Gősi Vali Szerző
Vezetéknév
Gősi
Keresztnév
Vali
Ország
Hungary
Vezetéknév
Gősi
Keresztnév
Vali
Ország
Hungary
6 hónap 5 komment

Talán még itt talál a nyár

s pár kósza dallamot kínál a perc

talán vele a Nap heve is visszatér

ha utoljára forr is fel a vér

és táncot jár a pillanat

a szívünk ritmusán

és csillagpor hull ránk talán

mint augusztus haván

a lábunk elé lezuhanó

csillagok nyomán

rezzenetlen némaságban

állunk tétován

megtorpan a csend velünk

megáll az idő

perzsel a száj

hamvad a szó

s – mint Ámor nyilán –

kékezüstben megcsillan

majd elpihen

a vágy.

12 hónap 8 komment

A misztikus világ felett
milliárd szikrázó hóangyal kereng
ablakra dőlve
fáradt napfény dereng
és a hosszú tél előtt
vágyón arra gondolok
milyen meghittek voltak
a teaillatú tavaszi hajnalok
anyám arcán sejtelmes remény
boldogságmosolyok
a konyhában frissen sült kalács illatozott
olyan volt minden reggel
mint a legszentebb ünnepnapok

A házat
langyosan ölelte a március-szülte fény
a harmatos kertben kényesen bókoltak
a korán ébredő hiú nárciszok
és titkos szenvedélyükről
faggatták irigyen egymást
mint vágyakozó
kíváncsi asszonyok
és a gyöngyházfényű kikelet
akár egy tágra zárt csigaház
halaszthatatlan csöndragyogásban
akkor kinyílt
újjászületett benne
a szerelem

De most a tél jön
a hófehér fagyon
átdideregnek majd a tiszta hajnalok
a keleti égen egy csillag felragyog
egymáshoz terel a jászolmeleg
és oltárcsend születik
a leghosszabb éjjelen

1 év 4 komment

Zabolátlanul
hullnak rám
a hiány-szavak,
súlyos terhükkel beborítanak,
míg állok hosszan
valami vége-nincs csöndben
a sejtelmes, bordó égbolt alatt,
nézem, ahogy misztikus fénnyel
aláhanyatlik a Nap,
nyomában roskad,
omlik a lángoló fényhíd,
mint sereghajtó ínség,
a lélek-nincstelenség
terhe alatt.

1 év 6 komment

Parafrázis William Shaespeare XC

Dobj félre elszántan, ne késlekedj;
a csalódás rég’ belém költözött;
sorsom cinkosa lett a félelem,
jövőm is halott ábrándok között.

Legyűrt kínom ha feltör az élre,
csak maradj, ne jöjj, már győzöm a gyászt.
Nem kell hűs zápor viharos éjre,
ne halaszd tervedet, a távozást.

Menj el, ha akarsz! Menj most, amikor
éltet a fájdalom, keserűség.
Támadással érkezz, könnyebb, ha forr,
míg iszom az álnokság izzó dühét;

hiányod kevésbé vigasztalan,
ha feszít a gyötrelem hasztalan.
*

William Shakespeare
XC

Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha most;
Most, hogy a világ a munkámba köt;
Balsors cinkosa, fejem ma taposd,
S ne jövendő hóhéraim között:

Lebírt fájdalom hátvédje, az élre
Ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt;
Ne hozz esős reggelt viharos éjre,
Halasztva a tervelt megrohanást.

Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor
Már végzett a sok kis keserűség;
Rohammal jöjj; hadd igyam, bár forr,
A balszerencse legvadabb dühét;

És sok más kín, mely ma vigasztalannak,
Vesztésed mellett majd nem látszik annak.

Ford.: Szabó Lőrinc

Fotó: Gősi Ferenc

1 év 1 Komment

A fotók, versek – a művészetek – találkozásán túl ünnepről, barátságról, misztériumokról, hétköznapi szépségekről és sok minden másról szóló beszélgetésre készülünk a székesfehérvári közönséggel. 
Ha szívesen találkoznál velünk, nagy szeretettel várunk augusztus elsején a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Könyvtár olvasótermében, délután 17:00 órától.
Köszönet a megtisztelő meghívásért a szervező(k)nek.

