Gábor Erika : Adjisten, aranyoskám!

Adjisten, aranyoskám!

Aranyoskám és lelkem a képzeletem által összegyúrt, korosabb menyecskék, akik olykor értetlenül, olykor mulatva, olykor mérgelődve szemlélik ezt a mai világot, amiben olyan sok újdonság van, és
amiből annyira hiányoznak régi dolgok…

I.

– Adjisten, aranyoskám! Mit vásárolt?

– Tévéújságot, lelkem. De már ez sem olyan, mint régen!

– Nincs benne tán elég műsor?

– Jaj, dehogy nincs, még több is, mint kéne! Hiszen alig nézek tévét.

– Hát akkor mi a baj vele, miért nem olyan már, mint régen?

– Tudja, aranyoskám, én ablakot pucolni veszem ezt az újságot. Régen egy elég volt egy teljes ablakra, ma meg? Mire egy ablakszárnyat megpucolok vele, már szét is mállott.

– Hát én azt mondom, vegyen akkor egy napilapot, az
sokkal nagyobb.

– Jaj, dehogy veszek! Nem jó az, mert ha hazaviszem,az ember kiolvassa.

– Aztán miért baj az? Az enyém is kiolvassa.

– Az ám, de a múltkor az apjukom elolvasta a lapot, aztán apró darabokra tépte, és igen káromkodott közben.

– Na, aranyoskám, akkor én jobban jártam. Az én uram kiolvasta az újságot, aztán kirohant az udvarra, és egy hétre való fát felvágott!

– Ne mondja! Szó nélkül?

– Hát, nem éppen. Mert valakiknek az anyját rettentően szidta közben…

 

II.

– Adjisten, aranyoskám! Látom, a patikában volt, csak nem beteg?

– Hála istennek kutyabajom, felírattam a háziorvosnál az uram gyógyszereit, és eljöttem kiváltani.

– Nofene! És miért nem ő jött?

– Hát tudja, lelkem, azt mondta, ő megbolondul, ha ott kell ülni órákig, és hallgatni a sok betegséget, nyavalyát, meg lesni, ki után következik, mert különben rátámadnak azok a gyönge, beteg emberek!

– Aztán magát nem idegesíti ez a sok szócséplés, amit a rendelőben hall?

– Dehogyis! Annyi mindent megtud az ember a betegségekről, meg a csodaszerekről, hogy tiszta haszon!

– Az orvostól?

– Dehogyis. A többiektől. Azt is várakozás közben hallottam, hogy van valami kínai tapasz, amit csak felraknak a talpra, és máris leviszi a vérnyomást! Hazafelé azt is veszek.

– Miért, magas a vérnyomása, aranyoskám?

– Nekem nem, de az apjukomnak biztos felszalad, ha
megmondom, mibe került a reumás gyógyszere!

 

III.

– Adjisten, aranyoskám! Hát hogy teltek az ünnepek?

– Adjisten, lelkem! Megvolt, eltelt, hál istennek, hogy vége!

– No, mi a baj, rosszul sikerült valami? Vagy kevés lett a bejgli?

– Hát, tudja, lelkem, nem a bejglivel volt a baj. Csak valahogy minden félrement.

– Ejnye, aranyoskám, nem hiszem én azt! Hiszen tudom, hogy hetekig készülődött, sütött-főzött, mi hát az a minden, ami félrement?

– Ugyan érdemes volt annyit főzni, mondhatom! Még disznót is vágtunk, hogy legyen orjaleves, toros káposzta, sült hurka-kolbász, aztán mindenki nyavalygott, hogy így a gyomra, úgy a mája, nem bírják a nehéz ételeket, pedig az uram ugyancsak kínálta a pálinkát nekik!

– Jaj, aranyoskám, innen én már megjöttem! Nálunk natúr csirkemell volt, meg saláták, süteménynek üres piskóta gyümölcssalátával.

– Ne mondja, lelkem, aztán ízlett a városi vendégeknek?

– Ették, ették, de a vejem másodnap reggel már ott sündörgött, hogy mama, tényleg nem főzött töltött káposztát? Dehogynem, fiam, mondtam, de csak úgy magunknak, tudom én, hogy nem szoktátok az ilyen nehéz ételeket!

– Aztán mi lett a káposztával?

– Előhoztam a vejemnek, öt perc múlva mind ott kuncsorgott, hogy csak egy tölteléket, mama! Az lett a vége, hogy a csirkék ették meg a salátát, mert, ahogy a káposzta elfogyott, rájártak a gyerekek a zsírban sütött oldalasra, céklasalátával.

