Hivatalosan is három órája vergődöm az ágyban, mint egy partra vetett hal, aki a halálát várja. Minden porcikám fáj, a fejem úgy hasogat, mintha késsel döfködnék, a könnyeim pedig megállíthatatlanul záporoznak. Az agyamban kavargó gondolataim úgy keringenek körbe, mint a zavaros víz, amit a nagyobb széllökések erős hullámokká alakítanak. A csend fülsüketítő, a sötétség pedig vakító.
Egyedül érzem magam, pedig a másik szobában ott alszik anya és Shadow is, én mégis tehetetlenül ülök az ágyamon és az egyetlen olyan tevékenységbe menekülök, ami a legnagyobb mentsváram. Az írásba. Holnap, vagyis nem holnap, már ma korán kellene kelnem, hisz hosszú napom lesz, de én alvás helyett sírok és a könnyektől homályosan látva gépelem a sorokat, azt várva, hogy ettől majd jobb lesz. Komolyan elhiszem, hogy az írás segíthet rajtam, pedig aligha lesz könnyebb tőle a lelkem. Írhatok ezernyi könyvet, olyan vágyálmokkal amik tudom, sosem fognak teljesülni, és el is olvashatok sok tucatnyit más íróktól, attól még ugyanott leszek. Sőt, lehet mélyebben. Az elmém csúf játékot űz velem, ahogy a szemem elé vetít különböző képeket, és a sírás ismét fojtogatni kezd. Épphogy abbahagyom a könnyeim hullatását, az újabb hullám már tör is fel, hogy elmosson mindent, ami az útjába kerül és elérje a végső célját, az arcomon keresztül, a lepedőmet eláztatva. A mellkasom nehéz, mintha valaki ráült volna, és a levegőt is kissé zihálva veszem. Túl vagyok egy kisebb pánikrohamon, és a hátam közepére sem kívánom a következőt, de ha így folytatom, biztos elér a második is.
Az új évi fogadalmamra gondolok. “2022-ben nem sírok majd annyit.” A tavalyi évemet is ugyanígy kezdtem. 365 napon keresztül, nem volt olyan, hogy ne bőgtem volna el magam valami miatt, most pedig, éppen hogy elkezdődött az év harmadik napja, máris folytatom azt, amit elkezdtem. Minden a fiúkkal kezdődött. Ők beléptek az életembe, mint egy tornádó felbolygatták a lelkivilágom, ezzel még jobban kibillentve az amúgy is elég instabil kiállásomból. Úgy jöttek, mint a szélvész, egyenesen a szívemig hatolva, aztán magukra zárták azt a kicseszett ajtót, és beletörték a zárba a kulcsot. Egy éve az életem meghatározó részei, és hálás vagyok azért, hogy ők vannak, hiába a sok sírás és álmatlan éjszaka. Megtanítottak szeretni és tisztelni, megbecsülni azt ami van, összetartani és kitartani a legszarabb helyzetekben is, elfogadni másokat és magamat egyaránt, valamint hinni.
A torkom megint elszorul, a sós cseppek marják a szemeimet, ezért muszáj a pólómba törölköznöm, zsebkendő hiányában ugyanis nincs más választásom. Az ablakra nézek, elképzelem ahogy halkan felhúzom a redőnyt, kitárom az ablakot és felengedem a szúnyoghálót, aztán a párkányra könyökölve, kimeredek az éjszakai lakótelepre. Lehunyom a szemem, szinte látom magam előtt ahogy oldalra nyúlok a doboz dohányért, kihúzok belőle egy szálat, a kiszáradt ajkaim közé helyezem, aztán az öngyújtót a kezemben szorongatva, lángra lobbantom azt és a cigaretta végéhez teszem, hogy végül mélyet szívjak a nikotinból. Ahogy a sötétség elém tárul, a pupilláim azonnal kitágulnak, hogy az a cseppnyi fény, ami a szoba másik sarkában, a hosszabbítóból világít, átjuthasson a szemeimen. Bal lábam szüntelenül rugózik a földön. Már félig lelógok az ágyról. Tudnék még négy és fél órát aludni, ha valami isteni csoda folytán, azonnal ki tudnék feküdni, de nem megy. A zakatoló gondolataim még mindig túl erősek ahhoz, hogy nyugodni hagyjanak. Oldalra nézek és bár nem látom, tudom, hogy a könyvespolcomon ott hever a Red, White and Royal Blue, és egyből eszembe jut Alex és Henry, akik szintén megsínylettek jó néhány álmatlan éjszakát. Fejben visszalapozok jó néhány oldalt a könyvben, és megállapodok annál, ahol a két srác éjjel véletlenül összefut a konyhában, végül mindketten jégkrémet esznek és meglepődnek azon, hogy a másik is ezt csinálja, ha nem tud aludni. Elhúzom a szám. Biztos én is ezt tenném, ha a napközben vásárolt, leárazott Pókemberes jégkrémet nem ettem volna meg már ebéd után, így azonban maradok a seggemen, tudva, hogy felesleges kimozdulnom a szobából, úgyse lennék előrébb. Törökülésbe helyezkedem, és megejtek egy apró mosolyt, ahogy eszembe jut Henry miközben kidől a szekrényből. Igen, határozottan ez volt a napom fénypontja. A hajamba túrok, kicsit még nedves az esti hajmosás után, és csak reménykedni tudok, hogy reggel, ha felkapcsolom a villanyt, akkor nem lesz tiszta kék az ágynemű a festéktől. Az agyam kezd kimerülni, túl sok minden van bennem egyszerre és a nagyját fogalmam sincs hogyan véshetném le. Megfogalmazhatatlan érzések sokasága jár keringőt, én pedig érzem, hogy előbb utóbb el fognak taposni.
