Ács Tünde Szerző
Vezetéknév
Ács
Keresztnév
Tünde
5 év 3 komment

BEGOÑA  ABAD  –  A  KÖZÖS  PONT  AZ  ÉDESANYÁMMAL

 

Nem tudom, modtam-e már:

az édesanyám kicsi

és lábujjhegyre kell állnia,

hogy meg tudjon puszilni.

Néhány éve én ágaskodtam, úgy rémlik,

ha egy puszit akartam csenni tőle.

Életünk így zajlott,

hogy ágaskodtunk és lehajoltunk azért,

hogy megkeressük azt a közös pontot,

ahol szeretni tudjuk egymást.

 

 

BEGOÑA ABAD  –  LA  MEDIDA  DE  MI  MADRE

 

No sé si te lo he dicho:

mi madre es pequeña

y tiene que ponerse de puntillas

para besarme.

Hace años yo me empinaba,

supongo, para robarle un beso.

Nos hemos pasado la vida

estirándonos y agachándonos

para buscar la medida exacta

donde poder querernos.

 

5 év 4 komment

¡Queridos niños! Os vamos a contar hoy un cuento húngaro, uno de Erika Bartos cuyo título es “Bogyó y Babóca”. Los protagonistas se llaman Babóca que viene a decir “Bebita”, Bogyó que significa “Vaya” y Pihe que quiere decir “Mijitilla”. A parte de ellos aparecen Baltazár, la abeja y Vendel, el escarabajo ciervo volante.

Fordításom kiinduló szövegeként Erika Bartos Tavaszi meséje szolgált, amely a “Bogyó és Babóca” sorozatban jelent meg. A szöveg 4-5 éves spanyol gyerekeknek szóló mesedélutánra készült, melynek a gyerekek és a szülők körében is nagy sikere volt.

 

 

Erika Bartos:

Cuento de primavera

 

Ha llegado la primavera. Bogyó, el niño caracol y Babóca, la niña mariquita charlaban sentados en el prado lleno de flores salvajes.

     -Ya estoy esperando con inquietud que florezcan mis tulipanes. -dijo Babóca.

     -¿Cuántos has plantado? -le preguntó Bogyó.

     -¡Diez! – le respondió orgullosa la mariquita. – Dos blancos, dos rojos, dos rosados, tres amarillos y un morado.

    -¡Tal vez florecen hoy mismo! – pensó la mariquita a la mañana siguiente y exactamente así ocurrió: Todos los tulipanes empezaron a florecer aquel día.

 

Mientras tanto, en la colina cercana a la casa de la mariquita, los chicos estaban construyendo un patinete.

     -¡Sólo es una tabla con cuatro ruedas! – dijo Baltazár.

     -¡Aquí vamos a limarlo un poco más! –añadió Vendel.

     -¡Le atornillamos las ruedas y ya está listo el patinete! – dijo con entusiasmo Bogyó.

     Primero probó Bogyó el patinete. Iba con cuidado, lentamente, no obstante, se cayó al llegar al pie de la colina.

     -Es muy difícil manejarlo. – dijo con enfado.

    -¡Voy a probar yo también! – dijo Vendel y le dio un impulso. Él también se cayó, pero no abandonó, volvió a intentarlo y al final logró patinar hasta llegar abajo de la colina cada vez más hábilmente.

     -¡Esto tenemos que repetirlo aún muchas más veces! – dijo a los demás.

     -¡Qué va! ¡Mirad! Ahora me toca a mí. – dijo con altanería la abeja y subió al patinete. Le dio un gran impulso y el patinete empezó a rodar hacia abajo sin frenarse hasta alcanzar la velocidad de un rayo.

     -¡Frena, Baltazár! ¡No vayas tan rápido! – le gritó Bogyó.

     -¡Baltazár! ¡Te va a ocurrir una desgracia! ¡Intenta frenar! – le gritó también Vendel.

     Pero ya era tarde. Baltazár, aunque lo intentó, no pudo parar. El patinete siguió avanzando sin frenar, dirigiéndose justo hacia Babóca. En ese momento, la mariquita estaba regando sus flores.

     -¡Socorro! – gritó y dio un salto apartándose del camino del patinete. La abeja pasó como una exhalación por el jardín de tulipanes de Babóca.

