a gyönge, beteg emberek!

– Aztán magát nem idegesíti ez a sok szócséplés, amit a rendelőben hall?

– Dehogyis! Annyi mindent megtud az ember a betegségekről, meg a csodaszerekről, hogy tiszta haszon!

– Az orvostól?

– Dehogyis. A többiektől. Azt is várakozás közben hallottam, hogy van valami kínai tapasz, amit csak felraknak a talpra, és máris leviszi a vérnyomást! Hazafelé azt is veszek.

– Miért, magas a vérnyomása, aranyoskám?

– Nekem nem, de az apjukomnak biztos felszalad, ha
megmondom, mibe került a reumás gyógyszere!

 

III.

– Adjisten, aranyoskám! Hát hogy teltek az ünnepek?

– Adjisten, lelkem! Megvolt, eltelt, hál istennek, hogy vége!

– No, mi a baj, rosszul sikerült valami? Vagy kevés lett a bejgli?

– Hát, tudja, lelkem, nem a bejglivel volt a baj. Csak valahogy minden félrement.

– Ejnye, aranyoskám, nem hiszem én azt! Hiszen tudom, hogy hetekig készülődött, sütött-főzött, mi hát az a minden, ami félrement?

– Ugyan érdemes volt annyit főzni, mondhatom! Még disznót is vágtunk, hogy legyen orjaleves, toros káposzta, sült hurka-kolbász, aztán mindenki nyavalygott, hogy így a gyomra, úgy a mája, nem bírják a nehéz ételeket, pedig az uram ugyancsak kínálta a pálinkát nekik!

– Jaj, aranyoskám, innen én már megjöttem! Nálunk natúr csirkemell volt, meg saláták, süteménynek üres piskóta gyümölcssalátával.

– Ne mondja, lelkem, aztán ízlett a városi vendégeknek?

– Ették, ették, de a vejem másodnap reggel már ott sündörgött, hogy mama, tényleg nem főzött töltött káposztát? Dehogynem, fiam, mondtam, de csak úgy magunknak, tudom én, hogy nem szoktátok az ilyen nehéz ételeket!

– Aztán mi lett a káposztával?

– Előhoztam a vejemnek, öt perc múlva mind ott kuncsorgott, hogy csak egy tölteléket, mama! Az lett a vége, hogy a csirkék ették meg a salátát, mert, ahogy a káposzta elfogyott, rájártak a gyerekek a zsírban sütött oldalasra, céklasalátával.

– Ne mondja, hát hogyhogy azt is megették?

– Mondtam, hogy ez konfitált sertéssült, ettől
mindenkinek megjött hozzá a kedve.

– Mi a csuda az a konfiskált sült?

– Konfitált, aranyoskám, de mindegy az, a lényeg, hogy a tévében hallották, hogy ez igen modern módszer, így aztán már ízlett nekik.

– Na, hallja, húsvétra én is kitalálok valami modern ételt nekik! Addigra tán elfogy a fagyasztóból a karácsonyi menü!

 

IV.

– Adjisten, aranyoskám! Hoztam maguknak egy kis kóstolót, ha nem zavarkodok.

– Dehogy zavar, lelkem, nahát, hogy ránk is gondolt! Kerüljön beljebb! Aztán meséljen, hogy sikerült a disznótor?

– Jó lett minden, szép volt a koca, de elég is volt a felfordulásból. Mondtam is az emberemnek, hogy jövőre nem vágunk bele, ha nincs elég segítség!

– Miért, nem jöttek haza a gyerekek?

– Dehogynem jöttek, itt voltak mind. A lányom irtózik a vértől, a vejem az első félórában elvágta a kezét, az unokám meg, a Lili, még tíz órakor is a kocát siratta. Mert hogy visított, szegény, az életéért.

– Na hiszen, akkor kint voltak velük a vízből. A fia nem jött haza, aranyoskám?

– Hát, tudja, lelkem, Németországból bajos hazaszaladni egy disznóölésért. Nem engedte el a főnöke.

– Hű, aranyoskám, mennyi mindent hozott! Gyönyörű ez a kolbász, és ez ám a töpörtyű, ilyent nem minden nap lát az ember. Jaj, még abált szalonnával is veszkődött, hogy én azt mennyire szeretem! Köszönjük igazán, csak nem tudom, hogy fogjuk maguknak meghálálni, mert mi az idén nem ölünk.

