Gábor Jánosné
Vezetéknév
Gábor
Keresztnév
Jánosné
6 hónap 2 komment

Adjisten, aranyoskám!

Aranyoskám és lelkem a képzeletem által összegyúrt, korosabb menyecskék, akik olykor értetlenül, olykor mulatva, olykor mérgelődve szemlélik ezt a mai világot, amiben olyan sok újdonság van, és
amiből annyira hiányoznak régi dolgok…

I.

– Adjisten, aranyoskám! Mit vásárolt?

– Tévéújságot, lelkem. De már ez sem olyan, mint régen!

– Nincs benne tán elég műsor?

– Jaj, dehogy nincs, még több is, mint kéne! Hiszen alig nézek tévét.

– Hát akkor mi a baj vele, miért nem olyan már, mint régen?

– Tudja, aranyoskám, én ablakot pucolni veszem ezt az újságot. Régen egy elég volt egy teljes ablakra, ma meg? Mire egy ablakszárnyat megpucolok vele, már szét is mállott.

– Hát én azt mondom, vegyen akkor egy napilapot, az
sokkal nagyobb.

– Jaj, dehogy veszek! Nem jó az, mert ha hazaviszem,az ember kiolvassa.

– Aztán miért baj az? Az enyém is kiolvassa.

– Az ám, de a múltkor az apjukom elolvasta a lapot, aztán apró darabokra tépte, és igen káromkodott közben.

– Na, aranyoskám, akkor én jobban jártam. Az én uram kiolvasta az újságot, aztán kirohant az udvarra, és egy hétre való fát felvágott!

– Ne mondja! Szó nélkül?

– Hát, nem éppen. Mert valakiknek az anyját rettentően szidta közben…

 

II.

– Adjisten, aranyoskám! Látom, a patikában volt, csak nem beteg?

– Hála istennek kutyabajom, felírattam a háziorvosnál az uram gyógyszereit, és eljöttem kiváltani.

– Nofene! És miért nem ő jött?

– Hát tudja, lelkem, azt mondta, ő megbolondul, ha ott kell ülni órákig, és hallgatni a sok betegséget, nyavalyát, meg lesni, ki után következik, mert különben rátámadnak azok a gyönge, beteg emberek!

– Aztán magát nem idegesíti ez a sok szócséplés, amit a rendelőben hall?

– Dehogyis! Annyi mindent megtud az ember a betegségekről, meg a csodaszerekről, hogy tiszta haszon!

– Az orvostól?

– Dehogyis. A többiektől. Azt is várakozás közben hallottam, hogy van valami kínai tapasz, amit csak felraknak a talpra, és máris leviszi a vérnyomást! Hazafelé azt is veszek.

– Miért, magas a vérnyomása, aranyoskám?

– Nekem nem, de az apjukomnak biztos felszalad, ha
megmondom, mibe került a reumás gyógyszere!

 

III.

– Adjisten, aranyoskám! Hát hogy teltek az ünnepek?

– Adjisten, lelkem! Megvolt, eltelt, hál istennek, hogy vége!

– No, mi a baj, rosszul sikerült valami? Vagy kevés lett a bejgli?

– Hát, tudja, lelkem, nem a bejglivel volt a baj. Csak valahogy minden félrement.

– Ejnye, aranyoskám, nem hiszem én azt! Hiszen tudom, hogy hetekig készülődött, sütött-főzött, mi hát az a minden, ami félrement?

– Ugyan érdemes volt annyit főzni, mondhatom! Még disznót is vágtunk, hogy legyen orjaleves, toros káposzta, sült hurka-kolbász, aztán mindenki nyavalygott, hogy így a gyomra, úgy a mája, nem bírják a nehéz ételeket, pedig az uram ugyancsak kínálta a pálinkát nekik!

– Jaj, aranyoskám, innen én már megjöttem! Nálunk natúr csirkemell volt, meg saláták, süteménynek üres piskóta gyümölcssalátával.

