Ma minden ködbe veszett.
Túlpörögtem.
Ülök a fotelben,
S legszívesebben fel se állnék.
Lököm magam egyik helyről a másikra.
Csak elindulni lesz nehéz – gondolom.
Unottan, kedvetlenül felkapom a ruhát,
a színekre most nem figyelek, majd kilépek a kapun.
Végigveszem fejemben a napi teendőket,
S apró fintor a gondolatsor végén.
Egykedvűen
“a világ is ellenem van”
hangulatban indulok a járdán.
Egy pár jön velem szemben.
A járda keskeny, félreállok.
A pár egyik tagja egy idősebb nő,
karjára támaszkodva egy tinédzser leány.
Biceg.
Látható, hogy minden mozdulata fáj.
A lány mosolyog.
Mellémérve kedvesen,
de nehézkesen hozzám szól:
Köszönjük!
Küszködik a járdán tovább.
Felszáll minden köd.
Utánanézek.
Mellette kinyílt minden virág…
Itt vagyok.
Párnámra hajtottam fejem,
s aludni készülök.
Bennem háború dúl.
Tudom, kedvesem,
a te lelked csupa szomorúság és kétség.
Elfogadom, – mást mit is tehetnék –
de megérteni nem tudom.
Minden múltbéli percemet
– amit nélküled éltem –
olyan féltékenyen kutatod,
hogy félek, – féltelek.
Megéltem jó néhány telet és nyarat.
Engem se kímélt a kárhozat,
s míg Istenre bizakodva néztem,
a mindennapokat
egyedül
megéltem.
Néha hittem, hogy társamra találtam,
férjhez is mentem,
majd anyává váltam…
Aztán ott álltam egyedül viharban és szélben…
Igen, volt hogy az élet megkísértett…
De Te nem voltál!
Nem is ismertelek.
Neved se tudtam, azt se hogy létezel!
Ma már ha nyílik az ajtóm pántja,
téged várlak rajta,
hogy belépj szobámba.
Belépsz, boldogságot hozva,
de percenként kong a múltnak harangja.
Megkondítod, hallod amit zeng,
s könnyes szemmel kérdezel…
Minek?
Hol voltál amikor az éjszaka csendjében
csak az én léptem koppant a város peremében?
Merre voltál mikor a hosszú munka után
fáradtan a megállóban álltam?
Vagy amikor minden gondomat a vánkosomba zártam?
Mikor éjjel a mentőt remegve vártam,
hogy döntsön életre-halálra?
Merre voltál mikor a temetőben
a fejfán keseregtem?
Mikor elbújtam félve, egy biztos helyet keresve?
Merre jártál mikor csalódtam
Istenben-emberben,
miközben a gyermekem kerestem?
Máshol voltál. Más tartott karjában.
Másnak suttogtad: Egyetlenem, Drága!
Másnak szegezted karnisát a falra,
más nőnek mondtad: örökre akarlak!
Őszül a hajam,
bár befedem festékkel,
Elfáradtam már…
(Téged kerestelek…)
Tudom, hogy szeretsz,
de ez lett az “ára”
sok megélt pillanat
a múlt ködébe zárva.
Szeress, vagy menj el! – Ma még nagyon várlak.
De ha mindig kondul a harangok fája,
akkor nem tudunk békességben élni,
úgy, ahogy álmodtuk –
csak egymást
szeretni…
…mert én magamban hordozlak
sejt szinten szeretlek
veled álmodtam
s ha a bánat pántja kötözi is szívem
még ma is
hangodra nyitottam ki szemem
Pedig a nagy ágyon egyedül feküdtem
magányos nem voltam
mert ott voltál velem
mélyen
az ölembe ringattam szerelmed
a felkelő nappal is
te simogattál meg
Tudsz-e úgy szeretni
hogy benned éljek
az ebédnél
mindig melléd leüljek
még ha a szürke nap
messzire is kerget
úgy érzed-e mindig
hogy veled egyesültem?
Fázol-e ha fázom
a szomjam oltod-e
figyelsz hogyha szólok
– szeretsz-e ennyire?
Ha mellkasodban
az én szívem dobban
érzed-e fájdalmát
az én dallamomnak?
