Természeti lények vagyunk…)))
Seres László:
ÁTMENET NÉLKÜL
Tavasz vagyok nyárban,
benne maradtam.
Elmúlt az is. Ősz lett,
nyárparázsra kaptam.
Sosem hittem el,
ettől más a lélek.
Virághullató ősz
lettem a télben
– gyönyörű évszakok -,
tavasz ahogy tél lett.
Remény darabokban,
amíg szívem dobban.
Nyíló madarakban,
daloló lombokban.
(Kép: Internet)
Seres László
Elhagyott babák
Minden,ami itthon körbevesz,ma is őrzi a kezed nyomát
A törpévé összement babák,legók,piciny kinder-figurák
Űlnek,állnak,lógnak a polcon,könyveim között,fiókok alján
Kutatnak utánad,mint régen,keresnek,s kérdően néznek rám
Sulykolják tompuló agyamba,hogy itt voltál parányi gyermek
Értelemre lobbanó szemed,mint a hajnal fel-felderengett
S újjaid közt életre keltek,ezek az elhagyott kis babák
Veled aludtak,veled keltek,s gügyögéseidet hallgatták
Együtt sírtatok,együtt nevetettek,még esti mesén körbevett mind
Gyere,és vígasztald meg őket,ülj le közéjük újra megint
Szolj a Ducikádra,vigyázzon!Egy idő óta sokat eszik!
A kékszemű,alvós,szerelmes,egy hete majd belebetegszik
S a sértődős,szőke hajú dög,újra elkerűli a többit
Hiába hívják a Barbik is,Ő csak szépítkezik, s öltözik
Csak nézem őket,sosem tudtam,hogy ilyen ez a gyerek-világ
Néha úgy érzem a polcokról,hogy hozzám szólnak mind a Babák
Szemük fényében könnycsepp csillan,oly rég volt,hogy megölelték
S fülükbe súgták,hogy szeretik,mint anya szereti gyermekét
Tudom,jaj,hogy rohan az idő, s annyi ábrándos,szép év után
Nem változtak semmit a Babák! Csak te lettél nagylány Unokám
Nem rég fel kellett nyúlnod értük,hogy levegye őket kis kezed
Ma lehajolsz mélyen hozzájuk,ha még olykor hazaérkezel
S szemed csillaga kigyúl értük,s felloban szívedben a láng még
Érzed,hogy e csoda, varázslat,nekik a valóság, s nem játék
Szavad,mosolyod,érintésed gyógyír lesz az árva Babáknak
Ismét élnek,csodálnak téged,sírnak,örülnek,kiabálnak
Mert zord, és siralmas a lét, s fáj nagyon,mikor nem vagy velük
Ruháik megkopott,régies,s nem tudja már senki a nevük
Szipognak némán ülve,lógva,vagy poros dobozok foglyaként
Gyere hát! Szabadítsd ki Őket,s gyútsd fel szíveikben a reményt
Tudom,hogy ez csak álmodozás,a BABÁK, és TE eggyek vagytok
Szívemben,mint millió csillag az égbolton,ha rám ragyogtok
Eltűnnek, felgyúlnak a fények,s kérdem,hová lett a Pici lány
Nekem az lett kirót sorsom már,hogy elhagyott Babákra vigyáz
Ők éltetnek,s ha rájuk nézek,tudom,hogy jössz,bármerre is jársz
********************************************************************************
Néhány nap után ott folytatom,
ahol abbahagytam kutyusaimról
a mesét, mely nem is annyira mese,
mint mesés visszaemlékezés.
Ismerős a mondás, az idő
megszépíti életünk történéseit,
ha lelkünkben él, persze megbékítő
igyekezetének is akadhatnak határai,
melyek gátat szabnak az esetlegesen
hordott sebeknek, a haragnak.
Rosszabb esetekben még az indulatok is
ilyenek lehetnek sok-sok év után,
melyek mint őszi levélégetéseknél
a kiskertek mélyén belevillázva
fojtogató füsttel itt-ott még lángra lobban.
Sok ilyennel és hasonlóval
találkoztam életem során.
Embere, s indulatai válogatja.
Na meg persze a vélt, vagy valós
sérelem intenzivitása maga.
Mindez függ mentalitásunktól,
lobbanékonyságuktól.
A végső konklúzió,
hogy ezek a visszaidézett
kellemetlen sebek, melyek
óhatatlanul előjönnek a jóval is,
vagy bocsánatos „bűnné”,
vagy megbocsáthatatlanná válnak.
