Bánfai Zsolt : Érkezés

Nyomtatás

Elolvasta:
16
Nyomtatás

Mind, aki szívét feltöri, múltból fejtheti már meg:

érteni nem lehet, él, de a múlt sírgödribe  zárva
megvan a boldogság fájón fura titka, ha tűnik
boldogságban a földi valóság, éji világban örökké
ott ragyog, ég a sötét vádló csönd, ontja sok átkát
összeborulnak az égen, s hálnak a szürke közönnyel.

Nyomtatás

Elolvasta:
38
Nyomtatás

Lajoska azon a bizonyos keddi napon megint idegállapotba került és úgy érezte, nagy-nagy szüksége van valakire.
A szocreál kocsmában az obligát tüske után Olivérrel került egy asztalhoz, de már nem emlékezett a vezetéknevére, talán Rajnai vagy Irsai, mindegy, nem számított. Jól kijöttek egymással, és ez volt a lényeg.
Nem így tervezte, de aztán mégis az egész délutánt, sőt még az estét is együtt töltötték. A hangulat kitűnőnek volt nevezhető, sokat nevettek és beszélgettek mindenféléről.
Lajoska mesélt az egri leánykáról, aki a múltkori krízisén segítette át, és azokról a kedves szürke barátokról, akikkel előző nap italozott, majd szóba kerültek azok a fekete bikák is, akiket Lajoska annyira szeretett és akiknek megitták a vérét. Számtalan közös témájuk akadt: Juhfark, Hárslevelű, Muskotály, Olaszrizling… Egyetértettek, borban az igazság.
Estefelé két új vendég is becsatlakozott – egy vagány amerikai Tennesseeből, és egy szófukar skót –, név szerint Jack és Johnnie. Mintha csak testvérek lennének – gondolta Lajoska.
Johnnie valahogy idegesnek tűnt, kiment és egy darabig fel-alá sétált a kocsma előtti szemetes járdán. Szivarozott. Most is mint mindig, vörös frakkban feszített, fején az elmaradhatatlan fekete cilinder, ami sehogy sem passzolt a Rigó utca szlömös, szocreál hangulatához.
Daniels, a laza amerikai srác, csak gúnyosan vigyorgott, mint aki már sokat látott és mindent tud…
Innen az események drámaian felgyorsultak. Lajoska alig érzett valamit, a zsibbasztó lebegés olyan szorosan ölelte körül, mint az anyaméh.
Az eszméletvesztés rohamosan közeledett, már csak másodpercek voltak hátra. Tudata utolsó szikrájával még felfogta, amit mindig is sejtett, amit tudhatott volna, ha jobban odafigyel a jelekre – hogy számára nem létezik megváltás. Elmosolyodott, behunyta a szemét és a vákuum beszippantotta. Számára a film véget ért.
A szirénázva kiérkező rohamkocsiból kikászálódó megfáradt, középkorú mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, ahogy megvizsgálta a mocsoktól és vizelettől bűzlő testet.
– Halott. A halál oka alkoholmérgezés – mondta sztoikus nyugalommal, majd megtörölte izzadt homlokát. – A héten már a harmadik…

Nyomtatás

Elolvasta:
28
Nyomtatás

Mára megváltozott minden.
Fakóbb lett a kék, a zöld is erőtlen,
csak a sárga tündököl, mikor
ablakomba könyököl a nyár…
Szememben mégis szürke a táj,
mert az átok, amit rám hintettek,
még fáj.
Hiába gyűröm esténként párnám alá.
Tolakodón az álmaimba karcol,
nappalaimat feszíti
befecskendezve a lélegzetem.
Fájt, mert igaztalan léte
még a holdfénynél is égetett
s lettem én
a porcelánnál is törékenyebb.

Az idő folyton siet,
rovátkákat hagy a bőrömön.
Lassul a bánat, beletáncol a létbe
a megfáradt közöny…
Ma már szelídebbek a hajnalok,
s az esték ízületei sem beszélnek.
Holnaptól szembenézek a Nappal,
s újra örülök majd a kék égnek…
Mosolyt szülnek arcomra
az emlékezés foltjai,
s ha becsukom szemem
a múlt idő rakoncátlan fürtjei
megpihennek bennem….
Hitem erősödik, vallom,
jutna itt a földön hely mindenkinek.
Holnaptól hiszek önmagamban is
és még több virágot, fát ültetek.

