Verő László : Éjjeli gondolatok

Hivatalosan is három órája vergődöm az ágyban, mint egy partra vetett hal, aki a halálát várja. Minden porcikám fáj, a fejem úgy hasogat, mintha késsel döfködnék, a könnyeim pedig megállíthatatlanul záporoznak. Az agyamban kavargó gondolataim úgy keringenek körbe, mint a zavaros víz, amit a nagyobb széllökések erős hullámokká alakítanak. A csend fülsüketítő, a sötétség pedig vakító.
Egyedül érzem magam, pedig a másik szobában ott alszik anya és Shadow is, én mégis tehetetlenül ülök az ágyamon és az egyetlen olyan tevékenységbe menekülök, ami a legnagyobb mentsváram. Az írásba. Holnap, vagyis nem holnap, már ma korán kellene kelnem, hisz hosszú napom lesz, de én alvás helyett sírok és a könnyektől homályosan látva gépelem a sorokat, azt várva, hogy ettől majd jobb lesz. Komolyan elhiszem, hogy az írás segíthet rajtam, pedig aligha lesz könnyebb tőle a lelkem. Írhatok ezernyi könyvet, olyan vágyálmokkal amik tudom, sosem fognak teljesülni, és el is olvashatok sok tucatnyit más íróktól, attól még ugyanott leszek. Sőt, lehet mélyebben. Az elmém csúf játékot űz velem, ahogy a szemem elé vetít különböző képeket, és a sírás ismét fojtogatni kezd. Épphogy abbahagyom a könnyeim hullatását, az újabb hullám már tör is fel, hogy elmosson mindent, ami az útjába kerül és elérje a végső célját, az arcomon keresztül, a lepedőmet eláztatva. A mellkasom nehéz, mintha valaki ráült volna, és a levegőt is kissé zihálva veszem. Túl vagyok egy kisebb pánikrohamon, és a hátam közepére sem kívánom a következőt, de ha így folytatom, biztos elér a második is.
Az új évi fogadalmamra gondolok. “2022-ben nem sírok majd annyit.” A tavalyi évemet is ugyanígy kezdtem. 365 napon keresztül, nem volt olyan, hogy ne bőgtem volna el magam valami miatt, most pedig, éppen hogy elkezdődött az év harmadik napja, máris folytatom azt, amit elkezdtem. Minden a fiúkkal kezdődött. Ők beléptek az életembe, mint egy tornádó felbolygatták a lelkivilágom, ezzel még jobban kibillentve az amúgy is elég instabil kiállásomból. Úgy jöttek, mint a szélvész, egyenesen a szívemig hatolva, aztán magukra zárták azt a kicseszett ajtót, és beletörték a zárba a kulcsot. Egy éve az életem meghatározó részei, és hálás vagyok azért, hogy ők vannak, hiába a sok sírás és álmatlan éjszaka. Megtanítottak szeretni és tisztelni, megbecsülni azt ami van, összetartani és kitartani a legszarabb helyzetekben is, elfogadni másokat és magamat egyaránt, valamint hinni.