Egy megbántott lélek áll a szakadék szélén. Kémleli a mélységet.
Ugorjak? Ne ugorjak? – döntésképtelen.
Körbenéz.
Most, valahogy olyan jó lenne, ha valaki megkérdezné, hogy egyáltalán mi a bajom – gondolja magában. – De senki. Még a szél is elkerül, pedig minden magaslatot körbe ölel minden más esetben.
Most, mintha teljesen magára maradt volna.
A szakadék szédíti. Hátralép egyet.
Talán mégsem olyan jó ötlet. Különben is – mi változik meg a világban, ha én már nem leszek? De ha csupán összetöröm magam, még nyomorultabb leszek. Bár, lehet, hogy legalább sajnálni fognak. Rendben. Sajnálnak, de nem segítenek. Akkor aztán még jobban ki leszek szolgáltatva mindenkinek.
A flegma szomszédlány majd fanyalog és azt mondja, van neki elég baja, minthogy egy nyomival törődjön.
A nagynéném majd sajnálkozik, hogy már a bevásárlásban sem számíthat rám, most majd meg kell kérnie Jocit, pedig az mindig rohan.
A kedvesem sorra veszi, hogy mit kell befizetni és morgolódik, hogy nem találja az eddig befizetett rezsik csekkjeit.
A telekszomszéd boldogan engedi majd el a kutyákat, mert nem tudok szólni, hogy ne feszítsék szét a kerítést és ne rágják meg a kerti bútorokat.
A postás csenget, de kellő mennyiségű „szeretet” híján csak az értesítőt dobja majd be, – azzal meg csak nekem lesz gondom.
Az orvost hiába hívom, így is lassan két éve csak e-mailben értekezünk, ha éppen válaszol, mert a rendelőben nincs internet.
…Hát tudjátok mit – gondolta magában a megbántott lélek – maradok ebben a rühes életben és nem adom meg nektek ezt az örömet…
Megfordult, hazament és nem köszönt többé a flegma szomszédlánynak,
Jocit küldte bevásárolni a nagynéninek.
A szoba nyirkos és sötét. Tulajdonképpen ez az egy helyiség maga az egész lakás – szoba, konyha, nappali. Na jó, a fürdőszoba le van választva. Parányi. A belső udvar, melyből nyílik, szinte rátornyosul az ablakra.
Nekik nem kell több. Boldogok, mert szerelmesek. Ma nincs másra szükségük, az is maga a Mennyország, hogy ketten lehetnek – csupán ketten.
A szoba nyirkossága mintha fülledt meleget adna, szürkesége rózsaszínben tündököl, sötétsége a szerelem pajzán örömeit rejtegeti számukra.
A titkok felfedezésre várnak, a csend arra, hogy megtörjék.
Egy napon az Egyiküknek feltűnt, hogy a szoba nyirkos. Megpróbálták a szobát kifűteni, szellőztetni… Egy ideig újra jó volt.
Egy napon a Másikuknak feltűnt, hogy a falak szürkék és nem rózsaszínűek. Festeni akart, de a párja ebben nem volt partner.
Kis idő elteltével a sötétség nem a boldog rejtettséget adta számukra, hanem az örökös egymásba botlás okozója lett.
Az ajtó, melyen egykor nevetve léptek be, minden nyitáskor magába rejtette a magányos várakozást – amiben az Egyikük töltötte életét. Másikuk szabadságvágyát nem lehetett a valaha boldog szobába zárni. Megnyílt a hideg pokol, saját ördögével, saját purgatóriumával.
Aztán jött a Halál. Egyikük kiköltözött.
A szoba megnőtt.
Kellő szellőztetés után és miután lekerültek a drapériák, a beszűrődő fény árnyékot rajzolt a fehérre festett falakra.
De hiába lettek a falak fehérek…
…az árnyak örökre ott maradtak.
Fotó: internet
Én vagyok
soraid között az elrejtett gondolat,
beszédedben a befejezetlen mondat,
én vagyok
mellkasodban a meg nem szűnő üresség
a reggeli fény, amely lágyan simogat,
én vagyok
két lélegzeted között a szív dobbanás,
imbolygó lépteidben az egyenes út.
.
