Máté László Szerző
Vezetéknév
Máté
Keresztnév
László
2 év 2 komment

Szerelmünknek nincs lélegző teste,
kopaszodó, vésett törzse van.
Csókod nélkül képtelen az este.
Térdelhetünk bár, de hasztalan.

Kidőlt fának eltörött egy ága.
Fáradt lelkünk újra hálni jár.
Szirmot rajzolhatunk száz virágra,
késő pincér rossz piát kínál.

Sárgödörbe hajíthatom bűnöm.
Ócska késemen kopott az él.
Fogd a kezem kékes máglyatűzön.
Megjött az ősz, még ma elvetél.

Túl a hídon motorhangok zúgnak.
Központifűtést idéz a láng.
Gallyat éget, éjfél után újat.
Nem dőlt ki a szélfogó palánk.

2 év 1 Komment

A harmadik napon

Leszakad a mennybolt

Kígyók bújnak elő

Száraz rőzse ég

Nehéz idők jönnek

Amilyen rég nem volt

Elárvuló földnek

Semmi sem elég

A második napon

Megnyúlik egy árnyék

Szárazföldet oroz

Jeges óceán

Partok vonaglása

Visszavett ajándék

Életet zabálna

Kihányná talán

A legelső napon

Sárba nyomják arcod

Hiú becsületről

Szólnod nem szabad

El sem kezdődhetett

Véget ért a harcod

Figyelj a jelekre

Ma van ez a nap

 

2 év 3 komment

 

 

Állva tépett csípős csalán.
Ringatózó tarka rét.
Gyógyteának jó lesz talán…
Ördög bánja erejét.

Fűben-fában orvosság van.
Kincset érő jó nedű.
Szélte-hossza szép hazában
égre nő az útifű.

Hét határon dallam éled,
hamvas szilva, barna mák.
Indulj kedves, hozd kötényed,
üres még a hátizsák.

Húz az ökör, ráz a szekér,
lombok szállnak völgy felett.
Harmat szárad, házikenyér.
Édes évszak érkezett.

Körte pottyan, bokor lebben,
rózsa úszik zöld tavon,
ébredező mély berekben
csókot ád egy alkalom.

 

 

 

2 év 3 komment

 

 

megolvadó viaszbábok
váratlanul jött pofon
kiszáradó vizesárok
esőverte otthonon
szaladj ki egy mentő elé
itt egy torzó ott egy láb
áldozatok mindenfelé
talán lassít legalább
elmerengő koldus pihen
harmadnapig sokat vét
bátrak élnek jó kégliben
ki mossa meg rőt fejét
idejétmúlt dogmákat vall
zsebredugott kézzel jár
villamos vár csendes zajjal
imát mond vagy kiabál
szertefolyó viaszbábok
éjszakázó nővérek
csukott szemmel szépet látok
földre szállt a szentlélek
valahol egy cinke dalol
nyárfák mögött fekve két
leterített pokróc alól
hallgatják az énekét

4 év 1 Komment

(Dinának)

Néhány csepp az öröm ára,
felszárad, ha földre hull.
Nem vágunk egymás szavába.
Bűnhődünk ártatlanul.

Néhány csepp a múló béke.
Vállamon pihen fejed.
Halántékod melegébe
csókot ad a képzelet.

Valahol a korláton túl
mérgesen zúg egy folyó.
Nem válunk el. Így maradunk,
lelkünk kitapintható.

4 év 2 komment

Leültek a lépcsőre, az újságpapír zizegett alattuk. Az előttük elterülő aluljáróban folyamatosan áramlott a tömeg. A szakállas falnak támasztotta hátát, becsukta a szemét. Sóhajtott egyet.

— Nem az jelentette a bajt, hogy nem voltak ötleteim. Sőt, talán túl sok újítást vezettem be. Meggyőződésem, hogy szükség volt rájuk, hiszen tovább akartunk lépni. Nem sok pénzből gazdálkodhattunk, mindent meg kellett tennünk, hogy szellemileg támogassuk a nemzetközi munkát. Bíztam a tudósaimban. Nem igaz, hogy a jobbak mind elmenekültek.

