Hát maradt a kutyák iránti plátói szerelem. Aztán jött életemben katonai pályám ösztönző lehetőségei közül a panel. Lakááás formájánan. Kicsi, erősen áthallásos, meg két gyerek az 56 négyzetméterre s a zord atya (ez én voltam) kutyák utáni örök vágyakozással. Nem lehetett. Laci fiam helyette kutyás-könyvet kapott, Tünde lányom meg – mivel idősebb volt három évvel s már olvasott – felolvasott belőle neki mindennnap. Már amikor tudott. Előtte csak úgy csinálta, mintha olvaná. Olvasni. Addig a képről mesélt. Sok család biztos átélt hasonlókat. Nem is volt rossz, gondolkodásra ösztönző volt, nevelő hatású , fantázia növelő. Ez a módszer tett mesemondó családdá benünket. Másokat, nagyobb lélekszámú családokat főként. A kisebbjeit, mert még nem tudott olvasni, az idősebbeket, meg azért, mert tudott. A bölcs és rákényszeredett szülők se maradtak ki ebből a jóból. Nálunk, otthon többnyire én voltam ez, aki fáradtságból, fekve, behunyt szemekkel, beledörmögve, itt-ott belehorkolva meséltem öreg medvék különös párharcaiba a mézes csuporért.
a kutyákat, ők néztek engem:
ugyanazzal a reménnyel,
ugyanazzal a reménytelenséggel
a szemében:
Veled mehetek?
Lehetek a te kutyád?
Nem lehetnék a kis kutyád?
Tényleg nem?”
Hát lehetett! Hat évig. Háromszor két év egyenlő hat év. Három gyerek! Egy kutya! Egy kutya A Süti!