Értem rejted
hűs mosolyba fojtott mardosó hiányom
s az ésszel fel nem fogható múltad vagyok
kiért ledöntenéd e hamis világot –
de megvallani magad – sohasem fogod.
.
Én vagyok
akit feledni szeretnél: csókjaidnak
fanyar íze, karjaid zord mozdulata,
hamis bókok lázától vérző temploma.
.
Vagyok
a perc melyben fogantál, az elfelejtett
idő vagyok, a sorsod mely oly mostoha –
az eltagadott jóság – benned én vagyok.
.
Én vagyok
a meg nem vallott áldás, a kitaszított
örök szerelem, én vagyok a fájdalmas
kiáltás, én vagyok a megfeszíttetett…
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok.
(Francois Villon)
NEM FELEL
Ha Villon kell?
Hát itt vagyon, vigyed!
Szemed sarkában a sátán
bizsereg.
Magasztos, fennkölt,
csupa-szív költemény?
Szép szavak gyűjteménye,
mint szajhának a nappal,
csupán csak annyit ér.
Hánynod kell? Hát dobd ki!
Akárki vigye!
Rossz a kedved? Sebaj!
A koldus jót nevet.
Kuncog a kamrában
vígan az egér:
bolond vagy te ember!
Lyukas a kenyér!
S ha felkötnek egyszer,
ugyan! Azt se bánd!
Hintázol egyet
majd a bitófán.
S hogy bolond vagyok-e?
Józan, vagy tán szeszkazán?
Ugyan ki józanabb annál,
ki a függöny mögé lát!
Ja, hogy nem illik
leskelődni sem…
Mondták, vagy nem mondták,
minek higgyem el?
Bolondok vagyunk!
Így mindent szabad!
Bezárt a sárga ház
az utca meg szalad!
Ja, hogy nem sokáig?
Na, ezt ki mondja meg?
Akit láttál felbukni
ködös reggelen?
Aki fáradt kezében
kis zacskót cipel?
Ugyan, barátom…
… s a koldus nem felel.
A régi mesében hízeleg a róka,
A fekete holló étkét is kicsalja.
Tán hiúságának engedett a madár?
Hangját kiereszti, s rikoltozva danász.
Én e mesét hallva mindig azt gondoltam,
Milyen kínokat is szenvedett a róka.
Amikor a holló énekelni kezdett,
Ezt bizony egy rakás sajt sem feledtette.
Arra is gondoltam, ravasz volt a madár,
Amikor a nagy fa tetejére felszállt.
Illegette magát, kacéran mutatta,
Milyen finomság jár majd a hallgatónak.
Ravaszdi talán őt észre sose veszi,
Ha sajtjával a rókát nem hitegeti.
Illatos falattal repült a rókához,
Csodás, vörös szőrű hallgatóságához,
Várva, hogy sajtjával megváltsa figyelmét,
Örök fabulával vigye végre tervét…
A holló azóta jót nevet magában,
A világ részvétét kivívta “hangjával”.
– Fázom. Itt nagyon hideg van. Bárcsak tudnám, hol vagyok?
– Bocs, hogy ilyen hideg vagyok, de nézd a jó oldalát a dolgoknak. Ha itt vagy velem, én vigyázok rád.
– Nem értem. Olyan, mintha darabokra szakadtam volna. Mintha lenne egy-egy pillanat, amelyre nem is emlékeszem. Kiesett.
– Nem csodálom. Meghaltál.
– De akkor… most?
– Most itt vagy. Én vigyázok rád, hogy ahogy mozdulsz, nehogy bajod legyen.
– Bajom? Milyen bajról beszélsz? És egyáltalán te ki vagy?
– Hogy biztonságban dobbanj. Sokat dolgoztak rajta, hogy életet leheljenek beléd! Különben én vagyok… No, egyszerűen nevezzünk csak egy tálcának.
– De akkor én nem a mellkasban vagyok? Hogyan? Miért?
– Talán mert voltál szíves egy kicsit meghasadni? – mondta a tálca némi iróniával.
– Meghasadni?
– Mi lenne, ha tartanál némi önvizsgálatot! Még én is látom, hogy darabjaidra hullottál. Azt is, hogy némely ered teljesen elmeszesedett. Itt-ott egy homályos folt… Nem is beszélve a hatalmas hasadékról, amely kettészel.