– Akkor annál jobb, legalább maguk is „disznólkodnak” egy kicsit, érti, a tréfát, lelkem, ugye?

– Jaj, hát persze. Mivel kínálhatom meg, aranyoskám, ezért a nagy cipekedésért?

– Hát, egy bögre teát elfogadnék, igen fúj a szél. Aztán ne aggódjék, hogyan hálálják meg, mert kitaláltam én azt már!

– No, nézd, a ravasz rókát, hát halljam, mit fundált ki, aranyoskám?

– Hát tudja, lelkem, az én uram holnap felteszi a kolbászt a füstre. Aztán, mikor legutóbb füstölt, az lett a vége, hogy a kolbásszal agyon lehetett volna ütni valakit, olyan kemény lett. Megáldottam, gondolhatja. Ha holnap délelőtt „véletlenül” elnézne hozzánk a férje, ketten talán jobban boldogulnának.

– Elmegy, aranyoskám, el, megbeszélem vele, legyen nyugodt. Aztán most már pihenjen maga is egy kicsit, volt munkája bőven.

– Az igaz, lelkem, még összerakok egy csomagot a fiamnak, holnap indul a szomszéd
Gizi az ápoltjához Németországba, elviszi neki, hadd örüljön a hazainak.

– De aranyoskám, nem azt mondta, hogy egy hentesüzemben dolgozik a fia? Lát az kolbászt eleget.

– Jaj, lelkem, mit tudják azt a németek, hogy milyen a jó kolbász! Olyan sápadt az övék, mintha ráijesztettek volna. Megcsinálom azt a pakkot, aztán bizonyisten, felteszem a lábam egy kicsit. Na, isten áldja, lelkem!

 

V.

– Adjisten, aranyoskám, időtlen idők óta nem láttam. Merre járt?

– Ne is mondja, lelkem, rábeszéltek a lányomék, menjek el velük karácsonykor az unokámhoz, hogy együtt lehessen a család. Egy hétig nála voltunk, igen szép volt minden, de nagyon elfáradtam.

– Aztán hol lakik az unokája, aranyoskám?

– Hát Németországban, lelkem, de olyan szép helyen, hogy mindenáron meg akarta mutatni nekünk. Folyton kirándultunk, estére mindig bedagadt a lábam, de megérte, meg bizony!

– Mit látott, mondja már, ne kelljen harapófogóval kihúzni magából mindent!

– Meissenben dolgozik a kislány, nem nagy város, de még azt a sok szépet! A porcelángyár, a vár, meg az a sok kis bolt, és azok a régi házak! A karácsonyi vásárban csak a fejemet kapkodtam, annyi szépet még sose láttam.

– De jó volt magának, aranyoskám! Bezzeg én a konyhában töltöttem az ünnepet, folyton jöttek a gyerekeim, a férjem családja, István napoztunk, mindig volt nálunk valaki.

– Hát, tudja, lelkem, azért én inkább az itthoni karácsonyt választanám. Mert igaz, hogy nagyon szépen vendégül látott minket az unokám, de hiába hívta meg a barátját is szentestére, egy kukkot sem tudtunk beszélni vele, ő se tud magyarul, mi se tudunk németül. Aztán, amikor hazaindultunk, nagyon ölelt minket a lány, pityergett is szegénykém, hiába vigasztaltuk. A lányom tartotta magát, de amikor elindult a busz, bizony telesírt jónéhány papírzsebkendőt. Nem tetszik nekem ez a világ, lelkem! A
családnak csak együtt volna a helye, úgy van az rendjén, hogy vigyázzunk egymásra.

– Hát, az igaz, aranyoskám. Csak az a baj, hogy hiába vagyunk egy országban, alig látom a gyerekeimet, ha mégis eljönnek, folyton szól a telefonjuk, le-föl ugrálnak, állandóan idegesek. Vigyázni meg nekünk kell magunkra inkább, mert ebbe a mai életbe nem fér bele, hogy ápolgassanak minket! Na, isten áldja, megyek ebédet főzni. Jut eszembe, a férje is elutazott magukkal?

– Dehogy jött, aranyoskám, itthon maradt az állatokkal. Igen rosszkedvű volt szegény, azt mondta, kutyának való az ilyen ünnep, hogy szanaszét vagyunk. Azóta nem győzöm kényeztetni, most is viszem a kocsonyának valót, mert igen hiányolta. Isten vele, lelkem, aztán vigyázzon magára!

