Bojler
Elolvasta: 215
Kék szemű volt, hófehér szőrű, nőnemű és nyolchetes. Öt testvérével együtt riadtan kuporogtak a kosárban, mert érzékeiket éles, félelmetes hangok és rettenetes szagok bombázták. Nem tudták, hogy egy vásárban vannak, ahol az élénkségüktől elgyötört Gazdi új családot próbál találni a számukra.
-Perzsa cicát tessék, barát és játszótárs egyben! Tessék választani, olcsón adom – csendült Gazdi hangja, főleg olyankor, ha gyerekes családot látott közeledni.
Kriszti a szüleivel és a nagymamájával sétált a sátrak között, és gyanútlanul közeledtek Gazdi és a kosár felé. A reményteli szólam újra felhangzott Gazdi szájából, Kriszti megtorpant, és kék szemét könyörgően emelte a felnőttekre. Egy cica – lehelte áhítattal, és megsimogatta Anya kezét.
-Puhulnak – gondolta Gazdi, és nyájas mosollyal felemelte a kosár tetejét.
Kriszti tekintete esdeklőre váltott, kis kezét a puha gombolyagok közé fúrva cirógatta a rettegve egymáshoz bújó cicákat.
Apa megköszörülte a torkát, majd az abszolút női többségre való tekintettel csöndben maradt.
-Össze fogja karmolni a bútort, és minden tele lesz macskaszőrrel – húzta fel az orrát Nagyi (főállásban Anyós).
Anyu ekkor döntött: macskatulajdonosok lesznek. Krisztina kiválasztotta a kezéhez simuló nőneműt, Apu fizetett, Nagyi duzzogott, Anyu pedig a Gazdi tartással kapcsolatos tanácsait hallgatta, előre beletörődve, hogy a dolog gyakorlati része úgyis ráhárul majd.
Kriszti a kabátja alá ölelte a remegő cicust, aki – gyors helyzetfelismeréssel – elfészkelődött a karjában és dorombolni kezdett.
-Megbánjátok ezt még! – vetette oda egy vesztes hadvezér megvetésével Nagyi.
Kriszti ránézett, a kék szemek megteltek könnyel. Nagyi zavartan kotorászott a retiküljében, és megvette a vásárban található legszebb, legpuhább (és legdrágább) macskakosarat.
A család izgatott várakozással érkezett haza. Anyu azért izgult, hogy a macska nehogy lepisilje Krisztit, aki viszont alig várta, hogy új otthonát bemutathassa a váratlanul érkezett négylábú családtagnak.
Nagyi önmagát szidta megalkuvása miatt, Apu pedig megadóan várta, hogy a sok izgalom okozta feszültség a nyakába zúduljon valamilyen formában. A cica mélyen aludt Krisztin abban a boldog tudatban, hogy jól választott…
Az előszobában kihámozták Krisztit a kabátjából, várható bűnjeleket keresve. Nem voltak.
-Nem is teszem le, úgy melegít, mint a vizet a bojler – ragyogott a kislány.
A cica ezzel átesett a névadáson, visszavonhatatlanul Bojler lett belőle.
Gyönyörű napok következtek a család életében. Apu megfelelő ládát keresett a macskaalomnak, Anyu a szobatisztaság előtti fázis következményeivel és a macskatáp beszerzésével foglalkozott, Nagyi pedig egy sziú indián alaposságával kereste a macskaszőrt és a karmolásnyomokat a bútorokon.
Kriszti és Bojler állandóan boldog egymásra találásukat ünnepelték, Kriszti barátai pedig kisebb csoportokban, folyamatosan érkeztek cicanézésre.
Bojler rohammal vette be a családtagok szívét.
Anyuhoz kedvesen törleszkedett, fel-felnézve rá égszínkék szemével, és győzött.
Apunak a papucsába fészkelte be magát, és amikor először nézte vele végig a meccset, győzött.
A gyerekek eleve imádták, és válogatott finomságokkal halmozták el.
Bojler kegyesen fogadta az ínyencfalatokat, és buzgón dorombolt:
-Egye fene, ennyit megér a dolog – gondolta bölcsen.
Csak Nagyi nem engedett. Zordan a szobájába száműzte magát, és ezzel csak akkor hagyott fel, amikor rájött, mekkora megkönnyebbülés ez a többieknek. Attól fogva újra részt vett a család életében, és feltűnően, naponta mintegy negyvenszer lekefélte a ruháját.
Történt egy napon, hogy Kriszti moziban volt a szüleivel, ahonnan hazaérkezve hiába keresték Bojlert. Nagyi aludt, ezért az egyre elkeseredettebb kutatás lábujjhegen és suttogva zajlott. Kinyitottak minden szekrényt, fiókot, ágyneműtartót, reménykedve lestek be a bútorok alá, fölé, mögé, de hiába. Bojler sehol sem lapult. Kriszti már keservesen sírt.
Megszökött, vagy elrabolták – gondolta elkeseredve.
A végsőkig elcsigázott család elszántan benyitott Nagyihoz, arra a következtésre jutva, hogy csak ő lehetett az, aki – távollétüket kihasználva – eltüntette a négylábú ellenfelet.
Anyu felkapcsolta a lámpát, Apu erélyesen köhintett párat, Kriszti szipogott. Nagyi riadtan felült az ágyon, de mielőtt megszólalhatott volna, a takarója alól kimászott Bojler, kinyújtózott, és buzgón mosakodni kezdett.
A családtagok megbűvölten meredtek a rajtakapott párra, Nagyi zavarában elpirult:
– Biztosan akkor mászott be ide, amikor elaludtam – hebegte.
– Persze. És becsukta maga mögött az ajtót – bólintott derűsen Apu.
Kész. Nem volt több mentség. A tettenérés elnémította Nagyit (aki főállásban Anyós). Bojler felmászott legyőzött ellenfelére, és a nyakához törleszkedett.
Csatája véget ért, mindenki behódolt neki.
– Nem is csoda – gondolta szerényen, és kivonult a szobából.
A tálkája mellé ülve figyelmeztetően nyávogott: itt a vacsoraidő!
Adjisten, aranyoskám!
Elolvasta: 235
Adjisten, aranyoskám!
Aranyoskám és lelkem a képzeletem által összegyúrt, korosabb menyecskék, akik olykor értetlenül, olykor mulatva, olykor mérgelődve szemlélik ezt a mai világot, amiben olyan sok újdonság van, és
amiből annyira hiányoznak régi dolgok…
I.
– Adjisten, aranyoskám! Mit vásárolt?
– Tévéújságot, lelkem. De már ez sem olyan, mint régen!
– Nincs benne tán elég műsor?
– Jaj, dehogy nincs, még több is, mint kéne! Hiszen alig nézek tévét.
– Hát akkor mi a baj vele, miért nem olyan már, mint régen?
– Tudja, aranyoskám, én ablakot pucolni veszem ezt az újságot. Régen egy elég volt egy teljes ablakra, ma meg? Mire egy ablakszárnyat megpucolok vele, már szét is mállott.
– Hát én azt mondom, vegyen akkor egy napilapot, az
sokkal nagyobb.
– Jaj, dehogy veszek! Nem jó az, mert ha hazaviszem,az ember kiolvassa.
– Aztán miért baj az? Az enyém is kiolvassa.
– Az ám, de a múltkor az apjukom elolvasta a lapot, aztán apró darabokra tépte, és igen káromkodott közben.
– Na, aranyoskám, akkor én jobban jártam. Az én uram kiolvasta az újságot, aztán kirohant az udvarra, és egy hétre való fát felvágott!
– Ne mondja! Szó nélkül?
– Hát, nem éppen. Mert valakiknek az anyját rettentően szidta közben…
II.