     -¡Baltazár! ¡Has estado a punto de arrollarme! -le gritó Babóca. – ¡Y mis flores! ¡Ay, mis flores! ¡Mira lo que has hecho!

     Un instante después, Baltazár chocó contra una piedra y se cayó produciendo un estruendo enorme. Por suerte no se hizo ningún daño, pero destrozó todos los tulipanes de la mariquita.

     -¡Mis flores! ¡Han estropeado todas mis flores! ¡Todo mi jardín destruido! –lloriqueó Babóca. – ¡Justamente hoy por la mañana se abrieron mis flores! ¡Qué bonitas eran!

     Baltazár, Bogyó y Vendel se quedaron cabizbajos al lado del destrozado parterre. La mariquita empezó a llorar muy alto.

     – No me guardes rencor, Babóca, ha sido sin querer. – dijo Baltazár. Te prometo plantar otras flores, ¿vale?

     -¡Sí, yo también voy a ayudarle! Tu jardín volverá estará precioso.- Bogyó también intentó consolar a la mariquita.

     – Pero mañana por la mañana viene Kata, mi pariente, la mariquita con la espalda amarilla. ¡Yo lo que quería es que cuando llegase, hubiese un precioso jardín de tulipanes delante de mi casa! ¡Todo sería en vano; hasta mañana, aunque ahora plantaseis de nuevo los tulipanes, no van a florecer! – dijo entre sollozos la mariquita y se metió corriendo en su casa. Aunque fueron tras ella y llamaron a su puerta, no lograron nada. Babóca no dejó entrar a su casa a ninguno de los chicos.

     Otra vez se puso a llorar muy alto dentro de su casa.

     – Las muchachas son tan histéricas. – dijo Vendel por lo bajo. ¡No son más que unas flores!

     -¡No tienes razón! Babóca ha trabajado muchísimo en este jardín. –respondió enfadado Bogyó.

     – Sí, ya lo sé. De alguna manera tenemos que arreglar esto. – murmuró la abeja. ¡Vamos a pedir consejo a Pihe!

 

Bogyó, Baltazár y Vendel fueron a pedirle ayuda a la niña mariposa.

     -¿De verdad destrozaste el jardín de Babóca? – le preguntó Pihe a Baltazár.

     -¡Sí, pero sin querer! – dijo la abeja y le pesaba de verdad lo ocurrido. – Además, mañana por la mañana va a llegar Kata!

     Pihe sentía lástima por Baltazár y empezó a pensar cómo ayudar.

     -¡Ya lo tengo! – gritó. ¡Es muy simple! ¡Vamos a trasplantar mis tulipanes al jardín de Babóca! Los sacamos con mucho cuidado y los plantamos delante de la casa de Babóca.

     -¿Ahora? ¡Ya es casi noche cerrada! ¡No se ve ni torta! – dijo Bogyó.

     – Vamos a pedir a las luciérnagas que nos iluminen. Precisamente están volando hacia nosotros. – dijo Baltazár.

     -¡Hurra! Entonces, ¡a trabajar! – añadió Vendel.

     Pihe, Baltazár, Bogyó y Vendel sacaron las flores de la tierra con mucho cuidado y las llevaron junto a la casa de Babóca. Allí cavaron agujeros y uno a uno plantaron los diez tulipanes. Tres amarillos, dos rojos, dos rosados, uno blanco, uno de color anaranjada y uno morado.

     -¡Hemos terminado! ¡Han quedado preciosos! – dijo contento Bogyó.

     -¡Son más bellos que nunca! -añadió Baltazar.

     – Voy a regarlos para que se sienten muy bien en su nuevo lugar. – dijo Pihe.

 

A la mañana siguiente, Babóca salió malhumorada de su casa. Pero cuando vio las flores, empezó a dar palmadas.

     -¡Atiza! ¿Cómo han llegado estos aquí?

     -¡Hola, Babóca! ¡Pero, qué bonito está tu jardín! ¡Desde arriba también se ve! – exclamó Kata,  la mariquita, que justamente en ese momento se apeó del lomo de un canario llamado Kelemen. Las dos mariquitas se abrazaron. Ambas se pusieron sus pañuelos de lunares mostrando su alegría. El pañuelo rojo había sido antes de Babóca y el amarillo de Kata, pero se lo intercambiaron cuando por primera vez se vieron en la isla donde Kata vive.

