Máté László : Lépcsőn

Leültek a lépcsőre, az újságpapír zizegett alattuk. Az előttük elterülő aluljáróban folyamatosan áramlott a tömeg. A szakállas falnak támasztotta hátát, becsukta a szemét. Sóhajtott egyet.

— Nem az jelentette a bajt, hogy nem voltak ötleteim. Sőt, talán túl sok újítást vezettem be. Meggyőződésem, hogy szükség volt rájuk, hiszen tovább akartunk lépni. Nem sok pénzből gazdálkodhattunk, mindent meg kellett tennünk, hogy szellemileg támogassuk a nemzetközi munkát. Bíztam a tudósaimban. Nem igaz, hogy a jobbak mind elmenekültek.

A kócos megvakarta borostás állát, valamit kérdezni akart, de csendben maradt. Fölöttük felmorajlott a villamos, átvágott a kereszteződésen. Izzadságszagot hozott fel a huzat a metróalagút felől, de legalább egy kis meleg levegő simogatta durva bőrüket. Késő ősszel már hidegek a reggelek a budai erdőkben.

Az aluljáró majdnem olyan, mint a barlang, gondolta a szakállas, télen langyos, nyáron hűvös. Kinyitotta szemét, aztán megdörzsölte.

— Öt év után valahogy elterjedt a minisztériumban, hogy cinikus vagyok, és egyben álmodozó. Lehetséges ez? Az államtitkár évfolyamtársam volt, velem járt az egyetemre, együtt írtunk egy jegyzetet kvantummechanikából, de ő is elhitte. Nem tudtam vele négyszemközt beszélni. Akkor még Edit velem volt, és a titkárságon dolgozott. Eh…

Közben a kócos kigombolta túlméretezett, kávéfoltos kabátját, rekedt, kásás hangja tompán hangzott, mintha nem ébredt volna fel teljesen.

— Ez még a kutatóintézeti időszakban történt? Amikor a hegyen dolgoztál?

— Igen, hat évig vezettem az intézetet. Nem volt megállás, rohamtempóban közeledtek a határidők, én pedig tudtam, hogy az elhácé igazolni fogja a feltevéseinket. Az ilyen megérzéseim mindig bejöttek, előbb, vagy utóbb. A jövőt kellett utolérnünk. Hiszen a technológiai háttér már készen állt, hisz tudod.

A kócos pislogott, próbált visszaemlékezni, mit olvasott annak idején a lapokban. Igen, a magyar kutatók letettek valamit az asztalra. Igen, nemzetközi összefogás nélkül nem megy az ilyesmi…

— Nem szégyellik magukat?!

A közeli hang váratlanul érte. Felnézett a kifestett öregasszonyra, aki már indult is tovább, nem várva be, hogy bármit reagáljanak. A bevásárlókocsi kereke csikorgott, ahogy elcsoszogott a mozgólépcső irányába. A szakállas meredten nézte a kavargó szemetet lába előtt. Megszokta az ilyesmit. Akár bele is rúghattak. Természetesen véletlenül.

— Azóta rájöttem — kezdte halkan.

A kócos mocorgott, kaparászott valamit a belső zsebében, kivett egy horpadt cigisdobozt, szájába nyomott egy félig elszívott cigarettát. Már eszébe sem jutott, hogy megkínálja társát, az együtt töltött hetek alatt rájött, hogy az soha nem dohányzik.

A szakállas köhögött, kifújta az orrát, aztán folytatta.

— Nem a válság volt az oka. Nem a közelkeleti helyzet, vagy a hazai politikai morál. Akkoriban volt rálátásom a folyamatokra. Talán túl sokat láttam, talán ez mégsem nekem való. Igazából én tehetek az egészről, csak én. — Pár szót motyogott még, nem lehetett hallani. Valami csörömpölt odafent, arabul kiabáltak, lábak dobogtak egyre távolodva, de a lépcsőn nyugalom volt, egykedvű arcú, sietős emberek járkáltak le-fel, rájuk sem nézve. — Most sokkal jobb — tette hozzá a szakállas, közelebb húzta „Recycling” feliratú, madzaggal átkötött szatyrát. Valahol szirénáztak, ezt a forgalom zaja soha nem tudja elfedni. — Ma visszamész, ugye? — kérdezte a kócos alaktól.

Az éppen a csikket taposta el sarkával, a füst még közöttük lebegett. Köhögött egy sort, végigsimított a haján, amitől üstöke még kócosabb lett, aztán krákogva, alig érthetően megszólalt.

— Honnan tudod?