Vehofsics Erzsébet Zsóka és Gősi Vali

*
„A fotózás életérzés, beszippant egészen. Amikor kezembe veszem a fényképezőgépet és rálépek az ösvényre, megszűnik létezni a világ. 
Szeretem a levelek között átbukó fénypászmákat, a folyón megcsillanó napfényt, a hegyeken kanyargó utak látványát.”
(Vehofsics Erzsébet Zsóka)

***
“A létezés szépségeit keresem, a misztériumokat, amelyek számomra az anyagi világunknál sokkal finomabb dimenziók átélését jelentik, bár létezésünk színtere mégis az a hely, ahol a csodák a valóságban megtörténhetnek.”
(Gősi Vali)

1 év 8 komment

súlyos kereszttel a hátamon
csak járom
vége-nincs kálváriámat
szenvedéstörténetem stigmái mára
megpróbáltatások-csiszolta ékkövekké válva
homlokráncaim közé rejtőztek
észrevétlen
Jézus jegyeit viselem
s mint szent csuklóit és lábfejét átfúró
rozsdás szegek körül
szenvedés-szülte gyötrelmeimből is
fényvirág terem a szívemen
és áldás kíséri könnyeimet a Golgotán
mint az újszülött kisbabát
akit a pap szenteltvízzel keresztel meg
és krizmával kent jelet hagy
a kisded ártatlan homlokán

Illusztráció: saját (Tatai Kálvária)

1 év 9 komment

– versmontázs, *csillagos csendben –
*
Miféle átkozott világ ez,
ahol a szívünk mindig fázik,
ahol velünk vacog a bánat,
s a boldogság búvó oázis?
Hol van a derengő gyermeki béke,
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
ébenfekete éjszakák után,
mikor a hízott hold jeges udvarán
áttör a félszeg hajnali pír?

…A huszonnegyedik órád ketyeg,
az almádba harapsz, megint…
Egy nappal a pokolhoz közelebb.
Hát induljatok el és kóstoljatok bele a télbe;
Gyémánt csillám, szép fehér
minden pehely költemény.
Monoton kong
közelben egy harang.
Suhogó szárnycsapás
hallik távolban,
felborzolják
a menekülő árnyakat,
a lázat, mely papírra
éget minden arcvonást,
lehűti valami,
ami még nem hó,
de már nem eső.

Indulnom kell, megfutni a pályát!
– Óh, miféle égi hang vezet?
Kellene nekem az a régi,
elveszett, ősi csend,
amelyben a hallgatás lakott.
…Én megáldalak Jóanyám Téged!
Fehér hajadba szalagot kötök.
Elhoznám Neked a Mindenséget!
A legszebb vagy az angyalok között!
Csak megyek,…céltalan Célom éget.
Fehérfényű máglyatűz a Hold!
Fáklyaként őrt áll, és csillagképek
jelölik ki nekem a “Valahol”-t!
És a csillagok fájdalmaiban
a felhörgő, nagy csillagrendszerek.
megszülik, ami volt, mi lesz, s mi van…
– Csak értéktelen, földi ékszerek,
azok vagyunk mi, mind itt, Emberek!…

Kelyhe maradok versnek- lábnak,
mint bornak a pohár. Félig üres az átkozott.
Szilánkokra töröm! – éles darabjai eret vágnak.
Repültem volna de nem tehettem
fáztam s megszakadt a szívem.
Az utcára lépve forgatom fejem.
Lehet, hogy épp szembe jön velem.
Ha becsukom a szemem,
marad a fény,
marad az oltott
virágok illata
szárnyaszegetten
ott gubbaszt még
halálos ágyán
a didergő remény…

Amúgy is sötét már az este,
bennem már minden kész a rendre,
A hó, túl fehéren
sodorja majd el őt a télben!
Egyedül van,
egyedül maradt,
a verset- írás művészetében
ami kizökkent általam
a mindenségbe visszazökken
csillagos csend dagad fölöttem
a szalmaláng lobban csak
s utána semmi pernye,
úgy tudj szeretni hogy sose legyen vége.

Ha fáznál tán és
melegedni jönnél,
már zárva az ajtó,
kérlek ne zörögjél.

Kellene már a csend, hagyjátok abba!
Szerelmet hoztok az éjjeli tavaszba…
Nem veszekszik az esőcseppel az ember,
mert nincsen benne semmi félelmetes.
vibráljanak köröttem színek és zenék
pulzusomban vad lázak verjenek.