     -¡Ya estaba echándote de menos mucho! – dijo Babóca y le cogió la mano a Kata.

     -¡Tu jardín es precioso! – dijo Kata.

     – Pues sí, es muy bonito…

     -¿Te gusta de verdad? – preguntó Bogyó saltando de repente desde detrás de un arbusto. -¡Lo hemos plantado nosotros! ¡Ha sido idea de Pihe! -dijo Baltazár y lo contó todo tal como había ocurrido todo.

     -¡Hemos traído también un regalo! – gritó Vendel y todos sacaron un gran ramo de dientes de león que llevaban escondido detrás a sus espaldas y les soplaron sus flores sobre  las niñas.

     -¡Esperad! ¡Esto no va a quedar así! – dijo riéndose Kata.

     Las tres muchachas, Kata, Babóca y Pihe empezaron perseguir a los muchachos. Al final llegaron a un prado cubierto por los dientes de león y muy alegremente soplaron sus flores voladoras los unos sobre los otros.

 

Bartos Erika:

Tavaszi mese

 

 

Megérkezett a tavasz. Bogyó, a csigafiú és Babóca, a katicalány a vadvirágos mezőn üldögéltek és beszélgettek.

— Nagyon várom már, hogy kinyíljanak a tulipánjaim! — mondta Babóca.

— Hány tulipánt ültettél? — kérdezte Bogyó.

— Tizet! — büszkélkedett a katica. — Két fehéret, két pirosat, két rózsaszínt, három sárgát és egy lilát!

— Talán ma már ki is nyílnak! — gondolta másnap reggel a katicalány, és így is lett: a tulipánok aznap mind kinyíltak.

 

Ezalatt a közeli dombon a fiúk gördeszkát barkácsoltak.

— Csak egy deszka az egész és négy kerék! — mondta Baltazár.

— Itt még csiszoljuk le! — tette hozza Vendel.

— Felcsavarozzuk a kerekeket, és készen is van a gördeszka! — lelkendezett Bogyó.

Először Bogyó próbálta ki a gördeszkát. Óvatosan, lassan haladt lefelé, de a domb alján mégis nagyot esett.

— Nehéz irányítani! — mérgelődött.

— Kipróbálom én is! — mondta Vendel, és nekirugaszkodott. Vendel is elesett a gördeszkával, de nem adta fel. Újra és újra megpróbálta, és egyre ügyesebben gurult lefelé.

— Ezt még sokat kell gyakorolnunk! — mondta a többieknek.

— Ugyan már! Nézzétek, most én jövök! — mondta gőgősen a méhecske, és fellépett a gördeszkára. Ellökte magát, a deszka pedig villámgyorsan száguldani kezdett lefelé.

— Lassíts, Baltazár! Ne menj olyan gyorsan! — kiabált Bogyó.

— Baltazár! Baj lesz! Lassíts! — kiáltotta Vendel is.

De addigra már késő volt. Baltazár hiába próbált, nem tudott megállni. A deszka száguldott, száguldott tovább, egyenesen Babóca felé. A katicalány épp a virágait locsolta.

— Segítség! — kiáltotta Babóca, és félreugrott az útból. A méhecske végigszáguldott Babóca tulipános kertjén. — Baltazár! Majdnem elütöttél! — kiabált Babóca. — És a virágaim! Jaj, a virágaim! Nézd, mit tettél!

A következő pillanatban Baltazár nekiment egy kőnek, és hatalmasat esett. Szerencsére nem ütötte meg magát, de a katicalány tulipánjai mind tönkrementek.

— A virágaim! Tönkrementek a virágaim! Tönkrement a kiskertem! — siránkozott Babóca. — Épp ma reggel nyíltak ki! Olyan szépek voltak!

Baltazár, Bogyó és Vendel szomorúan álltak Babóca tönkrement virágágyása mellett. A katicalány hangosan sírni kezdett.

— Ne haragudj, Babóca! Véletlen volt — mondta Baltazár. — Megígérem, hogy ültetek neked új virágokat, jó?

— Igen, én is segítek! Újra szép lesz a kerted! — vigasztalta a síró katicát Bogyó is.

— De holnap reggel jön Kata, a sárga hátú katica rokonom. Azt akartam, hogy mire megjön, tulipános kert legyen a házam előtt! Hiába ültetnétek új virágokat, úgyse bújnak már elő holnap reggelig! — zokogott a katicalány, és beszaladt a házikójába.