– Ne mondja, hát hogyhogy azt is megették?

– Mondtam, hogy ez konfitált sertéssült, ettől
mindenkinek megjött hozzá a kedve.

– Mi a csuda az a konfiskált sült?

– Konfitált, aranyoskám, de mindegy az, a lényeg, hogy a tévében hallották, hogy ez igen modern módszer, így aztán már ízlett nekik.

– Na, hallja, húsvétra én is kitalálok valami modern ételt nekik! Addigra tán elfogy a fagyasztóból a karácsonyi menü!

 

IV.

– Adjisten, aranyoskám! Hoztam maguknak egy kis kóstolót, ha nem zavarkodok.

– Dehogy zavar, lelkem, nahát, hogy ránk is gondolt! Kerüljön beljebb! Aztán meséljen, hogy sikerült a disznótor?

– Jó lett minden, szép volt a koca, de elég is volt a felfordulásból. Mondtam is az emberemnek, hogy jövőre nem vágunk bele, ha nincs elég segítség!

– Miért, nem jöttek haza a gyerekek?

– Dehogynem jöttek, itt voltak mind. A lányom irtózik a vértől, a vejem az első félórában elvágta a kezét, az unokám meg, a Lili, még tíz órakor is a kocát siratta. Mert hogy visított, szegény, az életéért.

– Na hiszen, akkor kint voltak velük a vízből. A fia nem jött haza, aranyoskám?

– Hát, tudja, lelkem, Németországból bajos hazaszaladni egy disznóölésért. Nem engedte el a főnöke.

– Hű, aranyoskám, mennyi mindent hozott! Gyönyörű ez a kolbász, és ez ám a töpörtyű, ilyent nem minden nap lát az ember. Jaj, még abált szalonnával is veszkődött, hogy én azt mennyire szeretem! Köszönjük igazán, csak nem tudom, hogy fogjuk maguknak meghálálni, mert mi az idén nem ölünk.

– Akkor annál jobb, legalább maguk is „disznólkodnak” egy kicsit, érti, a tréfát, lelkem, ugye?

– Jaj, hát persze. Mivel kínálhatom meg, aranyoskám, ezért a nagy cipekedésért?

– Hát, egy bögre teát elfogadnék, igen fúj a szél. Aztán ne aggódjék, hogyan hálálják meg, mert kitaláltam én azt már!

– No, nézd, a ravasz rókát, hát halljam, mit fundált ki, aranyoskám?

– Hát tudja, lelkem, az én uram holnap felteszi a kolbászt a füstre. Aztán, mikor legutóbb füstölt, az lett a vége, hogy a kolbásszal agyon lehetett volna ütni valakit, olyan kemény lett. Megáldottam, gondolhatja. Ha holnap délelőtt „véletlenül” elnézne hozzánk a férje, ketten talán jobban boldogulnának.

– Elmegy, aranyoskám, el, megbeszélem vele, legyen nyugodt. Aztán most már pihenjen maga is egy kicsit, volt munkája bőven.

– Az igaz, lelkem, még összerakok egy csomagot a fiamnak, holnap indul a szomszéd
Gizi az ápoltjához Németországba, elviszi neki, hadd örüljön a hazainak.

– De aranyoskám, nem azt mondta, hogy egy hentesüzemben dolgozik a fia? Lát az kolbászt eleget.

– Jaj, lelkem, mit tudják azt a németek, hogy milyen a jó kolbász! Olyan sápadt az övék, mintha ráijesztettek volna. Megcsinálom azt a pakkot, aztán bizonyisten, felteszem a lábam egy kicsit. Na, isten áldja, lelkem!

 

V.

– Adjisten, aranyoskám, időtlen idők óta nem láttam. Merre járt?

– Ne is mondja, lelkem, rábeszéltek a lányomék, menjek el velük karácsonykor az unokámhoz, hogy együtt lehessen a család. Egy hétig nála voltunk, igen szép volt minden, de nagyon elfáradtam.

– Aztán hol lakik az unokája, aranyoskám?

– Hát Németországban, lelkem, de olyan szép helyen, hogy mindenáron meg akarta mutatni nekünk. Folyton kirándultunk, estére mindig bedagadt a lábam, de megérte, meg bizony!

– Mit látott, mondja már, ne kelljen harapófogóval kihúzni magából mindent!

– Meissenben dolgozik a kislány, nem nagy város, de még azt a sok szépet! A porcelángyár, a vár, meg az a sok kis bolt, és azok a régi házak! A karácsonyi vásárban csak a fejemet kapkodtam, annyi szépet még sose láttam.

