Gábor Erika : Bojler

 

Kék szemű volt, hófehér szőrű, nőnemű és nyolchetes. Öt testvérével együtt riadtan kuporogtak a kosárban, mert érzékeiket éles, félelmetes hangok és rettenetes szagok bombázták. Nem tudták, hogy egy vásárban vannak, ahol az élénkségüktől elgyötört Gazdi új családot próbál találni a számukra.

-Perzsa cicát tessék, barát és játszótárs egyben! Tessék választani, olcsón adom – csendült Gazdi hangja, főleg olyankor, ha gyerekes családot látott közeledni.

Kriszti a szüleivel és a nagymamájával sétált a sátrak között, és gyanútlanul közeledtek Gazdi és a kosár felé. A reményteli szólam újra felhangzott Gazdi szájából, Kriszti megtorpant, és kék szemét könyörgően emelte a felnőttekre. Egy cica – lehelte áhítattal, és megsimogatta Anya kezét.

-Puhulnak – gondolta Gazdi, és nyájas mosollyal felemelte a kosár tetejét.

Kriszti tekintete esdeklőre váltott, kis kezét a puha gombolyagok közé fúrva cirógatta a rettegve egymáshoz bújó cicákat.

Apa megköszörülte a torkát, majd az abszolút női többségre való tekintettel csöndben maradt.

-Össze fogja karmolni a bútort, és minden tele lesz macskaszőrrel – húzta fel az orrát Nagyi (főállásban Anyós).

Anyu ekkor döntött: macskatulajdonosok lesznek. Krisztina kiválasztotta a kezéhez simuló nőneműt, Apu fizetett, Nagyi duzzogott, Anyu pedig a Gazdi tartással kapcsolatos tanácsait hallgatta, előre beletörődve, hogy a dolog gyakorlati része úgyis ráhárul majd.

Kriszti a kabátja alá ölelte a remegő cicust, aki – gyors helyzetfelismeréssel – elfészkelődött a karjában és dorombolni kezdett.

-Megbánjátok ezt még! – vetette oda egy vesztes hadvezér megvetésével Nagyi.

Kriszti ránézett, a kék szemek megteltek könnyel. Nagyi zavartan kotorászott a retiküljében, és megvette a vásárban található legszebb, legpuhább (és legdrágább) macskakosarat.

A család izgatott várakozással érkezett haza. Anyu azért izgult, hogy a macska nehogy lepisilje Krisztit, aki viszont alig várta, hogy új otthonát bemutathassa a váratlanul érkezett négylábú családtagnak.

Nagyi önmagát szidta megalkuvása miatt, Apu pedig megadóan várta, hogy a sok izgalom okozta feszültség a nyakába zúduljon valamilyen formában. A cica mélyen aludt Krisztin abban a boldog tudatban, hogy jól választott…

Az előszobában kihámozták Krisztit a kabátjából, várható bűnjeleket keresve. Nem voltak.

-Nem is teszem le, úgy melegít, mint a vizet a bojler – ragyogott a kislány.

A cica ezzel átesett a névadáson, visszavonhatatlanul Bojler lett belőle.

Gyönyörű napok következtek a család életében. Apu megfelelő ládát keresett a macskaalomnak, Anyu a szobatisztaság előtti fázis következményeivel és a macskatáp beszerzésével foglalkozott, Nagyi pedig egy sziú indián alaposságával kereste a macskaszőrt és a karmolásnyomokat a bútorokon.

Kriszti és Bojler állandóan boldog egymásra találásukat ünnepelték, Kriszti barátai pedig kisebb csoportokban, folyamatosan érkeztek cicanézésre.

Bojler rohammal vette be a családtagok szívét.

Anyuhoz kedvesen törleszkedett, fel-felnézve rá égszínkék szemével, és győzött.

Apunak a papucsába fészkelte be magát, és amikor először nézte vele végig a meccset, győzött.

A gyerekek eleve imádták, és válogatott finomságokkal halmozták el.

Bojler kegyesen fogadta az ínyencfalatokat, és buzgón dorombolt:

-Egye fene, ennyit megér a dolog – gondolta bölcsen.

Csak Nagyi nem engedett. Zordan a szobájába száműzte magát, és ezzel csak akkor hagyott fel, amikor rájött, mekkora megkönnyebbülés ez a többieknek. Attól fogva újra részt vett a család életében, és feltűnően, naponta mintegy negyvenszer lekefélte a ruháját.

Történt egy napon, hogy Kriszti moziban volt a szüleivel, ahonnan hazaérkezve hiába keresték Bojlert. Nagyi aludt, ezért az egyre elkeseredettebb kutatás lábujjhegen és suttogva zajlott. Kinyitottak minden szekrényt, fiókot, ágyneműtartót, reménykedve lestek be a bútorok alá, fölé, mögé, de hiába. Bojler sehol sem lapult. Kriszti már keservesen sírt.

Megszökött, vagy elrabolták – gondolta elkeseredve.

A végsőkig elcsigázott család elszántan benyitott Nagyihoz, arra a következtésre jutva, hogy csak ő lehetett az, aki – távollétüket kihasználva – eltüntette a négylábú ellenfelet.

Anyu felkapcsolta a lámpát, Apu erélyesen köhintett párat, Kriszti szipogott. Nagyi riadtan felült az ágyon, de mielőtt megszólalhatott volna, a takarója alól kimászott Bojler, kinyújtózott, és buzgón mosakodni kezdett.

A családtagok megbűvölten meredtek a rajtakapott párra, Nagyi zavarában elpirult:

– Biztosan akkor mászott be ide, amikor elaludtam – hebegte.

– Persze. És becsukta maga mögött az ajtót – bólintott derűsen Apu.

Kész. Nem volt több mentség. A tettenérés elnémította Nagyit (aki főállásban Anyós). Bojler felmászott legyőzött ellenfelére, és a nyakához törleszkedett.

Csatája véget ért, mindenki behódolt neki.

– Nem is csoda – gondolta szerényen, és kivonult a szobából.

A tálkája mellé ülve figyelmeztetően nyávogott: itt a vacsoraidő!

 

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Gábor Erika 3 Írás
Kalocsán élek, immár nyugdíjasként. Évtizedek óta írok novellákat, néha verseket, amelyek egy helyi hetilapban, és egy szintén helyi, évenként kiadott antológiában jelentek meg.