– Ne mondja, lelkem, aztán ízlett a városi vendégeknek?

– Ették, ették, de a vejem másodnap reggel már ott sündörgött, hogy mama, tényleg nem főzött töltött káposztát? Dehogynem, fiam, mondtam, de csak úgy magunknak, tudom én, hogy nem szoktátok az ilyen nehéz ételeket!

– Aztán mi lett a káposztával?

– Előhoztam a vejemnek, öt perc múlva mind ott kuncsorgott, hogy csak egy tölteléket, mama! Az lett a vége, hogy a csirkék ették meg a salátát, mert, ahogy a káposzta elfogyott, rájártak a gyerekek a zsírban sütött oldalasra, céklasalátával.

– Ne mondja, hát hogyhogy azt is megették?

– Mondtam, hogy ez konfitált sertéssült, ettől
mindenkinek megjött hozzá a kedve.

– Mi a csuda az a konfiskált sült?

– Konfitált, aranyoskám, de mindegy az, a lényeg, hogy a tévében hallották, hogy ez igen modern módszer, így aztán már ízlett nekik.

– Na, hallja, húsvétra én is kitalálok valami modern ételt nekik! Addigra tán elfogy a fagyasztóból a karácsonyi menü!

 

IV.

– Adjisten, aranyoskám! Hoztam maguknak egy kis kóstolót, ha nem zavarkodok.

– Dehogy zavar, lelkem, nahát, hogy ránk is gondolt! Kerüljön beljebb! Aztán meséljen, hogy sikerült a disznótor?

– Jó lett minden, szép volt a koca, de elég is volt a felfordulásból. Mondtam is az emberemnek, hogy jövőre nem vágunk bele, ha nincs elég segítség!

– Miért, nem jöttek haza a gyerekek?

– Dehogynem jöttek, itt voltak mind. A lányom irtózik a vértől, a vejem az első félórában elvágta a kezét, az unokám meg, a Lili, még tíz órakor is a kocát siratta. Mert hogy visított, szegény, az életéért.

– Na hiszen, akkor kint voltak velük a vízből. A fia nem jött haza, aranyoskám?

– Hát, tudja, lelkem, Németországból bajos hazaszaladni egy disznóölésért. Nem engedte el a főnöke.

– Hű, aranyoskám, mennyi mindent hozott! Gyönyörű ez a kolbász, és ez ám a töpörtyű, ilyent nem minden nap lát az ember. Jaj, még abált szalonnával is veszkődött, hogy én azt mennyire szeretem! Köszönjük igazán, csak nem tudom, hogy fogjuk maguknak meghálálni, mert mi az idén nem ölünk.

– Akkor annál jobb, legalább maguk is „disznólkodnak” egy kicsit, érti, a tréfát, lelkem, ugye?

– Jaj, hát persze. Mivel kínálhatom meg, aranyoskám, ezért a nagy cipekedésért?

– Hát, egy bögre teát elfogadnék, igen fúj a szél. Aztán ne aggódjék, hogyan hálálják meg, mert kitaláltam én azt már!

– No, nézd, a ravasz rókát, hát halljam, mit fundált ki, aranyoskám?

– Hát tudja, lelkem, az én uram holnap felteszi a kolbászt a füstre. Aztán, mikor legutóbb füstölt, az lett a vége, hogy a kolbásszal agyon lehetett volna ütni valakit, olyan kemény lett. Megáldottam, gondolhatja. Ha holnap délelőtt „véletlenül” elnézne hozzánk a férje, ketten talán jobban boldogulnának.

– Elmegy, aranyoskám, el, megbeszélem vele, legyen nyugodt. Aztán most már pihenjen maga is egy kicsit, volt munkája bőven.

– Az igaz, lelkem, még összerakok egy csomagot a fiamnak, holnap indul a szomszéd
Gizi az ápoltjához Németországba, elviszi neki, hadd örüljön a hazainak.

