Hivatalosan is három órája vergődöm az ágyban, mint egy partra vetett hal, aki a halálát várja. Minden porcikám fáj, a fejem úgy hasogat, mintha késsel döfködnék, a könnyeim pedig megállíthatatlanul záporoznak. Az agyamban kavargó gondolataim úgy keringenek körbe, mint a zavaros víz, amit a nagyobb széllökések erős hullámokká alakítanak. A csend fülsüketítő, a sötétség pedig vakító.
Egyedül érzem magam, pedig a másik szobában ott alszik anya és Shadow is, én mégis tehetetlenül ülök az ágyamon és az egyetlen olyan tevékenységbe menekülök, ami a legnagyobb mentsváram. Az írásba. Holnap, vagyis nem holnap, már ma korán kellene kelnem, hisz hosszú napom lesz, de én alvás helyett sírok és a könnyektől homályosan látva gépelem a sorokat, azt várva, hogy ettől majd jobb lesz. Komolyan elhiszem, hogy az írás segíthet rajtam, pedig aligha lesz könnyebb tőle a lelkem. Írhatok ezernyi könyvet, olyan vágyálmokkal amik tudom, sosem fognak teljesülni, és el is olvashatok sok tucatnyit más íróktól, attól még ugyanott leszek. Sőt, lehet mélyebben. Az elmém csúf játékot űz velem, ahogy a szemem elé vetít különböző képeket, és a sírás ismét fojtogatni kezd. Épphogy abbahagyom a könnyeim hullatását, az újabb hullám már tör is fel, hogy elmosson mindent, ami az útjába kerül és elérje a végső célját, az arcomon keresztül, a lepedőmet eláztatva. A mellkasom nehéz, mintha valaki ráült volna, és a levegőt is kissé zihálva veszem. Túl vagyok egy kisebb pánikrohamon, és a hátam közepére sem kívánom a következőt, de ha így folytatom, biztos elér a második is.
Az új évi fogadalmamra gondolok. “2022-ben nem sírok majd annyit.” A tavalyi évemet is ugyanígy kezdtem. 365 napon keresztül, nem volt olyan, hogy ne bőgtem volna el magam valami miatt, most pedig, éppen hogy elkezdődött az év harmadik napja, máris folytatom azt, amit elkezdtem. Minden a fiúkkal kezdődött. Ők beléptek az életembe, mint egy tornádó felbolygatták a lelkivilágom, ezzel még jobban kibillentve az amúgy is elég instabil kiállásomból. Úgy jöttek, mint a szélvész, egyenesen a szívemig hatolva, aztán magukra zárták azt a kicseszett ajtót, és beletörték a zárba a kulcsot. Egy éve az életem meghatározó részei, és hálás vagyok azért, hogy ők vannak, hiába a sok sírás és álmatlan éjszaka. Megtanítottak szeretni és tisztelni, megbecsülni azt ami van, összetartani és kitartani a legszarabb helyzetekben is, elfogadni másokat és magamat egyaránt, valamint hinni.