A bánat verőerén elszáradt a fekély,
elhalványultak a durva hegek…
múlt hátára felkapaszkodva
talán elérek néhány felleget.
Aztán majd ott,
ahol járókeretre támaszkodik az ősz…
magamat végleg otthagyom,
s az univerzum ölén kilyukadt csillagokat
leheletemmel foltozom…

2018

Fotó: Ruzsa Dániel

Nyomtatás

Elolvasta:
51
Nyomtatás

Karácsony volt, nagy pelyhekben hullt a hó, és a város lassan elkezdett retkes mézeskalács illatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.
Grincs nem az igazi nevem volt, talán azért ragasztották rám, mert elég sok mindent utálok. Elég „púper” tudok lenni néha, mások szerint mindig.
Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos, keményre fagyott hóra.
Ahogy így lófráltam, nemsokára összeakadtam egy régi cimborámmal Fészkeskével. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ismernek fészkeskéket, és még kevesebben, akik valódi barátságot ápolnak velük. Az én haverom belevaló fészkeske volt, fajtájának mintapéldánya. Nagyon megörültünk egymásnak, mint két elárvult, szomjazó lélek a Szahara tikkasztó, kietlen poklában.
Együtt folytattuk tovább az utunkat, míg találtunk egy kricsmit, ami furcsa mód nyitva volt – gondolom az ilyen fránya, notórius alkeszok számára –, és „egyszer élünk” alapon bementünk.
Bent kellemes kocsmaszag fogadott, amitől egyből otthonosan kezdtük érezni magunkat, lelkünk felderült.
Kezdésnek, rutinosan lehúztunk egy fél szilvát, majd bemutattunk egy barackfigurát, míg a végén sörvénybe kerültünk. Akkor ott úgy éreztem, hogy a sörvény lehúz, le a sötét mélybe, hiába rugdosok és kapálózok ellene. Aztán valahogy mégis én nyertem, egy ügyes csellel inkább én húztam le őt, és csodák csodája, megmenekültem. Élvezettel néztem ahogy a sör megmaradt habja hidegen és ingerlően csurog a korsó oldalán. Fészkeskére pillantottam, aki szintén hősiesen küzdött a saját korsójával.
Miután megittuk, a maradék fehér habot egy ősi rítus szerint a szakállunkra kentük, amitől én egy szőrös, kivénhedt kecskére, Fészkeske meg nem is igazán tudom mire kezdett hasonlítani.
Fészkeske felröhögött, azon a magas idegesítő hangján, amit már annyira hiányoltam.
– Ez van pajtás.
– Ez van.
Lopva körbepislantottam. Nem voltunk egyedül, körülöttünk többen is múlatták a drága, elfolyó időt. Ahogy néztem, eléggé szedett-vedett volt a társaság.
– Nézd csak azt a bigét! – súgtam oda Fészkesének. – Az nem a Zita?
– Zita? Milyen Zita?
– Hát… – válaszoltam sokat sejtetően. – A parazita.
Fészkeske ismét felröhögött, de most olyan erővel, hogy a sör az orrán jött vissza. Többen hátrafordultak.
Hirtelen, szinte a semmiből, egy szőke, vállig érő hajú srác jelent meg az asztalunknál. Fehér inget viselt, arcán a Megváltót idéző szomorú mosoly.
– Hello Kurt! – köszöntöttem.
– Helló srácok, leülhetek?
– Felőlem! – undokoskodtam, pedig az igazat megvallva szimpatikus volt a tag.
– Na mi a pálya? Hozol sört? – kérdezte Fészkeske, miközben gyanakvóan méregette.
– Jó fejeknek tűntetek, gondoltam idejövök kicsit beszélgetni. De csak ha nem zavarok… Tudjátok, elég magányos vagyok mostanában.
– Gyere csak pajtás, itt jó társaságban leszel – válaszolt Fészkeske. – De te már meghaltál egyszer nem? Bumm a fejbe haver, ez a szöveg ami lever…Kísértet vagy?
A srác zavartan megrázta a fejét.
– Nem. Láthatjátok, én élek.
Jobban megnéztem, olyan harmincas lehetett. Ártatlan, ibolyakék szeme, vesébe látó volt. Beszéd közben maszatos szőkés haját folyamatosan a füle mögé simítgatta.
– Egy cigit?
– Elfogadom.
Az öngyújtóm felvillanó fénye megvilágította sápadt, beteges külsejű arcát. Mély élvezettel tüdőzte le a füstöt, majd határozottan fújta a mennyezet felé. Hirtelen ránk nézett.
– Tudom mire gondoltatok – nevetett fel kurtán. – Nirvána… Teen Spirit, Come as You Are, Lithium, a kilencvenes évek… Királyság volt. Gyakran előfordul, hogy összekevernek Kurt Cobainnel.
Helyeslően bólogattunk, aztán „Kurt” elment, és hozott még pár üveg Sopronit, aztán hármasban beszélgettünk az élet értelméről, meg egyéb banális semmiségekről. Nem volt nagy dumafranci, keveset beszélt, de ütős dolgokat mondott. Teljesen összehabarta az agyam. Gyorsan a szívembe zártam. Nem töltött sok időt velünk, hamarosan felállt, és csak annyit mondott:
– Srácok! Klassz volt veletek beszélgetni, de most mennem kell. – Egy darabig még hezitált, majd hozzátette: – Szeretnék búcsúzóul adni valamit, egy jótanácsot, nagyon hasznos, fogadjátok meg!
Fészkeskével ostoba arccal meredtünk egymásra. Egy jótanácsot? Fészkeske nem bírt a fene kíváncsiságával.
– Mi lenne az?
– Szeressétek egymást!
– …?!
– Csak ennyi?
– Ennyi, és boldog karácsonyt! –  Újra megvillantotta azt a szomorkás mosolyt, majd pár bankót dobott az asztalra, kisétált az ajtón a szemerkélő hóesésbe, és eltűnt, minta soha nem is létezett volna.
Azóta nem láttam, de ha közeleg a karácsony mindig eszembe jut. Fura, elvont figura volt, nem evilági, de nekem bejött. Azt hiszem megváltoztatott. Megfogadtam a tanácsát, és jobb emberré váltam. Szívesen beszélgetnék még vele, ha valahol újra összefutnánk.