– Igen, igen. Az az ér akkor meszesedett így el, amikor belevetettem magam a munkába és…
– …és nem tudtad hol a határ. Mondd, neked nem szólt az agyad, hogy talán nem kellene mindent magadra vállalnod?
– Dehogy nem! Szólt, de…
– … nincs semmi de! Tudod, volt már néhány agyhoz is szerencsém létezésem során. Tudod, mennyit panaszkodtak, hogy ők hiába adnak jelzéseket, a szív mindig önállóan dönt. Aztán jön a szívroham, a többiről nem is beszélve.
– Igen, szólt az agy, de én nem tudok úgy élni, ahogy ő mondja.
– Pedig kellene! – korholta betegét a tálca. – Mert azt hiszed, mindent neked kell megoldani. Nem gondolsz te magadról többet, mint kellene?
– Miből gondolod? Hisz pont te mondtad, hogy mindent magamra veszek…
– De hol van benned Isten? A szakadást, a bevérzést, a ronggyá vált létedet, a megnagyobbodásodat látom. De hol rejted Istent magadban?
– A bal pitvarban. Itt van velem. Akárcsak a szerelmek, csalódások, a gyermekek, a sikerek és sikertelenségek…
– Ne is mondd tovább! Talán, ha kicsit nagyobb helyet adnál Istennek, néha még az agyra is figyelnél, akkor most nem beszélgetnénk.
– Akkor nem – mondta megadóan a szív.
– Fájni fog.
– Már fáj. Mi történik?
– Megpróbálják összeöltögetni a szakadásodat. De ugye tudod, hogy a heg örökre ott marad.
– Sejtettem. Majd vigyázok. Nagyobb helyet adok Istennek és az agyra is figyelni fogok. Megígérem.
– Most pihenni fogsz. Aztán már nem találkozunk. Mondhatni, soha többet nem találkozunk, mert ha én érezni is foglak legközelebb, az már biztos, hogy beszélgetni már nem fogunk!
– Nem állsz velem szóba? Soha többé?
– Én szóba állnék, de te már akkor nem dobogsz…
A szív dobbanása lelassult. Mire újra feleszmélt, már nem lógtak ki belőle csövek, nem vakította a fény és nem fázott. Az agy szólítgatta, arra ébredt.
– Hogy érzed magad?
– Azt hiszem, jól vagyok.
– Fogsz már hallgatni rám?
– Fogok.
– Hát persze, hogy fogsz – mosolyodott el az agy, és az arc izmait is mosolyra igazította.
A sebész is észrevette a beteg arcán a mosolyt. Több órás fáradtságáért ez Isten ajándéka volt. Szokásától eltérően leült az intenzív osztályra szállított ember ágya mellé és csak nézte, nézte. Gondolt rá, hogy imádkozzon, de sose tette, így most nem tudta hogyan kezdjen hozzá. Ez a furcsa mosoly rabul ejtette.
– Megígértem – mondta a szív az agynak. – Muszáj, ha még dobogni akarok.
– Bizony, muszáj. – De az agy, magában pontosan tudta, hogy továbbra is csak önmagát fogja adni a szív minden esetben. Ha munkáról, ha játékról, ha szerelemről vagy szeretetről van szó, minden pillanatban. Neki, az agynak, arról kell majd gondoskodnia, hogy ezt a terhet a test többi része el tudja viselni.
Szólni a szemnek, hogy többet lássa meg otthon a Bibliát, szólni a lábnak, hogy induljanak a templomba és szólni a fülnek, hogy legyen nyitottabb Isten szavára.
Az orvos arcát egy langyos fuvallat simogatta meg. Majd a beteg mosolygós arcára lehelt egy életerő-csókot – és reménykedve tova szállt…
Kívül szemérmes hidegség ölel,
Belülről lángoló tűz éget el.
Elmondanám. De tudod, nem fogom.
Arcod tükrében magam mosdatom.
Szavam szavadba öltve nászdalom.
Öledbe bújtatott bábod vagyok,
S ha pillangóvá szül a szerelem,
Felhő-habjában veled rejtezem.