A torkom megint elszorul, a sós cseppek marják a szemeimet, ezért muszáj a pólómba törölköznöm, zsebkendő hiányában ugyanis nincs más választásom. Az ablakra nézek, elképzelem ahogy halkan felhúzom a redőnyt, kitárom az ablakot és felengedem a szúnyoghálót, aztán a párkányra könyökölve, kimeredek az éjszakai lakótelepre. Lehunyom a szemem, szinte látom magam előtt ahogy oldalra nyúlok a doboz dohányért, kihúzok belőle egy szálat, a kiszáradt ajkaim közé helyezem, aztán az öngyújtót a kezemben szorongatva, lángra lobbantom azt és a cigaretta végéhez teszem, hogy végül mélyet szívjak a nikotinból. Ahogy a sötétség elém tárul, a pupilláim azonnal kitágulnak, hogy az a cseppnyi fény, ami a szoba másik sarkában, a hosszabbítóból világít, átjuthasson a szemeimen. Bal lábam szüntelenül rugózik a földön. Már félig lelógok az ágyról. Tudnék még négy és fél órát aludni, ha valami isteni csoda folytán, azonnal ki tudnék feküdni, de nem megy. A zakatoló gondolataim még mindig túl erősek ahhoz, hogy nyugodni hagyjanak. Oldalra nézek és bár nem látom, tudom, hogy a könyvespolcomon ott hever a Red, White and Royal Blue, és egyből eszembe jut Alex és Henry, akik szintén megsínylettek jó néhány álmatlan éjszakát. Fejben visszalapozok jó néhány oldalt a könyvben, és megállapodok annál, ahol a két srác éjjel véletlenül összefut a konyhában, végül mindketten jégkrémet esznek és meglepődnek azon, hogy a másik is ezt csinálja, ha nem tud aludni. Elhúzom a szám. Biztos én is ezt tenném, ha a napközben vásárolt, leárazott Pókemberes jégkrémet nem ettem volna meg már ebéd után, így azonban maradok a seggemen, tudva, hogy felesleges kimozdulnom a szobából, úgyse lennék előrébb. Törökülésbe helyezkedem, és megejtek egy apró mosolyt, ahogy eszembe jut Henry miközben kidől a szekrényből. Igen, határozottan ez volt a napom fénypontja. A hajamba túrok, kicsit még nedves az esti hajmosás után, és csak reménykedni tudok, hogy reggel, ha felkapcsolom a villanyt, akkor nem lesz tiszta kék az ágynemű a festéktől. Az agyam kezd kimerülni, túl sok minden van bennem egyszerre és a nagyját fogalmam sincs hogyan véshetném le. Megfogalmazhatatlan érzések sokasága jár keringőt, én pedig érzem, hogy előbb utóbb el fognak taposni.
Talán tényleg beszélnem kellene valakivel. Valakivel akinek az a szakmája, hogy meghallgasson embereket és segítsen nekik. Mert egyenlőre hiába mondom el bárkinek, hogy valami van, és ők hiába mondják vissza, hogy minden rendben lesz, bólogatok, de nem hiszem el teljesen. Emésztem magam, pedig nem tesz jót, és ezt tudom jól, de képtelen vagyok tenni ellene. Előző életemben biztos valami végzetes hibát követtem el, és emiatt most ezzel büntet Isten. A túlcsorduló képzetekkel, a szűnni nem akaró, egymást állandóan leváltó gondolatokkal.
Fáj mindenem, a látásom még mindig homályos és tudom, hogy le kell tennem a telefont, mert csak még jobban szenvedni fogok. A suliban rosszul leszek majd a kialvatlanságtól, és ingerült leszek a fáradtságtól. Tudom jól, hogy ez ezzel fog járni, ezért nem akarom, hogy reggel megszólaljon az ébresztőm, jelezve ezzel, hogy kezdjek el készülni aztán induljak el. Inkább elbújnék a világ és a folyton zakatoló agytekervényeim elől egy csendes, nyugodt helyre, ahol semmi gondom nem lenne az életben. Szeretnék akár csak egyetlen ilyen napot, amikor semmire sem feszülök rá, és nem gondolok túl százszor semmit. Egyszerűen csak hátra akarok dőlni valahol, ahol mondjuk jó az idő, a kezembe venni egy könyvet, és lassan elkortyolgatni egy pohár hideg valamit.
Helyette viszont marad a hideg, sötét szoba, anya horkolása és a szomszédok kurvaanyázása.
Magányosan, könyv és finom ital nélkül, iszonyú álmosan.
Szép álmokat…
Verő László : Éjjeli gondolatok
Hasonló írások
ikerlelkűség
Elolvasta:
25
Nyomtatás
két csakrásan extázis helyett
szétmállott rágóval fanyar íz múltán
ölelés csak van zord hideg jeges
hajam hajad haja hajuk
a többit már űr el is feledtem lehet
de szép rózsaszínűt adunk vagy
ein stein
Látta már valaha a tengert?