Nyomtatás

Elolvasta:
49
Nyomtatás

Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.
– És ráadásul milyen hasznosak! – kontrázott a búzavirág olyan kéken, hogy szinte megfájdult tőle a szem. – Az emberek éheznének, ha ők nem lennének…
– Más növények is hasznosak, nem csak ők… – fortyant fel sértődötten egy kevély kamilla, aki fültanúja volt a beszélgetésüknek. – Példának okáért, a mi főzetünkből készült teával rengeteg betegséget meggyógyítanak!
– Ez igaz – ismerte el gyorsan a búzavirág –, ti is kétségkívül hasznosak vagytok! – majd szeme elhomályosult, és tűnődve a semmibe révedt.
– Azt hiszem csak mi, a búzavirágok és a pipacsok… Csak mi vagyunk teljesen haszontalanok. Szánalmas gyomok vagyunk egy hatalmas búzamező szélén. Nincs értelme a létezésünknek…
A pipacsok szomorúan és tanácstalanul forgatták a fejüket, ehhez igazából ők sem tudtak mit hozzátenni…
Ekkor különös dolog történt. Egy férfi tűnt fel a tájban, hátán kopott hátizsákot cipelt, kezében állványfélét szorongatott. Mikor odaért, nagy sóhajjal letette a cókmókját, és egy kockás zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát, majd műértően a tájat vette szemügyre.
Káprázatos! – gondolta. – Ez egyszerűen káprázatos! Ahogy az aranyló búzakalászok között piroslanak a pipacsok, mintha lángolnának, és az arany színével milyen tökéletesen harmonizálnak a pici, kék búzavirágok.
– Ó, Istenem… Micsoda pazar látvány! Ez annyira fenséges, hogy most azonnal le kell festenem!
Ahogy kimondta, serényen munkához látott. Rutinosan felállította a festőállványt, felfeszítette rá a vásznat, majd a hátizsákjából előszedte a palettát, a színes festékes tubusokat és az ecseteket.
A festő gyorsan haladt, erőteljes, széles ecsetvonásokkal dolgozott. Számára minden egyes szín, minden tárgy, egyforma jelentőséggel bírt, és ugyanolyan szép volt.
Minden egy hatalmas egész, fontos és szükséges része, a vágyott cél szolgálatában: hogy megszülethessen a festmény.

