Megnyertél egy “sosem volt” csatát.
Boldogságod egy “nincs ilyen” világ.
Reményed egy elfutó mosoly,
Sikered egy foszló álompor.
Néma sikoly füstölgő szaván
Csókolod a hamis éjszakát,
Hinné véled a jövendő telet,
Ősznek tincse sosem lesz tied.
Karcos hangon szólít meg a dér,
Ellop mindent, miben hinni vélsz,
S ha levetted cannabisz-ruhád,
Bamba képpel vigyorog reád.
Ez mi volt, van és mind ami lett,
Csalárdságért nem adnak szívet,
S amit adnak, neked annyi járt…
… hamis hangon szól a szerenád.
Nashville
Történetünk szereplői a messzi Amerika furcsa és számunkra érthetetlen világába repítenek bennünket.
Oda, ahol létezik minden olyan, amiről nekünk itt, fogalmunk sincs. Itt nincsenek hamis szavak, nem ringatunk hiú ábrándokat – hiszen megélhetési gondjaink mindent felülírnak. A szerelemben, a munkában nincs se álnokság, se hiszékenység, se háború. Mi békében és mindig tisztességesen éljük életünket. Nem használjuk embertársunkat sem ugródeszkának, sem pedig létrának vágyaink beteljesüléséhez. Nem addig vagyunk barátságosak, amíg csupán szükségünk van rájuk. Nem kívánunk a másik fényében fürödni, nem jutunk tisztességtelen előnyökhöz csak mert nőiességünket, esetleg férfiasságunkat használjuk a csúcsra jutás eszközeként. Olyan messze áll tőlünk, hogy légvárakból építsünk igaznak tűnő palotákat, hogy egészen Amerika egy kis szegletéig kellett utazni egy kis “tanulmány-útra”.
Egy francia sanzon New Orleansban
Az első pillantás, amit Miranda és Viator megéltek, meseszerű volt. Mintha Edit Piaf „Rózsaszínű álom” sanzonját róluk énekelné. Viator jóképű férfi volt, laza, ha kell férfiasan távolságtartó, kellemes mély hanggal. Látszott rajta, hogy semmit nem kell tennie, a nők bomlanak érte. Miranda is okozott megjelenésével némi feltűnést, de élete közel se volt olyan kalandokkal átszőtt, mint Viatoré. Ő sokáig volt a hétköznapok szürke harcosa – legalább is ezt gondolta magáról. Később, sok-sok évvel később egy-egy ifjúkori ismerőssel folytatott beszélgetésből tudta meg, hogy őt mindig a „megközelíthetetlen” Mirandának tartották. Bár szívesen udvaroltak volna neki, kisugárzása épp oly távolságtartásra kényszerítette az erősebbik nemet, mint amennyire vonzotta is őket. Túl szabad és önálló – gondolták Mirandáról, s ő így vált igazi rabbá.
Viator kalandos élete során megszokta a függetlenséget, a saját feje után ment és legkevésbé tűrte el, hogy bármiben is irányítsák. Élete már-már felelőtlennek is tűnt sokak szemében, – ezt története régi szereplői sokszor szemére is vetették, – de úgy tűnt, hogy gitárjátékával mindenkit elvarázsol. Így maradt a nők szemében a vágyott és imádott pasi.
Az egyedi hangzás
.Miranda régebben is hallott Henriettről, zenéje vonzotta, de a klub, ahol az énekesnő időnként fellépett, számára ismeretlen volt. Erőt vett magán és egy barátját, Gébet is rávette, hogy menjenek és hallgassák meg az új technikával daloló Henriettet. A klub egy eldugott kis utcában volt, onnan szűrődött ki a zene. Géb és Miranda érdeklődéssel és kellő elragadtatással léptek be a fülledt helyiségbe. A koncerthez már hangoltak a zenészek, majd felvezetőként Viator lépett a színpadra. Boldog mámorral mutatta be közönségének Henriettet, aki New Orleansba csak e klub koncertjeire jön. Nashville nincs közel, de a zene városában koncertet adni maga a megvalósult álom! Viator a szünetben néhány szót szólt Mirandához, majd a koncert végén még meghívta őt a következő programra is.