VI.

– Adjisten, aranyoskám! Jól felpakolt, miket vásárolt össze kettejüknek?

– Jaj, lelkem, fel kell készülnöm arra, hogyha elkapjuk az influenzát, nem tudok majd boltba menni, aztán akkor miből főzök? Voltam a hentesnél, meg az ABC-ben, most megyek a patikába.

– Nofene, gyógyszert is előre vásárol a még el sem kapott nyavalyára, aranyoskám?

– Ne csúfolódjon, lelkem, C-vitamint veszek, meg orrcseppet, meg lázcsillapítót. Olyan régiek voltak otthon a kosárban, hogy mind egy szálig viszem vissza a patikába.

– Miért, tán visszaváltják, aranyoskám?

– Csúfondáros kedvében van ma, lelkem! Viszem a lejárt gyógyszeres gyűjtőbe, mert nem szabad a kukába dobni, meg a WC-n lehúzni!

– Jól van, na, nehogy megsértődjék már! Hisz tudom én is, hogy így kell, de nálunk nincs lejárt gyógyszer, mert mindig beszedjük. Bár múltkor az uram azt mondta a széntablettára, nehogy kidobjam már, majd befűt vele. De hát bolondozott csak ő is.

– Maguk még nem voltak betegek?

– Nem, de nem is leszünk, remélem, mert a doktorunk beoltott minket még november végén. Azt mondta, azért bálba ne menjünk, aztán a templom kilincsét, meg a boltban a kosarat kesztyűs kézzel fogjuk meg, biztos, ami biztos! Úgy ránk ijesztett, hogy örökösen kezet mosunk, mert mondják, igen tartós nyavalya idén ez az influenza!

– Hát félünk is tőle, annyi mézet, meg citromot még nem raktam teába, mint mostanában. Legalább az emberem se olyan büdös, ha megissza.

– Még ilyent, hát mi van, nem mosakszik az ura, aranyoskám?

– Mosakszik az, lelkem, nincsen abban hiba, de nem hisz a C-vitaminban, csak a fokhagymában meg a pálinkában, hát azért büdös a szentem. Na, minden jót, még ebbe az utcába bemegyek, itt lakik a Jóska, aztán olyan annak a pálinkája, azt mondják, hogy még a vírusok is elmenekülnek előle! Viszek az embernek, ne mondja, hogy nem gondolok a megelőzésre!

– De jól felkészült a járványból, aranyoskám! Na, isten áldja, remélem, majd a misén találkozunk!

– Velem igen, lelkem, de az uram azt mondja, inkább a szomszéd Pistával kvaterkázik odahaza, mert a szesz fertőtlenít!

 

 

 

eső kéne
Írások

eső kéne

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

eső
kéne csendes eső

három
napig permetező

szárazföldre
hulló cseppek

törjék
meg a dermedt csendet

adjon
reményt a vetésnek

lendületet
szívverésnek

láztalanítsa
a Földet

oldja
fel az összes könnyet

aggodalom
szőtte ráncot

zene
nélkül szétszórt táncot

minden
test nélküli árnyat

mossa
tisztára a vágyat

bomoljon
a rideg fehér

szivárvánnyá
az emberért

Írások

Néma kiáltás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ordítani halkan
torkod szakadtából,
Porrá zúzni mindent,
hogy semmi se törjön.
Magadból kitörni
néma mozdulatlan,
Torkig tele lenni,
s folyton csak éhezni.
Egyre csak keresni,
meg sose találni,
Folyton úton lenni,
s meg sose érkezni.
Gyöngeségben erős,
bivaly erős lenni,
A szükségben gazdag,
hiányt nem szenvedni.
Könnyek között mosolyt,
bánatban nevetni,
Küzdeni végsőkig,
s soha föl nem adni.

Írások

Egy előadás margójára

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Egy előadás margójára
(Én, József Attila)

Szegény József Attila,
Ki magát úgy szerette,
A szerelmet folyton,
folyton csak kereste.
Korabeli költő
magát úgy szerette,
szoros öleléssel
magát átölelte.
 Szegény József Attila,
ki magát úgy kereste,
Kézen fogva magát,
magát úgy vezette.
Korabeli ifjú
Zakatolt a lelke,
Kézen fogva magát
halálba vezette.