Elolvasta:
32
Nyomtatás
Have you ever seen the sea? – kérdezi tört angolsággal a fülkében velem együtt utazó idősebb hölgy, miközben a távolban váratlanul feltűnő halványkék csíkra mutat.
Hogy láttam-e már a tengert? A vonatkerekek monoton csattogását hallgatva visszasüppedek a múltba.
Az a forró nyár jut az eszembe, amikor még csak tizenéves kissrác voltam, és abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Franciaországban nyaralhattam a családommal, festőművész nagybátyáméknál.
Akkor láttam életemben először a tengert. Élénken emlékszem arra a végtelennek tűnő kékes derengésre, ami uralja a látóhatárt, a tengeri madarak száraz rikácsolására, és a sós levegő illatára, ami szinte szétrepeszti a tüdőm.
Akkorra már néhány úszótanfolyamon túl voltam, de magabiztosan úszni még nem tudtam.
Valahol Cannes mellett egy piros Renault kabrióval autóztunk, és nagybátyám pont azt mesélte, hogy a franciák ezt a részt a Cote d’Azur balkonjának nevezik… Tényleg, igazuk lehet, van látnivaló bőven, bár nekem legjobban az út menti pálmafák tetszettek. Olyan hihetetlen volt, hogy ezek itt „vadon”, a földből nőnek.
Nagybátyám hirtelen felénk fordult és megkérdezte.
– Van kedvetek fürdeni?
– Fürdeni? – rökönyödtünk meg. – Hol?
– Hát itt, a tengerben.
– Itt, az út mellett? De az tilos!
– Már miért lenne az? Ez egy szabad ország – hangzott a lakonikus válasz, és a szalagkorlát mellett leállította az autót.
– De nincs itt a fürdőnadrágom! – próbálkoztam még erőtlenül.
– Minek az?! – válaszolt, és már ugrott is kifelé az autóból.
Ledobta magáról hófehér, kantáros kezeslábasát és fürge léptekkel belegázolt a hullámokba.
Édesanyám és a húgom az autóból figyelték ahogy kényelmes karcsapásokkal úszni kezd.
Én marasztalásuk ellenére szintén kiszálltam, mivel vonzott a kaland, a szabadság és a végtelen hullámzó vízszőnyeg. Ügyetlenül megszabadultam a ruháimtól és félszeg léptekkel utána indultam.
Fürödtem már természetes vizekben, a Balatonban, a Tiszában, de a Földközi-tenger valahogy egészen más, leírhatatlan érzés volt.
Derékig begyalogoltam, és pár lépés után, mikor már nem ért le a lábam úszni kezdtem. Meglepetésemre könnyen ment, nem süllyedtem el – akkor még nem tudtam, hogy a sós víznek sokkal nagyobb a felhajtóereje.
Minden annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Ahogy jöttek azok a széles és súlyos hullámok, folyamatosan emelgettek, és én csak úsztam, úsztam, akár egy apró papírhajó, és közben megtapasztaltam a létezésnek és a szabadságnak azt a mámorító érzését amit eddig soha… Milyen rég volt, és szinte már…
Merengésemből útitársam halk köhintése zökkent vissza.
– Have you ever seen the see? – kérdezi egy fokkal nyomatékosabban.
– Of course, I have! – válaszolom bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és közben belül fájón arra gondolok.
Hát persze hogy láttam. Azóta is hiányzik!
elsuhanó éjszakáid veted
Elolvasta:
49
Nyomtatás
még álmodik a csend – időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp – mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült – simulva beleszőtt
végtelenséget, vadul örvénylő
elmúlások szimpla látomásait,
hajnali ébredésekből felfénylő
kialvatlan álmaink százait.
te elsuhanó éjszakáid veted,
párájából lehull az est kendője,
s a derengés lenge fátyla befed,
mint a csillogó csermelyek redője,
míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
mi csendben, egymás ölében izzadunk.