– Adjisten, aranyoskám! Látom, a patikában volt, csak nem beteg?
– Hála istennek kutyabajom, felírattam a háziorvosnál az uram gyógyszereit, és eljöttem kiváltani.
– Nofene! És miért nem ő jött?
– Hát tudja, lelkem, azt mondta, ő megbolondul, ha ott kell ülni órákig, és hallgatni a sok betegséget, nyavalyát, meg lesni, ki után következik, mert különben rátámadnak azok a gyönge, beteg emberek!
– Aztán magát nem idegesíti ez a sok szócséplés, amit a rendelőben hall?
– Dehogyis! Annyi mindent megtud az ember a betegségekről, meg a csodaszerekről, hogy tiszta haszon!
– Az orvostól?
– Dehogyis. A többiektől. Azt is várakozás közben hallottam, hogy van valami kínai tapasz, amit csak felraknak a talpra, és máris leviszi a vérnyomást! Hazafelé azt is veszek.
– Miért, magas a vérnyomása, aranyoskám?
– Nekem nem, de az apjukomnak biztos felszalad, ha
megmondom, mibe került a reumás gyógyszere!
III.
– Adjisten, aranyoskám! Hát hogy teltek az ünnepek?
– Adjisten, lelkem! Megvolt, eltelt, hál istennek, hogy vége!
– No, mi a baj, rosszul sikerült valami? Vagy kevés lett a bejgli?
– Hát, tudja, lelkem, nem a bejglivel volt a baj. Csak valahogy minden félrement.
– Ejnye, aranyoskám, nem hiszem én azt! Hiszen tudom, hogy hetekig készülődött, sütött-főzött, mi hát az a minden, ami félrement?
– Ugyan érdemes volt annyit főzni, mondhatom! Még disznót is vágtunk, hogy legyen orjaleves, toros káposzta, sült hurka-kolbász, aztán mindenki nyavalygott, hogy így a gyomra, úgy a mája, nem bírják a nehéz ételeket, pedig az uram ugyancsak kínálta a pálinkát nekik!
– Jaj, aranyoskám, innen én már megjöttem! Nálunk natúr csirkemell volt, meg saláták, süteménynek üres piskóta gyümölcssalátával.
– Ne mondja, lelkem, aztán ízlett a városi vendégeknek?
– Ették, ették, de a vejem másodnap reggel már ott sündörgött, hogy mama, tényleg nem főzött töltött káposztát? Dehogynem, fiam, mondtam, de csak úgy magunknak, tudom én, hogy nem szoktátok az ilyen nehéz ételeket!
– Aztán mi lett a káposztával?
– Előhoztam a vejemnek, öt perc múlva mind ott kuncsorgott, hogy csak egy tölteléket, mama! Az lett a vége, hogy a csirkék ették meg a salátát, mert, ahogy a káposzta elfogyott, rájártak a gyerekek a zsírban sütött oldalasra, céklasalátával.
– Ne mondja, hát hogyhogy azt is megették?
– Mondtam, hogy ez konfitált sertéssült, ettől
mindenkinek megjött hozzá a kedve.
– Mi a csuda az a konfiskált sült?
– Konfitált, aranyoskám, de mindegy az, a lényeg, hogy a tévében hallották, hogy ez igen modern módszer, így aztán már ízlett nekik.
– Na, hallja, húsvétra én is kitalálok valami modern ételt nekik! Addigra tán elfogy a fagyasztóból a karácsonyi menü!
IV.
– Adjisten, aranyoskám! Hoztam maguknak egy kis kóstolót, ha nem zavarkodok.
– Dehogy zavar, lelkem, nahát, hogy ránk is gondolt! Kerüljön beljebb! Aztán meséljen, hogy sikerült a disznótor?
– Jó lett minden, szép volt a koca, de elég is volt a felfordulásból. Mondtam is az emberemnek, hogy jövőre nem vágunk bele, ha nincs elég segítség!
– Miért, nem jöttek haza a gyerekek?
– Dehogynem jöttek, itt voltak mind. A lányom irtózik a vértől, a vejem az első félórában elvágta a kezét, az unokám meg, a Lili, még tíz órakor is a kocát siratta. Mert hogy visított, szegény, az életéért.
– Na hiszen, akkor kint voltak velük a vízből. A fia nem jött haza, aranyoskám?
– Hát, tudja, lelkem, Németországból bajos hazaszaladni egy disznóölésért. Nem engedte el a főnöke.
– Hű, aranyoskám, mennyi mindent hozott! Gyönyörű ez a kolbász, és ez ám a töpörtyű, ilyent nem minden nap lát az ember. Jaj, még abált szalonnával is veszkődött, hogy én azt mennyire szeretem! Köszönjük igazán, csak nem tudom, hogy fogjuk maguknak meghálálni, mert mi az idén nem ölünk.
– Akkor annál jobb, legalább maguk is „disznólkodnak” egy kicsit, érti, a tréfát, lelkem, ugye?
– Jaj, hát persze. Mivel kínálhatom meg, aranyoskám, ezért a nagy cipekedésért?
– Hát, egy bögre teát elfogadnék, igen fúj a szél. Aztán ne aggódjék, hogyan hálálják meg, mert kitaláltam én azt már!
– No, nézd, a ravasz rókát, hát halljam, mit fundált ki, aranyoskám?
– Hát tudja, lelkem, az én uram holnap felteszi a kolbászt a füstre. Aztán, mikor legutóbb füstölt, az lett a vége, hogy a kolbásszal agyon lehetett volna ütni valakit, olyan kemény lett. Megáldottam, gondolhatja. Ha holnap délelőtt „véletlenül” elnézne hozzánk a férje, ketten talán jobban boldogulnának.
– Elmegy, aranyoskám, el, megbeszélem vele, legyen nyugodt. Aztán most már pihenjen maga is egy kicsit, volt munkája bőven.
– Az igaz, lelkem, még összerakok egy csomagot a fiamnak, holnap indul a szomszéd
Gizi az ápoltjához Németországba, elviszi neki, hadd örüljön a hazainak.
– De aranyoskám, nem azt mondta, hogy egy hentesüzemben dolgozik a fia? Lát az kolbászt eleget.
– Jaj, lelkem, mit tudják azt a németek, hogy milyen a jó kolbász! Olyan sápadt az övék, mintha ráijesztettek volna. Megcsinálom azt a pakkot, aztán bizonyisten, felteszem a lábam egy kicsit. Na, isten áldja, lelkem!
V.
– Adjisten, aranyoskám, időtlen idők óta nem láttam. Merre járt?
– Ne is mondja, lelkem, rábeszéltek a lányomék, menjek el velük karácsonykor az unokámhoz, hogy együtt lehessen a család. Egy hétig nála voltunk, igen szép volt minden, de nagyon elfáradtam.
– Aztán hol lakik az unokája, aranyoskám?
– Hát Németországban, lelkem, de olyan szép helyen, hogy mindenáron meg akarta mutatni nekünk. Folyton kirándultunk, estére mindig bedagadt a lábam, de megérte, meg bizony!
– Mit látott, mondja már, ne kelljen harapófogóval kihúzni magából mindent!
– Meissenben dolgozik a kislány, nem nagy város, de még azt a sok szépet! A porcelángyár, a vár, meg az a sok kis bolt, és azok a régi házak! A karácsonyi vásárban csak a fejemet kapkodtam, annyi szépet még sose láttam.
– De jó volt magának, aranyoskám! Bezzeg én a konyhában töltöttem az ünnepet, folyton jöttek a gyerekeim, a férjem családja, István napoztunk, mindig volt nálunk valaki.