Hogy mindezt miért említettem meg
mesém folytatásaként egy kutya,
egy kis kölyök és egy öreg ember
története kapcsán, az nagyon
egyértelműnek tűnik, legalább is
számomra, mint csendes szemlélő
számára. Több sikerrel kecsegtető
kerék pározás szabad gyakorlatai
között legutóbb kalandos,
eget-földet betöltő sikertelen
bicajozásáról írtam. Itt is hagytam abba.
Baleset történt. Laci fiam új kerékpárjáról
az utcai kutyák jó voltából nagy ívű
kört formálva úgy fogott talajt,
mint egy kezdő talajtornász,
olyan egyre gyorsuló sebességgel,
mint egy légvédelmi Mistrál rakéta.
Mindezt az én fiam két okra vezette
később vissza 5 éves minden
bölcsességét latba vetve.
Az első ok, természetesen
a Nagyapja mitfárer ténykedése volt,
akiről joggal feltételezte,
hogy nem volt a helyzet magaslatén.
Ott ő volt egyedül. Tehát nem követte
a felgyorsult gépet, kezéből kihullt
a másod „botkormány”, s ő is
térdre hullt a kutya ugatás
hangjaitól ijedtében.
A gép öreg, vízeres lábainak
lassuló ütemére kiugrott hátul
a nyereg alól, s kezéből.
A papa elterült.
Igaz Laci nem igen láthatta,
csak érezte e meglazuló
„rokoni” köteléket.
No meg a fájdalom vakká tette,
sírt, zokogott
A második ok
a kutyák voltak szemében.
A váratlan támadás, az ugatás
és főleg az ijedtség.
Kora zsenge vonzalma a négylábúak
iránt némileg megrendült,
halvány szimpátiává vált rögvest.
Jobban mondva egy bukásra.
Sűrű könnyek öntözték arca
nyíló virágait, ott hagyott csapott-papot,
mint Petőfi Megyeri Karcsija,
s bor de porral megszórtan
elindult hazafelé
hangosan kiáltozva mérgében:
– Nem kell bicikli, nem akarok biciklizni!
Papa miért engedtél el –
Így ért haza,
közben felverte a fél települést!
Az emberek kiszaladtak házaik elé,
kutatták, vajon mi lehet ez a visítozás?
Egy rövidnadrágos kis kölyök,
egy öregember félbetört seprűnyéllel,
meg pár kutya elsomforodván
az ellenkező irányba, farok behúzva,
hátrahagyva egy új vörös biciklit,
mint szétszórt relikviáit egy vesztes csatának.
Mondhatom szép látvány lehetett.
Végezetül! Az én kicsi fiam, Laci
ettől kezdve kezdett felfigyelni
igazán csak a kutyákra.
Hihetetlen, de igaz.
Tudományos alapozottsággal
Közelítettre meg őket
Elméletben, könyvek alapján.
S mikor elsős lett, s már olvasni tudott.
Kutyás könyveket kellett neki venni
kisebb, nagyobb ünnepeken.
Egy idő után nem volt kutya a környéken,
amit nem ismert fel, melyik mi fajta.
Melyik a terrier, a masztív, kuvasz,
bolognese, bulldog, ír szetter,
s a kedvence a német juhász.
S csak mondta-mondta vég nélkül, s
ahogy jöttek, vagy leginkább mentek.
Talán ez volt a legbiztonságosabb
kalandjaira ismerve. Erre mondják,
minden rosszban van valami jó is.
Valami jó. Neki a megszerzett ismeret.
Nekem meg „minden jóban” valami kis
elgondolkodtató intelem.
Ne mondd soha gyermekednek,
unokádnak, hogy nem való kutya a házba.
Való, nem való, higgy nekik, úgy is …lesz.
“Kávézacc” sorozatomban kutyákkal foglalkozom. Maradt benne talán annyi íz, annyi aroma, hogy érdemes beleolvasni…)))
Az ember, ha mesébe fog – főleg egy idő után a valóságról -, azt tapasztaltam, sose fogy ki belőle. Így vagyok vele most én is. A kutyákkal kezdtem. Nem kell magyaráznom, miért. Nem rég elvesztettem a kutyámat, Sütit. Na nem a szó eredeti értelmében, csak lelkileg, a sors által kikényszerítetten. Még jó, hogy unokám és családja “lelt rá” önként, a kutya farka felől nézve e rendkívüli eseményt örömmel, felőlem (…) szomorúan. Azóta ő kutyasága vidáman szívja a friss budai ájert. Itt hagyott. Pedig mennyit verseltem róla, hűségéről. Igaz Pórázzal szemben nehéz fütyülni, mennie kellett. Kifundáltam, hogy láthatom olykor, ha hiányzik.Megkérdezem aranyos gyermekeimet, mondjátok már, Süti nem akar meglátogatni? Persze, tudom, hogy meg, ők is, nem is kell érdeklődnöm sem.