Nyomtatás

Elolvasta:
37
Nyomtatás

Az élet letisztultabb, mint ahogyan látom,
Nem rejtőzik válasz az összes gondolatágyon.
Nem szedett-vetett, szememben mégis szertelen,
Szerteágazóan ingadozó elmém szertelen.

Ezeregy éjszaka óta kutatott valós ág,
Ezeregy mozzanatot keresztülszőtt valóság.
Arcom egy kopottas tükör mögött képtelen,
Képtelen elfogadni, hogy a pillanat végtelen.

Széltelen csendben nyugtalan kutatom,
Morzsákat kereső eltévedt tudatom.
Betörök, tiszta szívem Szilajként betörik,
Bekötik, és sebhelyét tintával jelölik.

Táguló értelemben értelmem távozik,
Fázik, meg-megállva sem érzem, hogy változik
Az agyalap, kézzel foghatatlan falakat
Nézek a leszálló molyrágta nap alatt.

Nyomtatás

Elolvasta:
48
Nyomtatás

Szeretném megőrizni az oly fényes perceket.
Palackba zárni a boldogságot, de nem lehet.

Kezemben az ecset, festékhegyek előttem.
De a színek elvesztek, a lelket lelőttem.
Lelőttem, csakhogy ne kelljen éreznem a kínt.
Nem tudhattam, hogy ezzel eltüntetem a színt.

Szerettem volna megőrizni, óvni az aranyló fényt.
Karomba zárni, és el nem engedni ezt a csodalényt.

Ujjaim a billentyűk fölött, bámulnak rám ridegen.
De a lelket megöltem. A dallam immáron idegen.
Megöltem, hogy ne kelljen hallanom a bántó hangokat,
Nem tudhattam, hogy ezzel elűzöm az édes mollokat.

Nem tudtam megőrizni a ragyogást.
Sűrű éj váltotta fel a csillogást.

Azt hittem, ha magamnál tartom, fénnyé leszek.
De amit hátrahagyott, nem volt más, csak sebek.
Nem tudhattam, hogy közelsége bánthat.
Nem láthattam, amit ember nem láthat.

Fájt. Kínzott. És a szikrázó fény nem volt már velem.
Hát hogy ne fájjon tovább, én lelőttem a lelkem.

Nyomtatás

Elolvasta:
83
Nyomtatás

I.

A bírámra néztem, vártam, elitél-e,
Amiért megbíztam egy kemény tőrben.
A bicska neve: Igazság. Már húsz éve
Történt, hogy zsebembe gyömöszöltem
S úton-útfélen biztattak egyre többen,
Hogy mártsam bele hazugba, pribékbe,
Ám őket meg nem öltem. Mielőtt döftem,
Késemnek mindig kicsorbult az éle.

II.

Nem leltem örömöt korai nászban,
Ócska rongyok végett harapdált a bú.
Kis ügyekért bicskával hadonásztam,
S nagyok vesztek, fedi őket lágy hamu.
Kertemet túrná a szellemalkatú
Borz és vadkan e fojtogató lázban,
Almát remél mind, ám a rozsdás kapu
Mögött csak kemény húsú ananász van.

III.

Felszántott papírból emelkedik hegység,
A nyomtató, mint megkergült ló – nyihog.
Robotolásba fúlnak a kéjes esték,
Bánattól viselősek a nappalok.
Reggelenként patrónus jön s kérdőre fog
Várván, hogy a nagy Terv beteljesedjék.
Ám az elvész ott, hogy gyűszűvel mért a jog
S öblös dézsával mért a kötelesség.

IV.