A fiúk hiába mentek utána, hiába kopogtattak az ajtón, Babóca senkit nem engedett be. Hangosan sírt odabenn.

— A lányok olyan hisztisek! — morogta Vendel. — Néhány virág az egész!

— Nincs igazad! Babóca sokat dolgozott ezzel a kiskerttel! — válaszolta mérgesen Bogyó.

— Igen, tudom. Helyre kell hoznunk valahogy — dünnyögött a méhecske. — Kérjünk tanácsot Pihetől!

Bogyó, Baltazár és Vendel elindultak, hogy segítséget kérjenek a lepke kislánytól.

— Tényleg letaroltad Babóca kertjét? — kérdezte Pihe Baltazárt.

— Igen, de véletlen volt! — mondta a méhecske, és nagyon bánta a dolgot. — Ráadásul holnap reggel jön Kata!

Pihe megsajnálta Baltazárt, és törni kezdte a fejét, hogyan segíthetne.

— Tudom már! — kiáltott. — Nagyon egyszerű! Ültessük át az én virágaimat Babócához! Óvatosan kiássuk a tulipánokat, és elültetjük Babóca háza elé!

— Most? Már egészen besötétedett! Az orrunkig sem látunk! — mondta Bogyó.

— Kérjük meg a szentjánosbogarakat, hogy világítsanak nekünk. Épp erre repülnek — mondta Baltazár.

— Hurrá! Akkor lássunk munkához! — tette hozzá Vendel.

Pihe, Baltazár, Bogyó és Vendel óvatosan kiemelték a virágokat a földből, és átvitték őket Babóca házához. Ott aztán gödröket ástak, és egyenként elültették a tíz tulipánt. Három sárgát, két pirosat, két rózsaszínt, egy fehéret, egy narancssárgát és egy lilát.

— Készen vagyunk! Nagyon szép lett! — állapította meg elégedetten Bogyó.

— Szebb, mint valaha! — tette hozzá Baltazár.

— Meglocsolom őket, hogy jól érezzék magukat az új helyükön! — mondta Pihe.

 

Másnap reggel Babóca rosszkedvűen lépett ki a háza ajtaján. De amikor meglátta a virágokat, örömében összecsapta a kezét.

— Nahát, ez meg hogy került ide?

— Hahó, Babóca! De gyönyörű a kerted! A magasból is látszanak a tulipánjaid! — kiáltott Katica Kata, aki épp ekkor érkezett meg madárháton. Kelemen, a kanári madár óvatosan letette Katát. A két katica összeölelkezett. A találkozás örömére mindketten felvették pöttyös kendőjüket. Régebben Babócáé volt a piros, Katáé a sárga. Akkor cseréltek kendőt, amikor először találkoztak a szigeten, ahol Kata lakik.

— Már nagyon vártalak! — fogta kézen Babóca Katát.

— Csodaszép a kiskerted, Babóca! — mondta Kata.

— Hááát, igen, nagyon szép…

— Tényleg tetszik? — ugrott elő boldogan a bokor mögül Bogyó. — Mi ültettük!

— Pihe ötlete volt! — szólt Baltazár, és mindent elmesélt úgy, ahogy történt.

— Ajándékot is hoztunk! — kiáltott Vendel. Azzal nagy köteg pitypangot kaptak elő a hátuk mögül, és a két katicalányra fújták.

— Na megálljatok! Ezt még visszakapjátok! — mondta nevetve Kata.

A három lány, Kata, Babóca és Pihe kergetni kezdte a fiúkat. A kergetőzés a pitypang mezőn ért véget. Nevetve szedték mind a pitypangot, és vidáman fújták egymásra a repkedő bóbitákat.

 

 

 

5 év 9 komment

A mese vándormotívumát már közel 3000 éve lejegyezték Asszíriában, onnan került arab közvetítéssel Európába: spanyol, szicíliai, grúz, orosz, ukrán, román és csángó változatai is vannak. Fazekas Mihály a XIX. század elején írta Lúdas Matyi című elbeszélő költeményét. Lúdas Matyi az egyik legismertebb és legkedveltebb magyar mesehős lett.