De nem erről akartam írni. Valahogy vissza kellene kanyarodnom most fiam, Laci kutya “szeretetéhez”. Olyan 4-5 éves lehetett, Gyömrőn laktunk kinn a községben a vasútállomástól, jobban mondva a futó sínpároktól 20-30 méternyire.Mindig cukkoltak is tiszttársaim:
-Te Laci, te ha vonattal mész haza, meg se kell, hogy álljon a vonat, menetből otthon vagy. Lépsz egy “Hosszú lépést” (no, nem folyékonyat) egyből ott vagy a konyhádban Sőt a terített asztalnál, a gőzölgő leves mellett.
– Ez semmi, gyerekek! Többet mondok. Még a mozdonyvezetőnek fel is adhatok egy tányérral, sőt vissza is léphetek, amilyen lassan járt ott, akkoriban a vonat, mikor diófáimat meglátta.
Szóval, kinn laktam a községbán. Akkor már, megengedték katonai elöljáróim. Fiatal tiszt voltam, fiatal házas, fiatal családos. Persze nem ezért. Előtte a tiszti lakótelep újonc lakosa voltam én is vagy 36 társammal, de anyósom Kunszentmártonban meghalt, apósomat magunkhoz vettük, a házat ott eladtuk. Képzeljék el, 2 szoba, két konyha, alsó-hátsó szoba, gazdasági épületek. Kert, gyümölcsös.1966. Négyszázezer forintért! Ebből tudtunk Gyömrőn házat venni központhoz közelit.
No de vissza a Laci fiam kutya “szeretetéhez”. Azt nem tudom, mennyi kutya volt abban az időben Gyömrőn a környékünkön, de nagyon sok. Ha parancsnokom, főleg kezdeti időben kialvatlan Jáva 05 robogóval felspannolt “rakétás rohamtüzért” látott befordulni a laktanyába félnyóc táján, letéve a robogómat – ugyanis ezzel jártam be -, már suviszkoltam a bajuszom. Még se akaszthattam össze az övével motorolajosan, amit félúton mindig beköpött a gyertya. Mentem raportra. Magamtól.Már várt. Ez volt a legkínosabb:
– Mondja főhadnagy elvtárs! Már a hálószobáján is átjár az a fránya csühögő?Találjon ki valamit, de ne késsen, és főleg frissen érkezzen be nekem mindennap! Megértette?
– Értettem Őrnagy elvtárs!
Megint Laci fiamról! Vagy eddig róla nem is szóltam? Szóval 4-5 éves ebben az időben s ilyen miliőben. Tavasszal, kora nyáron kért egy kis két kerekű bicajt. Már sokat könyörgött, megesett a szívem, megvettük neki. Hátul két kicsi kiegészítő “biztonsági” kerékkel. Mondta is, szinte dühöngve, elég makacska volt, ebben sem engedett, meg hát már ötig tudott számolni. Büszke is volt rá, mint minden rendes ember-fia a tudományára:
– De hisz Apu, becsaptatok! Ez nem kétkerekű, hanem négy! Gyere számold meg!
Nem engedett! Megszámoltam s higgyék el, neki volt igaza! Mit tehettem, leszereltem, s mintha meg is férfiasodott volna ahogy ott állt a csillogó-villogó “BONGÓJA”. Ő nevezte így összevetve az én “ROBOGÓMMAL” a kis bolyongóját. Őreg nagyapja, apósom, látva kétségeimet vigasztalt:
– Semmi gond fiam! A seprőnyál, nem kerék, igaz?
– Hát ez bizony igaz!-feleltem.
– Na majd az pótolja a bátorságát ennek a kutyakölyöknek!
S azzal egy keményvonalas bükkfa törött nyelet helyezett be a kisülés alá hátra, hogy még csak ne is lássa azt. Elvitorláztak merészen, büszkén. Így ment ez heteken át. Elől a bicajon Laci izzadásig tekerve a járgányt, hátul meg inkognitóban kocogva, futva, olykor rohanva kezében a kormányrúddal nagyapja.
De még itt sincs szó sincs kutyáról. Ejnye, meg ne feledkezzek róluk. Pedig azok is készülődtek e machináció ellen egyre jobban morogva egymásra is, ki
honnan nézheti végig ezt az élvezetet, egy kisgyerek, meg egy idős ember produkcióját fel verve itt-ott az utca porát.