– De aranyoskám, nem azt mondta, hogy egy hentesüzemben dolgozik a fia? Lát az kolbászt eleget.

– Jaj, lelkem, mit tudják azt a németek, hogy milyen a jó kolbász! Olyan sápadt az övék, mintha ráijesztettek volna. Megcsinálom azt a pakkot, aztán bizonyisten, felteszem a lábam egy kicsit. Na, isten áldja, lelkem!

 

V.

– Adjisten, aranyoskám, időtlen idők óta nem láttam. Merre járt?

– Ne is mondja, lelkem, rábeszéltek a lányomék, menjek el velük karácsonykor az unokámhoz, hogy együtt lehessen a család. Egy hétig nála voltunk, igen szép volt minden, de nagyon elfáradtam.

– Aztán hol lakik az unokája, aranyoskám?

– Hát Németországban, lelkem, de olyan szép helyen, hogy mindenáron meg akarta mutatni nekünk. Folyton kirándultunk, estére mindig bedagadt a lábam, de megérte, meg bizony!

– Mit látott, mondja már, ne kelljen harapófogóval kihúzni magából mindent!

– Meissenben dolgozik a kislány, nem nagy város, de még azt a sok szépet! A porcelángyár, a vár, meg az a sok kis bolt, és azok a régi házak! A karácsonyi vásárban csak a fejemet kapkodtam, annyi szépet még sose láttam.

– De jó volt magának, aranyoskám! Bezzeg én a konyhában töltöttem az ünnepet, folyton jöttek a gyerekeim, a férjem családja, István napoztunk, mindig volt nálunk valaki.

– Hát, tudja, lelkem, azért én inkább az itthoni karácsonyt választanám. Mert igaz, hogy nagyon szépen vendégül látott minket az unokám, de hiába hívta meg a barátját is szentestére, egy kukkot sem tudtunk beszélni vele, ő se tud magyarul, mi se tudunk németül. Aztán, amikor hazaindultunk, nagyon ölelt minket a lány, pityergett is szegénykém, hiába vigasztaltuk. A lányom tartotta magát, de amikor elindult a busz, bizony telesírt jónéhány papírzsebkendőt. Nem tetszik nekem ez a világ, lelkem! A
családnak csak együtt volna a helye, úgy van az rendjén, hogy vigyázzunk egymásra.

– Hát, az igaz, aranyoskám. Csak az a baj, hogy hiába vagyunk egy országban, alig látom a gyerekeimet, ha mégis eljönnek, folyton szól a telefonjuk, le-föl ugrálnak, állandóan idegesek. Vigyázni meg nekünk kell magunkra inkább, mert ebbe a mai életbe nem fér bele, hogy ápolgassanak minket! Na, isten áldja, megyek ebédet főzni. Jut eszembe, a férje is elutazott magukkal?

– Dehogy jött, aranyoskám, itthon maradt az állatokkal. Igen rosszkedvű volt szegény, azt mondta, kutyának való az ilyen ünnep, hogy szanaszét vagyunk. Azóta nem győzöm kényeztetni, most is viszem a kocsonyának valót, mert igen hiányolta. Isten vele, lelkem, aztán vigyázzon magára!

VI.

– Adjisten, aranyoskám! Jól felpakolt, miket vásárolt össze kettejüknek?

– Jaj, lelkem, fel kell készülnöm arra, hogyha elkapjuk az influenzát, nem tudok majd boltba menni, aztán akkor miből főzök? Voltam a hentesnél, meg az ABC-ben, most megyek a patikába.

– Nofene, gyógyszert is előre vásárol a még el sem kapott nyavalyára, aranyoskám?

– Ne csúfolódjon, lelkem, C-vitamint veszek, meg orrcseppet, meg lázcsillapítót. Olyan régiek voltak otthon a kosárban, hogy mind egy szálig viszem vissza a patikába.

– Miért, tán visszaváltják, aranyoskám?