– Hát, tudja, lelkem, azért én inkább az itthoni karácsonyt választanám. Mert igaz, hogy nagyon szépen vendégül látott minket az unokám, de hiába hívta meg a barátját is szentestére, egy kukkot sem tudtunk beszélni vele, ő se tud magyarul, mi se tudunk németül. Aztán, amikor hazaindultunk, nagyon ölelt minket a lány, pityergett is szegénykém, hiába vigasztaltuk. A lányom tartotta magát, de amikor elindult a busz, bizony telesírt jónéhány papírzsebkendőt. Nem tetszik nekem ez a világ, lelkem! A
családnak csak együtt volna a helye, úgy van az rendjén, hogy vigyázzunk egymásra.
– Hát, az igaz, aranyoskám. Csak az a baj, hogy hiába vagyunk egy országban, alig látom a gyerekeimet, ha mégis eljönnek, folyton szól a telefonjuk, le-föl ugrálnak, állandóan idegesek. Vigyázni meg nekünk kell magunkra inkább, mert ebbe a mai életbe nem fér bele, hogy ápolgassanak minket! Na, isten áldja, megyek ebédet főzni. Jut eszembe, a férje is elutazott magukkal?
– Dehogy jött, aranyoskám, itthon maradt az állatokkal. Igen rosszkedvű volt szegény, azt mondta, kutyának való az ilyen ünnep, hogy szanaszét vagyunk. Azóta nem győzöm kényeztetni, most is viszem a kocsonyának valót, mert igen hiányolta. Isten vele, lelkem, aztán vigyázzon magára!
VI.
– Adjisten, aranyoskám! Jól felpakolt, miket vásárolt össze kettejüknek?
– Jaj, lelkem, fel kell készülnöm arra, hogyha elkapjuk az influenzát, nem tudok majd boltba menni, aztán akkor miből főzök? Voltam a hentesnél, meg az ABC-ben, most megyek a patikába.
– Nofene, gyógyszert is előre vásárol a még el sem kapott nyavalyára, aranyoskám?
– Ne csúfolódjon, lelkem, C-vitamint veszek, meg orrcseppet, meg lázcsillapítót. Olyan régiek voltak otthon a kosárban, hogy mind egy szálig viszem vissza a patikába.
– Miért, tán visszaváltják, aranyoskám?
– Csúfondáros kedvében van ma, lelkem! Viszem a lejárt gyógyszeres gyűjtőbe, mert nem szabad a kukába dobni, meg a WC-n lehúzni!
– Jól van, na, nehogy megsértődjék már! Hisz tudom én is, hogy így kell, de nálunk nincs lejárt gyógyszer, mert mindig beszedjük. Bár múltkor az uram azt mondta a széntablettára, nehogy kidobjam már, majd befűt vele. De hát bolondozott csak ő is.
– Maguk még nem voltak betegek?
– Nem, de nem is leszünk, remélem, mert a doktorunk beoltott minket még november végén. Azt mondta, azért bálba ne menjünk, aztán a templom kilincsét, meg a boltban a kosarat kesztyűs kézzel fogjuk meg, biztos, ami biztos! Úgy ránk ijesztett, hogy örökösen kezet mosunk, mert mondják, igen tartós nyavalya idén ez az influenza!
– Hát félünk is tőle, annyi mézet, meg citromot még nem raktam teába, mint mostanában. Legalább az emberem se olyan büdös, ha megissza.
– Még ilyent, hát mi van, nem mosakszik az ura, aranyoskám?
– Mosakszik az, lelkem, nincsen abban hiba, de nem hisz a C-vitaminban, csak a fokhagymában meg a pálinkában, hát azért büdös a szentem. Na, minden jót, még ebbe az utcába bemegyek, itt lakik a Jóska, aztán olyan annak a pálinkája, azt mondják, hogy még a vírusok is elmenekülnek előle! Viszek az embernek, ne mondja, hogy nem gondolok a megelőzésre!
– De jól felkészült a járványból, aranyoskám! Na, isten áldja, remélem, majd a misén találkozunk!
– Velem igen, lelkem, de az uram azt mondja, inkább a szomszéd Pistával kvaterkázik odahaza, mert a szesz fertőtlenít!
eső kéne
Elolvasta: 330
eső
kéne csendes eső
három
napig permetező
szárazföldre
hulló cseppek
törjék
meg a dermedt csendet
adjon
reményt a vetésnek
lendületet
szívverésnek
láztalanítsa
a Földet
oldja
fel az összes könnyet
aggodalom
szőtte ráncot
zene
nélkül szétszórt táncot
minden
test nélküli árnyat
mossa
tisztára a vágyat
bomoljon
a rideg fehér
szivárvánnyá
az emberért
Néma kiáltás
Elolvasta: 253
Ordítani halkan
torkod szakadtából,
Porrá zúzni mindent,
hogy semmi se törjön.
Magadból kitörni
néma mozdulatlan,
Torkig tele lenni,
s folyton csak éhezni.
Egyre csak keresni,
meg sose találni,
Folyton úton lenni,
s meg sose érkezni.
Gyöngeségben erős,
bivaly erős lenni,
A szükségben gazdag,
hiányt nem szenvedni.
Könnyek között mosolyt,
bánatban nevetni,
Küzdeni végsőkig,
s soha föl nem adni.
Egy előadás margójára
Elolvasta: 298
Egy előadás margójára
(Én, József Attila)
Szegény József Attila,
Ki magát úgy szerette,
A szerelmet folyton,
folyton csak kereste.
Korabeli költő
magát úgy szerette,
szoros öleléssel
magát átölelte.
Szegény József Attila,
ki magát úgy kereste,
Kézen fogva magát,
magát úgy vezette.
Korabeli ifjú
Zakatolt a lelke,
Kézen fogva magát
halálba vezette.
Akard a májust!
Elolvasta: 456
Szeresd a májust!
Tél hidegéből ébredt szavakkal
neked üzen egy költeményt.
Kérdezd a májust!
Soha és örökké szavak között
talál-e még egy kis reményt?
Biztasd a májust!
Kismadár léptékű rigófüttyel
csicseregje fel álmaid!
Figyeld a májust!
Szeretni készül. Levetkőzte már
fagyosszentekkel táncait.
Akard a májust!
Sok ösvényt ismer, hidakat épít,
egyik biztosan célba ér.
Urald a májust!
Fizessen csókkal, aranyesővel
a semmiért, a mindenért!
Repcetábla
Elolvasta: 676
Fúj a szél,
Lengedez,
Kerget kósza felleget.
Sárga tenger a határ,
Rajt’ ezer méh,
Hangicsál.
Repcetábla,
Napsugár,
Rabja az, ki arra jár.
Illatmámor
Messze száll,
Ígérete boldog nyár.
Kósza felhők
Elolvasta: 445
Kósza felhők kóborolnak,
Esőcseppek egyre hullnak.
Egyszer esik, máskor süt,
Hamar zápor rajtad üt.
Esik eső, szemerkél,
Arany május esőt ér.
Hajladoz a zöld vetés,
Ígérete lágy kenyér.
Rózsa szirma harmatos,
Nem bánatos, illatos.
Sárga, piros, viola,
Mámoros az illata.
Az út szélén kis tócsa,
Belenéz a napocska.
Meg is látja magát benne,
Szikrát szór a tükör szerte.
Káprázatos a világ!
Átölel a ragyogás.
Lelked gyöngén ringatja,
Szív bánatát gyógyítja.
Égi fűz
Elolvasta: 431
Égi fénynek szikralángja,
Fűz ágait fény babrálja.
Hullám csobog, cseppben tenger,
Merre nézel, csillámfény kel.
Égi fénynek szikralángja,
Tüzes szekér útját járja.
Merre halad, sziporkázza,
Fényremény kél, ég országa.
