Nézem a tájat
a rügyeket vajúdó
levelek közé rejtőző fákat
a tavasz elé térdelek
ég felé küldöm hálaimám
hogy megélhetem még
e rejtelmes feltámadását még
a világnak
e fenséges újjászületést
amint lágyan rám ejti
illatos fátylát az alkony-ég
elsimítva gyűrött
magányomat.
A felhők mögül
halk vigasszal
int búcsút a nap;
megvirrad holnap is
arcom a biztatásra felderül
még velem lélegzik március
de a mosoly mögött már könny fakad;
bennem él minden hiány
és azokért szól esengő imám
kiket elérhetetlen távlatokban őriz
a messzeség és ma még talány
hogy örök tavasz vár ott
vagy megsemmisítő
halál