(ha egyszer,
majd visszatértek,
mert vágytok,
ölelő karjaimra,
ott lesz az ölelés, ott….
Szavakkal megfestett,
zenélő rajzaimban)

Hány nap még a végső ébredés,
ami a káoszból kivezet?
Hány csillag vakító fénye kell,
hogy tisztán lássunk,
ha számtalan gazság festi is
koromsötétre az eget?

Nincs arca az emléknek, időnek,
alig verdeső szíve már némuló,
e kegyetlenségtől kielégült földi létnek.
Mégis élek…
Ne nevess, ne szeress, ne ölj meg!
Benned testesült meg az álmom,
a társam, barátom is te légy,
“s akire én örökre vágyom.”
Valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek…

Mihaszna az új kabát is,
ha alatta a szívzörej
azt dübörgi, s még ugrál is
nekem csak a régi kell
Élni akarok még,
halált messze űzni, tova,
labirintusba bezárni,
onnan ne találjon ki soha.

Most harcolnék már, hősként a máért,
mit múltamban százszor porba dobtam.
Ne higgy hát azoknak, kik a múltba húznak,
Ragadd meg most a mát, és ültesd el a magot,
Mely édes percekbe tölti majd a holnapot.

…keresztbe feszült a sok sopánkodó
s a teher alatt lebegő csend
egyszer csak, harangozni kezd.
Könnyedén áradnak a a szavak,
mint szívünkről lehulló, száraz rózsaszirmok
emberek halnak én itt vagyok még
az idő kristályában sugárzó magányban
mint a reménytelen szerelem hiába-heve
(ha itt lennél senki más nem kellene)

…szállni, lebegni a kék ég alatt,
súlytalan, lágy, lassú szárnyalással,
ölre kapni a Holdat és Napot,
sok milliárd – karát ragyogásban
égni el
… íme: ez vagyok!
– versek, mondatok
vesztegzárai mögé ütve,
szememben e tágult világ ezer tébolyával,
a legvadabb disszonanciák
őrült – lila dalaival fülemben,
…ordítanod kell
– hogy meghallják szavad!
égned fáklyaként
– hogy végre lássanak!

felém fordulnak az emberarcú fák
rám várnak a félig megírt versek
Tüzet hoztam jeget viszek
fagyosak a leheletek.
Végül győztem! Ölre mentem
minden rémalakkal,
s megvártam, amíg a testem
bennem hisz… marasztal.

Tüzet hoztam jeget viszek
fagyosak a leheletek…
Sebet tépnek borzalmas
hangok, újra feltörök…
miérteket sikoltanak,
fázóak,és reszketők.

Hány nap még a végső ébredés,
ami a káoszból kivezet?
Hány csillag vakító fénye kell,
hogy tisztán lássunk,
ha számtalan gazság festi is
koromsötétre az eget?

Miféle tudomány
és rend vezet ki a zűrzavarból?
Már veszni érzem hitemet,
hogy meglátom majd újra felderülni
a felhők mögül kék eget.
És hová lehet fellebbezni
veszett remények miatt,
ha áltudománnyá lesz a szeretet,
és már csak bűn és pusztulás fenyeget?

– Csak értéktelen, földi ékszerek,
azok vagyunk mi, mind itt, Emberek!…

Most tűnik a fényben a rettenet
pirkad a reggeli ábránd
felhőkhöz bújik a foszló tündéri vágy
és vijjogva szálló madárraj húzza tovább
a tűnő ezüstös álmot…
Félek…Mit hoz az éj még,
ha haragra lobban az isteni láng
és elborítja a világot?
…Menetelésük
vezényszavára
meghalni vágytak
a születő sorok!
…De végül megszülettek!
És ma kiabálnak!
Az Isten nem lehet süket!
Imádkoztam tegnap éjjel!
Felemeltem a lelküket!
***
Montázs – “csillagos csendben”: Judit Bachorné Lukács, Barna Júlia, Béla Putnoki, Judit Béres,
Mezei István, Tibor Rigó, Ernst Ferenc, Zsolt Barna, László Vernyik, Mária Klementné Burza, Olga Földes, Balázs Kálóczi, Ötvösné Németh Edit, Rita Rajki, Tóth Enikő, Lukács Judit, Rita Kiss-Teleki, Sándor Gyula, Gősi Vali verseiből.
*A címadó sor Vernyik László verssora.
Fotó: Gősi Ferenc (Csillagos csendben)

1 év 8 komment

(YILDIZLARIN NEREDE AMSTERDAM?)