A szakállas csak halványan mosolygott, ez se nagyon látszott a szakállától. Felemelte jobb kézfejét, búcsúintést imitálva, miközben a kócos férfi nyögve felállt, felhúzta lecsúszni készülő rojtos aljú nadrágját, bólintott, aztán sietős léptekkel eltűnt a szokásos hétköznapi körúti forgatagban.

A szakállas lenézett maga mellé, társa zsebéből kihullott valami. A lépcsőn egy műanyagkártya hevert, nagy, piros „PRESS” felirattal.

Legutóbbi módosítás: 2016.05.28. @ 11:44 :: Máté László
Szerző Máté László 29 Írás
"Székely-Máté László 1969-ben született Győrött. Általános és középiskoláit a városban végezte. Először kitanulta a villanyszerelő szakmát, majd munka mellett kitűnőre érettségizett. Korán kezdett verseket írni, már általános iskolában kedvtelésének érezte az irodalmat. Sokat olvasott. Egyfajta fordulópontot jelentett életében, amikor tizenhárom éves korában irodalom tanárának megmutatta első kisregényét, amely egy bűnbanda kalandos felszámolásáról szólt. Tanára biztatta, hogy folytassa az írást, ez későbbi életére nézve meghatározó élmény lett. Másik korai szenvedélye a fényképezés volt, nagybátyja megtanította csínjára-bínjára. Tizenévesként maga hívta elő otthon a fotóit a nyolcvanas években. Mégsem művészi pályára tért, hanem a rendőrségi munka, ezen belül a bűnügyi szakterület felé kacsintgatott. Tudatosan készült a Rendőrtiszti Főiskolára, ahová könnyen felvételt nyert, de előtte másfél év katonai szolgálat várt rá egy légvédelmi rakétaezrednél. A rendszerváltást katonaként élte át, több érdekes élménnyel gazdagodott. Versei ekkor már érettebbek voltak, tükrözték az életmódját. A Rendőrtiszti Főiskola évei alatt kevesebbet írt, többet tanult, valamint „fegyverszoba felelős” tevékenységéért belügyminiszteri dicséretet kapott. Miután megszerezte a diplomát, Győrben helyezkedett el bűnügyi technikusként. Verseiről ekkor is csak néhányan tudtak, visszahúzódó természete miatt nem akarta nyilvánosságra hozni őket. 1996-ban megnősült, ugyanakkor Gödöllőre költözött. Budapesten folytatta helyszínelői tevékenységét. Feleségét még a főiskolán ismerte meg, házasságukból nem született gyermek. 2002-ben elváltak, ezen időszakban elgondolkodtató lírájú versei láttak napvilágot. Miután visszatért Győrbe, egy ideig még Budapesten, a Rendőrségen dolgozott, majd a magánszektorban kereste boldogulását. Aktuális munkáiról nem szívesen beszél, magánéletének részleteit sem árulja el. Az utóbbi években több, irodalmat kedvelő és művelő emberrel ismerkedett meg. Minden bizonnyal egy somogyi írónő hatására vált nyitottabbá, publikálni kezdte verseit, amelyek blogjaiban, és különböző közösségi tereken jelentek meg. Rövidebb prózákat is írt, de rendszertelenül, és jóval kisebb mennyiségben. 2015 nyarán megnyert egy irodalmi pályázatot három versével, amely megerősítette abban, hogy a nyilvánosságot vállalnia kell. Ugyanebben az évben jelent meg „Helyszíneken” című novelláskötete. Ez életrajzi ihletésű, és valós eseményeken alapul. Első verseskötete a ”Morzsák tánca” címet kapta. A cím a kötet utolsó versének utolsó sorának az utolsó két szava. A szerzőre jellemző, hogy filozofikus, társadalom- és valláskritikai hangot üt meg, de nem hiányzik az érzékeny szerelmi és romantikus vonal sem költészetéből. Részt vett a József Attila Vers-Dal Fesztiválon, több versét megzenésítették. Fotói jelentek meg illusztrációként irodalmi antológiában, valamint készített egy úgynevezett „hangosvers” gyűjteményt vakok és gyengénlátók számára, amelyben száznál több versét olvassa fel. 2016-ban jelent meg „Láthatatlan tükörképek” című kötete, mely már újabb költeményeit tartalmazza, míg a „Morzsák tánca” egyfajta összefoglaló volt életművéből. Utóbbi magába foglalja néhány korai versét. Rendszeresen részt vesz irodalmi pályázatokon, 2016-ban egy novellájával, valamit romantikus témájú verseivel nyert egy-egy fődíjat. Legújabb verseskötetének címe „Árnyéktaposás”. 2017-ben többek között a „Fedél Nélkül” folyóiratban jelentek meg versei. A szerző elkötelezett híve a szabad felhasználásnak, műveit bárkinek rendelkezésre bocsátja."