A beszélgetések egyre hosszabbak lettek, vonzalmat ébresztettek Mirandában is a sármos férfi iránt. Viator szavai varázslatosak voltak. Miranda éppen új életének első lépéseit próbálgatta, így törékeny lelkére minden szép dallam gyógyírként hatott. Nem volt fogalma a gitáros életéről; hogy családja van, kis gyermekkel, szeretője (Henriett) teljes odaadással… Csak úszott a zene és a szép szavak hátán.
Viator számára is újdonság volt Miranda lénye. Vonzotta és meglepte, hogy ő az a nő, akit nem lehetett néhány órán belül térdre kényszeríteni, aki szégyenlős pirulással fogadja a mámorító szavakat. Azzal nem számolt, hogy Miranda komolyan veszi szavait, mozdulatait, hogy hinni fog benne. Még akkor is töretlen hittel és egyre erősebb szerelemmel fordult felé, amikor tudomást szerzett a férfi családjáról. Mint eddig mindenre, Viator erre is adott magyarázatot. A nézés, ahogy Mirandát nézte, a szavak amelyeket mondott, mindent feledtettek. Miranda megszűnt megközelíthetetlennek lenni, már csak csupasz és levetkőztetett lelkével állt a férfit csodálva.
De így a történet, még mindig túl szép lenne, a rózsaszínű álom még magával ragadott mindenkit, aki őket együtt látta.
…s a jóindulatú levelek…
Egy reggel Mirandát a postaládájában Henriett-től kapott levél várta. Az énekesnő beszámolt neki Viatorral folyó kapcsolatáról, köztük lévő szerelemről. Mirandával forgott a világ. Becsapottnak, meghurcoltnak, megalázottnak érezte magát. A férfi persze erre is megnyugtató választ adott, szakított az énekesnővel, majd feleségül kérte Mirandát. Miranda boldog volt, bár szerelmes homályából nem látta, hogy apróbb akadályok, mint egy-két válás és egyebek még lehetetlenné teszik a frigyet, de mit lehet tenni, egy szerelmes nő nem gondolkodik(!?).
Kis idő elteltével újra jött levél Miranda címére, amelyben az énekesnő gúnyolta, és közös kalandjaikról számolt be – megint. Viator őrjöngött, Miranda megbénult a hallottaktól.
Könnyeket csak Henriett hullajtott – mesterien – és Mirandát újabb levelében beavatta a gitáros minden „aljas” titkába.
Henriett sem érezte jól magát a saját bőrében. Éppen, hogy megszerezte magának a gitáros minden figyelmét, az már is elillanni látszott. De a karrierhez vezető úton most egy másik nő jelentette az igazi akadályt. Pedig Henriett mindent beáldozott már eddig is – de ebben a pillanatban jobbnak látta ha időzített programmal indul harcba a sikerért, a férfiért és a mit sem sejtő nő ellen. Ő biztos, hogy nem adja fel! Kénytelen Nashville-be visszavonulni, de biztosan tudta, tervezte, ennek itt nincs vége.
Egy álom foszlani kezd
A férfit elhagyta asszonya. Ő maga se gondolta, hogy ez ennyire meg fogja viselni. Minden más megvilágításba került. Maradt az életet adó gyermek Viator számára, akiért még érdemesnek látta felkelni a napot. Élete minden szereplőjével vagdalkozott, szinte mindenkit elmart maga mellől.
Bánatában hatalmas koncertet szervezett, melyre fő attrakciónak meghívta Henriettet, hisz amit ő tud, azt nem tudja más. Mirandával újra és újra megfordult a világ, de feltétel nélküli szeretetével vette körül a férfit.
A férfi lassan kiheverte bánatát. Az énekesnő énekelt. Aztán megint és megint, ott, a klubban.