Na most jönnek a kutyák! Illetve egy egész biztosan, amitől e kis zsonglőr páros igen csak felgyorsult. Már amennyire tudott. Laci biztosan, el is terült az úton.Még a kutyák is meghátráltak, rükvercbe kapcsolhattak ijedtükben. Porfelhő elült, sírás, rívás, sőt üvöltés, matyómintás plezúrok térdeken, könyéken. A nagypapa kezében egy bicikli nélküli seprőnyél. Ami egyértelmű ugye, nem bicaj. No ezzel indult haza, törött bükkfa nyéllel az utca végéig. Semmi mással. Se gyerek, se kerékpár. Hogy Laci fiam mit őrzött meg mindebből, tudom. De azt egy másik mesében mondom el. Máskor…
“Kávézacc” sorozatomban kutyákkal foglalkozom. Maradt benne talán annyi íz, annyi aroma, hogy érdemes beleolvasni…)))
A kutyákat könnyen megszerettem. Hát lehet őket nem szeretni? Persze sokáig mindig a másét! Gyerekkoromban falun laktunk, családi házban, mégsem lehetett. Volt a szomszédaink körében jó pár kutya. Ilyen is, olyan is. Voltak, amelyek nem csak evés közben haraptak, de riogattak ám a csontok fölött morogva, jóllakottan is, mintha egy koszton lennénk velük. Bizony sokunknak még ma is jól ismert, hogy azokban az ötvenes években még ha akadt is csirkecsont, tyúkcsont a háznál, az is a még élve kergetőző, káráló sorstársaikat illették meg. Nálunk legalább is.
Hát megmaradt a kutyák iránti plátói szerelem. Aztán életem során elkerültem korán a szülői háztól, jött a panel. Kicsi volt, áthallásos. Oda, vissza, meg mellé két gyerek az 56 négyzetméterre, s a zord atya (ez én voltam) az örök vágyakozással, az örök tiltásával. Így Laci fiam ismét csak kutyás-könyvet kapott. Tünde lányom meg egy komoly megbízatást, mivel idősebb volt, hát előlépett mese felolvasónak. Már amikor tudott. Olvasni. Addig a képről mesélt. Sok család biztos átélt hasonlókat. Nem is volt az rossz, sőt nagyon is jó volt. Nevelő hatású, fantázia növelő. Hát így váltunk “kutyamesélő családdá. A kisebb hallgatta, kérdezett. A nagyobb olvasott, magyarázott. Idősebbjei a családnak legtöbbször figyeltek bölcs rákényszeredettségben, mint én is a szülők közül, többnyire megfáradtan fekve, behunyt szemekkel, beledörmögve, itt-ott belehorkolva öreg medvék különös párharcaiba a mézes csuporért.
Szóval elméleti kutyatartók voltunk évtizedekig. Átvészeltem két generációt. A magamét, a gyermekeimét. De megadatott végül, hogy a harmadik generációnál, dédunokáim érkezésekor, velük együtt kutyához jutottam. Nem kértem, kaptam, Az övékét. Először egyét, aztán a másodikét, majd a harmadikét. Mind pórászon jött, csomagolás nélkül az a fránya szeretni való eb. Vigasztaltak, azt mondták, no de Papa, hiszen az mégsem lehet, hogy mindig van a családban olyan picurka gyerek, amelyiknél nagyobb a kutya. Hát örült mindenki. Unokáim, talán a dédek is. Ez lehetett első világra eszmélésük megnyilvánulása. .Nem sokat tudtam a kutyákról, fajairól, “tipusairól, évjáratairól, ” műszaki adatairól” , pedig(réikről), sok szakirodalmat olvastam róluk. Egy idézettel hadd bizonyítsam kutyás barátaimnak ezt Erik Parker tollából:
“Észrevettem, hogy nem én néztem
a kutyákat, ők néztek engem:
mindegyik ugyanazzal a tekintettel…
ugyanazzal a reménnyel, ugyanazzal a reménytelenséggel a szemében:
Veled mehetek? Lehetek a te kutyád?
Nem lehetnék a kis kutyád? Tényleg nem?”
Hát lehetett! Hat évig. Háromszor két év egyenlő hat. Három gyerek! Egy kutya! Egy kutya, a Süti!