Égi fénynek szikralángja,
Öreg füzet vízben látja.
Hullám csobog, licseg- locsog,
Csillám csobban, álmodozom.
Égi fűznek csillan ága,
Szent az áldás, szálljon rája!
Arcod ragyog, Isten üzen,
Menj az úton, rezdületlen!
Cifra nyomorúság
Elolvasta: 371
Kihalt a táj,
Magányos lelkek szédelgik az éjszakát.
Árnyékban alak álldogál,
Szükségét végzi tán.
Sötét ablakok,
Mögöttük bánatok,
Az öröm az ablakban áll.
Kihalt a táj.
Szökőkút magában csobog,
Senki sem kérdi,
Miket is locsog.
Kihalt a táj.
Tátongó utcák,
Kongó közterek.
Hová lettek az emberek?
Vidámság sehol se jár.
Mondanám, alszanak,
Hogy munkába járjanak,
De hol van egy gyár?
Kihalt a táj.
Minden eladó, kiadó,
Sarkon hajdani borozó,
Benne már csak a szél muzsikál,
Üres, üres a pohár.
Kevés a lélek,
Szűkös az élet,
Kihalt a táj.
Cifra a nyomorúság.
Karóra
Elolvasta: 535
Öreg varjú, hat óra,
Fölszállott a karóra.
Nem volt rajta karóra.
Arra sétált a róka,
Fölnézett a karóra.
Varjú koma, hány óra?
Varjút igen bosszantja,
Nem tudja, hogy hány óra.
Kár, kár! Karom sincsen, nem óra!
Eredj innen, te róka!
Úgy ölelj…
Elolvasta: 158
Gyöngéden, halkan és nagyon,
Úgy ölelj, ahogy én akarom!
Érints meg, ha jő a reggel!
Ébressz föl csöndes szerelemmel!
Tedd, ami jó, hagyom.
Mosolyogj, légy a Napom!
Melengess, ha szívem vacog!
Gyöngeségben nyújtsd erős karod!
Lelkemet a Nap ne perzselje,
Adj árnyékot, emelj tenyeredbe!
Halld meg, amit nem is mondok!
Álmodd, amit én is álmodok!
Simogass, nevess és szeress!
Boldoggá engem így tehetsz.
Gyöngéden, halkan és nagyon,
Úgy ölelj, hogy örökké tartson!
Téli szél
Elolvasta: 63
Fúj a szél és kevereg,
Zörgeti az ágat.
Hideg eső permetez,
Áztatja a házat.
Felkapja a levelet,
Messzire elhordja,
Hideg herceg tábornoka
Vad szél úrnak kardja.
Fúj, süvít és kavarog,
Megtépi a fákat,
Messze hordja az avart,
Kisöpri a tájat.
Ágnes asszony
Elolvasta: 35
Agyad tépi a magány,
Rémület tölti be a szobát.
Pupilla szűkül, cimpa tágul,
A rémület tágra nyílt szemekkel bámul.
Szédülsz, tested meginog,
Az ajtót kinyitod.
Férfiak! Nem nők, asszonyok.
Gyanakvás, félelem fordul feléd,
Összetört minden remény.
A neveket magadban, halkan mormolod.
Ez megment, gondolod.
Zihál a sötétség, retteg a homály,
Agyadat szétrágják a kemikáliák.
Verik az ablakot, nyög a sötét,
Mindent, mi fontos volt, elvesztettél.
Családot, csodát, önmagadat,
Rémület zárja tágra pupilládat.
Nem ettél, nem ittál,
Mégis mennyire jóllaktál.
Tűzben nevetve zokogtál,
Gyermeket csak fényképen láttál.
Arcodat megmosod,
A tükör mosolyog,
Pünkösdkor áldás van,
A világ tisztára mosott.
Régi telek
Elolvasta: 20
Régen még voltak havak,
Télen befagytak a tavak.
A szánkók sikongva repültek,
Rajta kacagó gyerekek ültek.
Vakító fehérség lepte be a tájat,
Vetett a búzának puha ágyat.
Ereszen jégcsap, ágon zúzmara,
Házak tetején vastag hósipka.
Hógolyók ha repültek,
A lányok visongva menekültek.
A lábon korcsolya csillogott,
Tó tükrén sebesen villogott.
Nehéz súly húzta le az ágat,
Volt mit lapátolni a gazdának.
A magas hóban csapások készültek,
Az udvaron hóemberek derültek.
A mínuszokban fagyok erősödtek,
A kártevők halálra dermedtek.
Éjszaka, ha csillagok ragyogtak,
A ropogó léptek gyémántokat tapostak.
Ez volt ám az igazi tél!
Nem uralkodott a szürkeség.
Minden szeplőtlen volt és fehér,
Most is őrzöm emlékét még.
Régi telek
Elolvasta: 39
Régen még voltak havak,
Télen befagytak a tavak.
A szánkók sikongva repültek,
Rajta kacagó gyerekek ültek.
Vakító fehérség lepte be a tájat,
Vetett a búzának puha ágyat.
Ereszen jégcsap, ágon zúzmara,
Házak tetején vastag hósipka.
Hógolyók ha repültek,
A lányok visongva menekültek.
A lábon korcsolya csillogott,
Tó tükrén sebesen villogott.
Nehéz súly húzta le az ágat,
Volt mit lapátolni a gazdának.
A magas hóban csapások készültek,
Az udvaron hóemberek derültek.
A mínuszokban fagyok erősödtek,
A kártevők halálra dermedtek.
Éjszaka, ha csillagok ragyogtak,
A ropogó léptek gyémántokat tapostak.
Ez volt ám az igazi tél!
Nem uralkodott a szürkeség.
Minden szeplőtlen volt és fehér,
Most is őrzöm emlékét még.
Ki látta?
Elolvasta: 205
Pista bácsi megtömte pipáját, begyújtotta, majd kisétált a kapuja elé. Komótosan körbenézett, lát-e valakit az utcabeliek közül. A járdán egy lélek se volt kint, viszont az úttesten egy férfiembert látott közeledni, pont az ő irányába. Mikor kicsit közelebb ért, megállapította, hogy egy idősebb cigány jön felé. Bár a szeme már nem volt a legjobb, de úgy tűnt neki, farkasszemet néznek egymással. Pár lépés után hirtelen József a fejét kezdte csóválni, vakarta is, mintha nagy gondban lenne, és még hangosan sopánkodni is kezdett.
– Jaj, jaj, szegény fejem! Itt meg mi történt? Jaj, maga szerencsétlen!
Pistát nehéz volt kizökkenteni a nyugalmából, de ez a hangzavar felkeltette az érdeklődését. Megvárta, míg a cigány odaér hozzá, mert kétsége se volt felőle, hogy éppen az ő portájához tart.
– Adjon Isten! Maga meg mit óbégat itt? – köszönt felé.
– Adjon Isten, magának is! Rá is férne most egy kis áldás a fejére!
A paraszt végignézett az idegenen, és megállapította magában, elég ágrólszakadt a szerencsétlen. Rongyosak voltak a ruhái, és a cipője is kilyukadt.
– Mondja már, mi van! Miért kiabál annyira? Ki maga?
– Balogh József vagyok, tisztelettel. Csak azért kiabálok, mert sajnálom magát – a cigány szavaira Pista még kíváncsibb lett.
– Aztán miért sajnál maga engem?
– Már messziről kiszúrtam ezt a csúnya nagy fekete átkot a házán. Ez mindig nagy szerencsétlenséget hoz magával.
– Átkot? Miféle átkot?
– Azt én nem tudhatom, de nagyon gonosz. Bizony mondom, nagyon gonosz.
A gazda nem tudta, mi tévő legyen, tovább faggatta.