Csak Mirandában tört meg valami. Egy napon arra kérte szerelmét, ne hívja Henriettet többé énekelni, de a hálóként mindent átszövő dallamok ellen nincs mit tenni.
A baráti levelek, telefonhívások természetesen nem maradtak el. Beszámolók a gitárosról és az énekesnőről, a férfi izgalmas és kevésbé izgalmakkal teli életéről. Így Miranda kis idő elteltével már azt is tudta, amit egyáltalán nem akart tudni. Tudta, hogy mit mondott és gondolt szerelméről az útra kelt asszony, hogy milyen trükkökkel és technikákkal került az énekesnő a zene városába, New Orleansba… Minden hiába.
Viator nehéz napokat élt át. Neki is segítettek a barátok és Miranda minden mozzanatáról beszámoltak. Az énekesnő csodálatos megértéséről biztosította, újabb és újabb ötleteivel támogatta. Már legkevesebb gondja a nők folytonos zaklatása volt. Odavolt a csodálatos hangért. Bántotta, hogy Miranda ezt nem érti meg, hogy csupán magának akarja minden percét, gondolatát. Lassan más szemmel nézett rá. Már nem dobogott hangosan a szíve és a testét sem töltötte el a vágy, ha a közelébe került.
New Orleansban megfagyott minden.
Úgy érezte olyat vár el tőle Miranda, amihez nincs se joga se köze. Henriett énekelt, Viator hallgatta.
Miranda szeméről lassan, de nagyon lassan eloszlott a rózsaszínű köd. Már valóságban látta a füstös klubbot, már tisztán hallotta a hamis hangokat a gitáros játékában.
Nem ringatta magát illúziókban, a töredezett lépcsőkön haladt felfelé, a fényre. Nem akart magának hazudni, így most az ő szeméből hullott egy-egy könnycsepp.
Gyémántként koppantak a kopott lépcsőn.
Maga sem értette, de nyugalom és boldogság járta át a szívét. Csak arra tudott gondolni, hogy ő mennyi szerelmes ölelést kapott.
De azt is tudta, Viator ennél többre soha nem lesz képes.
Szerelme nem több, mint egy hullámvasút.
Tudta, Henriett mindent megtett – és megtesz -, hogy New Orleansba jöhessen a sikerért, a hírnévért.
Még Nashville-i családját is ott fogja hagyni – csak idő kérdése az egész.
Henriett pedig boldognak érezte magát, hogy kitartásával végső céljához közelebb került. Győztesnek pedig azért, mert úgy érezte, hogy Mirandát végre megsemmisítette. Övé most minden…
… a hűvös klub, a hamis hangokon megszólaló dallam, a gitár gitárosával és a hely New Orleansban…
De mint tudjuk, ilyen csak Amerikában van.
Bűnöm
.
Maszkok mögé rejtett önmarcangolás.
Pocsolyába tükröződő képek.
Kezed a kezemben finomhangolás.
Szerelmem – én vétkem.
—-
A csere
.
Halvány lila fátyol mögött,
Piruló arcom néz téged.
Hűséges szívembe szövött
álmom, kalandra cserélted.
—-
Fegyver
.
Magányom, mint szirmát hullató virág.
Üres hordók kongó rejtekében,
Bűzös tóban a bucskázó vadlibák –
Gépfegyverem tartott rettegésben.
—
Éjjel
,
Szitáló szemekben küldi fájdalmát.
Csalódik a forró szenvedélyben.
Hamuvá porladt a zöldülő faág,
sírnak a rózsák fekete vérrel.
—
Hajnal
.
Surran a macska, árnyékot vet lépte.
Háztetők hajnala pernyét vendégel.
Hűs padlásszobának nincs menedéke.
Gerendáján ringatózom – vége.
—
Paraszti udvar
.
Kopasz nyakát a hurokba dugja,
kárál, mint kinek minden a gondja.
Ugat az eb, a csontját eldugja.