“Kávézacc” sorozatomban kutyákkal foglalkozom. Maradt benne talán annyi íz, annyi aroma, hogy érdemes beleolvasni…)))
A kutyákat könnyen megszerettem. Hát lehet őket nem szeretni? Persze sokáig mindig a másét! Gyerekkoromban, bár falun laktunk családi házban, mégsem lehetett. Volt a szomszédaink körében jó pár kutya. Ilyen is, olyan is. Voltak, amelyek nem csak evés közben haraptak, de riogattak a csontok fölött morogva, jóllakottan. Jól ismert, hogy bizony azokban az ötvenes években még ha volt is olykor hetente csirke, vagy tyúk a háznál, s he az levágásra került, bizony annak csontocskái a még élve kergetőző, káráló sorrendben következő sorstársaikat illette meg. Nálunk legalább is.
Hát maradt a kutyák iránti plátói szerelem. Aztán jött életemben katonai pályám ösztönző lehetőségei közül a panel. Lakááás formájánan. Kicsi, erősen áthallásos, meg két gyerek az 56 négyzetméterre s a zord atya (ez én voltam) kutyák utáni örök vágyakozással. Nem lehetett. Laci fiam helyette kutyás-könyvet kapott, Tünde lányom meg – mivel idősebb volt három évvel s már olvasott – felolvasott belőle neki mindennnap. Már amikor tudott. Előtte csak úgy csinálta, mintha olvaná. Olvasni. Addig a képről mesélt. Sok család biztos átélt hasonlókat. Nem is volt rossz, gondolkodásra ösztönző volt, nevelő hatású , fantázia növelő. Ez a módszer tett mesemondó családdá benünket. Másokat, nagyobb lélekszámú családokat főként. A kisebbjeit, mert még nem tudott olvasni, az idősebbeket, meg azért, mert tudott. A bölcs és rákényszeredett szülők se maradtak ki ebből a jóból. Nálunk, otthon többnyire én voltam ez, aki fáradtságból, fekve, behunyt szemekkel, beledörmögve, itt-ott belehorkolva meséltem öreg medvék különös párharcaiba a mézes csuporért.
Szóval elméleti kutyatartók voltunk évtizedekig. Átvészeltem két generációt. A magamét, a gyermekeimét. De megadatott végül, hogy a harmadiknál, dédunokáimnál.Nem kértem, kaptam, Az övékét. Először egyét, aztán kettőét, a harmadiknál már pórászon is volt az a fránya szeretni való eb. Azt mondták, hiszen az mégsem lehet, hogy mindig van a családban olyan picurka gyerek, amelyiknél nagyobb a kutya. Hát örült mindenki. Unokáim (talán a dédek is. Ez lehetett első világra eszmélésük).Nem sokat tudtam a kutyákról, fajokról, “tipusaikról, évjárataikról, ” műszaki adataikról”, pedig(réikről) sok szakirodalmat olvastam róluk. Egy idézettel hadd bizonyítsam kutyás barátaimnak ezt Erik Parker tollából:
“Észrevettem, hogy nem én néztem
a kutyákat, ők néztek engem:
mindegyik ugyanazzal a tekintettel…
ugyanazzal a reménnyel,
ugyanazzal a reménytelenséggel
a szemében:
Veled mehetek?
Lehetek a te kutyád?
Nem lehetnék a kis kutyád?
Tényleg nem?”
Hát lehetett! Hat évig. Háromszor két év egyenlő hat év. Három gyerek! Egy kutya! Egy kutya A Süti!
Mit adhat a sorsom még
Hova merre vezethet
Mondd ezen az átszabdalt
Földi úton min jártam
Vajon még mit ígérhet
Ha előbb túl lép rajtam
Mielőtt odaérek
Mit adhat a sorsom még
Hova merre vezethet
Mondd ezen az átszabdalt
Földi úton min jártam
Vajon még mit ígérhet
Ha előbb túl lép rajtam
Mielőtt odaérek
Egyeformán jeles
Grafo-és-piromániás
Vagyok
Ha leszáll az éj
Tűzrevalónak verseket
Faragok
Reggelre lángra
Lobbantom sikongva
a Napot
Hagyatékoknak
tudom kevés elhanyagol-
hatók
(Kép:Internet)
Az élethez – sok más mellett – mindenek előtt türelem kell…)))
Nem volt realista
soha az anyám.
Másként látta,
amit elébe
hintett az Isten.
A szépet szebbnek,
a jót jobbnak.
Vakon járt.
Türelmét
a gondviselés
naponta
kiporciózta.
Úgy vezetett
gyerekként,
ne lássák
könnyeit mások.
De minden saroknál
mosollyal fordult be,
mint a Nap.
Ilyenkor ismeretlenek is
ráköszöntek.
(Kép: Internet)