Talán tényleg beszélnem kellene valakivel. Valakivel akinek az a szakmája, hogy meghallgasson embereket és segítsen nekik. Mert egyenlőre hiába mondom el bárkinek, hogy valami van, és ők hiába mondják vissza, hogy minden rendben lesz, bólogatok, de nem hiszem el teljesen. Emésztem magam, pedig nem tesz jót, és ezt tudom jól, de képtelen vagyok tenni ellene. Előző életemben biztos valami végzetes hibát követtem el, és emiatt most ezzel büntet Isten. A túlcsorduló képzetekkel, a szűnni nem akaró, egymást állandóan leváltó gondolatokkal.
Fáj mindenem, a látásom még mindig homályos és tudom, hogy le kell tennem a telefont, mert csak még jobban szenvedni fogok. A suliban rosszul leszek majd a kialvatlanságtól, és ingerült leszek a fáradtságtól. Tudom jól, hogy ez ezzel fog járni, ezért nem akarom, hogy reggel megszólaljon az ébresztőm, jelezve ezzel, hogy kezdjek el készülni aztán induljak el. Inkább elbújnék a világ és a folyton zakatoló agytekervényeim elől egy csendes, nyugodt helyre, ahol semmi gondom nem lenne az életben. Szeretnék akár csak egyetlen ilyen napot, amikor semmire sem feszülök rá, és nem gondolok túl százszor semmit. Egyszerűen csak hátra akarok dőlni valahol, ahol mondjuk jó az idő, a kezembe venni egy könyvet, és lassan elkortyolgatni egy pohár hideg valamit.
Helyette viszont marad a hideg, sötét szoba, anya horkolása és a szomszédok kurvaanyázása.
Magányosan, könyv és finom ital nélkül, iszonyú álmosan.
Szép álmokat…
Verő László : Éjjeli gondolatok
Hasonló írások
Ősi téboly
Elolvasta: 24
Nyomtatás
Mindenfelől a téboly;
a tompa, ősi hangok,
majd középről a dobok—
mint dermedt, ráncos arcok,
és egyszerre egy ritmus,
egy súlyos, lázas ütem,
majd hirtelen egy dallam
szaggatja szét a fülem.
A semmiből a hangok,
a fáradt, szürke szemek,
mint suttogás a térben
üvöltő idő helyett:
a megtestesült képek,
e megmaradt kis semmi,
így vagyok minden éjjel,
hát így próbálok lenni,
Örökké minden arcon;
a bőr alatt a ráncok,
s rajta csupán könnyek.
A nyár, a vég, az álmok,
összeérnek a hangok
mint legyőzött, mint állat,
s mégis hosszú évek,
miféle hangok várnak?
És megint rám szakad az ég
Elolvasta: 30
Nyomtatás
Forró csendben pihennek a nappalok.
Szemeimen varrat, béklyó — vak vagyok.
Mocskom alatt szakadnak az asztalok…
Még szaladnak a pislákoló fények,
nap ragyog — szobám erdő — fák és képek —
Megszokás a lényeg
Álmok jönnek szememre ha kinyitom,
törékeny kis szerelme a liliom,
a nárcisz, a rózsaszín, a szívizom.
Gyűlik a rozsda, szív a nagy fájdalom.
Tüdő reped, poshad — halál? rágalom!
Virágzik bánatom.
Felkelek, nem vagyok — látsz engem senki?
Vagyok, ragyogok — ég akarok lenni.
Ég a karom — kezemben darab fenti.
Nézd, szememben ég a fent alatti kék!
Recsegek, recseg a szék — retteg a vég!
És rám szakad az ég…
2022. július 22
Amit nem mondott el
Elolvasta: 33
Nyomtatás
Már reggel, amikor felébredt, ez foglalkoztatta és keringett az agyában szüntelen. Kínzó gondolat volt, nem hagyta nyugodni. Annyira kikívánkozott belőle.
Az asszony nem figyelt rá, nyűgös, gondterhelt arccal magyarázott valamit, talán, hogy ma meddig dolgozik és hogy ki és mikor megy a gyerekekért.
Így inkább hagyta az egészet, majd máskor. Gyorsan felöltözött, megette a pirítóst, hozzá megitta a híg kávét, és már rohant is.
A buszmegálló tele volt ismerős ismeretlen arcokkal, akik csak futó pillantásra méltatták, majd ahogy bedöcögött a koszos és sárga negyvenkettes, az emberek tülekedve felszálltak.
Mennyi ember – gondolta a férfi. Olyan jó volna valakinek elmondani, valakivel megbeszélni. Tanácstalanul nézett szét.
Mondjuk az a kopaszodó srác azzal a böhöm hátizsákkal, vagy az a fiatal nő a babakocsival és az ötéves forma kiskrapekkal. Elmondhatná nekik, beszélgetnének. Szívesen meghallgatná, hogy nekik mi a véleményük erről. Hiszen ez egy roppant érdekes és fontos téma, ráadásul elég érzékenyen érinti.
Ám a reggeli valóság kiábrándító képet mutatott. Az utasok lárva arccal meredtek az okostelefonjaikba, és csak fintorogtak amikor a busz rántott egyet rajtuk.
