Csillag Endre : Az esztergapad

A nevezetes szerszámgép öregecske volt, akárcsak a gazdája, aki megvált tőle, minthogy felszámolta a műhelyét, valamelyik, Rábéhoz közeli faluban.

Az ezerkilencszáz hatvanas évek elejét írtuk, amikor Muschitz Karcsi (†) – a kedves vevő -, már több szakmának is a birtokában volt, többnyire autodidakta módon szerezve meg azokat.

Fát, azt már korábban is esztergált, abban egészen biztos vagyok, hiszen a kerékgyártó apa, bátyó után, ez számára gyerekjáték volt.

Apropó, gyerekjáték! Karcsinak istenáldotta tehetségű keze volt: remekül rajzolt már az általános iskolában. Valamelyik, számára kevésbé érdekes órán, pikkpakk lerajzolta egy ceruzacsikkel a generalisszimusz Sztálin elvtársat, aki a tanterem fehér faláról atyailag mosolygott le ránk a bajsza alól.

Ugyanez a kéz művészi kivitelű puskatusokat készített már tinédzserként és fiatal felnőtt korában vadászfegyverekhez, meg mindenhez, amikkel messze földön híressé vált. Jártak is hozzá a fegyverrajongó kliensek, mint a jó kútra.

A kissé visszahúzódó, halk szavú, szőke fiatalember a világ legtermészetesebb módján faragott nem csak kerékagyat, talpat, küllőt stb., amik ugyebár, a bognár mesterség közismert munkadarabjai voltak, de bármilyen bonyolultságú tárgyat belelátott a kugli fába, a tuskóba, több collos deszkába, rönkbe. Az után meg, saját kedvére, megrendelésre ki is faragta azokat.

Ilyen előzmények után döntött úgy Karcsi, vásárol egy nagy csúcstávolságú esztergát, ami fémekhez való. Ez természetes folytatása volt annak a törekvésnek, hogy komplett szekereket is tudjanak alkalom adtán készíteni, noha azok már abban az időben rég kimentek a divatból. Hogy ne kelljen vasas emberhez menni, mondjuk, egy ráfért, takaros kovácsműhelyt rendezett be, már csak az eszterga hiányzott az árválkodó, oszlopos fúrógép mellől.

Karcsi és az idős mester megállapodott az árban, egymás markába csapott ősi szokás szerint, de ekkor megszólalt a kiérdemesült géplakatos:

– Muschitz Úr! Egy üzlet akkor jó, ha mindkét félnek jó, és az adásvétel teljes ceremóniáját végig „ministráljuk”.

– Aztán, mi hiányzik még a lebonyolításból, bátyám?

– Mi más, mint az áldomás?!

– Na, az nekem egy cseppet sem hiányzik, ugyanis sohasem iszom – válaszolt Karcsi. Az öreg értetlenül csóválta fejét, mert ilyet még nem pipált. Ezért tovább kapacitálta a barátomat*:

– Most kivételt tehetne, a kedvemért – amaz azonban nem állt kötélnek. Ekkor az öreg elvörösödve kifakadt:

– Na, akkor nem árulom el magának a gép titkát. Isten áldja! – azzal az öreg elviharzott a vételárral a zsebében.

/*

Karcsi letelpítette a gépet, ahogy kell. Az szépen üzemelt is, ha csak „simán” oldalazni, leszúrni, átmérőzni stb., szóval forgácsolni kellett. Igen ám, de a masina Karcsinak nem volt hajlandó menetet vágni, semmilyet. Pedig az is rendre kellett volna. Az kézen fekvő volt, a fogaskerekek hatalmas öntvényből lévő szekrényében kellene a megfelelő fogszámúakat a kívánt menethez való sorrendben, kézzel összerakni a tengelyekre.

Ekkor értette meg Karcsi, ez lehetett a vén masina titka.

Biztos, sokat próbálkozott, ahogy ismertem, de amikor már kifogyott az ötletekből, értem üzent, látogatnám meg, és megmondta hívása okát is.