El elemento itinerante de este cuento fue anotado aproximadamente hace 3000 años en Asiria. De allí pasó a Europa con la ayuda de los árabes. Tiene versión española, siciliana, georgiana, rusa, ucraniana, rumana e incluso moldava, donde también viven húngaros. Mihály Fazekas escribió al principio del siglo XIX “Lúdas Matyi”, su poema épico que se convirtió en una de las figuras más queridas y populares de Hungría.

 

Matías, el pastorcito de las ocas

 

Vivía una mujer pobre en un pequeño pueblo. Aparte de un hijo muy flojo y unas ocas no tenía nada más en este mundo. Su hijo se llamaba Matías y no trabajaba ni ayudaba a su madre en casa, se dedicaba todo el tiempo a vaguear: en verano a la sombra de un árbol, en invierno en la cocina calentita.

 

Un buen día, hubo un mercado en Döbrög y Matías pensó, sería bueno ver mundo. Cogió las ocas y las llevó al mercado. Döbrögi, el terrateniente más rico de la región vio las ocas bien gorditas y quiso comprarlas. Ofreció un precio muy bajo. Pero Matías no le dejó regatear el precio. El terrateniente entonces les ordenó a sus soldados:

― Confiscadle las ocas y dadle una buena paliza para que aprenda que me tiene que obedecer.

Matías se enfadó y le amenazó entre lágrimas:

― ¡Tres veces me va a pagar Döbrögi el precio de las ocas!

 

Después de la paliza, Matías no se atrevió volver a casa por la vergüenza que sintió.

Viajó a varios países y aprendió hablar muchos idiomas. Cuando después de años volvió a casa, en Döbrög estaban construyendo un nuevo castillo. Entonces, Matías se disfrazó de carpintero italiano.

Döbrögi se alegró de la presencia de un carpintero extranjero y le contrató enseguida. Le encargó la construcción del tejado y le acompañó al bosque para buscar madera apropiada para el tejado. Una vez llegaron al bosque, Matías le ató a un árbol, le dio una gran paliza, le quitó del bolsillo el precio de las ocas y le dijo:

― No soy yo ningún carpintero, soy Matías, el pastorcillo de las ocas. Esta es la primera vez que me vengo de ti, pero todavía tengo que darte dos palizas más.

 

Entonces, Döbrögi se puso muy enfermo a consecuencia de la paliza, solo podía estar en la cama, le dolían la espalda, el costado y todo el cuerpo. Además, ninguno de los médicos del lugar conocía cura alguna para su mal. Matías se disfrazó ahora de médico alemán. A Döbrögi, al enterarse de la llegada de este médico extranjero hasta le cambió la cara, se alegró enormemente y le pidió que le visitara. Matías examinó al enfermo, luego envió a todos para que buscaran hierbas medicinales con el fin de preparar una pócima útil para curar al enfermo. Cuando se quedaron solos, Matías volvió a propinarle una enorme paliza a Döbrögi. Después sacó del baúl el precio de las ocas y le dijo:

― No soy yo médico, soy Matías, el pastorcillo de las ocas. Esta era la segunda vez.

 

A partir de ese momento, Döbrögi solo se desplazaba en coche de caballos escoltado por soldados. Así, llegó otra vez el día del mercado en Döbrög al que acudieron tanto Döbrögi como Matías. Había allí un joven que quería vender un magnífico caballo, pero el precio que le puso al animal era desorbitado. Afirmaba que no había un caballo más rápido en toda Hungría. Matías le dijo que fuera cabalgando hasta llegar por delante del coche de Döbrögi y le gritase “Soy Matías, el pastorcillo de las ocas”.

― Si no te pueden atrapar, entonces será verdad que tu caballo es el más rápido y te lo compraré, pero si te atrapan, será tu fin seguro.

El joven acepto su propuesta. Cuando gritó, todos los soldados e incluso el cochero empezaron a perseguirle, ya que Döbrögi había puesto precio a su cabeza. De este modo, Döbrögi otra vez se quedó solo. En ese momento llegó Matías a su lado y le dijo:

― Ese joven que huye, no es Matías, el pastorcillo de las ocas. Matías soy yo. Y ahora voy a darte la tercera paliza. Y así, señor mío, no tendrás que temer ninguna más.

Por tercera vez, Döbrögi tuvo que sufrir una gran paliza. Antes de despedirse, Matías se cobró del monedero el precio de las ocas.