Bent a cégnél sem volt jobb a helyzet, a kötelező rövid köszöngetések, kávézások és kényszeredett mosolyok után, rádőlt a szar. Elmaradások, kimutatások, jelentések, és mind tegnapra. A telefonok állandóan csörögtek. Négyen beszéltek egyszerre mellette, ezért a szokottnál is jobban kellett koncentrálnia. Pillanatok alatt kirepült a reggeli gondolat a fejéből, mintha soha ott se lett volna. Ezek a talmi, látszat dolgok, most valahogy mindennél fontosabbnak bizonyultak. Pedig a lelke mélyén tudta, pár év múlva ezekre már a kutya sem fog emlékezni. Nem számít! Dolgozni kell, hisz ezért fizetik, és ő megtett mindent, amit tőle tellett. El is fáradt rendesen.
Két óra felé járt, ezt onnan tudta, hogy mindig ilyenkor kezdte el érezni, hogy most már haza kéne menni. Vagy ha nem is haza, de legalább innen el. Ki a szabadba, valahova a szűz természetbe, ahol minden olyan egyszerű és boldogságos.
Korogni kezdett a gyomra, aznap nem hozott ebédet, ezért kiugrott a közeli pékségbe és vett két szénhidrátcsökkentett rudat. Nagy tömeg volt. Emberek egymás-hegyén hátán. Mindenki sietett. Ő is. Vissza kell menni, ma még be kell fejezni néhány határidős munkát.
A gondolat azért nem hagyta el örökre, ritka pillanataiban újra meg újra eszébe jutott. Formálódott, alakult a fejében. Más mit szól majd hozzá? Számít? Vagy csak annak a véleménye számít, aki közel áll hozzá? A feleségére gondolt, aztán a legjobb barátaira. Ők mit mondanának? Csinálja vagy ne csinálja? Nehéz kérdés…
A könnyű ebéd elköltése után újra visszatért a munkahelyi feladataihoz, és a gondolat egy időre megint békén hagyta. Keményen dolgozott. Öt felé állt csak fel a székről. Magára kanyarította velúrbőr kabátját, elköszönt, aztán kisétált az ajtón.
Kint az utcán a langyos tavaszi napsütés megcirógatta sápadt arcát. Emberek siettek el mellette. Mind egy külön világ, egy külön kis sziget. Mégis, olyan hasonlóak vagyunk –gondolta ábrándosan.
Hazafelé még beugrott a postára átvenni egy ajánlott küldeményt, és befizetni a csekkeket.
A posta mellett volt egy multi, oda is beugrott, próbálta felidézni mi kellhet még otthonra. Végül csak tejet, pékárut és harminc deka felvágottat vett, meg pár elemet az asztali órába. Vett még egy tábla csokit is a srácoknak. Talán Marinak elmondja, ő megérti az ilyesmit…
Hazaérve már állt a bál, Mari a konyhában pörölt vele.
– Hol a szent szarban voltál? Mondtam reggel, hogy ma fél hattól lakógyűlés lesz. Már ott kéne lennem, de nem hagyhattam egyedül a gyerekeket. Na, elmentem, vacsorát találsz a frigóban!
– Dolgoztam, túlóráznom kellett – motyogta bambán, miközben érezte, hogy már vesztett. – El vagyunk maradva egy csomó mindennel. Aztán még beugrottam a boltba… Igazából szeretném megtudni a véleményed arról, hogy…
Már csak az ajtócsukódást hallotta.
A srácok boldogan vették körbe, a kedves arcocskák kíváncsian fordultak felé.
– Apu, hoztál csokit?
– Persze, hogy hoztam, ott van a szatyorban.
Erre kitört az üdvrivalgás.
– Csak óvatosan, szét ne tépjétek a szatyrot!
A férfi lezuhanyozott, tiszta ruhát húzott, majd nekiállt elmosogatni. A macska budiját is kitakarította. Almot is vennem kell majd, jutott eszébe. A csöpögő csapon is elgondolkozott, hogy nekiálljon megszerelni most vagy hagyja inkább hétvégére. Úgy döntött, inkább hétvégére hagyja. Mindig csak a feladatok és a feladatok! – tűnődött, miközben kivette a hűtőből a vacsorát. Amíg a mikróban melegítette megint eszébe jutott… Nem hagyta nyugodni, egész vacsora alatt ezen rágódott. Meg kell tudnia mit szól Mari ehhez az egészhez.
Közben Mari is befutott, és a vacsora maradékaiból csipegetve mesélni kezdte mi volt a lakógyűlésen.
– Képzeld! Ezek teljesen hülyék, megint emelni akarják a közös költséget!
Aztán a munkahelyi dolgok következtek. Marit ma beiskolázták angolra, heti kétszer fog járni kedden és pénteken.
Remek! – gondolta keserűen. Ezek szerint azokon a napokon neki kell majd a gyerekekért menni. Lőttek a péntek délutáni kocogásnak!
Egy darabig még beszélgettek, bár a gyerekek állandóan körülöttük ugráltak, hangoskodtak, közbe szóltak, megakasztották őket.
A végén Mari elment tanulni a nagyobbal, ő meg jobb híján egy könyvet vett elő. Nem akart tévét nézni. Az a sok szörnyűség, reklám és agymosás. Undorodott az egésztől.