Négysorosok
Elolvasta:
51
Nyomtatás
Bűnöm
.
Maszkok mögé rejtett önmarcangolás.
Pocsolyába tükröződő képek.
Kezed a kezemben finomhangolás.
Szerelmem – én vétkem.
—-
A csere
.
Halvány lila fátyol mögött,
Piruló arcom néz téged.
Hűséges szívembe szövött
álmom, kalandra cserélted.
—-
Fegyver
.
Magányom, mint szirmát hullató virág.
Üres hordók kongó rejtekében,
Bűzös tóban a bucskázó vadlibák –
Gépfegyverem tartott rettegésben.
—
Éjjel
,
Szitáló szemekben küldi fájdalmát.
Csalódik a forró szenvedélyben.
Hamuvá porladt a zöldülő faág,
sírnak a rózsák fekete vérrel.
—
Hajnal
.
Surran a macska, árnyékot vet lépte.
Háztetők hajnala pernyét vendégel.
Hűs padlásszobának nincs menedéke.
Gerendáján ringatózom – vége.
—
Paraszti udvar
.
Kopasz nyakát a hurokba dugja,
kárál, mint kinek minden a gondja.
Ugat az eb, a csontját eldugja.
Kezem a torkod szorítja, fojtja.
Káprázat
Elolvasta:
50
Nyomtatás
Ejnye, mi van ma veletek ti kikiricsalakú, paradicsomos szardíniás káprázatok. Lelketekre hatalmas havasigyopárok nőttek, amikor felébredt a sosemvolt város, és vele együtt életre kelt ez a sok talmi hangulat és balzsamos remény?
Néma jajjal koppannak a másnapos szentjánosbogarak, ahogy százzal repesztek az Élet körforgatagában.
Hova és miért ez a nagy sietség? Az Élet él, de halni akar?
Istenuccse, nem azért adott annyi szépet, hogy csak átevickéljünk rajta, mint csúf és retkes feneségek.
Ez van, mert ez kell, de ha nem, tán akkor sem lenne semmi baj…
Percemberekként némán létezünk. Lassan vánszorgunk egy lila illatú tangó dallamára. A tükör először elárul, majd magába zár. Elcsitulnak a lélekmorzsák. A kulcs el van vesztve.
Ez van. Zártkörű magány.
Hálnak a szürke közönnyel
Elolvasta:
35
Nyomtatás
Mind, aki szívét feltöri, múltból fejtheti már meg:
érteni nem lehet, él, de a múlt sírgödribe zárva
megvan a boldogság fájón fura titka, ha tűnik
boldogságban a földi valóság, éji világban örökké
ott ragyog, ég a sötét vádló csönd, ontja sok átkát
összeborulnak az égen, s hálnak a szürke közönnyel.
Nincs megváltás
Elolvasta:
57
Nyomtatás
Lajoska azon a bizonyos keddi napon megint idegállapotba került és úgy érezte, nagy-nagy szüksége van valakire.
A szocreál kocsmában az obligát tüske után Olivérrel került egy asztalhoz, de már nem emlékezett a vezetéknevére, talán Rajnai vagy Irsai, mindegy, nem számított. Jól kijöttek egymással, és ez volt a lényeg.
Nem így tervezte, de aztán mégis az egész délutánt, sőt még az estét is együtt töltötték. A hangulat kitűnőnek volt nevezhető, sokat nevettek és beszélgettek mindenféléről.
Lajoska mesélt az egri leánykáról, aki a múltkori krízisén segítette át, és azokról a kedves szürke barátokról, akikkel előző nap italozott, majd szóba kerültek azok a fekete bikák is, akiket Lajoska annyira szeretett és akiknek megitták a vérét. Számtalan közös témájuk akadt: Juhfark, Hárslevelű, Muskotály, Olaszrizling… Egyetértettek, borban az igazság.