– Tudja maga, hogy ki tette azt oda?
– Nem, nem tudhatom, hiszen nem is ismerem magát. Biztosan egy rosszakarója. Azt magának kell tudnia, kivel van rossz viszonyban.
– Nem jut eszembe senki. Hacsak nem a Kiss Pali, azzal összeszólalkoztam múltkor a kocsmában.
– Igen, az könnyen lehet – sopánkodott tovább József, majd ismét a házat figyelte, és látványosan szörnyülködött. Pista nem tudta, mit csináljon most, ő még ilyet nem is hallott eddig a faluban, csak a tévében látott hasonlókat.
– Mondja csak, ha már ott van, mert odatette valaki, akkor gondolom, le is lehet venni a házamról. Igaz-e?
– Igaz bizony. Amit odatettek, azt le is lehet venni. De nem egy olcsó mulatság az.
– Tud olyat, aki le tudná venni nekem?
– Nagy szerencséje van, uram, mert pont itt áll egy magával szemben. Már sokszor csináltam ilyet, mindig sikerrel.
– Rendben van, csak hát én kisnyugdíjas vagyok, nincsen felesleges pénzem.
– Értem én, hogyne érteném. Nehéz a sorsa mindenkinek. Nem is szeretném én kihasználni az ön szomorú helyzetét, ezért megcsinálom ingyen.
– Ingyen? – csodálkozott a gazda, mert ilyet ő még nem hallott cigánytól.
– Nem kérek érte pénzt, egy fillért se. Mindössze egy üveg bort, azt is csak úgy jelképesen.
– Megegyeztünk! Van jóféle házi borom, ízleni fog. Csinálja is, essünk túl rajta!
Józsi megörült a bor ígéretének, és nekikészülődött a nagy feladatra. Kigombolta, majd levette rongyos kabátját, és a fűre dobta maga mellé. Mindkét kezét látványosan az ég felé emelte, majd lassú körmozdulatokat végzett vele. Mikor befejezte, a ház felé mutatott, és megint kiabálni kezdett.
– Távozz a házról, átok! Távozz messzire, vissza ahhoz, aki küldött! Ámen!
Az egész nem tartott két percig, majd elégedetten felvette a földről a kabátját, és Pista felé fordult.
– Látja, ennyi volt, már meg is vagyok vele. Volt átok, nincs átok.
A gazda végignézett a házán, megnézte a cserepeket is. A pipája kezdett kialudni, így készülődött befelé.
– Köszönöm, barátom! Hálás vagyok! – vetette oda a cigánynak. – Most, ha nem haragszik, én megyek lefeküdni, elfáradtam.
– Menjen csak, menjen csak, fárasztó dolog ez az átok. A fizetségemet ne feledje!
Pista megindult befelé a kapun, közben odafordult felé.
– A bort? Hiszen most itta meg az egész üveggel – a válasza letaglózta Józsefet.
– Már ne bolondozzon velem! Még, hogy megittam! Ki látta azt?
– Hogy ki? Hát én. Csak nem azt akarja mondani, hogy nem hisz nekem? Hazugnak nevezne? Én se vontam kétségbe, amiket mondott. Maga látta azt az átkot, én pedig, hogy megitta az üveg boromat. Kvittek vagyunk, további jó napot! – azzal le is zárta a vitát, és bement a házába. Józsi hangosan morgott még valamit, de Pista csak kuncogott magában, és becsukta maga mögött az ajtót.
Ágnes asszony
Elolvasta: 34
Agyad tépi a magány,
Rémület tölti be a szobát.
Pupilla szűkül, cimpa tágul,
A rémület tágra nyílt szemekkel bámul.
Szédülsz, tested meginog,
Az ajtót kinyitod.
Férfiak! Nem nők, asszonyok.
Gyanakvás, félelem fordul feléd,
Összetört minden remény.
A neveket magadban, halkan mormolod.
Ez megment, gondolod.
Zihál a sötétség, retteg a homály,
Agyadat szétrágják a kemikáliák.
Verik az ablakot, nyög a sötét,
Mindent, mi fontos volt, elvesztettél.
Családot, csodát, önmagadat,
Rémület zárja tágra pupilládat.
Nem ettél, nem ittál,
Mégis mennyire jóllaktál.
Tűzben nevetve zokogtál,
Gyermeket csak fényképen láttál.
Arcodat megmosod,
A tükör mosolyog,
Pünkösdkor áldás van,
A világ tisztára mosott.
Az esztergapad
Elolvasta: 83
A nevezetes szerszámgép öregecske volt, akárcsak a gazdája, aki megvált tőle, minthogy felszámolta a műhelyét, valamelyik, Rábéhoz közeli faluban.
Az ezerkilencszáz hatvanas évek elejét írtuk, amikor Muschitz Karcsi (†) – a kedves vevő -, már több szakmának is a birtokában volt, többnyire autodidakta módon szerezve meg azokat.
Fát, azt már korábban is esztergált, abban egészen biztos vagyok, hiszen a kerékgyártó apa, bátyó után, ez számára gyerekjáték volt.
Apropó, gyerekjáték! Karcsinak istenáldotta tehetségű keze volt: remekül rajzolt már az általános iskolában. Valamelyik, számára kevésbé érdekes órán, pikkpakk lerajzolta egy ceruzacsikkel a generalisszimusz Sztálin elvtársat, aki a tanterem fehér faláról atyailag mosolygott le ránk a bajsza alól.
Ugyanez a kéz művészi kivitelű puskatusokat készített már tinédzserként és fiatal felnőtt korában vadászfegyverekhez, meg mindenhez, amikkel messze földön híressé vált. Jártak is hozzá a fegyverrajongó kliensek, mint a jó kútra.
A kissé visszahúzódó, halk szavú, szőke fiatalember a világ legtermészetesebb módján faragott nem csak kerékagyat, talpat, küllőt stb., amik ugyebár, a bognár mesterség közismert munkadarabjai voltak, de bármilyen bonyolultságú tárgyat belelátott a kugli fába, a tuskóba, több collos deszkába, rönkbe. Az után meg, saját kedvére, megrendelésre ki is faragta azokat.
Ilyen előzmények után döntött úgy Karcsi, vásárol egy nagy csúcstávolságú esztergát, ami fémekhez való. Ez természetes folytatása volt annak a törekvésnek, hogy komplett szekereket is tudjanak alkalom adtán készíteni, noha azok már abban az időben rég kimentek a divatból. Hogy ne kelljen vasas emberhez menni, mondjuk, egy ráfért, takaros kovácsműhelyt rendezett be, már csak az eszterga hiányzott az árválkodó, oszlopos fúrógép mellől.
Karcsi és az idős mester megállapodott az árban, egymás markába csapott ősi szokás szerint, de ekkor megszólalt a kiérdemesült géplakatos:
– Muschitz Úr! Egy üzlet akkor jó, ha mindkét félnek jó, és az adásvétel teljes ceremóniáját végig „ministráljuk”.
– Aztán, mi hiányzik még a lebonyolításból, bátyám?
– Mi más, mint az áldomás?!
– Na, az nekem egy cseppet sem hiányzik, ugyanis sohasem iszom – válaszolt Karcsi. Az öreg értetlenül csóválta fejét, mert ilyet még nem pipált. Ezért tovább kapacitálta a barátomat*:
– Most kivételt tehetne, a kedvemért – amaz azonban nem állt kötélnek. Ekkor az öreg elvörösödve kifakadt:
– Na, akkor nem árulom el magának a gép titkát. Isten áldja! – azzal az öreg elviharzott a vételárral a zsebében.
