KUTYA-MESE (1)

“Kávézacc” sorozatomban kutyákkal foglalkozom. Maradt benne talán annyi íz, annyi aroma, hogy érdemes beleolvasni…)))
A kutyákat könnyen megszerettem. Hát lehet őket nem szeretni? Persze sokáig mindig a másét! Gyerekkoromban, bár falun laktunk családi házban, mégsem lehetett. Volt a szomszédaink körében jó pár kutya. Ilyen is, olyan is. Voltak, amelyek nem csak evés közben haraptak, de riogattak a csontok fölött morogva, jóllakottan. Jól ismert, hogy bizony azokban az ötvenes években még ha volt is olykor hetente csirke, vagy tyúk a háznál, s he az levágásra került, bizony annak csontocskái a még élve kergetőző, káráló sorrendben következő sorstársaikat illette meg. Nálunk legalább is.

Hát maradt a kutyák iránti plátói szerelem. Aztán jött életemben katonai pályám ösztönző lehetőségei közül a panel. Lakááás formájánan. Kicsi, erősen áthallásos, meg két gyerek az 56 négyzetméterre s a zord atya (ez én voltam) kutyák utáni örök vágyakozással. Nem lehetett. Laci fiam helyette kutyás-könyvet kapott, Tünde lányom meg – mivel idősebb volt három évvel s már olvasott – felolvasott belőle neki mindennnap. Már amikor tudott. Előtte csak úgy csinálta, mintha olvaná. Olvasni. Addig a képről mesélt. Sok család biztos átélt hasonlókat. Nem is volt rossz, gondolkodásra ösztönző volt, nevelő hatású , fantázia növelő. Ez a módszer tett mesemondó családdá benünket. Másokat, nagyobb lélekszámú családokat főként. A kisebbjeit, mert még nem tudott olvasni, az idősebbeket, meg azért, mert tudott. A bölcs és rákényszeredett szülők se maradtak ki ebből a jóból. Nálunk, otthon többnyire én voltam ez, aki fáradtságból, fekve, behunyt szemekkel, beledörmögve, itt-ott belehorkolva meséltem öreg medvék különös párharcaiba a mézes csuporért.

Szóval elméleti kutyatartók voltunk évtizedekig. Átvészeltem két generációt. A magamét, a gyermekeimét. De megadatott végül, hogy a harmadiknál, dédunokáimnál.Nem kértem, kaptam, Az övékét. Először egyét, aztán kettőét, a harmadiknál már pórászon is volt az a fránya szeretni való eb. Azt mondták, hiszen az mégsem lehet, hogy mindig van a családban olyan picurka gyerek, amelyiknél nagyobb a kutya. Hát örült mindenki. Unokáim (talán a dédek is. Ez lehetett első világra eszmélésük).Nem sokat tudtam a kutyákról, fajokról, “tipusaikról, évjárataikról, ” műszaki adataikról”, pedig(réikről) sok szakirodalmat olvastam róluk. Egy idézettel hadd bizonyítsam kutyás barátaimnak ezt Erik Parker tollából:
“Észrevettem, hogy nem én néztem

a kutyákat, ők néztek engem:

mindegyik ugyanazzal a tekintettel…

ugyanazzal a reménnyel,

ugyanazzal a reménytelenséggel

a szemében:

Veled mehetek?

Lehetek a te kutyád?

Nem lehetnék a kis kutyád?

Tényleg nem?”

 

Hát lehetett! Hat évig. Háromszor két év egyenlő hat év. Három gyerek! Egy kutya! Egy kutya A Süti!

34látogató,1mai

Szerző Seres László 605 írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.

1 komment

Hagyj üzenetet