– Csúfondáros kedvében van ma, lelkem! Viszem a lejárt gyógyszeres gyűjtőbe, mert nem szabad a kukába dobni, meg a WC-n lehúzni!

– Jól van, na, nehogy megsértődjék már! Hisz tudom én is, hogy így kell, de nálunk nincs lejárt gyógyszer, mert mindig beszedjük. Bár múltkor az uram azt mondta a széntablettára, nehogy kidobjam már, majd befűt vele. De hát bolondozott csak ő is.

– Maguk még nem voltak betegek?

– Nem, de nem is leszünk, remélem, mert a doktorunk beoltott minket még november végén. Azt mondta, azért bálba ne menjünk, aztán a templom kilincsét, meg a boltban a kosarat kesztyűs kézzel fogjuk meg, biztos, ami biztos! Úgy ránk ijesztett, hogy örökösen kezet mosunk, mert mondják, igen tartós nyavalya idén ez az influenza!

– Hát félünk is tőle, annyi mézet, meg citromot még nem raktam teába, mint mostanában. Legalább az emberem se olyan büdös, ha megissza.

– Még ilyent, hát mi van, nem mosakszik az ura, aranyoskám?

– Mosakszik az, lelkem, nincsen abban hiba, de nem hisz a C-vitaminban, csak a fokhagymában meg a pálinkában, hát azért büdös a szentem. Na, minden jót, még ebbe az utcába bemegyek, itt lakik a Jóska, aztán olyan annak a pálinkája, azt mondják, hogy még a vírusok is elmenekülnek előle! Viszek az embernek, ne mondja, hogy nem gondolok a megelőzésre!

– De jól felkészült a járványból, aranyoskám! Na, isten áldja, remélem, majd a misén találkozunk!

– Velem igen, lelkem, de az uram azt mondja, inkább a szomszéd Pistával kvaterkázik odahaza, mert a szesz fertőtlenít!

 

 

 

6 hónap 3 komment

 

Kék szemű volt, hófehér szőrű, nőnemű és nyolchetes. Öt testvérével együtt riadtan kuporogtak a kosárban, mert érzékeiket éles, félelmetes hangok és rettenetes szagok bombázták. Nem tudták, hogy egy vásárban vannak, ahol az élénkségüktől elgyötört Gazdi új családot próbál találni a számukra.

-Perzsa cicát tessék, barát és játszótárs egyben! Tessék választani, olcsón adom – csendült Gazdi hangja, főleg olyankor, ha gyerekes családot látott közeledni.

Kriszti a szüleivel és a nagymamájával sétált a sátrak között, és gyanútlanul közeledtek Gazdi és a kosár felé. A reményteli szólam újra felhangzott Gazdi szájából, Kriszti megtorpant, és kék szemét könyörgően emelte a felnőttekre. Egy cica – lehelte áhítattal, és megsimogatta Anya kezét.

-Puhulnak – gondolta Gazdi, és nyájas mosollyal felemelte a kosár tetejét.

Kriszti tekintete esdeklőre váltott, kis kezét a puha gombolyagok közé fúrva cirógatta a rettegve egymáshoz bújó cicákat.

Apa megköszörülte a torkát, majd az abszolút női többségre való tekintettel csöndben maradt.

-Össze fogja karmolni a bútort, és minden tele lesz macskaszőrrel – húzta fel az orrát Nagyi (főállásban Anyós).

Anyu ekkor döntött: macskatulajdonosok lesznek. Krisztina kiválasztotta a kezéhez simuló nőneműt, Apu fizetett, Nagyi duzzogott, Anyu pedig a Gazdi tartással kapcsolatos tanácsait hallgatta, előre beletörődve, hogy a dolog gyakorlati része úgyis ráhárul majd.

Kriszti a kabátja alá ölelte a remegő cicust, aki – gyors helyzetfelismeréssel – elfészkelődött a karjában és dorombolni kezdett.

-Megbánjátok ezt még! – vetette oda egy vesztes hadvezér megvetésével Nagyi.