/*
Karcsi letelpítette a gépet, ahogy kell. Az szépen üzemelt is, ha csak „simán” oldalazni, leszúrni, átmérőzni stb., szóval forgácsolni kellett. Igen ám, de a masina Karcsinak nem volt hajlandó menetet vágni, semmilyet. Pedig az is rendre kellett volna. Az kézen fekvő volt, a fogaskerekek hatalmas öntvényből lévő szekrényében kellene a megfelelő fogszámúakat a kívánt menethez való sorrendben, kézzel összerakni a tengelyekre.
Ekkor értette meg Karcsi, ez lehetett a vén masina titka.
Biztos, sokat próbálkozott, ahogy ismertem, de amikor már kifogyott az ötletekből, értem üzent, látogatnám meg, és megmondta hívása okát is.
Egy kissé berezeltem, mert az egyetemen volt ugyan műhelygyakorlatunk, méghozzá sokféle: elektronikai, üveg- és vákuumtechnikai, esztergálni, forrasztani is kellett, de modern félautomata gépekkel. Szóval féltem, szégyent vallok azzal a „nagy” tudásommal.
/*
Furcsa, de bensőséges volt a mi barátságunk: ritkán találkoztunk és mindig Karcsiéknál. Ő soha nem fordult elő nálunk. Minden „titkunkat”, még a „nőügyeket” is megbeszéltük, mely utóbbiak eleinte inkább arról szóltak, savanyú a szőlő.
Eljött hát, a „menetelés” ideje. Elcsodálkoztam, hol a gépről a szokásos menettáblázat, ami éppen a fogaskerekek sorrendjét mutatta volna metrikus vagy éppen a withwortok, netán a csőmenetek esetében?
Már nem is igazán emlékszem, meddig bajmolódtunk a rejtvénnyel, de arra igen, megszámoltuk, felírtuk a fogszámokat, és annak megfelelően sorba raktuk a kerekeket. Feltűnt, a kerekek egy részének más a modulja, a fogak dőlése, mint a többié. Aztán jelzéseket leltünk a kerekek színén és fonákján, illetve árulkodó volt a kihajtó tengelyek ékjeinek, a kerekek hornyainak milyensége, a tengelyek távolsága stb.
Végtére a titok szertefoszlott, ment a menetvágás minden fajtája, a kívánt átmérőkön.
Megkönnyebbültem, és elégedetten kezet ráztunk. “Ez jó mulatság, férfimunka volt!”
/*
Ezt az írást a barátom megidézésének, emlékezetének szántam, és egyáltalán nem a saját „dicsőségemnek”.
Ő volt ugyanis az a személyiség, akiről bizonyosan állíthatom, tehetsége a képzőművészetekben, pl. a szobrászatban is magasra röpítette volna, ha ehhez ambíciója lett volna, és nem marad az általam nagyra becsült, ma már egyre ritkább kismesterségek gyakorlásánál, amiket igen magas, szinte művészi szinten űzött, Rábén.
/*
Nem állom meg, hogy némi tanulságot Karcsi barátom és hasonlók esetében le ne szűrjek: Tisztesség ne essék szólván – és ennek már máshol is hangot adtam -, igencsak ingerszegény környezetben született a mi generációnk is Rábén és a hasonló kis településeken. Mire gondolok? Arra pl., hogy a több nyelvű helységek gyerkőceinek az anyanyelv mellett adott volt idegen ajkú pajtásai nyelvének legalább az alapjait elsajátítani, arra, hogy a paraszti kultúra mellett – amit nem becsülök le -, más alig érintett meg bennünket. Arra, hogy derék tanítóink jelentős része az egykori egyházi isskolából itt maradt, megtűrt “tanerő” volt, aki nem volt a rendszer kimondott híve.
Ez az attitűd nem sarkallta őket a kötelező órszám leadásán túl, a “gyerekanyaggal” történő foglalkozásra. Amúgy is. ma is nagy trilemmája az iskolai nevelésnek, az átlagképességűekhez szóljanak-e, hogyan jusson idejük a különös tehetségűekre, egyáltalán észre veszik-e azokat, illetve igyekezzenek a lemaradottakat felzárkóztatni. Nem voltak akkoriban temetikus szakkörök. Olyan intenciókat sem kaptunk, hogy a leadott tananyagon túl nézzünk utána ennek, annak. Igaz. nem is nagyion volt hol. Egy konkrét példa: se a magyar tanárom nem mondta soha, ezt vagy azt a a verset, novellát, könyvet olvasd még el, fiam! Matekből, fizikából sem ösztönöztek a mélyebb megértésre, további példák otthoni megoldására. A házi feladatok általában szorosabban az éppen ledott anyaghoz kötődtek. Nem igaz ugyanis az általánosságban, hogy a tehetség utat tör magának. Igazságtalan lennék, ha végezetül nem emelném ki, azért volt néhány pedagógus egyéniség, akikre kimondott hálával gondolok vissza, Rábén és később a gimiben.
Keletről érkezett 4
Elolvasta: 43
Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.
Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.
Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.
– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!
Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.
Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.
Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!
Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.
A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.
A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…
Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka. Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …
Édesanyám is volt nékem … (2)
Elolvasta: 30
Olyan feszes tempóban dolgozott Vera, hogy ideje sem volt magával foglalkozni, a munkán kívül másra is gondolni, de álmában ott kísértett az otthona, az otthagyott gyermekei. Egyre gyakrabban álmodott velük, s ilyenkor sírva ébredt és alig tudott a munkájára figyelni.
– Baj van? – kérdezte Béla úr látva, Vera mennyire szétszórt.
– Semmi a világon …
– Na, mondd csak!
– Hiányzik az otthonom, a családom. Úgy jöttem el, hogy még el sem köszöntem.
– Írj nekik, bár egy lapot, lássák, hogy élsz, hogy jól vagy.
A tanácsot megfogadta és megírta, de persze választ nem várt, s nem is kapott.
A nyár közepén azonban történt egy különös eset.
Az ebédet megelőző csöndesebb órában Béla úr szólt, hogy a külön teremben várják. Steve fogadta, amint belépett.
– Gyere csak, egy hölgy szeretne találkozni veled.
A kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy újságíró az illető és rövid riportot szeretne vele készíteni. Beleegyezett, de teljes névtelensége kért és kapott. Steve persze nem ragaszkodott a névtelenséghez. Sőt!
– A szünetnek vége! – szólt be az ajtón a főpincér, Béla úr.
Ezzel véget ért a rövid riport, Vera mehetett vissza az éttermi munkájához.
Találkozás egy régi szerelemmel …
A riport nagyon felkavarta Verát. Nem a kérdések és a kimondott válaszok, hanem a ki nem mondottak, a kimondhatatlanok. A felületes beszélgetés nem érintette Vera múltját, Stevehez fűződő viszonyát, de végig ott motoszkált benne a vágy, hogy mindent kitálaljon. Hogy világgá kiáltsa a csalódását, a bukását, mint anya, mint feleség, mint szerető. Nem tehette, nem tartozott a világra, saját fájdalma volt a valóság felismerése. A beszélgetés alatt döbbentette rá, mi is történt. Villámcsapásként érte a felismerés. Kábultan hagyta el a kistermet, s ment Béla úr után, vegye fel a munkát. Mint egy robot dolgozott egész nap. Aki nem ismerte, nem észlelt semmi különöset a munkájában, de a munkatársai felfigyeltek merev mozdulataira és aggódva lesték, nem tesz-e valami veszélyes dolgot. Nem is álltak messze a valóságtól, mert a Verában dúló indulatok, valóban súlyos, gyilkos indulatok voltak. Ha most a szeme elé kerülne, képes lenne a kést belevágni. Maga is meglepődött ezeken a gondolatokon. Nem gyilkolom meg még sem, gondolta aztán, nem akarok miatta dutyiba kerülni.