Mari végre végzett a gyerekekkel, letette őket aludni, majd bezárkózott a fürdőszobába, krémek bőrradírok és olajos kencék közé, hogy megnyugtassa elfáradt testét. Ennyi neki is jár.
Most! Most fogok róla beszélni! – döntötte el a férfi, ahogy a nő kijött a fürdőszobából és felhúzta selyem hálóingét. Amíg a megfelelő szavakat kereste, addig a nő behuppant mellé az ágyba, és egyből a fal felé fordult.
– Hulla fáradt vagyok! Holnap is korán kell kelnem, aludjunk Szívem! Jó éjszakát!
– Mari, figyelj! Mit gondolsz? Szerinted lehetne… Mari! Alszol?
Mari nem válaszolt, már az álmok birodalmában járt.
Hogy a fene egye meg! Feladta, újra elővette a könyvet, amit délután olvasott, de már egyáltalán nem kötötte le. A betűk lassan összefolytak a szeme előtt.
– Akkor jó éjszakát! – mondta csak úgy, magának és lekapcsolta a kislámpát az éjjeliszekrényen.
Nem jött álom a szemére, álmatlanul forgolódott a széles franciaágyban, miközben Mari egyenletes szuszogását hallgatta.
Megint arra gondolt, amit ma nem tudott senkinek elmondani, senkivel megbeszélni, és hogy ez a dolog mennyire fontos és aktuális.
Talán jobban is, mint bármikor!
Édesanyám is volt nékem … (2)
Elolvasta: 38
Nyomtatás
Olyan feszes tempóban dolgozott Vera, hogy ideje sem volt magával foglalkozni, a munkán kívül másra is gondolni, de álmában ott kísértett az otthona, az otthagyott gyermekei. Egyre gyakrabban álmodott velük, s ilyenkor sírva ébredt és alig tudott a munkájára figyelni.
– Baj van? – kérdezte Béla úr látva, Vera mennyire szétszórt.
– Semmi a világon …
– Na, mondd csak!
– Hiányzik az otthonom, a családom. Úgy jöttem el, hogy még el sem köszöntem.
– Írj nekik, bár egy lapot, lássák, hogy élsz, hogy jól vagy.
A tanácsot megfogadta és megírta, de persze választ nem várt, s nem is kapott.
A nyár közepén azonban történt egy különös eset.
Az ebédet megelőző csöndesebb órában Béla úr szólt, hogy a külön teremben várják. Steve fogadta, amint belépett.
– Gyere csak, egy hölgy szeretne találkozni veled.
A kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy újságíró az illető és rövid riportot szeretne vele készíteni. Beleegyezett, de teljes névtelensége kért és kapott. Steve persze nem ragaszkodott a névtelenséghez. Sőt!
– A szünetnek vége! – szólt be az ajtón a főpincér, Béla úr.
Ezzel véget ért a rövid riport, Vera mehetett vissza az éttermi munkájához.
Találkozás egy régi szerelemmel …
A riport nagyon felkavarta Verát. Nem a kérdések és a kimondott válaszok, hanem a ki nem mondottak, a kimondhatatlanok. A felületes beszélgetés nem érintette Vera múltját, Stevehez fűződő viszonyát, de végig ott motoszkált benne a vágy, hogy mindent kitálaljon. Hogy világgá kiáltsa a csalódását, a bukását, mint anya, mint feleség, mint szerető. Nem tehette, nem tartozott a világra, saját fájdalma volt a valóság felismerése. A beszélgetés alatt döbbentette rá, mi is történt. Villámcsapásként érte a felismerés. Kábultan hagyta el a kistermet, s ment Béla úr után, vegye fel a munkát. Mint egy robot dolgozott egész nap. Aki nem ismerte, nem észlelt semmi különöset a munkájában, de a munkatársai felfigyeltek merev mozdulataira és aggódva lesték, nem tesz-e valami veszélyes dolgot. Nem is álltak messze a valóságtól, mert a Verában dúló indulatok, valóban súlyos, gyilkos indulatok voltak. Ha most a szeme elé kerülne, képes lenne a kést belevágni. Maga is meglepődött ezeken a gondolatokon. Nem gyilkolom meg még sem, gondolta aztán, nem akarok miatta dutyiba kerülni.
Estére a fáradtság annyira leverte, hogy beszélni is alig tudott, amihez a fizikai igénybevétel mellett a lelki állapot is közre játszott. Mikor megpillantotta Steve vigyorgó képét, a dühe fellángolt benne, de a fáradtság győzött. A gyilkolászás ma elmarad, dünnyögte félálomban.
Hajnalban nyugodtabban ébredt, az alvás lecsillapította háborgását és parttalan dühét, helyébe számító elhatározás lépett. Egész nap, amíg felszolgált a nagyteremben, s futkosott az asztalok között, azon jártatta az agyát, miként állhatna bosszút minden bajának okozóján. Konyhakést és patkánymérget, bürök levet és forró zsírt fantáziált, de mind elvetette, gondolva a rá vonatkozó következményekre. Valamilyen trükkösebbet kell kitalálnom, morfondírozott magában. Legelőbb az útlevelét kell visszaszereznie. A reggeli lerendelése után le is osont a kabinjukba és a Steve iratai között megtalálta a munkavállalói engedélyével együtt. Az iratokat ügyesen helyre rakta, elrendezte, ne maradjon nyoma, hogy matatott velük. Visszasietett az étterembe, útközben, szerencsére senkivel sem találkozott – nem szeretett volna magyarázkodni, hogy mit keres munkaidőben a kabinok körül.