Ugyanúgy indul az élete a városnak,
az embernek, a naptárból kihulló hétfőnek,
– a teraszra száműzött gáztartályban álló –
lila szegfűnek és a kőlépcsőnek…

Zöld út csorog át az éjszakán.
Sav-marta tornyok, megfáradt parkok;
a város sebei. Bármennyi is az időnk,
nem reménytelen ez a kapcsolat.

Ha akarod, galambszelíd szavakkal szólok,
kíméletlen boldogságot kívánunk egymásnak.
Ám azután mindenki feltárja igaz valóját,
és tiszta lappal indulunk tovább.

A mondandóm másoknak is fontos lehet;
szavaim elől senki sem menekülhet.
Egy égő felhő része vagyok, s ti a csillagok.
Bevilágítjuk az égboltot. Megfürdetjük a szellőket.

Az élet azután gyorsan robog a Nap felé,
elhaladok Európa híres katedrálisa előtt,
a falakon írás, képek, az élet meztelen versei,
a legledérebb városban a legledérebb arcok.

Vess rájuk egy pillantást:
olyanok, mint a földből kirántott fák,
mint a cigarettáról levert hamu:
Ám a szemei élesek, mint a kés,
és pattanásig feszült, mint a dob hártyája,
és szíve, mint a hó alatt rekedt rügy.
Durván elbánik a szellővel,
de tudod, fájdalom és keserűség nélkül nincs út.

Mindegy, mennyi időnk van. A remény él.
Vigyázz! Emésztő szerelem kezdődhet ma.
Emésztő lehet e szerelem, elsötétülhet a remény, de hidd el,
ez bizonyos! Megtisztítjuk majd az életet.

Amszterdamban, a folyóparton sétálok,
Ajkaimon mélykék tangó dallama.
Talán estefelé jár? Beússzak a háborgó tengerbe?
Ragyog az éjszaka. A szívem vérzik.

A házak olyanok, mint a gyermekjátékkal telt zsákok.
A hatalmas fenyőablakok kíváncsian merednek rám.
Bámulják fellegnyitó hasonmásomat.

– Rendben…, de hová lettek a csillagok Amszterdam egéről?

Majd eljövök hozzád megint, rengeteg csillaggal,
Mindahányat a hajadba tűzöm.
Ne feledd! A sárga villamosok és a tulipánok városa Amszterdam,
– Ahol a kedvesem lettél!
xxx

Özkan Mert
1.
YILDIZLARIN NEREDE AMSTERDAM?

Bir kente, bir insana nasıl başlanır,
takvimlerden düşmekte olan soluk bir pazartesiye,
taraçalarda -gaz tenekelerine yerleştirilmiş-
mor karanfillere, taş basamaklara…

Yeşil bir su akıyor gecenin içinden.
Asitlenmiş kuleleri ve yorgun parkları kentin
yaralı. Saat kaç olursa olsun.
Umutsuz bir ilişki değildir gökyüzü.

Bir güvercin kadar hafif kelimelerle konuşalım isterseniz,
kıyasıya mutluluklar dileyelim birbirimize.
Ama sonra herkes, döksün kimliklerini ve sıfatlarını ortaya.
Çünkü hayatı temizleyeceğiz.

Anlatacaklarım hepinizi ilgilendiriyor;
Hiçbiriniz kaçamazsınız söyleyeceklerimden,
ben yanan bir bulut parçası olayım, siz de yıldızlar,
Işıldatın yeryüzünü. Rüzgârları yıkayalım.

Hızla akıyor yaşamım güneşe doğru.
Avrupa’nın en ünlü katedrallerinin önünden geçiyorum.
Duvar yazıları, duvar resimleri, hayatın en çıplak şiiri.
Çırılçıplak bir kentin içinde çırılçıplak yüzler.

Bir bakışta tanırsınız onları;
Toprağından sökülüp atılmış ağaçlar gibi,
cıgaradan düşen bir kül gibidir onlar;
Ama bir bıçak kadar keskindir gözleri.
Bir davulun derisi kadar gergin yaşamımız. Ve
karlar altında kalan bir mücevher kadar soğuk belki kalbin.
Rüzgârlara ve acıya hükümlüsün.
Ama biliyorsun. Acısız ve sevdasız gidilecek bir yol yok.