Kriszti ránézett, a kék szemek megteltek könnyel. Nagyi zavartan kotorászott a retiküljében, és megvette a vásárban található legszebb, legpuhább (és legdrágább) macskakosarat.

A család izgatott várakozással érkezett haza. Anyu azért izgult, hogy a macska nehogy lepisilje Krisztit, aki viszont alig várta, hogy új otthonát bemutathassa a váratlanul érkezett négylábú családtagnak.

Nagyi önmagát szidta megalkuvása miatt, Apu pedig megadóan várta, hogy a sok izgalom okozta feszültség a nyakába zúduljon valamilyen formában. A cica mélyen aludt Krisztin abban a boldog tudatban, hogy jól választott…

Az előszobában kihámozták Krisztit a kabátjából, várható bűnjeleket keresve. Nem voltak.

-Nem is teszem le, úgy melegít, mint a vizet a bojler – ragyogott a kislány.

A cica ezzel átesett a névadáson, visszavonhatatlanul Bojler lett belőle.

Gyönyörű napok következtek a család életében. Apu megfelelő ládát keresett a macskaalomnak, Anyu a szobatisztaság előtti fázis következményeivel és a macskatáp beszerzésével foglalkozott, Nagyi pedig egy sziú indián alaposságával kereste a macskaszőrt és a karmolásnyomokat a bútorokon.

Kriszti és Bojler állandóan boldog egymásra találásukat ünnepelték, Kriszti barátai pedig kisebb csoportokban, folyamatosan érkeztek cicanézésre.

Bojler rohammal vette be a családtagok szívét.

Anyuhoz kedvesen törleszkedett, fel-felnézve rá égszínkék szemével, és győzött.

Apunak a papucsába fészkelte be magát, és amikor először nézte vele végig a meccset, győzött.

A gyerekek eleve imádták, és válogatott finomságokkal halmozták el.

Bojler kegyesen fogadta az ínyencfalatokat, és buzgón dorombolt:

-Egye fene, ennyit megér a dolog – gondolta bölcsen.

Csak Nagyi nem engedett. Zordan a szobájába száműzte magát, és ezzel csak akkor hagyott fel, amikor rájött, mekkora megkönnyebbülés ez a többieknek. Attól fogva újra részt vett a család életében, és feltűnően, naponta mintegy negyvenszer lekefélte a ruháját.

Történt egy napon, hogy Kriszti moziban volt a szüleivel, ahonnan hazaérkezve hiába keresték Bojlert. Nagyi aludt, ezért az egyre elkeseredettebb kutatás lábujjhegen és suttogva zajlott. Kinyitottak minden szekrényt, fiókot, ágyneműtartót, reménykedve lestek be a bútorok alá, fölé, mögé, de hiába. Bojler sehol sem lapult. Kriszti már keservesen sírt.

Megszökött, vagy elrabolták – gondolta elkeseredve.

A végsőkig elcsigázott család elszántan benyitott Nagyihoz, arra a következtésre jutva, hogy csak ő lehetett az, aki – távollétüket kihasználva – eltüntette a négylábú ellenfelet.

Anyu felkapcsolta a lámpát, Apu erélyesen köhintett párat, Kriszti szipogott. Nagyi riadtan felült az ágyon, de mielőtt megszólalhatott volna, a takarója alól kimászott Bojler, kinyújtózott, és buzgón mosakodni kezdett.

A családtagok megbűvölten meredtek a rajtakapott párra, Nagyi zavarában elpirult:

– Biztosan akkor mászott be ide, amikor elaludtam – hebegte.

– Persze. És becsukta maga mögött az ajtót – bólintott derűsen Apu.

Kész. Nem volt több mentség. A tettenérés elnémította Nagyit (aki főállásban Anyós). Bojler felmászott legyőzött ellenfelére, és a nyakához törleszkedett.

Csatája véget ért, mindenki behódolt neki.