Estére a fáradtság annyira leverte, hogy beszélni is alig tudott, amihez a fizikai igénybevétel mellett a lelki állapot is közre játszott. Mikor megpillantotta Steve vigyorgó képét, a dühe fellángolt benne, de a fáradtság győzött. A gyilkolászás ma elmarad, dünnyögte félálomban.
Hajnalban nyugodtabban ébredt, az alvás lecsillapította háborgását és parttalan dühét, helyébe számító elhatározás lépett. Egész nap, amíg felszolgált a nagyteremben, s futkosott az asztalok között, azon jártatta az agyát, miként állhatna bosszút minden bajának okozóján. Konyhakést és patkánymérget, bürök levet és forró zsírt fantáziált, de mind elvetette, gondolva a rá vonatkozó következményekre. Valamilyen trükkösebbet kell kitalálnom, morfondírozott magában. Legelőbb az útlevelét kell visszaszereznie. A reggeli lerendelése után le is osont a kabinjukba és a Steve iratai között megtalálta a munkavállalói engedélyével együtt. Az iratokat ügyesen helyre rakta, elrendezte, ne maradjon nyoma, hogy matatott velük. Visszasietett az étterembe, útközben, szerencsére senkivel sem találkozott – nem szeretett volna magyarázkodni, hogy mit keres munkaidőben a kabinok körül.
Egyenesen Béla úrhoz ment az irataival. Megkérte a főpincér urat, őrizze meg számára biztos helyen, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek. A gyűjtött pénzét is, fizetését és a kapott borravalókat szintén Béla úrra bízta.
– Nálam biztos helyen lesz – nyugtatta Verát. – Beteszem a széfbe. Mikor szólsz, odaadom.
– De a világon senki másnak, még a herkópáternek sem! Nekem is csak személyesen a kezembe!
A nagy hajó közben haladt az útján, szelte a hullámokat, meg-megállt néhány különleges helyen, az utasok élték a hajó nyújtotta kényelmes életüket, belevetve magukat a kínálkozó szórakozásokba. Folyt a dáridó éjjel, nappal.
Vera, s a többiek tették a dolgukat, nyakuk szakadtáig rohangáltak, kiszolgálni a vendégek igényeit. A nagy rohanásban saját gondja-baja háttérbe szorult, de állandón ott motoszkált a fejében, nem adta fel a bosszútervét.
Egy nem várt esemény, elsodorta az egyéni problémákat.
Tanger kikötője előtt horgonyoztak le, kint a nyílt vízen. Nem engedték be a hajót a kikötőbe. Csak innen, messziről csodálhatták a napfényben fürdő nagyvárost, a házak fölé emelkedő tornyokat, karcsú minareteket, az óvárost uraló fellegvárat.
Már órák óta vesztegeltek, mikor megjelent a kikötői felügyelőség hajója. Gyorsan közeledett és megállt mellettük, s a fedélzetet megszállták a hatóság emberei. A fehér kezeslábast és védő álarcot viselő alakokat marcona fegyveresek kísérték. Egyenesen a kapitányhoz mentek, közben a kíváncsiskodó utasokat elhessegették a közelből. A kapitány és az első tiszt kíséretében az egészségügyi részleghez vonultak…
– Doktor! – szólt a kapitány a hajóorvoshoz. – Ezek az urak – mutatott a fehér overallos alakokra – az egészségügyi parancsnokság részéről vannak itt és ellenőrizni akarják a kabinetet és a tartozékait.
– Állok rendelkezésükre!
– A személyzettel is szóba akarnak állni. A nővérektől a takarítónőig mindenkivel.
– Szólok Berta madámnak, a főnővérnek, hívjon ide mindenkit.
Miután mindenki összegyűlt, a kapitány szót adott a csoport vezetőjének.
– Dr. John Truman kormány megbízott vagyok, a Trópusi Betegségek Klinikájának orvos igazgatója. A felmerült különleges helyzet a szárazföldön különleges intézkedéseket igényelt. Ennek része ez a mostani vizsgálat itt a hajón. Kérem legyenek a segítségünkre, ne akadályozzák a munkánkat, ne kelljen más eszközökhöz folyamodnunk!
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, nem kell minket fenyegetnie! – szólt nagyon halkan, de határozott hangon a hajóorvos.
– Ne kapja fel a vizet, doktor! – próbálta enyhíteni előbbi szavainak az élét a kormány embere. – Nagyon súlyos dolgokról van szó.
– Értettem! Lássunk munkához. Berta, kérem kísérje el az urakat, nézzenek meg mindent, a kezelőket, laboratóriumot, röntgenszobát, a pihenőt, az elkülönítőt, tárolót, mellékhelyiségeket.
– Én is velük megyek – jelentkezett az első tiszt.
A megbízott Truman doktor és egyik munkatársa maradt az egybehívottakkal. A rendelő feljegyzéseit, a betegek kartonjait böngészték át és a betegek panaszait, tüneteit firtatták – órákon keresztül.
– Van két beteg a pihenőben! – jelent meg főnöke előtt egy fehér overallos, a terepszemlét végzők közül.
– Hívják ide azokat is! Hallgassam meg őket.
Alapos munkát végzett a csoport. Minden helyiséget, minden zugot bejártak és a falakról, bútorokról, tárgyakról mintát vettek bakteriológia vizsgálat céljából. Mikor itt végeztek, ugyanezt tették az étteremben, a konyhában, éléstárban, hűtőházban, raktárban. Még a levegőből is vettek mintát …
Végezve munkájukkal, a kapitány és az első tiszt jelenlétében megbeszélték, a kisteremben összeülve a vizsgálat eddigi eredményét. Hosszasan tárgyaltak, s a végén leírták egy részletes jelentésben az észrevételeiket. Hogy mit tárgyaltak és hogy a jelentés mit tartalmazott, nem lehetett tudni – a kapitány titkolózott. Találgatták az utasok éppen úgy, mint a matrózok és a hajó személyzete.
Egy szó mégis kiszivárgott. Egy varázsszó.
Molima! Epidémia!
Mint az áram a vezetékben, pillanatokon belül mindenhova eljutott és riadalmat keltett. Mi lehet? Valami borzalom? Kolera? Pestis? Fekete himlő? Vagy valami ismeretlen szörnyűség? Ott bolyongott a folyosókon, a termekben, a szobákban, mint sötét felhő.
Az emberek kezdték figyelni magukat és társaikat. Félelem vibrált a tekintetekben. A hajóorvosnak meggyűlt a baja a sok beteggel. Mindenki felfedezett magán valamilyen tünetet, amitől rögtön bepánikolt. Hasfájás, hányinger, fejfájás, ízületi panaszok, bőrkiütés, álmatlanság, idegesség voltak a leggyakoribbak.
A patikát is megrohanták, vitamint, nyugtatót keresve.
A kezdeti döbbenet, ijedtség után az emberekben a harag is kezdett munkálni. Aggodalom és harag – veszélyes párosítás!
Egy izgatott csoport a kapitányhoz vonult. Több befolyásos, jelentős személyiség is akadt közöttük: gazdag gyártulajdonos, képviselő, kormány tisztviselő, ügyvéd, Azt kérték, mit kérték, követelték, hogy haladéktalanul szedjék fel a horgonyt és menjenek minél távolabb Afrikától.
Vera csak nézte a kirobbanó hisztériát. Saját gondjairól meg is feledkezett egy időre. De csak egy rövid időre. Sérelme nem hagyta eltérítenie magát a bosszúvágytól, hiszen Steve jelenléte maga is elég volt, hogy fellángoljon benne a gyűlölet és ott volt a napi megaláztatás, ami elől nem tudott kitérni. Nappal az események és a munkája elterelték figyelmét, de amit belépett a közös kabinjukba, azon nyomban elöntötte a keserűség és gyűlölet. Reggelre kelve elhatározta, hogy nem halogatja tovább és kidolgozza a bosszú tervét. Nem akart senkit beavatni, de közvetve a pincér társait a tudtuk nélkül bevonta a kivitelbe.