Saat kaç olursa olsun. Umut vardır.
Dikkat! Hazin bir aşkın başlangıcıdır belki de bugün.
Hazin de olsa bu aşk, karanlıkta da olsa umut, inan bana,
kesindir! Hayatı yıkayacağız.

Kanal boyunca yürüyorum Amsterdam’da.
Dudaklarımda lacivert bir tango.
Akşam mı oluyor? Ben mi yüzüyorum hüzünler denizinde?
Gece ılık. Ve kalbim kanıyor galiba.

Küçük bir çocuğun oyuncak torbasına doldurulmuş evler.
Kocaman camlı pencereleri merakla bakıyorlar bana.
Bulutları kesen bir terziyim ben.

– Peki ama, yıldızların nerede Amsterdam?

Bir ton yıldızla geleceğim sana gene,
takacağım yıldızları bir bir saçlarına.
Unutma! Sarı tramvayların, lalelerin kenti Amsterdam,
– Sevgilim oldun!

Fordította: Bartha Júlia  nyersfordításából Gősi Vali
Kép forrása: Internet

1 év 6 komment

Túlcsorduló
szerelemmel szeretlek, lassan fél évszázada.
Semmi nincs,
ami eltántoríthatna ettől az érzéstől,
annak ellenére sem, hogy időtlen idők óta
naponta újra és újra megőrülök ugyanazoktól a dolgoktól,
amelyek megszámlálhatatlan,
szelíd kérésem ellenére ma is ugyanúgy működnek,
mint mindig, azaz ugyanúgy nem működnek sehogy.
Mintha meg sem hallanád
és soha meg sem hallottad volna,
hogy a folyton széttaposott hamu a szőnyegen,
a kiégetett függöny és abrosz,
a rendszerint nyitva felejtett kocsiajtó (ma már néha a lakásajtó is),
az örökösen pár nélkül, itt-ott a széken heverő zoknik,
az étkezőasztalon – ki tudja, mire – várakozó kulcsok és papír-fecnik,
kiscsavarhúzók és még kisebb csavarok,
a kivétel nélkül, minden alkalommal felhajtva hagyott WC-ülőke,
az alig-használt ingek, pólók mindenfelé való kiteregetése a lakásban,
azzal, hogy még hátha fölveszed, hiszen csak fél órát volt rajtad,
(de ez a kis idő mindig bőven elég arra, hogy összefoltozd),
a fogmosáskor rendszerint összefröcskölt tükör,
télidőben legalább nyolc kabát, sapka, sál és dzseki a fogason,
hogy a hőmérséklet változása szerint félóránként másikat kaphass magadra,
(igen, tudom, neked mindig sietned kell, különösen, amióta nyugdíjas vagy),
a foltos, szakadt mellény, ami talán már középiskolás korodban is a kedvenced volt,
és amihez legalább úgy ragaszkodsz ősidők óta,
mint a felsorolt, már-már halálos nyomokat hagyó szokásaidhoz,
és ahogy én – mindezek ellenére is – ragaszkodom hozzád,
még mindig reménykedve, hogy hátha egyszer mégis meghallod esengő kéréseimet,
és eljön még az idő, amikor nem azzal hárítasz el naponta mindent,
hogy “de legalább tető van a fejünk felett”…
Semmi nincs,
ami eltántoríthatna ettől a földöntúli érzéstől,
mert túlcsorduló, végeérhetetlen szerelemmel szeretlek,
halálosan idegesítő szokásaiddal együtt,
holtomiglan!

(Egy irodalmi játékra, beépítendő szavakra: megőrülök, tető, kocsiajtó, hamu, túlcsorduló)

 

2 év 12 komment

Ha már csak halványan élnek
a boros hangulatú, vége-nincs,
világmegváltó esték,
amikor még végérvényes kiábrándulásaink
sem húztak le az agyagos földig,
és makulátlan, félszeg gyermeki tisztasággal
vallottuk meg csalódásainkon érlelődő,
újjászülető szerelmeinket,
hazugságaink legfeljebb apró,
kegyes füllentések voltak,
mókás, könnyű röptű valótlanságok,
akár a pehely, ha fölkapja a nyárfa alól
a játszi szél;
ha helyettünk már csak
a végeérhetetlen,
néma csend beszél,
akkor hamisságainkról
mindjárt kiderül,
hogy ez az állapot már
a végveszély.

Fotó: saját (ÉgZengés előtt)

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!