– De jó volt magának, aranyoskám! Bezzeg én a konyhában töltöttem az ünnepet, folyton jöttek a gyerekeim, a férjem családja, István napoztunk, mindig volt nálunk valaki.

– Hát, tudja, lelkem, azért én inkább az itthoni karácsonyt választanám. Mert igaz, hogy nagyon szépen vendégül látott minket az unokám, de hiába hívta meg a barátját is szentestére, egy kukkot sem tudtunk beszélni vele, ő se tud magyarul, mi se tudunk németül. Aztán, amikor hazaindultunk, nagyon ölelt minket a lány, pityergett is szegénykém, hiába vigasztaltuk. A lányom tartotta magát, de amikor elindult a busz, bizony telesírt jónéhány papírzsebkendőt. Nem tetszik nekem ez a világ, lelkem! A
családnak csak együtt volna a helye, úgy van az rendjén, hogy vigyázzunk egymásra.

– Hát, az igaz, aranyoskám. Csak az a baj, hogy hiába vagyunk egy országban, alig látom a gyerekeimet, ha mégis eljönnek, folyton szól a telefonjuk, le-föl ugrálnak, állandóan idegesek. Vigyázni meg nekünk kell magunkra inkább, mert ebbe a mai életbe nem fér bele, hogy ápolgassanak minket! Na, isten áldja, megyek ebédet főzni. Jut eszembe, a férje is elutazott magukkal?

– Dehogy jött, aranyoskám, itthon maradt az állatokkal. Igen rosszkedvű volt szegény, azt mondta, kutyának való az ilyen ünnep, hogy szanaszét vagyunk. Azóta nem győzöm kényeztetni, most is viszem a kocsonyának valót, mert igen hiányolta. Isten vele, lelkem, aztán vigyázzon magára!

VI.

– Adjisten, aranyoskám! Jól felpakolt, miket vásárolt össze kettejüknek?

– Jaj, lelkem, fel kell készülnöm arra, hogyha elkapjuk az influenzát, nem tudok majd boltba menni, aztán akkor miből főzök? Voltam a hentesnél, meg az ABC-ben, most megyek a patikába.

– Nofene, gyógyszert is előre vásárol a még el sem kapott nyavalyára, aranyoskám?

– Ne csúfolódjon, lelkem, C-vitamint veszek, meg orrcseppet, meg lázcsillapítót. Olyan régiek voltak otthon a kosárban, hogy mind egy szálig viszem vissza a patikába.

– Miért, tán visszaváltják, aranyoskám?

– Csúfondáros kedvében van ma, lelkem! Viszem a lejárt gyógyszeres gyűjtőbe, mert nem szabad a kukába dobni, meg a WC-n lehúzni!

– Jól van, na, nehogy megsértődjék már! Hisz tudom én is, hogy így kell, de nálunk nincs lejárt gyógyszer, mert mindig beszedjük. Bár múltkor az uram azt mondta a széntablettára, nehogy kidobjam már, majd befűt vele. De hát bolondozott csak ő is.

– Maguk még nem voltak betegek?

– Nem, de nem is leszünk, remélem, mert a doktorunk beoltott minket még november végén. Azt mondta, azért bálba ne menjünk, aztán a templom kilincsét, meg a boltban a kosarat kesztyűs kézzel fogjuk meg, biztos, ami biztos! Úgy ránk ijesztett, hogy örökösen kezet mosunk, mert mondják, igen tartós nyavalya idén ez az influenza!

– Hát félünk is tőle, annyi mézet, meg citromot még nem raktam teába, mint mostanában. Legalább az emberem se olyan büdös, ha megissza.

– Még ilyent, hát mi van, nem mosakszik az ura, aranyoskám?

– Mosakszik az, lelkem, nincsen abban hiba, de nem hisz a C-vitaminban, csak a fokhagymában meg a pálinkában, hát azért büdös a szentem. Na, minden jót, még ebbe az utcába bemegyek, itt lakik a Jóska, aztán olyan annak a pálinkája, azt mondják, hogy még a vírusok is elmenekülnek előle! Viszek az embernek, ne mondja, hogy nem gondolok a megelőzésre!

– De jól felkészült a járványból, aranyoskám! Na, isten áldja, remélem, majd a misén találkozunk!

– Velem igen, lelkem, de az uram azt mondja, inkább a szomszéd Pistával kvaterkázik odahaza, mert a szesz fertőtlenít!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Gábor Erika 3 Írás
Kalocsán élek, immár nyugdíjasként. Évtizedek óta írok novellákat, néha verseket, amelyek egy helyi hetilapban, és egy szintén helyi, évenként kiadott antológiában jelentek meg.