– Nem is csoda – gondolta szerényen, és kivonult a szobából.

A tálkája mellé ülve figyelmeztetően nyávogott: itt a vacsoraidő!

 

7 hónap 2 komment

– Honnan tudtad? – álmélkodó, piruló kérdés volt, benne a kitárulkozás lehetőségével.

– Szamár – mondta gyengéden, kicsit fölényesen, nem számítva a felháborodott, elcsukló hangú „nem vagyok szamár” kitörésre, amelynek végére a becsattanó ajtó tett felkiáltójelet.

A jelenet feldolgozása a lelkében a haraggal kezdődött. Ezen egy órát morfondírozott, miközben ki-be zakatolt a helyiségek között, eltakarítva a mindennapi életük kis, rendetlen nyomait. Gondolatait a „mit képzel ez a taknyos!” címen lehetett volna összefoglalni, ha valaki végig hallgatja a magányában elmotyogott, öngerjesztő mondatokat.

Aztán vasalni kezdett, mert vasalás közben tudta legjobban sajnálni magát. Most is sikerült belelendülni, hiszen alig várta, hogy megtudja a szemmel láthatóan szerelmes tizenhat éves lánya románcának történetét, mert hát nyilvánvalóan ezt akarta elmondani, amikor nagy nehezen kibökte:

– Mondd, anyu, honnan lehet azt tudni, hogy… – szeme megfényesedett, keze zavartan röpdösött a hajában, ő meg rávágta:

– Azt, hogy szerelmes vagy?

Mire elhangzott a lánya meglepett kérdése, tudta egy csapásra elromlott minden.

Az már a harmadik órában volt, amikor ráébredt: ő fojtotta bele a gyerekbe a mondanivalót, amelyet hetek óta érlelhet magában, ha visszagondol a szórakozott, ábrándos tekintetekre, a váratlan hangulatváltozásokra. Ekkor keserűen felgomolygott benne a szégyenérzés, és önmarcangoló hangulatban telepedett az ablak előtti székbe, kezében egy bögre jázmin teával, amit utált, de úgy érezte, most ezt érdemli.

A gyereke közben az első órában a közeli parkban üldögélt, magában dühöngve, szidva az anyját, és nem hagyott helyet a „minek kellett rögtön bepörögni” kezdetű gondolatnak, helyette vadul elkezdte sajnálni önmagát. Engem nem ért meg senki – próbálta belelovalni magát a megfelelő hangulatba, de semmi kedve nem volt hozzá, hogy egyedül utálja a világot, élen az anyjával, aki…

– Nem, nem kezdjük elölről! – figyelmeztette saját magát, és a telefonja után nyúlt.

– A nagy Őt nem hívjuk, még mit nem, majd pont neki zengje el, hogy végre beszélni akart róla, erre tessék. És ha kiderül, hogy a másik nem is… hogy csak ő gondolja… Vagy pont ettől száll el, mert rájön, hogy ő mennyire bele van zúgva?

MIT CSINÁL ILYENKOR AZ EMBER, HOGY MEGBIZONYOSODJON?

Vadul pötyögni kezdett a mobilján. Réka foglalt volt, Ramóna angolon ült, Zita meg edzésen tépte magát. Zsebre vágta a készüléket, és egy letört ággal dühösen csapkodva maga körül, elindult valamerre. A sors kezének tekintette, amikor felnézett, és a nagyanyja háza előtt találta magát. Úgyis meg kellene már néznem őket, győzködte magát, miközben az utca túloldaláról méregette a mozdulatlan ablakoka. Belül enyhe idegenkedés, kis szorongás borzongatta, ha arra gondolt, mindjárt becsönget hozzájuk.

– Megint összevesztek – sóhajtotta az asszony az ablakon kinézve, amikor meglátta a vékony, farmernadrágos, borzas kis alakot a túloldalon, amint döntésképtelenül ácsorog a fa alatt. Kiment a konyhába teát főzni, bemelegíteni a sütőt, és a mélyhűtőben megkereste a lefagyasztott pogácsacsomagot.

