Illúzió a kövön

(meghallgatom)

 

                                      Falon egy festmény függeszkedik.

                                      Neve homályos illúzió,

                                      Rámerevedve él és mozog a kép,

                                      Kizártnak tűnik a kitaláció,

                                      Olyan megnyerően szép!

                                      Zöld fény függönyébe burkol téged.

                                      A sárga napfény smaragdzöld,

                                      Az ég sem kék,

                                      A virág levele beárnyékol, mint a föld,

                                      Sötétlilák a márvány tollpihék.

                                      Te általam születhettél meg,

                                      Egy vak festőművész beteg alkotása,

                                      Kitapogatva kebledet,

                                      Őrizte büszkeségét, majd elásta.

                                      Megölte a saját teremtményét,

                                      Hátat fordított neki, búcsút intett tőle,

                                      Letakarta a hályogos szemfedelét,

                                      Ráhúzta élettelen tetemét a szőrős kőre.

                                      Frissen susog a szél nyoma,

                                      Odavéste rá éles körmeivel:

                                      Illúzió a kövön. – annyi állt, ide, s tova.

                                      Belemarkolt a könnyes földbe,

                                      Újra köszöntötte öntudatlan öklendezéssel.

–          Akkor tért önmagához élettelen szeme. – 

–           

 

36látogató,2mai

Szerző Horváth Nóra 87 írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett."(Mint... c. versből részlet, 2013).

16 Komment

  1. Roberto, akkor nem is nagy baj, hogy még valamelyest nem nőttem ki a gyerekkorból. 🙂
    A szeles motívumot teljesen jól értelmezted. Azért nem szándékoztam kifejteni, mert elenyésző ez a vers megfejtéséhez, de feltétlen közreműködést szántam neki. A képzelet agyszüleményeivel tudtam igazán fejlődni, ezért elnézést, ha nem könnyen emészthetőek a képsoraim! A képzelet sokkal többet nyom a latba, mint az egyszerű tudás, legalábbis ennek az erős hajlamomnak köszönhetem, hogy egyáltalán költésre adtam a fejem, na meg a szívem. 🙂

  2. Viszont én éppen a szeles képet védeném meg: a szél, mint olyan, önmagában nem susog, ahhoz, hogy susogni halljuk, számtalan falevéllel kell érintkezésbe lépnie. Csakhogy a természetjárók tudják, ismerik azt a jelenséget, amikor egyetlen, kóbor légáram hosszasan rezegteti a nyárfák és jegenyék leveleit. A szélnek, a szellőnek már hült nyoma, s a lomb még rezeg, susog.
    Gyermekkorunkban mi is szőrös köveknek hívtuk a mohás köveket.

  3. Tehát a régen eltemetett alak, melyet megszemélyesítettem egy szőrős kőn pihent meg. Azért szőrős, mert vastag mohatakaró takarta be a kemény követ. Ez azért lett így, mert az “eltemetés” kemény érzéseket hozott fel belőlem, ebből a szempontból ridegeket, hidegeket, ahogyan életében megítélte, de a puhaságra, a mohára azért volt szükségem, hogy azért megadjam a módját, tiszteletet, kifejezve ezzel is, hogy bár búcsút vettem tőle, megváltoztam és a ÀžföltámadásátÀ láttam leperegni.
    (A széllel való észrevételeid teljesen jók, ennyire szoktam túlbonyolítani a ÀžmellékszereplőketÀ.)
    Visszatérve a szemhez, élettelen vonulata tényleg nem térhet magához, ha utolsó pillanatig tartom róla, amit elképzeltem, de ez gyökeresen megváltozott. Ha nem így lett volna, egy temetésről nem tudtam volna így írni. Az előbb már említettek miatt magához tért, mégiscsak, de már nem a régi képmását látta, hanem egy ismeretlen képet róla. ÃÂgy a Àžmagához térÀ önmagához is tér, a legutóbbi mindkettőjük számára beteljesedett. Az eltemetett magához tért, Àžúgy alakot öltve/ az előbbit szétszabdalvaÀ, az eltemetőnek meg kinyílt a szeme, megvilágosodott. Mondhatjuk azt is, egy illúzió halála volt.

  4. Na, ez aztán a verselemzés! Nem vártam volna ehhez foghatót. 🙂
    Természetesen válaszolni próbálok a kérdéseidre, feltevéseidre, de ez közel sem olyan egyszerű, mivel – ahogy te is fogalmaztad -, összetett.
    Jogos kérdés: bár a versben a büszkeségét ásta el, de jól érzed, vele együtt a beteg alkotását is, Múzsáját viszont egyáltalán nem, hiszen a végkimenetelben ő ébresztette rá “öntudatlan öklendezéssel” bizonyos látásmódra. Ebből ered a “hályogos” szemfedője: az észhez térés fázisa ez, amikor szemünk kitárulkozik, s lelkünk megnyílik egy addig a percig tudattalan tudatossághoz. Az egész olyan, úgy próbáltam meg érzékeltetni, hogy mindez öntudatlanul történik, egyik percről a másikra, felfoghatatlanul hamar, akár ahogyan a letakart szemfedő (csukott szemmel) felébred.

Hagyj üzenetet