Y colorín colorado, Matías desapareció para siempre del condado, Döbrögi se hizo un hombre justo y este cuento se ha acabado.

 

SZELP ÁGNES FELDOLGOZÁSA

 

http://www.magyarultanulok.com/data/magpdfs/05p26.pdf

Élt egyszer egy kis faluban egy szegény asszony.

A szegény asszonynak csak egy lusta fia és néhány lúdja volt.

Matyi, a fiú nem járt dolgozni, nem segített otthon az anyjának, mindig csak

lustálkodott: nyáron egy fa alatt, télen pedig a meleg konyhában.

Egyszer vásárt tartottak Döbrögben.

Azt gondolta Matyi, jó lenne világot látni!

Elvitte hát a ludakat a vásárba.

Döbrögi, a földesúr meglátta a szép ludakat, és meg akarta venni őket.

Nagyon keveset akart fizetni, de Matyi nem engedett az árból.

Ekkor az úr parancsot adott a katonáinak: a katonák elvették a ludakat, és elverték a fiút.

Matyi megfogadta, hogy háromszor fizeti ezt vissza Döbröginek!

Matyi a verés után világgá ment.

 

Sokfelé járt, mesterségeket és nyelveket tanult.

Amikor évek múlva hazatért, Döbrögben éppen új kastélyt építettek.

Matyi olasz ácsnak öltözött.

Döbrögi nagyon megörült a külföldi mesternek.

Megbízta a tető elkészítésével, és kiment vele az erdőbe alkalmas fát keresni.

Matyi az erdőben egy fához kötötte, és jól elverte Döbrögit.

Aztán Döbrögi zsebéből kivette a ludak árát, és azt mondta:

„Nem vagyok én ács, hanem Lúdas Matyi. Ez volt az első!”

 

Döbrögi nagyon beteg lett a veréstől.

Ágyban feküdt, és mindene fájt: a háta, a dereka, az oldala.

A helyi orvosok nem tudtak segíteni.

Matyi most német orvosnak öltözött.

Döbrögi nagyon megörült a külföldi mesternek, és magához kérette.

Matyi megvizsgálta a beteget, majd mindenkit elküldött a házból gyógyfüveket keresni.

Amikor egyedül maradtak, Matyi másodszor is jól elverte Döbrögit.

A ládából kivette a ludak árát, és azt mondta:

„Nem vagyok én orvos, hanem Lúdas Matyi. Ez volt a második!”

 

Döbrögi ezután mindenhová csak kocsin járt, és katonák kísérték.

Egyszer megint vásárt tartottak Döbrögben.

A vásárba eljött Döbrögi is és Matyi is.

Egy legény egy pompás lovat árult, de nagyon drágán.

Azt állította, nincs annál gyorsabb ló az egész országban.

Matyi azt mondta a legénynek, lovagoljon Döbrögi kocsija mellé, és kiáltsa, hogy ő Lúdas Matyi.

Ha nem fogják el, akkor valóban gyors a lova, és megveszi, ha elfogják, vége van!

A legény belement az alkuba.

Amikor elkiáltotta magát, minden katona, még a kocsis is utána lovagolt, Döbrögi pedig egyedül maradt.

Matyi ekkor Döbrögi mellé lépett, és azt mondta:

„Nem az a legény Lúdas Matyi, hanem én vagyok! Most jön a harmadik! De ne féljen az úr, több már nem lesz!”

Harmadszor is jól elverte Döbrögit, majd az erszényéből kivette a ludak árát.

Ezután Matyi örökre eltűnt a vidékről, Döbrögi pedig megjavult.

 

 

8 év 8 komment

 

 

Luis Rosales Camacho: Önéletrajz

Akár a megfontolt hajótörött, ki számlálja a halálához

még hiányzó hullámokat,

számlálja, és újra számlálja, hogy elkerülje

a hibákat, az utolsóig,

addig a gyermekmagasságú hullámig, amelyik majd

megcsókolja, homlokát beborítja,

így éltem én egy fürdőben álló kartonló bizonytalan

elővigyázatosságával,

tudva, hogy nem hibáztam soha semmiben,

csak abban, amit a legjobban szerettem.