Kezem a torkod szorítja, fojtja.
Az Álnok
.
Álnok lelkéből ömlik a vér.
Benne még mélyen háború ég,
lobog, egy apró szikra elég
és beleroppan a mindenség.
Én állok, csendben emlékezem,
ősz-ruháját szekrénybe teszem.
Tél is volt, s mikor jött a tavasz,
a hidegség ölelt – Ő már nem
ugyanaz! Kifordult magából
és őrült “táncot” jár, nem látja,
nem tudja, de sejti, talán, hogy
– a Plagizátorral cimborál.
Tovább csatázik, borban-pihen,
a Vég torkára kést feszített.
Hányásban ázik véres feje,
kihűlt testében lázad szíve.
Mikor a varjú dalra fakad,
könnyet is ejt – majd újra szabad…
Önzően rongál mindent, mi szép –
magára ölti sok tövisét,
arcára ráncot a Halál fest,
el nem viszi és nem sebzi meg.
Majd száll az Űrben gondtalanul,
földre is hullik – “ártatlanul”,
s hogy bevégezze, mi lelkében
“éppen elég”
marokra fogja gépfegyverét…
…s megöli vele hű kedvesét.
*
Vérszínű ige
.
Mosolyog, mint akinek lágy
szellő simogatja arcát,
s nem fedi fel foszladozó
búját. Cérnát fűz a tűbe
s újra férceli a múltját.
Megborzong, mint apró gyermek
villámzó, viharos éjben,
s csapzott lelkét felszárítja
a Holdfény hűs, ezüst fénye…
Rejtve: álom vad regénye.
Hívogat, de fagyos csókkal
köszönti az érkezőket,
majd ölelés helyett öl csak,
saját tévedése: kése.
Húsába mar gennyes élte.
Múlik, mert múlni kell, muszáj.
Hazudik, fények hajnalán –
majd ömlik szívéből vére –
ami örökre ott pulzál,
mint vérvörös
szenvedélye…
Már hűvös volt. A nap fénye átszűrődött a kúria előtt álló hatalmas fa ágai között, táncoló árnyékokat vetítve Katicára. A fiatal lány arcát a nap felé fordulva, szemét becsukva mosolygott.
Valami angyal terítette kezeit reá, finom vonásait ragyogtatva.
A szalon, amelyben voltak finom tea illattal volt tele. Andersen meséje elkápráztatta, ahogy az osztrák hadsereg egyenruhás hadnagya is.
Izgatott volt, mert ma, ők látják vendégül a hadnagyot és társait. Ma náluk lesz a felolvasó est.
Néhány óra elmúltával, már gyülekeztek a vendégek a szalonban. A hadnagy is megérkezett, köszöntötte Katicát, közben huncut mosollyal megkérdezte:
Ma melyik mesével kápráztatnak el bennünket?
– Még nem tudom, kedves Árpád, ma nem én leszek a felolvasó, de már az, hogy magyar nyelven hallgathatjuk, már az is egy élmény.
– Ha ön mondja, bizonyára úgy van. Én legszívesebben az Ön tolmácsolásában hallgatnám végig a történetet –, mondta a hadnagy, miközben kezet csókolt, majd lassan, nagyon lassan és vonzalmának nyomatékot hagyva engedte el a fiatal leány kezét.
Katicával forgott a szalon. Hogy pirulását leplezze, a háziasszonyi teendők után nézett. Épp jókor, mert már a nevelőnő közeledett.
Árpád a mese hallgatása alatt, végig Katicát nézte. Néha egy-egy katonatársával ejtettek néhány szót, majd újból belefeledkezett a fiatal leány csodálatába. Búcsúzáskor lágy hangon mondta:
– Csak azért sajnálom, hogy vége e szép délutánnak, mert Önt nem nézhetem tovább. Ha legközelebb találkozunk, elmeséli nekem, hogy a mai mese miről szólt?