Estefelé két új vendég is becsatlakozott – egy vagány amerikai Tennesseeből, és egy szófukar skót –, név szerint Jack és Johnnie. Mintha csak testvérek lennének – gondolta Lajoska.
Johnnie valahogy idegesnek tűnt, kiment és egy darabig fel-alá sétált a kocsma előtti szemetes járdán. Szivarozott. Most is mint mindig, vörös frakkban feszített, fején az elmaradhatatlan fekete cilinder, ami sehogy sem passzolt a Rigó utca szlömös, szocreál hangulatához.
Daniels, a laza amerikai srác, csak gúnyosan vigyorgott, mint aki már sokat látott és mindent tud…
Innen az események drámaian felgyorsultak. Lajoska alig érzett valamit, a zsibbasztó lebegés olyan szorosan ölelte körül, mint az anyaméh.
Az eszméletvesztés rohamosan közeledett, már csak másodpercek voltak hátra. Tudata utolsó szikrájával még felfogta, amit mindig is sejtett, amit tudhatott volna, ha jobban odafigyel a jelekre – hogy számára nem létezik megváltás. Elmosolyodott, behunyta a szemét és a vákuum beszippantotta. Számára a film véget ért.
A szirénázva kiérkező rohamkocsiból kikászálódó megfáradt, középkorú mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, ahogy megvizsgálta a mocsoktól és vizelettől bűzlő testet.
– Halott. A halál oka alkoholmérgezés – mondta sztoikus nyugalommal, majd megtörölte izzadt homlokát. – A héten már a harmadik…
Holnaptól
Elolvasta:
46
Nyomtatás
Mára megváltozott minden.
Fakóbb lett a kék, a zöld is erőtlen,
csak a sárga tündököl, mikor
ablakomba könyököl a nyár…
Szememben mégis szürke a táj,
mert az átok, amit rám hintettek,
még fáj.
Hiába gyűröm esténként párnám alá.
Tolakodón az álmaimba karcol,
nappalaimat feszíti
befecskendezve a lélegzetem.
Fájt, mert igaztalan léte
még a holdfénynél is égetett
s lettem én
a porcelánnál is törékenyebb.
Az idő folyton siet,
rovátkákat hagy a bőrömön.
Lassul a bánat, beletáncol a létbe
a megfáradt közöny…
Ma már szelídebbek a hajnalok,
s az esték ízületei sem beszélnek.
Holnaptól szembenézek a Nappal,
s újra örülök majd a kék égnek…
Mosolyt szülnek arcomra
az emlékezés foltjai,
s ha becsukom szemem
a múlt idő rakoncátlan fürtjei
megpihennek bennem….
Hitem erősödik, vallom,
jutna itt a földön hely mindenkinek.
Holnaptól hiszek önmagamban is
és még több virágot, fát ültetek.
A bánat verőerén elszáradt a fekély,
elhalványultak a durva hegek…
múlt hátára felkapaszkodva
talán elérek néhány felleget.
Aztán majd ott,
ahol járókeretre támaszkodik az ősz…
magamat végleg otthagyom,
s az univerzum ölén kilyukadt csillagokat
leheletemmel foltozom…
2018
Fotó: Ruzsa Dániel
Egy Grincs emlékiratai
Elolvasta:
65
Nyomtatás
Karácsony volt, nagy pelyhekben hullt a hó, és a város lassan elkezdett retkes mézeskalács illatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.
Grincs nem az igazi nevem volt, talán azért ragasztották rám, mert elég sok mindent utálok. Elég „púper” tudok lenni néha, mások szerint mindig.
Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos, keményre fagyott hóra.