Luis Rosales Camacho: Autobiografía

Como el náufrago metódico que contase las olas
que faltan para morir,
y las contase, y las volviese a contar, para evitar
errores, hasta la última,
hasta aquella que tiene la estatura de un niño
y le besa y le cubre la frente,
así he vivido yo con una vaga prudencia de
caballo de cartón en el baño,
sabiendo que jamás me he equivocado en nada,
sino en las cosas que yo más quería.

 

8 év 6 komment

 

 

Kedves a víz hangja annak,

akit fekete homok temetett be,

kedves a márványoszlop íve,

a simogatásra hajlított kéznek,

kedves a víz finoman szőtt útvesztője

citromfáid árnyában,

kedvesen szól zagal zenéje

kedves a szerelem és kedves a könyörgés

…ahhoz az Istenhez, aki egyedül van,

kedves a jázmin.

Hasztalan a jatagán

a tömeg hosszú lándzsájával szemben,

Hasztalan legjobbnak lenni.

Kedves érezni vagy megérezni, király,

hogy beteg gyengédséged búcsú,

hogy megtagadják tőled a kulcsot,

hogy a gyaúr kereszttől eltűnik a hold.

hogy az alkony, mit szemlélsz, lesz az utolsó.

 

 

 

Grata la voz del agua 
a quien abrumaron negras arenas, 
grato a la mano cóncava 
el mármol circular de la columna, 
gratos los finos laberintos del agua 
entre los limoneros, 
grata la música del zéjel, 
grato el amor y grata la plegaria 
dirigida a un Dios que está solo, 
grato el jazmín. 

Vano el alfanje 
ante las largas lanzas de los muchos, 
vano ser el mejor. 
Grato sentir o presentir, rey doliente, 
que tus dulzuras son adioses, 
que te será negada la llave, 
que la cruz del infiel borrará la luna, 
que la tarde que miras es la última.

 

9 év 7 komment

El piano negro

 

 

Llora, relincha y arrulla, instrumento loco.

Que corra quien no tiene vino,

Esto es el piano negro.

Su maestro ciego lo desgarra, lo sacude,

Esto es el vivo acorde.

Esto es el piano negro.

Un rumor en la cabeza, lágrimas en mis ojos,

El banquete fúnebre de mis vigorosos deseos,

Todo, todo esto es: este piano.

Sangre de mi borracho corazón loco

Se derrama a su ritmo.

Esto es el piano negro.

 

 

Illutráció: Machado Juarez: “Baile sobre piano negro” (“Tánc a fekete zongorán”) cím? képe.

11 év Nincs Komment

 

 

Tente, baba, tente!
Mese paripáról
ki vizet nem itta.

Az ágak zugában
a víz fekete volt.
A hídnak lábánál
megállt és így dalolt.

Ki tudhatja, babám,
mit visz az a folyó
hosszú szalagjával,
zöld palotájába?

Aludj, szegfű, aludj
a paripa nem akar inni.
Aludj, rózsa, aludj,
a paripa elkezd sírni.

A lába, jaj, véres,
sörénye dértől fényes,
szemében megvillan
ezüstszínű tőrje.
Leered a vízhez.
Jaj, hogyan ered le!
A vér hömpölygött
folyamnál erősebben.

Aludj, szegfű, aludj,
a paripa nem akar inni.
Aludj, rózsa, aludj,
a paripa elkezd sírni.

Nedves folyópartot
ezüst bogarával
elkerülni vágyta
lecsüngő ajkával.
A rideg hegyekre
rá-rányerített ott
az az elhalt folyó
nyakára fonódott.

Jaj, a nagy paripa
ki vizet nem itta!
Jaj, a hó fájdalma
hajnal paripája!

Ne közeledj! Állj meg,
zárd be ablakodat
álmaid ágával,
az ágak álmával!

A gyermekem alszik,
a gyermekem hallgat.
Babámnak, paripa,
puha a párnája.
Acél a bölcsője,
vászon a dunnája.

Tente, baba, tente
Jaj, nagy paripa,
ki vizet nem itta!

Ne lépj be, ne lépj be!
Menj a hegyekbe!
Vár a kanca már
A szürke völgyekbe’.

A gyermekem alszik,
a gyermekem nyugszik.

Aludj, szegfű, aludj,
mert a paripa nem akar inni.
Aludj, rózsa, aludj,
mert a paripa elkezd sírni.