Olyan végtelenül egyformák, gombolyította a gondolata fonalát, és a lányára, meg az unokájára gondolt. Nem is sejtik, hogy őt milyen forró szeretethullám önti el, amikor meglátja a két világítóan zöld szempárt, a folyton kócos göndör fürtű fejüket, ha meghallja felívelő kacagásukat, vagy éppen hirtelen haragtól elcsukló, indulatos hangjukat. Mintha mind a kettő a gyereke volna, és néha nem is érti, hogyan repülhetett el ennyire az idő, ami alatt a lánya felnőtt, férjhez ment, gyermeket szült, számára váratlanul elvált, és az unokája mintegy varázsütésre nővé serdült.

Néha kínosan világosan, kívülről látta az életét. A gondosan megtervezett életét, amely a hihetetlenül érdekes munkája, a család hátterét biztosító, végtelenül türelmes férje révén, fegyelmezetten zajlott. Mindennek megvolt a helye és értelme, világossá tette elvárásait, amelyeket végül, ha heves viták után is, de mindig elfogadtak.

A lánya elvégezte a megbeszélt iskolákat, elfoglalta a számára ideális munkahelyet, és aztán egy be nem tervezett szerelemnek köszönhetően fejre állt az élete. Életében először nem tudta meggyőzni, hogy nem a megfelelő férfiba szeretett bele, és ennek nem lesz jó vége. Azzal nyugtatgatta magát, amikor összeköltöztek, hogy biztosan boldogok. Ő elhatározta, hogy nem szól bele az életükbe, és akkor jöjjön hozzá, ha segítségre van szüksége. És mivel ebből nem kértek, és úgy értette, ha minden rendben, akkor ő nem kíváncsi rájuk, hát igen ritkán találkoztak.

– Mennyi félreértés! – Újra meg újra elöntötte a fájdalom, mert akkor jött rá, hogy a dolgok nem ennyire egyszerűek, amikor a férje váratlan halálakor a temetés után közölte a lánya, hogy elváltak, és ő egyedül él a hatéves csitrivel, de köszöni, jól van.

A köztük lévő szakadékot soha többé nem tudta áthidalni, csak a csupa szeretet, tündéri kislány fonta már össze az életüket. Tudta, hogy némileg öncsalás azt hinni, az unokájában megbocsátásra lelhet, de tartozott nekik és magának annyival, hogy legalább megpróbálja.

– Nagyon összeveszhettek – sóhajtotta, amikor a pogácsa már beillatozta a konyhát, és a kislány még mindig nem csöngetett. Egy porronggyal a kezében kinyitotta az ablakot, hogy megadja az esélyt a meglepetésnek, és behívja a gyereket. Amint kiintett, az unokája már indult is, szelesen futott át az úton, és hangosan csapott rá a kapu kilincsére, mint mindig. Vadul átölelte a nagyanyját, és a levegőbe szimatolva áhítattal mondta: – Pogácsát sütsz, ugye? A hangja hallatán a nagymama áldást küldött a pogácsa feltalálójának az éterbe, teát töltött, megkönnyebbülten leült az asztal mellé, és várt.

– Isteni – mondta tele szájjal a kislány, és ő újra meglepődött, hogy már nem mondja: evés közben nem beszélünk, majd, ha lenyelted a falatot. Kicsi csoda is csoda, mondta magának némi öngúnnyal.

– Nagyi, az anyu szerelmes volt az apuba szerinted?

– Nagyon – mondta határozottan az asszony, pedig belül teljesen elgyávult, mert ez a fejezet számára eléggé kimaradt a lánya életéből.

– És előtte is volt szerelmes? – próbálkozott két pogácsa után újra a gyerek.

– Ha volt is, nem lehetett komoly, mert sosem beszélt róla. Voltak kis futó próbálkozások, gondolom, hiszen az ember kóstolgatja az életet, amikor abba a korba ér.