A kócos megvakarta borostás állát, valamit kérdezni akart, de csendben maradt. Fölöttük felmorajlott a villamos, átvágott a kereszteződésen. Izzadságszagot hozott fel a huzat a metróalagút felől, de legalább egy kis meleg levegő simogatta durva bőrüket. Késő ősszel már hidegek a reggelek a budai erdőkben.

Az aluljáró majdnem olyan, mint a barlang, gondolta a szakállas, télen langyos, nyáron hűvös. Kinyitotta szemét, aztán megdörzsölte.

— Öt év után valahogy elterjedt a minisztériumban, hogy cinikus vagyok, és egyben álmodozó. Lehetséges ez? Az államtitkár évfolyamtársam volt, velem járt az egyetemre, együtt írtunk egy jegyzetet kvantummechanikából, de ő is elhitte. Nem tudtam vele négyszemközt beszélni. Akkor még Edit velem volt, és a titkárságon dolgozott. Eh…

Közben a kócos kigombolta túlméretezett, kávéfoltos kabátját, rekedt, kásás hangja tompán hangzott, mintha nem ébredt volna fel teljesen.

— Ez még a kutatóintézeti időszakban történt? Amikor a hegyen dolgoztál?

— Igen, hat évig vezettem az intézetet. Nem volt megállás, rohamtempóban közeledtek a határidők, én pedig tudtam, hogy az elhácé igazolni fogja a feltevéseinket. Az ilyen megérzéseim mindig bejöttek, előbb, vagy utóbb. A jövőt kellett utolérnünk. Hiszen a technológiai háttér már készen állt, hisz tudod.

A kócos pislogott, próbált visszaemlékezni, mit olvasott annak idején a lapokban. Igen, a magyar kutatók letettek valamit az asztalra. Igen, nemzetközi összefogás nélkül nem megy az ilyesmi…

— Nem szégyellik magukat?!

A közeli hang váratlanul érte. Felnézett a kifestett öregasszonyra, aki már indult is tovább, nem várva be, hogy bármit reagáljanak. A bevásárlókocsi kereke csikorgott, ahogy elcsoszogott a mozgólépcső irányába. A szakállas meredten nézte a kavargó szemetet lába előtt. Megszokta az ilyesmit. Akár bele is rúghattak. Természetesen véletlenül.

— Azóta rájöttem — kezdte halkan.

A kócos mocorgott, kaparászott valamit a belső zsebében, kivett egy horpadt cigisdobozt, szájába nyomott egy félig elszívott cigarettát. Már eszébe sem jutott, hogy megkínálja társát, az együtt töltött hetek alatt rájött, hogy az soha nem dohányzik.

A szakállas köhögött, kifújta az orrát, aztán folytatta.

— Nem a válság volt az oka. Nem a közelkeleti helyzet, vagy a hazai politikai morál. Akkoriban volt rálátásom a folyamatokra. Talán túl sokat láttam, talán ez mégsem nekem való. Igazából én tehetek az egészről, csak én. — Pár szót motyogott még, nem lehetett hallani. Valami csörömpölt odafent, arabul kiabáltak, lábak dobogtak egyre távolodva, de a lépcsőn nyugalom volt, egykedvű arcú, sietős emberek járkáltak le-fel, rájuk sem nézve. — Most sokkal jobb — tette hozzá a szakállas, közelebb húzta „Recycling” feliratú, madzaggal átkötött szatyrát. Valahol szirénáztak, ezt a forgalom zaja soha nem tudja elfedni. — Ma visszamész, ugye? — kérdezte a kócos alaktól.

Az éppen a csikket taposta el sarkával, a füst még közöttük lebegett. Köhögött egy sort, végigsimított a haján, amitől üstöke még kócosabb lett, aztán krákogva, alig érthetően megszólalt.