 

 

 

 

Federico García Lorca: Nana del caballo grande

Nana, niño, nana
del caballo grande
que no quiso el agua

El agua era negra
dentro de las ramas.
Cuando llega al puente
se detiene y canta.

¿Quién dirá, mi niño,
lo que tiene el agua
con su larga cola
por su verde sala?

Duérmete, clavel,
que el caballo no quiere beber.
Duérmete, rosal,
que el caballo se pone a llorar.

Las patas heridas,
las crines heladas,
dentro de los ojos
un puñal de plata.
Bajaban al río.
¡Ay, cómo bajaban!
La sangre corría
más fuerte que el agua.

Duérmete, clavel,
que el caballo no quiere beber.
Duérmete, rosal,
que el caballo se pone a llorar.

No quiso tocar
la orilla mojada,
su belfo caliente
con moscas de plata.
A los montes duros
solo relinchaba
con el río muerto
sobre la garganta.

¡Ay caballo grande
que no quiso el agua!
¡Ay dolor de nieve,
caballo del alba!

¡No vengas! Detente,
cierra la ventana
con rama de sueños
y sueño de ramas.

Mi niño se duerme
Mi niño se calla.
Caballo, mi niño
tiene una almohada.
Su cuna de acero.
Su colcha de holanda.

Nana, niño, nana
¡Ay caballo grande
que no quiso el agua!

¡No vengas, no entres!
Vete a la montaña.
Por los valles grises
donde está la jaca

Mi niño se duerme.
Mi niño descansa.

Duérmete, clavel,
que el caballo no quiere beber.
Duérmete, rosal,
que el caballo se pone a llorar.

 

 

 

Camarón de la Isla : Nana del caballo grande

http://www.youtube.com/watch?v=gL00OYyd8bk

http://www.youtube.com/watch?v=QmleikUJIT

 

 

 

 

12 év 3 komment

Lefoszlunk egymásról,

mint hervadt virágról

a szirom,

lassan,

feltar-

tóztat-

hatat-

lanul.

12 év 3 komment

Az Öt év múlva című drámájából

Federico García Lorca: Az idő legendája

Az álom az idő felett
Mint vitorlás lebeg.
Bimbót nyitni senki sem tud
Az álom szívében.

Halld a hajnal dalát, halld a hajnal dalát!
Ébreszti az égen jéghegyek varázsát!

Az álom az idő felett
Feje búbjáig belesüppedt.
A tegnap és a ma a gyász
sötét virágait majszolják.

Halld az éj dalát, halld az éj dalát!
Hogy ébreszti tengeri rózsák bozótját!

Egy oszlopon ölelkezik
Az álom és az idő,
Gyermek sóhaj keresztezi
az agg nyelvét, mely megtört.

Halld a hajnal dalát, halld a hajnal dalát!
Hogy ébreszti a tengeri rózsák bozótját!

S ha az álom falakat fest
Az idő síkságán,
Az idő a gyermek lesz
a vajúdó ágyán.

Halld az éj dalát, halld az éj dalát!
Ébreszti az égen jéghegyek varázsát!

Federico García Lorca: La leyenda del tiempo

El sueño va sobre el tiempo
flotando como un velero.
Nadie puede abrir semillas
en el corazón del sueño.

¡Ay, cómo canta el alba, cómo canta!
¡Qué témpanos de hielo azul levanta!

El tiempo va sobre el sueño
hundido hasta los cabellos.
Ayer y mañana comen
oscuras flores de duelo.

¡Ay, cómo canta la noche, cómo canta!
¡Qué espesura de anémonas levanta!

Sobre la misma columna,
abrazados sueño y tiempo,
cruza el gemido del niño,
la lengua rota del viejo.

¡Ay, cómo canta el alba, cómo canta!
¡Qué espesura de anémonas levanta!

Y si el sueño finge muros
en la llanura del tiempo,
el tiempo le hace creer
que nace en aquel momento.

¡Ay, cómo canta la noche, cómo canta!
¡Qué témpanos de hielo azul levanta!

 

Azoknak, akik szeretik a zenét: Camarón: La leyenda del tiempo (Ricardo Pachón adaptációja)
http://www.youtube.com/watch?v=6f8CQkCqDGg

12 év 10 komment

SIESTA



Szendergek, az



Id? megáll,





Ellazulok,







S már biztosan









Tudom, hogy











Alszom.

Ács Tünde Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.