Ahogy így lófráltam, nemsokára összeakadtam egy régi cimborámmal Fészkeskével. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ismernek fészkeskéket, és még kevesebben, akik valódi barátságot ápolnak velük. Az én haverom belevaló fészkeske volt, fajtájának mintapéldánya. Nagyon megörültünk egymásnak, mint két elárvult, szomjazó lélek a Szahara tikkasztó, kietlen poklában.
Együtt folytattuk tovább az utunkat, míg találtunk egy kricsmit, ami furcsa mód nyitva volt – gondolom az ilyen fránya, notórius alkeszok számára –, és „egyszer élünk” alapon bementünk.
Bent kellemes kocsmaszag fogadott, amitől egyből otthonosan kezdtük érezni magunkat, lelkünk felderült.
Kezdésnek, rutinosan lehúztunk egy fél szilvát, majd bemutattunk egy barackfigurát, míg a végén sörvénybe kerültünk. Akkor ott úgy éreztem, hogy a sörvény lehúz, le a sötét mélybe, hiába rugdosok és kapálózok ellene. Aztán valahogy mégis én nyertem, egy ügyes csellel inkább én húztam le őt, és csodák csodája, megmenekültem. Élvezettel néztem ahogy a sör megmaradt habja hidegen és ingerlően csurog a korsó oldalán. Fészkeskére pillantottam, aki szintén hősiesen küzdött a saját korsójával.
Miután megittuk, a maradék fehér habot egy ősi rítus szerint a szakállunkra kentük, amitől én egy szőrös, kivénhedt kecskére, Fészkeske meg nem is igazán tudom mire kezdett hasonlítani.
Fészkeske felröhögött, azon a magas idegesítő hangján, amit már annyira hiányoltam.
– Ez van pajtás.
– Ez van.
Lopva körbepislantottam. Nem voltunk egyedül, körülöttünk többen is múlatták a drága, elfolyó időt. Ahogy néztem, eléggé szedett-vedett volt a társaság.
– Nézd csak azt a bigét! – súgtam oda Fészkesének. – Az nem a Zita?
– Zita? Milyen Zita?
– Hát… – válaszoltam sokat sejtetően. – A parazita.
Fészkeske ismét felröhögött, de most olyan erővel, hogy a sör az orrán jött vissza. Többen hátrafordultak.
Hirtelen, szinte a semmiből, egy szőke, vállig érő hajú srác jelent meg az asztalunknál. Fehér inget viselt, arcán a Megváltót idéző szomorú mosoly.
– Hello Kurt! – köszöntöttem.
– Helló srácok, leülhetek?
– Felőlem! – undokoskodtam, pedig az igazat megvallva szimpatikus volt a tag.
– Na mi a pálya? Hozol sört? – kérdezte Fészkeske, miközben gyanakvóan méregette.
– Jó fejeknek tűntetek, gondoltam idejövök kicsit beszélgetni. De csak ha nem zavarok… Tudjátok, elég magányos vagyok mostanában.
– Gyere csak pajtás, itt jó társaságban leszel – válaszolt Fészkeske. – De te már meghaltál egyszer nem? Bumm a fejbe haver, ez a szöveg ami lever…Kísértet vagy?
A srác zavartan megrázta a fejét.
– Nem. Láthatjátok, én élek.
Jobban megnéztem, olyan harmincas lehetett. Ártatlan, ibolyakék szeme, vesébe látó volt. Beszéd közben maszatos szőkés haját folyamatosan a füle mögé simítgatta.
– Egy cigit?
– Elfogadom.
Az öngyújtóm felvillanó fénye megvilágította sápadt, beteges külsejű arcát. Mély élvezettel tüdőzte le a füstöt, majd határozottan fújta a mennyezet felé. Hirtelen ránk nézett.
– Tudom mire gondoltatok – nevetett fel kurtán. – Nirvána… Teen Spirit, Come as You Are, Lithium, a kilencvenes évek… Királyság volt. Gyakran előfordul, hogy összekevernek Kurt Cobainnel.