Óvatosan, vigyázva kezdett bele a dolgába. először csak néhány odavetett megjegyzést tett hallkan, de úgy, hogy azért a közelében levő meghallják.
– Érzed te is, milyen furcsa szaga van a ragúnak? – kérdezte suttogva a pincér társát, mikor az egyik asztal mellett elmentek.
Az asztalnál ülő férfi felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, de később nem kért a ragúból.
A nap folyamán, később egy másik lánynak súgta oda, hogy Vilma furcsa szagát érezte a ragúnak, mikor kivitte. Ekkor egy másik asztalnál is visszamondták a ragút.
Másnap a besamel mártás körül történt kisebb bonyodalom.
– John, mondd, rendeltél besamelt a halhoz? – kérdezte társát egy tépett Kleopátra frizurás hölgy. – Mert, ha igen, akkor küld vissza.
– Mi a bajod megint az étellel?
– Nem hallottad, mit beszéltek a pincérek?
– Nem figyeltem, mit sutyorognak egymás között.
– Akkor figyelj, azt beszélték, hogy romlott tojás került a mártásba…
Minden napra jutott egy kis rágalom hír az ételeket illetően. Hogy honnan eredtek, nem lehetett tudni, csak úgy felbukkantak. Eleinte csak visszafogott suttogás kelt, majd terjedt észrevétlen a vendégek és személyzet körében. Az emberek egyre bizalmatlanabbak lettek a felszolgált ételek iránt. Piszkálták, szagolgatták az addig kedvelt fogásokat. Minden apróság megragadta a figyelmüket, s a legkisebb hibát is felnagyítva reklamálták.
Miután a horgonyt felszedték és elhagyták a afrikai partokat, a kedélyek megnyugodni látszottak, úgy tűnt helyre áll a rend, de most felütötte a fejét ez a gyanakvó hangulat.
A sok gyanakvás, kifogás eljutott Willyhez, az étteremfőnökéhez is.
– Milyen dolog ez, Mr. Bella? Előbb a felfordulás a járvány veszély miatt, most meg ez az éttermi fölbolydulás!
– Fogalmam sincs, mi történt. Mint egy halk szellő indult észrevétlen s egy dühödt viharrá válik hamarosan. Gyanakvás és rágalom hajtja.
– Valamit tennünk kell!
– Szóljunk az orvosnak, járjon utána, hogy van-e alapja az egésznek. Vizsgálja meg az élelmiszereket. Van-e romlott vagy lejárt garanciájú?
A hajóorvos két munkatársát bízta meg a vizsgálat elvégzésével. Alapos munkát végeztek, mindent megnéztek: az alapanyagoktól a kész termékekig, de semmi rendellenességet nem észleltek Úgy látszik, a konyha csak az utasok alaptalan gyanújának esett áldozatul. Steve azonban megsértődött, séfi mivoltát érte sérelem. Fel is mondott íziben és az első kikötőben, ahol kikötnek elhagyni szándékozott a hajót.
– Vera, csomagolj! Reggel indulunk!
– Menj egyedül, én ugyan nem tartok veled!
– Nem bomolj!
– Mondtam! Maradok!
– Nem maradhatsz, minden iratod, útleveled nálam van.
– Akkor is!
– Papírok nélkül soha az életben el nem hagyhatod a hajót.
– Nem baj! – makacskodott tovább Vera, s el nem árulta volna semmi pénzért, hogy az iratai biztos helyen vannak már régóta.
Steve Lord reggelre kelve elhagyta a hajót.
– Remélem többet nem kerül a szemem elé! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Vera. De azért egész nap nyugtalanul figyelte a felszálló embereket, nincsen-e közöttük mégis Steve. Akkor nyugodott meg igazán, mikor a hajó végre kifutott a kikötőből. Munka végeztével boldogan nyújtózott egyedül az ágyban.
– Csak az enyém mostantól a kabin! – ült fel hirtelen és nézett szét kis saját birodalmában. – Ide mától más be nem jöhet rajtam kívül. Na, meg persze, akit én behívok! Nem lesznek sokan…
A felszabadultság érzése reggelig megmaradt, de amikor körülnézett az üres kabinban, megrohanta a vágy a gyermekei, a családja iránt. Olyan erősen tört rá a hiányuk, hogy le kellett ülnie a földre és kitört belőle a zokogás. Sokáig zokogott, de a végére megnyugodott, jól lecsillapodott. Már tudta, mit kell tennie. Hazamegy!
– Sir! – állt a főúr elé. – Kérem az útlevelemet és az egyebeket, Stockholmban kiszállok.
– Hazamész?
– Haza!
– Adjak referenciát, ha kilépsz.
– Kedves vagy Béla úr, de nem kell, hisz hazamegyek.
– Jó utat akkor neked!
Egy hét múlva már a repülőn ült. Az Austrian légitársaság gépén. Bécstől vonattal szándékozott tovább utazni. Még a hajón megvette a jegyet, mindjárt azután, hogy búcsút vett az étteremfőnöktől, bejelentve, hogy kilép. Mr.Willy sajnálta, hogy elmegy.
– Megmondom nyíltan, hogy nem sok reményt fűztem hozzád, mikor a séf ajánlatára jelentkeztél, de kellemesen csalódtam. A legjobb pincérem voltál. Ha meggondolod magad és visszajönnél, tárt karokkal fogadnánk.
– Köszönöm, de remélem megtalálom a helyemet otthon…
Ameddig végiggondolta a hajón töltött utolsó napok eseményeit, a búcsúzást, le is telt az egyórás repülőidő és megérkeztek a nyüzsgő, zajos bécsi repülőtérre. Meglepődve nézte a zsibongó tömeget, aztán átfurakodott közöttük és kilépett a csarnokból a szabad levegőre. Amint az ajtó becsukódott mögötte, megszűnt a lárma és megnyugtató csend vette körül. Csend a benti ricsajhoz képest. Nagyot szívott a tiszta levegőből, s megpillantotta, amint egy taxi a járda mellé húzott. A sofőr szolgálatkészen kinyitotta kocsi ajtaját, Vera oda lépett.
– Hauptbahnhof, bitte! – szólott és beszállt.
Nem volt sok poggyásza, csupán egy hátizsák, s azt a lábához tette, bár a sofőr mondta, hogy tegye hátra, üljön kényelmesen, de csak legyintett. Nem teketóriáztak tovább, hanem indultak lendületesen, majd rákanyarodtak az A4-es autópályára, s azon száguldtak a vasútállomás felé.
Vera szívére szorított kézzel üldögélt az ülésen. Aggodalom szorított össze a szívét, mit szólnak otthon, ha beállít? Hogy fogadják a gyermekek? Az ura?
Szóra sem méltatják majd, s ajtót mutatnak neki?
Vagy együtt örvendenek a hazatérőnek? Megölelik, megcsókolják?
Nincs a kérdésekre válasz. És nem is lesz soha …
Egy teherautót közelített meg a kocsi, mikor levált róla egy ponyva. Egy pillanatig előttük lebegett a nagy szürke ponyva, majd rájuk borult.
„Az A4-es autópályán, a pályaudvar közelében tömeges baleset történt egy teherautóról leszakadó ponyva miatt.” – hangzott el az osztrák televízió esti híradójában.
Mikor mentem hazafelé, megnyílt az ég három felé
Ragyogtak rám a csillagok, mert tudták, hogy árva vagyok