Seres László : Én ébresztelek…

Dobd le csillaghajad

fénykoronáját

zümmögő édes csendjét

széthullt gyöngyeit a bukó Napnak

hogy újra este legyen

bujj hozzám

hogy megtaláljalak

 

Én ébresztelek

te elaltatsz

így válunk eggyé ketten

mint Ég és Föld

kidőlt láva

hol a vágyak

olthatatlan tüze éget

 szemedet látom csak

ahogy látják egymást

izzó katlanágyban

megvakítottan is

a szikraszeműek

 

Te vasalsz búvó alkonyt

gyűrt felhőimből

én ha mozdulsz

testedb?l

ölelő hajnalt

forgunk és égünk

lázadó tengelyén

a vén Földnek

beleszédül szív és lélek

lihegve zihálva

én benned

te bennem

ledöntve minden falat

egymást keresve mint a gondolat

 hol a szó széthullik mint a múlt

partravetett csend ringat

 s hullámtalan a tó

 

Én elaltatlak

 vigyázom az álmod

hogy ne félj fel ne ébredj

csillagtested betakarom

mint tarlóját a kéve

 révbe érőt a fogyó Hold

megfáradt fénynyaláb

 aki átment száz halálon

az örökkévalóságba

 hol sz?kül a holtág csillámló medre

s horgonyt vet az éj

a Föld megpihen forgása

semmibe vész

s mozdulatlan a csend

 

Mondd ki tudja azt már

 ki tartja számon

ha karjaimban vagy

itt a mennybolt felett

hogy alkony van

vagy… hajnal

Legutóbb szerkesztette - Seres László
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.