Vers

Akard a májust!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Szeresd a májust!
Tél hidegéből ébredt szavakkal
neked üzen egy költeményt.

Kérdezd a májust!
Soha és örökké szavak között
talál-e még egy kis reményt?

Biztasd a májust!
Kismadár léptékű rigófüttyel
csicseregje fel álmaid!

Figyeld a májust!
Szeretni készül. Levetkőzte már
fagyosszentekkel táncait.

Akard a májust!
Sok ösvényt ismer, hidakat épít,
egyik biztosan célba ér.

Urald a májust!
Fizessen csókkal, aranyesővel
a semmiért, a mindenért!

Írások

Repcetábla

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Fúj a szél,

Lengedez,

Kerget kósza felleget.

 

Sárga tenger a határ,

Rajt’ ezer méh,

Hangicsál.

 

Repcetábla,

Napsugár,

Rabja az, ki arra jár.

 

Illatmámor

Messze száll,

Ígérete boldog nyár.

 

Írások

Kósza felhők

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kósza felhők kóborolnak,

Esőcseppek egyre hullnak.

Egyszer esik, máskor süt,

Hamar zápor rajtad üt.

 

Esik eső, szemerkél,

Arany május esőt ér.

Hajladoz a zöld vetés,

Ígérete lágy kenyér.

 

Rózsa szirma harmatos,

Nem bánatos, illatos.

Sárga, piros, viola,

Mámoros az illata.

 

Az út szélén kis tócsa,

Belenéz a napocska.

Meg is látja magát benne,

Szikrát szór a tükör szerte.

 

Káprázatos a világ!

Átölel a ragyogás.

Lelked gyöngén ringatja,

Szív bánatát gyógyítja.

 

Írások

Égi fűz

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Égi fénynek szikralángja,
Fűz ágait fény babrálja.
Hullám csobog, cseppben tenger,
Merre nézel, csillámfény kel.

Égi fénynek szikralángja,
Tüzes szekér útját járja.
Merre halad, sziporkázza,
Fényremény kél, ég országa.

Égi fénynek szikralángja,
Öreg füzet vízben látja.
Hullám csobog, licseg- locsog,
Csillám csobban, álmodozom.

Égi fűznek csillan ága,
Szent az áldás, szálljon rája!
Arcod ragyog, Isten üzen,
Menj az úton, rezdületlen!

Írások

Cifra nyomorúság

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kihalt a táj,
Magányos lelkek szédelgik az éjszakát.
Árnyékban alak álldogál,
Szükségét végzi tán.

Sötét ablakok,
Mögöttük bánatok,
Az öröm az ablakban áll.
Kihalt a táj.

Szökőkút magában csobog,
Senki sem kérdi,
Miket is locsog.
Kihalt a táj.

Tátongó utcák,
Kongó közterek.
Hová lettek az emberek?
Vidámság sehol se jár.

Mondanám, alszanak,
Hogy munkába járjanak,
De hol van egy gyár?
Kihalt a táj.

Minden eladó, kiadó,
Sarkon hajdani borozó,
Benne már csak a szél muzsikál,
Üres, üres a pohár.

Kevés a lélek,
Szűkös az élet,
Kihalt a táj.
Cifra a nyomorúság.

Gyerekvers

Karóra

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Öreg varjú, hat óra,
Fölszállott a karóra.
Nem volt rajta karóra.

Arra sétált a róka,
Fölnézett a karóra.
Varjú koma, hány óra?

Varjút igen bosszantja,
Nem tudja, hogy hány óra.
Kár, kár! Karom sincsen, nem óra!
Eredj innen, te róka!

Nincs kép
Írások

Úgy ölelj…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Gyöngéden, halkan és nagyon,
Úgy ölelj, ahogy én akarom!

Érints meg, ha jő a reggel!
Ébressz föl csöndes szerelemmel!

Tedd, ami jó, hagyom.
Mosolyogj, légy a Napom!

Melengess, ha szívem vacog!
Gyöngeségben nyújtsd erős karod!

Lelkemet a Nap ne perzselje,
Adj árnyékot, emelj tenyeredbe!

Halld meg, amit nem is mondok!
Álmodd, amit én is álmodok!

Simogass, nevess és szeress!
Boldoggá engem így tehetsz.

Gyöngéden, halkan és nagyon,
Úgy ölelj, hogy örökké tartson!