A torkom megint elszorul, a sós cseppek marják a szemeimet, ezért muszáj a pólómba törölköznöm, zsebkendő hiányában ugyanis nincs más választásom. Az ablakra nézek, elképzelem ahogy halkan felhúzom a redőnyt, kitárom az ablakot és felengedem a szúnyoghálót, aztán a párkányra könyökölve, kimeredek az éjszakai lakótelepre. Lehunyom a szemem, szinte látom magam előtt ahogy oldalra nyúlok a doboz dohányért, kihúzok belőle egy szálat, a kiszáradt ajkaim közé helyezem, aztán az öngyújtót a kezemben szorongatva, lángra lobbantom azt és a cigaretta végéhez teszem, hogy végül mélyet szívjak a nikotinból. Ahogy a sötétség elém tárul, a pupilláim azonnal kitágulnak, hogy az a cseppnyi fény, ami a szoba másik sarkában, a hosszabbítóból világít, átjuthasson a szemeimen. Bal lábam szüntelenül rugózik a földön. Már félig lelógok az ágyról. Tudnék még négy és fél órát aludni, ha valami isteni csoda folytán, azonnal ki tudnék feküdni, de nem megy. A zakatoló gondolataim még mindig túl erősek ahhoz, hogy nyugodni hagyjanak. Oldalra nézek és bár nem látom, tudom, hogy a könyvespolcomon ott hever a Red, White and Royal Blue, és egyből eszembe jut Alex és Henry, akik szintén megsínylettek jó néhány álmatlan éjszakát. Fejben visszalapozok jó néhány oldalt a könyvben, és megállapodok annál, ahol a két srác éjjel véletlenül összefut a konyhában, végül mindketten jégkrémet esznek és meglepődnek azon, hogy a másik is ezt csinálja, ha nem tud aludni. Elhúzom a szám. Biztos én is ezt tenném, ha a napközben vásárolt, leárazott Pókemberes jégkrémet nem ettem volna meg már ebéd után, így azonban maradok a seggemen, tudva, hogy felesleges kimozdulnom a szobából, úgyse lennék előrébb. Törökülésbe helyezkedem, és megejtek egy apró mosolyt, ahogy eszembe jut Henry miközben kidől a szekrényből. Igen, határozottan ez volt a napom fénypontja. A hajamba túrok, kicsit még nedves az esti hajmosás után, és csak reménykedni tudok, hogy reggel, ha felkapcsolom a villanyt, akkor nem lesz tiszta kék az ágynemű a festéktől. Az agyam kezd kimerülni, túl sok minden van bennem egyszerre és a nagyját fogalmam sincs hogyan véshetném le. Megfogalmazhatatlan érzések sokasága jár keringőt, én pedig érzem, hogy előbb utóbb el fognak taposni.
Talán tényleg beszélnem kellene valakivel. Valakivel akinek az a szakmája, hogy meghallgasson embereket és segítsen nekik. Mert egyenlőre hiába mondom el bárkinek, hogy valami van, és ők hiába mondják vissza, hogy minden rendben lesz, bólogatok, de nem hiszem el teljesen. Emésztem magam, pedig nem tesz jót, és ezt tudom jól, de képtelen vagyok tenni ellene. Előző életemben biztos valami végzetes hibát követtem el, és emiatt most ezzel büntet Isten. A túlcsorduló képzetekkel, a szűnni nem akaró, egymást állandóan leváltó gondolatokkal.
Fáj mindenem, a látásom még mindig homályos és tudom, hogy le kell tennem a telefont, mert csak még jobban szenvedni fogok. A suliban rosszul leszek majd a kialvatlanságtól, és ingerült leszek a fáradtságtól. Tudom jól, hogy ez ezzel fog járni, ezért nem akarom, hogy reggel megszólaljon az ébresztőm, jelezve ezzel, hogy kezdjek el készülni aztán induljak el. Inkább elbújnék a világ és a folyton zakatoló agytekervényeim elől egy csendes, nyugodt helyre, ahol semmi gondom nem lenne az életben. Szeretnék akár csak egyetlen ilyen napot, amikor semmire sem feszülök rá, és nem gondolok túl százszor semmit. Egyszerűen csak hátra akarok dőlni valahol, ahol mondjuk jó az idő, a kezembe venni egy könyvet, és lassan elkortyolgatni egy pohár hideg valamit.
Helyette viszont marad a hideg, sötét szoba, anya horkolása és a szomszédok kurvaanyázása.
Magányosan, könyv és finom ital nélkül, iszonyú álmosan.
Szép álmokat…

Legutóbbi módosítás: 2022.05.15. @ 19:54 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Verő László 85 Írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére. *** Született 1954. április 12. Budapest Elhunyt 2007. május 24. (53 évesen) Budapest