— Honnan tudod?

A szakállas csak halványan mosolygott, ez se nagyon látszott a szakállától. Felemelte jobb kézfejét, búcsúintést imitálva, miközben a kócos férfi nyögve felállt, felhúzta lecsúszni készülő rojtos aljú nadrágját, bólintott, aztán sietős léptekkel eltűnt a szokásos hétköznapi körúti forgatagban.

A szakállas lenézett maga mellé, társa zsebéből kihullott valami. A lépcsőn egy műanyagkártya hevert, nagy, piros „PRESS” felirattal.

4 év Nincs Komment

Ajánlom figyelmetekbe tavaly megjelent novelláskötetemet.

Ajánlom figyelmetekbe tavaly megjelent önéletrajzi jellegű novelláskötetemet. Egy kicsit szépirodalom, egy kicsit krimi. Lehet, hogy egyik sem. Döntsétek el, lehet-e besorolni bárhova is.

 

http://undergroundbolt.hu/helyszineken

 

 

 

5 év Nincs Komment

Hangfelvétel! ‘HTML5 lejátszó’

A böngészője nem támogatja a hangállomány HTML5 szerinti beágyazott lejátszását.

Hangfelvétel! ‘Egyéb böngésző’

 

 

Kemény betonon fekszik a jelen.
Elernyedt kezéből kihullott a toll.
Önerőből felállni immár képtelen,
összetört testén a hideg áthatol.

Varjak repülnek hosszú rajokban.
Nem édeskés, keserű a vér szaga.
Mit üzen a szív, ha utolsót dobban,
mielőtt rátör a merev éjszaka?

Önpusztításra nincsen bocsánat,
de hagyd, hogy menjen, aki menni akar.
Nem minden döntésre létezik szabályzat,
a sors néha ápol, néha eltakar.

A sarkon figyel egy csahos kutyafalka.
Beszélik, hogy régen nem lakott már jól.
Nincsen, amiért újra elszaladna,
ha végre-valahára friss húst szagol.

Minden erő elszivárog egy résben.
Holnap fellocsolják a vörös foltokat.
A beton csak vár, ridegen, keményen,
rajta egy szétlapult, törött toll maradt.

 

 

 

2016.

5 év 1 Komment

(“Láthatatlan tükörképek” kötet)

 

 

Határvonalakat naponta lépsz át,
ritkán csukod vissza betört kapunkat.
Bőszen rúgod szét az idegen szabályt.
Fenyegető ujjad a szívünkre mutat.

Ruhád alá rejtve vár a fájdalom,
másként gondolsz már a vérző erényre.
Elmész a végállomásig vajon?
Régi hited miért dobtad félre?

Vaksötétben élő, bezárt arcú házak,
izzadt szobák mélyén reszkető napok.
Suttogva beszélő légnemű sajnálat,
évekig sántító bús adok-kapok.

Hazudott a világ. Ki hisz a mesének?
Reménytelenséget osztott szerteszét.
Összefogásban is magányos az ének,
ha a fegyver érvel, minek a beszéd?

Fel-felizzó bosszúvágy bolyong az utcákon,
sötét kendő rejti el barázdált, csúf arcát.
Talán engem vár, de mikor meglátom,
futok, futok, futok hegyen-völgyön át.

 

2016.

5 év 5 komment

(Göncz Árpád emlékére)

 

 

Nem hangzik el több szó. A drámát megírták. Most játsszuk némán, mindannyian. A szerző díszvendég volt, amikor itt járt, hiányzik. Pótolhatatlan. Egy nagy köteg papír. Ennyi vagyunk csupán? Mire taníthat egy igaz ember? Ha emlékszel a szépre és jóra holnapután, fölösleges a gyász, nem kell. Aki mesterünk volt, mindig az is marad, puszta tévedés, hogy eltávozott. Ha általa ismered meg jobban önmagad, nem emlék, élőszó lesz jelenkorod.

 

Győr, 2015.10.08.

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.