Én azt hittem, hogy ez munka és komoly hely,
Ám a vádra mindenki fogékony itt.
Valahol egy magas lóra ültetett fej
Erszényemen kedve szerint vékonyít,
Alig akad, aki lélektanhoz konyít,
Rám üvöltik: “Bolondos görög korhely!”
Józan pillámra kocsmánk ekképp vonyít,
Pedig nekem jobban esne egy korty tej.

V.

Még sajgok. Megpofoztak a jázminok,
Pedig csak rajongtam illatukért.
Szívem a vágyak viharában inog,
Mint egy száraz, csörgő diólevél,
Mely rőt lombok alatt megnyugvást remél,
Hol nem ismert Düh, Harag, Gyilok,
Virágtól futottam, virág lettem én:
Jázmin pofozott, rózsára nyílok.

VI.

Firtattam, hogy létnek, nem létnek mi haszna,
Közben bordáim közé rést egy kés szelt.
Lenézett s tárcámat leste két mihaszna,
Tágnak hittem a suskámból gyúrt fészket.
Apró bűnöm nem követte szégyenérzet,
Irhám ekképp lett a forrongás vacka.
Bolond herceg voltam, száz koronaékszert
Vittem egy kietlen bolhapiacra.

VII.

Fémes szürke falak tövét érzem szűknek,
Közöttük bolygok, mint egy idomított vad.
Remegek, a kezek ökölbe feszülnek,
Ám Szívemen a torz jégcsap egyre olvad;
Bevallom, bátrabban nevezem Otthonnak
A Testet, melybe őseim beleszültek:
Szándékom sora, mint csillagromboló had,
Sebesen vág neki a végtelen Űrnek.

VIII.

Bohém kőműves a Vágy, falamon matat,
Napra nap, küzd a törmelékkel, sittel.
Neszezve jő smasszerem, az ős Bűntudat,
Hű téglatolómra ront, kit lesittel;
Ám Ő minden éjjel új fortélyt les itt el,
Újfent meglép, kezében vakolókanál
Gót palotám felett borszagú dala száll;
Garatja elszalasztott csókokért sír fel.

IX.

K. Barbara, kitől a versben búcsút veszek

Száz álarcod van, valamely mindig takar,
A szívem érez, a tied viszont színlel.
Hűsítő eső helyett dühös zivatar.
Te olajjal tudsz keveredni, én vízzel,
Mélyre nézek. Te beéred a felszínnel.
Futópályán röppen a fekete avar.
Élni hogy lehet ennyire hideg szívvel?
Szenvedni fog, ki hozzád kötődni akar.

X.

Kemény üveglapokból áll e város,
Mindegyik saját tükörképét vadászó.
Jogot formál bírálni, szinte már jós;
Peremük pajkos szilánkokkal játszó,
Csörgő ajkuk mögött nem lakik lágy szó,
Gyakran illúzió az, ami bájos,
Túl egyszerűnek hat, ami átlátszó,
Csak az ad izgalmat, ami homályos.

Nyomtatás

Elolvasta:
113
Nyomtatás

Halvány hajnali fényeken édesen ízlelem,
Írom a képzelet éjbeli, testtelen álmát:
„Szép haja selyme az arcán, keblein elterül,
Ő ölel, ő szeret, élvtele vágyain át lát.

Súlytalan átrepül lelkünk mindenen; emberek
Házai tűnnek a ködben végleg a mélyben el.
Ajkain őskacaj ritmusa, vágydala lázong,
Én bele olvadok, égetek ő rá bélyeget”.

Ébredek. Érzem, az ágyamon úszik a párnám,
Napjaim éktelen arcai jönnek elébem,
Gondjaim garmada, életem estele vár rám.

Addig azonban – sohase vénen – pezsdül a vérem,
Szoknya, ha lebben, igézőn rezdül karcsú derék.
A lábam a táncra, dalom víg, a jambusra vált át.

Nyomtatás

Elolvasta:
191
Nyomtatás

Mesét mondok, ne légy undok,
hallgass végig és jól figyelj.

Ha jól figyelsz, megértheted,
ha nem sietsz, megélheted.

Oly rég volt már, olyan régen,
csillag sem volt még az égen.

Titokzatos messzeségben,
valami volt születőben.