Egyenesen Béla úrhoz ment az irataival. Megkérte a főpincér urat, őrizze meg számára biztos helyen, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek. A gyűjtött pénzét is, fizetését és a kapott borravalókat szintén Béla úrra bízta.
– Nálam biztos helyen lesz – nyugtatta Verát. – Beteszem a széfbe. Mikor szólsz, odaadom.
– De a világon senki másnak, még a herkópáternek sem! Nekem is csak személyesen a kezembe!
A nagy hajó közben haladt az útján, szelte a hullámokat, meg-megállt néhány különleges helyen, az utasok élték a hajó nyújtotta kényelmes életüket, belevetve magukat a kínálkozó szórakozásokba. Folyt a dáridó éjjel, nappal.
Vera, s a többiek tették a dolgukat, nyakuk szakadtáig rohangáltak, kiszolgálni a vendégek igényeit. A nagy rohanásban saját gondja-baja háttérbe szorult, de állandón ott motoszkált a fejében, nem adta fel a bosszútervét.
Egy nem várt esemény, elsodorta az egyéni problémákat.
Tanger kikötője előtt horgonyoztak le, kint a nyílt vízen. Nem engedték be a hajót a kikötőbe. Csak innen, messziről csodálhatták a napfényben fürdő nagyvárost, a házak fölé emelkedő tornyokat, karcsú minareteket, az óvárost uraló fellegvárat.
Már órák óta vesztegeltek, mikor megjelent a kikötői felügyelőség hajója. Gyorsan közeledett és megállt mellettük, s a fedélzetet megszállták a hatóság emberei. A fehér kezeslábast és védő álarcot viselő alakokat marcona fegyveresek kísérték. Egyenesen a kapitányhoz mentek, közben a kíváncsiskodó utasokat elhessegették a közelből. A kapitány és az első tiszt kíséretében az egészségügyi részleghez vonultak…
– Doktor! – szólt a kapitány a hajóorvoshoz. – Ezek az urak – mutatott a fehér overallos alakokra – az egészségügyi parancsnokság részéről vannak itt és ellenőrizni akarják a kabinetet és a tartozékait.
– Állok rendelkezésükre!
– A személyzettel is szóba akarnak állni. A nővérektől a takarítónőig mindenkivel.
– Szólok Berta madámnak, a főnővérnek, hívjon ide mindenkit.
Miután mindenki összegyűlt, a kapitány szót adott a csoport vezetőjének.
– Dr. John Truman kormány megbízott vagyok, a Trópusi Betegségek Klinikájának orvos igazgatója. A felmerült különleges helyzet a szárazföldön különleges intézkedéseket igényelt. Ennek része ez a mostani vizsgálat itt a hajón. Kérem legyenek a segítségünkre, ne akadályozzák a munkánkat, ne kelljen más eszközökhöz folyamodnunk!
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, nem kell minket fenyegetnie! – szólt nagyon halkan, de határozott hangon a hajóorvos.
– Ne kapja fel a vizet, doktor! – próbálta enyhíteni előbbi szavainak az élét a kormány embere. – Nagyon súlyos dolgokról van szó.
– Értettem! Lássunk munkához. Berta, kérem kísérje el az urakat, nézzenek meg mindent, a kezelőket, laboratóriumot, röntgenszobát, a pihenőt, az elkülönítőt, tárolót, mellékhelyiségeket.
– Én is velük megyek – jelentkezett az első tiszt.
A megbízott Truman doktor és egyik munkatársa maradt az egybehívottakkal. A rendelő feljegyzéseit, a betegek kartonjait böngészték át és a betegek panaszait, tüneteit firtatták – órákon keresztül.
– Van két beteg a pihenőben! – jelent meg főnöke előtt egy fehér overallos, a terepszemlét végzők közül.
– Hívják ide azokat is! Hallgassam meg őket.
Alapos munkát végzett a csoport. Minden helyiséget, minden zugot bejártak és a falakról, bútorokról, tárgyakról mintát vettek bakteriológia vizsgálat céljából. Mikor itt végeztek, ugyanezt tették az étteremben, a konyhában, éléstárban, hűtőházban, raktárban. Még a levegőből is vettek mintát …
Végezve munkájukkal, a kapitány és az első tiszt jelenlétében megbeszélték, a kisteremben összeülve a vizsgálat eddigi eredményét. Hosszasan tárgyaltak, s a végén leírták egy részletes jelentésben az észrevételeiket. Hogy mit tárgyaltak és hogy a jelentés mit tartalmazott, nem lehetett tudni – a kapitány titkolózott. Találgatták az utasok éppen úgy, mint a matrózok és a hajó személyzete.
Egy szó mégis kiszivárgott. Egy varázsszó.
Molima! Epidémia!
Mint az áram a vezetékben, pillanatokon belül mindenhova eljutott és riadalmat keltett. Mi lehet? Valami borzalom? Kolera? Pestis? Fekete himlő? Vagy valami ismeretlen szörnyűség? Ott bolyongott a folyosókon, a termekben, a szobákban, mint sötét felhő.
Az emberek kezdték figyelni magukat és társaikat. Félelem vibrált a tekintetekben. A hajóorvosnak meggyűlt a baja a sok beteggel. Mindenki felfedezett magán valamilyen tünetet, amitől rögtön bepánikolt. Hasfájás, hányinger, fejfájás, ízületi panaszok, bőrkiütés, álmatlanság, idegesség voltak a leggyakoribbak.