– Honnan lehet azt tudni, hogy melyik a komoly?

– Mindegyik az, akkor annak érzi az ember. Mert mindegyiknek helye és értelme van, mert így tanulod meg, hogy lehet jól szeretni, hogy milyenek a fiúk, és melyikben lehet megbízni.

– Jaj, nagyi, ez így olyan hátborzongatóan hétköznapi! Nem tudnál kicsit lelkesedni? – fakadt ki a gyerek.

– Inkább te mesélj, hiszen gondolom, nem véletlenül kérdezősködsz. Fiú a láthatáron?

– Á, én csak úgy kíváncsiskodtam – bizonytalanodott el a tizenéves, arcocskája bezárult, és a nagyanyjának összeszorult a szíve. Felrémlett előtte a saját, „okos és tudatos”, megfontolt szempontok alapján történt párválasztása, és életében először végtelenül sajnálta, hogy kíméletlenül elutasította az anyja viharos érzelmi életét, és olyan fegyelmezettnek nevelte önmagát. Ezt akarta a lányának is. Nincs kockázat, nincsenek fájdalmak, csalódások, de nincs vihar sem, égzengés, tornádó és felragyogó napsütés sem, ez mind egy pillanat alatt rohant át a lelkén, és ő megnémult bele.

– A dédi hogy van? – suttogta az unokája, mintha most döbbenne rá, hogy más is van a lakásban.

– Azt hiszem, alszik. Gyere, megnézzük – állt fel végtelen testi és lelki fáradtságot érezve az asszony. Csöndesen léptek be a másik szobába, ahol csukott szemmel pihent az ágyában a törékeny, parányi nő, egyiküknek anyja, a másiknak dédanyja.

– Már legtöbbször szundikál, ma is csak addig volt fönt, míg reggelizett, meg ebédelt.

A telefoncsörgésre mind a ketten összerezzentek. A nagymama kiment, a kislány meg leült az ágy mellé, és óvatosan megsimogatta az alvó ráncos, sovány kezét. Hogy az meg sem moccant, halkan beszélni kezdett hozzá, szemét makacsul a paplanra irányítva.

– Dédi, képzeld, azt mondta, olyan a szemem, mint a Balaton vize, titokzatos, és folyton változó. Meg hogy mindig velem akar lenni. De a nyári szünet előtt mindig mással láttam, bízzak benne szerinted? Ha velem van, alig tudok megszólalni, ha meg elmegy, dühös vagyok magamra emiatt. A lányok csak röhögcsélnek, ha a fiúkról van szó, bulikról, hülyeségekről beszélnek, én meg azt hiszem, nem vagyok normális. A szívem kiugrik a helyéről, ha a telefonomban meglátom, hogy ő hív, mégis néha elküldöm. Dédi, ez szerelem? Ez a bizonytalanság? Mit tegyek?

– Csiribiri, csiribiri, zabszalma, négy csillag közt alszom ma. Csiribiri, csiribiri, bojtorján, lélek lép a lajtorján – suttogta váratlanul az öregasszony, és mikor összerezzenve felnézett, határozottan huncut szemvillanással tekintett vissza rá.

– A szerelem varázslat, kicsim, csoda, boldogság meg boldogtalanság is. Mégis, a legfontosabb az életben. Ne hagyd magad lebeszélni róla, mert ha néha csalódás is a vége, akkor sem szabad bezárni a szíved. Én már csak az emlékeimnek élek, vén vagyok, mint az országút, de a szerelmeimre mind egy szálig emlékszem!

A kislány az arcához simította a vénséges vén kezet. Egymásba mélyedt a két szempár, észre sem vették a visszaérkező asszonyt. Az keserűen nyelt egyet. Átlépett rajtam az élet – futott végig a fejében az ég tudja, honnan érkező gondolat, és végtelen szomorúságot érzett.

 

Gábor Jánosné még nincsenek barátai.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...