Idők Ura tenyerében,
világ fortyog kék levében.

Fortyog, buzog majdhogy kifut,
még szerencse, nincs hová út.

Oly színes és pompázatos,
minden része káprázatos.

Gyarapszik e sokadalom,
minden perc egy újabb halom.

Jönnek újak s még újabbak,
elsötétül már az ablak.

Így szól az Úr: több fény kéne!
S került csillag s Nap az égre.

Látod így volt, hogy csak egyszer,
született egy tejútrendszer.

Közepében Egek Ura,
mosolyogva ül a trónra.

S a sok csillag hold és bolygó,
mint megannyi pajkos golyhó,

játékosan kergetőznek,
nem titkolják jó kedvüket.

Csitt és csatt, és dirr és durr…
S szólt az Úr: hát elég legyen!

Minő lárma, felfordulás,
hancúrozás, száguldozás!

Korán kihűlsz, vagy felmelegszel –
Mi lesz így a világrenddel?

Tudok nektek ettől jobbat,
pályátokra állítalak!

Pályájukat szabta sorra,
készítette hosszú útra;

fényt kapsz, erőt, lendületet,
legyen hát rend ti köztetek!

Egy kis csillag megszeppenve,
Szalad gyorsan Úr elébe.

Jó nekünk itt veled lenni,
miért kell most útra kelni?

Fényem vibrál, erőm elfogy,
hogy kihűljek nem hagyhatod!

Megesik a szíve rajta,
kis csillagát megsajnálja.

Megsajnálja megszereti
s tenyerébe visszaveszi.

Ne félj kicsim nem hagylak el,
szeretlek én igaz szívvel.

Nem hagylak el, neked adom,
tied lesz egy fényes Napom.

Adok neked tengert, kéket,
csillagszemű fényességet.

Hosszú útra így bocsátlak,
törvényemmel igazgatlak.

Mivel engem így szerettél,
csillagoknál különb lettél,

most úgy akarom, hogy még ma,
életet kapj, ajándékba!

A kis Föld most izeg-mozog,
érzi ő is mily nagy dolog.

Életet ad Egek Ura,
s e tisztesség, s mind ő rajta.

Fülig pirul örömében,
mehetek már? – s száll serényen.

Fáim lesznek és bokraim,
rózsám is lesz, és rózsaszín?

Lesz majd őz és szarvasgomba,
színes szalag derekamra?

Lesz majd madár, gyorsan szálló,
világjáró fürge Ráró?

Mindened lesz, s lesz majd végül
embered, ki többnél több lesz.

Ez lett hát a kis Föld sorsa,
életet szül napról napra,

ember járja, ló tapossa,
madár száll rá, tenger mossa.

Nézi az Úr, egyre nézi,
szeretettel dédelgeti.

Ne félj te Föld nem hagylak el,
igazgatlak türelemmel.

Egyet kérek most cserébe,
ne váljatok szégyenemre.

Szólt az Úr és elballagott,
lépte nyomán csillag porzott.

Amint ment, s meg-megállott,
maga mögött egy űrt hagyott.

Hiányát, már sokan érzik,
csak őt várják, Őt remélik.

Őt remélve falra festik,
Falra festve táncuk lejtik,

táncot járva kurjongatnak.
Kurjongatva hajba kapnak,

hajba kapva háborúznak
háborúzva vért ontanak!

S szólt az Úr: Hát elég legyen! –
Tegyem tönkre, el is vegyem

mit épített; házát s várát?
Mert látom én a szorgalmát…

Végül így szólt Egek Ura:
Drága ember, földnek pora!

Fogadd el már intésemet!
Építgessed tornyaidat,

házat, várat, palotákat,
tudom is én micsodákat…

Szeretlek! Ha nem is érzed.
Küldök neked segítséget!

Segítségül törvényemet,
szeretetből szeretetet.

Elküldi hát ajándékát,
mindenségnek új világát.

Jászol szagú csendességbe,
ajándékként, épp most tér be.

Elment Ő, lásd mégis itt van,
itt tarthatnám karjaimban.

Valahányszor gondolsz rája
eljön hozzád, lakomára.

Intelmére jól figyelj, hát
szeresd te is Isten fiát.