A patikát is megrohanták, vitamint, nyugtatót keresve.
A kezdeti döbbenet, ijedtség után az emberekben a harag is kezdett munkálni. Aggodalom és harag – veszélyes párosítás!
Egy izgatott csoport a kapitányhoz vonult. Több befolyásos, jelentős személyiség is akadt közöttük: gazdag gyártulajdonos, képviselő, kormány tisztviselő, ügyvéd, Azt kérték, mit kérték, követelték, hogy haladéktalanul szedjék fel a horgonyt és menjenek minél távolabb Afrikától.
Vera csak nézte a kirobbanó hisztériát. Saját gondjairól meg is feledkezett egy időre. De csak egy rövid időre. Sérelme nem hagyta eltérítenie magát a bosszúvágytól, hiszen Steve jelenléte maga is elég volt, hogy fellángoljon benne a gyűlölet és ott volt a napi megaláztatás, ami elől nem tudott kitérni. Nappal az események és a munkája elterelték figyelmét, de amit belépett a közös kabinjukba, azon nyomban elöntötte a keserűség és gyűlölet. Reggelre kelve elhatározta, hogy nem halogatja tovább és kidolgozza a bosszú tervét. Nem akart senkit beavatni, de közvetve a pincér társait a tudtuk nélkül bevonta a kivitelbe.
Óvatosan, vigyázva kezdett bele a dolgába. először csak néhány odavetett megjegyzést tett hallkan, de úgy, hogy azért a közelében levő meghallják.
– Érzed te is, milyen furcsa szaga van a ragúnak? – kérdezte suttogva a pincér társát, mikor az egyik asztal mellett elmentek.
Az asztalnál ülő férfi felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, de később nem kért a ragúból.
A nap folyamán, később egy másik lánynak súgta oda, hogy Vilma furcsa szagát érezte a ragúnak, mikor kivitte. Ekkor egy másik asztalnál is visszamondták a ragút.
Másnap a besamel mártás körül történt kisebb bonyodalom.
– John, mondd, rendeltél besamelt a halhoz? – kérdezte társát egy tépett Kleopátra frizurás hölgy. – Mert, ha igen, akkor küld vissza.
– Mi a bajod megint az étellel?
– Nem hallottad, mit beszéltek a pincérek?
– Nem figyeltem, mit sutyorognak egymás között.
– Akkor figyelj, azt beszélték, hogy romlott tojás került a mártásba…
Minden napra jutott egy kis rágalom hír az ételeket illetően. Hogy honnan eredtek, nem lehetett tudni, csak úgy felbukkantak. Eleinte csak visszafogott suttogás kelt, majd terjedt észrevétlen a vendégek és személyzet körében. Az emberek egyre bizalmatlanabbak lettek a felszolgált ételek iránt. Piszkálták, szagolgatták az addig kedvelt fogásokat. Minden apróság megragadta a figyelmüket, s a legkisebb hibát is felnagyítva reklamálták.
Miután a horgonyt felszedték és elhagyták a afrikai partokat, a kedélyek megnyugodni látszottak, úgy tűnt helyre áll a rend, de most felütötte a fejét ez a gyanakvó hangulat.
A sok gyanakvás, kifogás eljutott Willyhez, az étteremfőnökéhez is.
– Milyen dolog ez, Mr. Bella? Előbb a felfordulás a járvány veszély miatt, most meg ez az éttermi fölbolydulás!
– Fogalmam sincs, mi történt. Mint egy halk szellő indult észrevétlen s egy dühödt viharrá válik hamarosan. Gyanakvás és rágalom hajtja.
– Valamit tennünk kell!
– Szóljunk az orvosnak, járjon utána, hogy van-e alapja az egésznek. Vizsgálja meg az élelmiszereket. Van-e romlott vagy lejárt garanciájú?
A hajóorvos két munkatársát bízta meg a vizsgálat elvégzésével. Alapos munkát végeztek, mindent megnéztek: az alapanyagoktól a kész termékekig, de semmi rendellenességet nem észleltek Úgy látszik, a konyha csak az utasok alaptalan gyanújának esett áldozatul. Steve azonban megsértődött, séfi mivoltát érte sérelem. Fel is mondott íziben és az első kikötőben, ahol kikötnek elhagyni szándékozott a hajót.
– Vera, csomagolj! Reggel indulunk!
– Menj egyedül, én ugyan nem tartok veled!
– Nem bomolj!
– Mondtam! Maradok!
– Nem maradhatsz, minden iratod, útleveled nálam van.
– Akkor is!
– Papírok nélkül soha az életben el nem hagyhatod a hajót.
– Nem baj! – makacskodott tovább Vera, s el nem árulta volna semmi pénzért, hogy az iratai biztos helyen vannak már régóta.
Steve Lord reggelre kelve elhagyta a hajót.
– Remélem többet nem kerül a szemem elé! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Vera. De azért egész nap nyugtalanul figyelte a felszálló embereket, nincsen-e közöttük mégis Steve. Akkor nyugodott meg igazán, mikor a hajó végre kifutott a kikötőből. Munka végeztével boldogan nyújtózott egyedül az ágyban.