Egy kissé berezeltem, mert az egyetemen volt ugyan műhelygyakorlatunk, méghozzá sokféle: elektronikai, üveg- és vákuumtechnikai, esztergálni, forrasztani is kellett, de modern félautomata gépekkel. Szóval féltem, szégyent vallok azzal a „nagy” tudásommal.

/*

Furcsa, de bensőséges volt a mi barátságunk: ritkán találkoztunk és mindig Karcsiéknál. Ő soha nem fordult elő nálunk. Minden „titkunkat”, még a „nőügyeket” is megbeszéltük, mely utóbbiak eleinte inkább arról szóltak, savanyú a szőlő.

Eljött hát, a „menetelés” ideje. Elcsodálkoztam, hol a gépről a szokásos menettáblázat, ami éppen a fogaskerekek sorrendjét mutatta volna metrikus vagy éppen a withwortok, netán a csőmenetek esetében?

Már nem is igazán emlékszem, meddig bajmolódtunk a rejtvénnyel, de arra igen, megszámoltuk, felírtuk a fogszámokat, és annak megfelelően sorba raktuk a kerekeket. Feltűnt, a kerekek egy részének más a modulja, a fogak dőlése, mint a többié. Aztán jelzéseket leltünk a kerekek színén és fonákján, illetve árulkodó volt a kihajtó tengelyek ékjeinek, a kerekek hornyainak milyensége, a tengelyek távolsága stb.

Végtére a titok szertefoszlott, ment a menetvágás minden fajtája, a kívánt átmérőkön.

Megkönnyebbültem, és elégedetten kezet ráztunk. “Ez jó mulatság, férfimunka volt!”

 /*

Ezt az írást a barátom megidézésének, emlékezetének szántam, és egyáltalán nem a saját „dicsőségemnek”.

Ő volt ugyanis az a személyiség, akiről bizonyosan állíthatom, tehetsége a képzőművészetekben, pl. a szobrászatban is magasra röpítette volna, ha ehhez ambíciója lett volna, és nem marad az általam nagyra becsült, ma már egyre ritkább kismesterségek gyakorlásánál, amiket igen magas, szinte művészi szinten űzött, Rábén.

/*

Nem állom meg, hogy némi tanulságot Karcsi barátom és hasonlók esetében le ne szűrjek: Tisztesség ne essék szólván – és ennek már máshol is hangot adtam -, igencsak ingerszegény környezetben született a mi generációnk is Rábén és a hasonló kis településeken. Mire gondolok? Arra pl., hogy a több nyelvű helységek gyerkőceinek az anyanyelv mellett adott volt idegen ajkú pajtásai nyelvének legalább az alapjait elsajátítani, arra, hogy a paraszti kultúra mellett – amit nem becsülök le -, más alig érintett meg bennünket. Arra, hogy derék tanítóink jelentős része az egykori egyházi isskolából itt maradt, megtűrt “tanerő” volt, aki nem volt a rendszer kimondott híve.

Ez az attitűd nem sarkallta őket a kötelező órszám leadásán túl, a “gyerekanyaggal” történő foglalkozásra. Amúgy is. ma is nagy trilemmája az iskolai nevelésnek, az átlagképességűekhez szóljanak-e, hogyan jusson idejük a különös tehetségűekre, egyáltalán észre veszik-e azokat, illetve igyekezzenek a lemaradottakat felzárkóztatni. Nem voltak akkoriban temetikus szakkörök. Olyan intenciókat sem kaptunk, hogy a leadott tananyagon túl nézzünk utána ennek, annak. Igaz. nem is nagyion volt hol. Egy konkrét példa: se a magyar tanárom nem mondta soha, ezt vagy azt a a verset, novellát, könyvet olvasd még el, fiam! Matekből, fizikából sem ösztönöztek a mélyebb megértésre, további példák otthoni megoldására. A házi feladatok általában szorosabban az éppen ledott anyaghoz kötődtek. Nem igaz ugyanis az általánosságban, hogy a tehetség utat tör magának. Igazságtalan lennék, ha végezetül nem emelném ki, azért volt néhány pedagógus egyéniség, akikre kimondott hálával gondolok vissza, Rábén és később a gimiben.

Legutóbbi módosítás: 2021.11.14. @ 10:04 :: Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 162 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.