Helyeslően bólogattunk, aztán „Kurt” elment, és hozott még pár üveg Sopronit, aztán hármasban beszélgettünk az élet értelméről, meg egyéb banális semmiségekről. Nem volt nagy dumafranci, keveset beszélt, de ütős dolgokat mondott. Teljesen összehabarta az agyam. Gyorsan a szívembe zártam. Nem töltött sok időt velünk, hamarosan felállt, és csak annyit mondott:
– Srácok! Klassz volt veletek beszélgetni, de most mennem kell. – Egy darabig még hezitált, majd hozzátette: – Szeretnék búcsúzóul adni valamit, egy jótanácsot, nagyon hasznos, fogadjátok meg!
Fészkeskével ostoba arccal meredtünk egymásra. Egy jótanácsot? Fészkeske nem bírt a fene kíváncsiságával.
– Mi lenne az?
– Szeressétek egymást!
– …?!
– Csak ennyi?
– Ennyi, és boldog karácsonyt! – Újra megvillantotta azt a szomorkás mosolyt, majd pár bankót dobott az asztalra, kisétált az ajtón a szemerkélő hóesésbe, és eltűnt, minta soha nem is létezett volna.
Azóta nem láttam, de ha közeleg a karácsony mindig eszembe jut. Fura, elvont figura volt, nem evilági, de nekem bejött. Azt hiszem megváltoztatott. Megfogadtam a tanácsát, és jobb emberré váltam. Szívesen beszélgetnék még vele, ha valahol újra összefutnánk.
Virágnyelv
Elolvasta:
83
Nyomtatás
Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.
– És ráadásul milyen hasznosak! – kontrázott a búzavirág olyan kéken, hogy szinte megfájdult tőle a szem. – Az emberek éheznének, ha ők nem lennének…
– Más növények is hasznosak, nem csak ők… – fortyant fel sértődötten egy kevély kamilla, aki fültanúja volt a beszélgetésüknek. – Példának okáért, a mi főzetünkből készült teával rengeteg betegséget meggyógyítanak!
– Ez igaz – ismerte el gyorsan a búzavirág –, ti is kétségkívül hasznosak vagytok! – majd szeme elhomályosult, és tűnődve a semmibe révedt.
– Azt hiszem csak mi, a búzavirágok és a pipacsok… Csak mi vagyunk teljesen haszontalanok. Szánalmas gyomok vagyunk egy hatalmas búzamező szélén. Nincs értelme a létezésünknek…
A pipacsok szomorúan és tanácstalanul forgatták a fejüket, ehhez igazából ők sem tudtak mit hozzátenni…
Ekkor különös dolog történt. Egy férfi tűnt fel a tájban, hátán kopott hátizsákot cipelt, kezében állványfélét szorongatott. Mikor odaért, nagy sóhajjal letette a cókmókját, és egy kockás zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát, majd műértően a tájat vette szemügyre.
Káprázatos! – gondolta. – Ez egyszerűen káprázatos! Ahogy az aranyló búzakalászok között piroslanak a pipacsok, mintha lángolnának, és az arany színével milyen tökéletesen harmonizálnak a pici, kék búzavirágok.
– Ó, Istenem… Micsoda pazar látvány! Ez annyira fenséges, hogy most azonnal le kell festenem!
Ahogy kimondta, serényen munkához látott. Rutinosan felállította a festőállványt, felfeszítette rá a vásznat, majd a hátizsákjából előszedte a palettát, a színes festékes tubusokat és az ecseteket.
A festő gyorsan haladt, erőteljes, széles ecsetvonásokkal dolgozott. Számára minden egyes szín, minden tárgy, egyforma jelentőséggel bírt, és ugyanolyan szép volt.
Minden egy hatalmas egész, fontos és szükséges része, a vágyott cél szolgálatában: hogy megszülethessen a festmény.