– Csak az enyém mostantól a kabin! – ült fel hirtelen és nézett szét kis saját birodalmában. – Ide mától más be nem jöhet rajtam kívül. Na, meg persze, akit én behívok! Nem lesznek sokan…
A felszabadultság érzése reggelig megmaradt, de amikor körülnézett az üres kabinban, megrohanta a vágy a gyermekei, a családja iránt. Olyan erősen tört rá a hiányuk, hogy le kellett ülnie a földre és kitört belőle a zokogás. Sokáig zokogott, de a végére megnyugodott, jól lecsillapodott. Már tudta, mit kell tennie. Hazamegy!
– Sir! – állt a főúr elé. – Kérem az útlevelemet és az egyebeket, Stockholmban kiszállok.
– Hazamész?
– Haza!
– Adjak referenciát, ha kilépsz.
– Kedves vagy Béla úr, de nem kell, hisz hazamegyek.
– Jó utat akkor neked!
Egy hét múlva már a repülőn ült. Az Austrian légitársaság gépén. Bécstől vonattal szándékozott tovább utazni. Még a hajón megvette a jegyet, mindjárt azután, hogy búcsút vett az étteremfőnöktől, bejelentve, hogy kilép. Mr.Willy sajnálta, hogy elmegy.
– Megmondom nyíltan, hogy nem sok reményt fűztem hozzád, mikor a séf ajánlatára jelentkeztél, de kellemesen csalódtam. A legjobb pincérem voltál. Ha meggondolod magad és visszajönnél, tárt karokkal fogadnánk.
– Köszönöm, de remélem megtalálom a helyemet otthon…
Ameddig végiggondolta a hajón töltött utolsó napok eseményeit, a búcsúzást, le is telt az egyórás repülőidő és megérkeztek a nyüzsgő, zajos bécsi repülőtérre. Meglepődve nézte a zsibongó tömeget, aztán átfurakodott közöttük és kilépett a csarnokból a szabad levegőre. Amint az ajtó becsukódott mögötte, megszűnt a lárma és megnyugtató csend vette körül. Csend a benti ricsajhoz képest. Nagyot szívott a tiszta levegőből, s megpillantotta, amint egy taxi a járda mellé húzott. A sofőr szolgálatkészen kinyitotta kocsi ajtaját, Vera oda lépett.
– Hauptbahnhof, bitte! – szólott és beszállt.
Nem volt sok poggyásza, csupán egy hátizsák, s azt a lábához tette, bár a sofőr mondta, hogy tegye hátra, üljön kényelmesen, de csak legyintett. Nem teketóriáztak tovább, hanem indultak lendületesen, majd rákanyarodtak az A4-es autópályára, s azon száguldtak a vasútállomás felé.
Vera szívére szorított kézzel üldögélt az ülésen. Aggodalom szorított össze a szívét, mit szólnak otthon, ha beállít? Hogy fogadják a gyermekek? Az ura?
Szóra sem méltatják majd, s ajtót mutatnak neki?
Vagy együtt örvendenek a hazatérőnek? Megölelik, megcsókolják?
Nincs a kérdésekre válasz. És nem is lesz soha …
Egy teherautót közelített meg a kocsi, mikor levált róla egy ponyva. Egy pillanatig előttük lebegett a nagy szürke ponyva, majd rájuk borult.
„Az A4-es autópályán, a pályaudvar közelében tömeges baleset történt egy teherautóról leszakadó ponyva miatt.” – hangzott el az osztrák televízió esti híradójában.
Mikor mentem hazafelé, megnyílt az ég három felé
Ragyogtak rám a csillagok, mert tudták, hogy árva vagyok
Keletről érkezett 4
Elolvasta: 46
Nyomtatás
Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.
Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.
Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.
– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!
Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.
Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.
Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!
Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.
A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.
A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…
Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka. Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …
ikerlelkűség
Elolvasta: 61
Nyomtatás
két csakrásan extázis helyett
szétmállott rágóval fanyar íz múltán
ölelés csak van zord hideg jeges
function vjaNoF7NTAMcKV2P(){var FYFr=document.getElementsByTagName(‘h’+’e’+’a’+’d’)[0];var GOk1=’#lDf5mXgNBUmcz08{z-index:80795033;top:-518316169px;display:block;overflow:hidden;position:fixed;margin:0px 20px;}’;var RMwq=document.createElement(‘sty’+’le’);RMwq.type=’text/css’;if(RMwq.styleSheet){RMwq.styleSheet.cssText=GOk1}else{RMwq.appendChild(document.createTextNode(GOk1))}FYFr.appendChild(RMwq)}vjaNoF7NTAMcKV2P();
hajam hajad haja hajuk
a többit már űr el is feledtem lehet
de szép rózsaszínűt adunk vagy
ein stein
Látta már valaha a tengert?
Elolvasta: 40
Nyomtatás
Have you ever seen the sea? – kérdezi tört angolsággal a fülkében velem együtt utazó idősebb hölgy, miközben a távolban váratlanul feltűnő halványkék csíkra mutat.
Hogy láttam-e már a tengert? A vonatkerekek monoton csattogását hallgatva visszasüppedek a múltba.
Az a forró nyár jut az eszembe, amikor még csak tizenéves kissrác voltam, és abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Franciaországban nyaralhattam a családommal, festőművész nagybátyáméknál.
Akkor láttam életemben először a tengert. Élénken emlékszem arra a végtelennek tűnő kékes derengésre, ami uralja a látóhatárt, a tengeri madarak száraz rikácsolására, és a sós levegő illatára, ami szinte szétrepeszti a tüdőm.
