Serfőző Attila : Lanyhadal

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }(meghallgatom)

zuhanj csak
zuhanj
mártsd vörösbe egemet
s ha törött szárnyakkal
csapkodod kuszált teremet
hogy  már árnyékom vonyít belé
és bíborban csordogál rajt
a hajnal könnye
heged?szón illanjon el
szemed közönye
zöld kecskéket terelek
reményt vesztve
az éj peremére
és siratja majd minden holt
az élve maradót
a lebeg? víziót

engedd hogy pörgessen
léha súlytalanság
émelygés lendítse a vonót
az egyetlent
a kék heged? felett  imbolygót
mint ékem tolla ha megpihen
gyertyaláng serceg? tüzében
marja a csendbe az utolsó
sikolyt
csepegjenek falevelek
az égb?l
a földbe hantolt könnyekre

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

*(meghallgatom)

Mint magányos farkas a kies hómezőn,

hol szikrázó fényben csak a szél süvít,

egómtól megfosztva ott állok egyedül

s lelkem a farkasokkal együtt nyüszít.

Néha úgy érezem, félek önmagamtól

s magamban hordozom a pusztítást,

hidd el nekem, belül én többet sírok,

hisz csak jót akartam, semmi mást.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

(meghallgatom)

Úgy indulnék,

 körül vesz magányod.

Alkonyodba szűrt  fény

oson,

hívj, és melléd szállok!

Szapora szavakkal

viszem a Világot

eléd.

Csönddel válaszolgatsz.

Lüktető,

mély hallgatással.

Örök gondolat vagy,

bennem születsz

mindig újra,

mosolyra éleszted

pojáca lelkem,

puha csókodra,

válasszal feleltem.