– Hát nem figyelt, Árpád? Akkor legalább a címét jegyezze meg, hogy legyen miről társalognunk…
– A címét? Csak annyira emlékszem, hogy valami csodálatos, meg volt benne egy obsitos…
– A csodálatos tűzszerszám – mondta huncut hangon Katica, majd pajkosan hozzátette –, a barátnőmnek is elmesélem majd holnap, amikor délután, teaidőben a parkban sétálunk.
– Értem – mosolygott a tiszt – már irigylem a barátnőjét, hogy az ön hangját hallhatja.
Mielőtt Katica még bármit mondhatott volna, megjelentek a katonatársak és elindultak a lemenő nap fényében…
A fiatal lányt álmodozásából édesanyja hangja zökkentette ki:
– Mit szólsz Katica, hát nem csodálatos hölgy Szendrey Júlia? Tudod, ő fordította a mesét.
– Igen, édesanyám, tudom. Petőfi szerelme! Petőfié, aki azt is írta, hogy:
„Fa leszek, ha fának vagy virága,
ha harmat vagy én virág leszek,
Harmat leszek, ha te napsugár vagy
csakhogy lényink egyesüljenek…”
– Ó, te álmodozó leány! Gyere be, mert megfázol!
Másnap a parkban Katica a barátnőjét várta. A kocsi már elhajtott, amikor a háta mögül megszólalt egy hang:
„– Ich weiß nicht, was soll es bedeuten,
Daß ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.”
– Ugye jól gondolom, hogy szereti a verseket?
– Igen jól gondolja – válaszolt Katica, anélkül, hogy megfordult volna. (Bár mennyivel szebb lett volna ez magyar nyelven) – gondolta, de nem akarta, hogy ez az édes pillanat elillanjon. Heine verseit egyébként is szereti. – Nézze, milyen csodálatos, ahogy a fa ágai árnyat vetnek s köztük csak úgy táncolnak a nap sugarai.
– Én nem látom, én csak egy csodaszép leányt látok a parkban, napernyővel a kezében.
Pedig gyönyörű. És azt tudta, hogy Andersen az első meséjét éppen árnyjátékkal mutatta be a nagyközönségnek?
– Kellett volna? – kérdezte a férfi, majd lágyan megcsókolta Katica apró pihékkel díszített nyakát.
– Jaj! – a leány nem tudta, hogy megijedjen, vagy átadja magát e szerelmes pillanatnak, de ösztönösen előre lépett. Hirtelen megfordult. – Tudja mit?
– Magáért bármit – felelte a tiszt.
– Hívjon meg minket Pestre a magyar színházba! Menjünk együtt!
– Színházba? Hát azt is szereti?
– Ó igen nagyon!
– De mit mondott? Magyar színházba? Ne vicceljen kis Katicám! Magyarul színházat nézni? A német színházba viszem!
Katicában ezek a szavak tőrként ejtettek sebet. Mintha pár pillanat alatt besötétedett volna.
Árpád és Katica körül dermedt csend lett.
– Köszönöm, én a magyar színházba szeretnék menni – mondta lágyan, de határozottan Katica. Szíve mélyén remélte, hogy a tiszt ugyanúgy vágyik a magyar szóra, mint Ő
– Az lehetetlen! – mondta a tiszt. Tudom, hogy maga se gondolja komolyan. Én az osztrák hadsereg tisztje vagyok.
– De magyar nemes – vagy tévedek?
– Nem, nem téved kedves Katica. Azt hiszem én tévedtem – mondta a katona, majd apró meghajlással elköszönt.
Katica megfordult és még jobban kihúzta magát, majd határozott léptekkel közeledő barátnője felé indult. A szél meglebegtette ruháját, megsimogatta arcát. A nap fénye táncolt a park virágjain. Maga sem értette, de boldog volt. A fény, amely most játszi könnyedséggel terítette be, megborzolta, s szinte hallotta Petőfi szavait:
“Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.”
***
[Illusztráció:
Munkácsy Mihály: Fotelben ülő nő (1887)]