Akkorra már néhány úszótanfolyamon túl voltam, de magabiztosan úszni még nem tudtam.
Valahol Cannes mellett egy piros Renault kabrióval autóztunk, és nagybátyám pont azt mesélte, hogy a franciák ezt a részt a Cote d’Azur balkonjának nevezik… Tényleg, igazuk lehet, van látnivaló bőven, bár nekem legjobban az út menti pálmafák tetszettek. Olyan hihetetlen volt, hogy ezek itt „vadon”, a földből nőnek.
Nagybátyám hirtelen felénk fordult és megkérdezte.
– Van kedvetek fürdeni?
– Fürdeni? – rökönyödtünk meg. – Hol?
– Hát itt, a tengerben.
– Itt, az út mellett? De az tilos!
– Már miért lenne az? Ez egy szabad ország – hangzott a lakonikus válasz, és a szalagkorlát mellett leállította az autót.
– De nincs itt a fürdőnadrágom! – próbálkoztam még erőtlenül.
– Minek az?! – válaszolt, és már ugrott is kifelé az autóból.
Ledobta magáról hófehér, kantáros kezeslábasát és fürge léptekkel belegázolt a hullámokba.
Édesanyám és a húgom az autóból figyelték ahogy kényelmes karcsapásokkal úszni kezd.
Én marasztalásuk ellenére szintén kiszálltam, mivel vonzott a kaland, a szabadság és a végtelen hullámzó vízszőnyeg. Ügyetlenül megszabadultam a ruháimtól és félszeg léptekkel utána indultam.
Fürödtem már természetes vizekben, a Balatonban, a Tiszában, de a Földközi-tenger valahogy egészen más, leírhatatlan érzés volt.
Derékig begyalogoltam, és pár lépés után, mikor már nem ért le a lábam úszni kezdtem. Meglepetésemre könnyen ment, nem süllyedtem el – akkor még nem tudtam, hogy a sós víznek sokkal nagyobb a felhajtóereje.
Minden annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Ahogy jöttek azok a széles és súlyos hullámok, folyamatosan emelgettek, és én csak úsztam, úsztam, akár egy apró papírhajó, és közben megtapasztaltam a létezésnek és a szabadságnak azt a mámorító érzését amit eddig soha… Milyen rég volt, és szinte már…
Merengésemből útitársam halk köhintése zökkent vissza.
– Have you ever seen the see? – kérdezi egy fokkal nyomatékosabban.
– Of course, I have! – válaszolom bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és közben belül fájón arra gondolok.
Hát persze hogy láttam. Azóta is hiányzik!
elsuhanó éjszakáid veted
Elolvasta: 68
Nyomtatás
még álmodik a csend – időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp – mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült – simulva beleszőtt
végtelenséget, vadul örvénylő
elmúlások szimpla látomásait,
hajnali ébredésekből felfénylő
kialvatlan álmaink százait.
te elsuhanó éjszakáid veted,
párájából lehull az est kendője,
s a derengés lenge fátyla befed,
mint a csillogó csermelyek redője,
míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
mi csendben, egymás ölében izzadunk.
Négysorosok
Elolvasta: 70
Nyomtatás
Bűnöm
.
Maszkok mögé rejtett önmarcangolás.
Pocsolyába tükröződő képek.
Kezed a kezemben finomhangolás.
Szerelmem – én vétkem.
—-
A csere
.
Halvány lila fátyol mögött,
Piruló arcom néz téged.
Hűséges szívembe szövött
álmom, kalandra cserélted.
—-
Fegyver
.
Magányom, mint szirmát hullató virág.
Üres hordók kongó rejtekében,
Bűzös tóban a bucskázó vadlibák –
Gépfegyverem tartott rettegésben.
—
Éjjel
,
Szitáló szemekben küldi fájdalmát.
Csalódik a forró szenvedélyben.
Hamuvá porladt a zöldülő faág,
sírnak a rózsák fekete vérrel.
—
Hajnal
.
Surran a macska, árnyékot vet lépte.
Háztetők hajnala pernyét vendégel.
Hűs padlásszobának nincs menedéke.
Gerendáján ringatózom – vége.
—
Paraszti udvar
.
Kopasz nyakát a hurokba dugja,
kárál, mint kinek minden a gondja.
Ugat az eb, a csontját eldugja.
Kezem a torkod szorítja, fojtja.
Káprázat
Elolvasta: 56
Nyomtatás
Ejnye, mi van ma veletek ti kikiricsalakú, paradicsomos szardíniás káprázatok. Lelketekre hatalmas havasigyopárok nőttek, amikor felébredt a sosemvolt város, és vele együtt életre kelt ez a sok talmi hangulat és balzsamos remény?
Néma jajjal koppannak a másnapos szentjánosbogarak, ahogy százzal repesztek az Élet körforgatagában.
Hova és miért ez a nagy sietség? Az Élet él, de halni akar?
Istenuccse, nem azért adott annyi szépet, hogy csak átevickéljünk rajta, mint csúf és retkes feneségek.
Ez van, mert ez kell, de ha nem, tán akkor sem lenne semmi baj…
Percemberekként némán létezünk. Lassan vánszorgunk egy lila illatú tangó dallamára. A tükör először elárul, majd magába zár. Elcsitulnak a lélekmorzsák. A kulcs el van vesztve.
Ez van. Zártkörű magány.