Én leszek házad,
menedéked,
erős várad,
ha lesz
mehetnéked
a világba.
Fáradj vándor s
nálam leülhetsz,
takaróm alatt
pihenhetsz.
Kezedet add
kezembe.
Leheld arcomat
melegre,
forrósíts fel,
hevíts úgy, mint a
kovács a vasat…
Jajj, de rég nem
láttalak!
Kopogj be bármikor,
ahogyan ma
váratlanul…
Ám ezer éve
vártalak!
Bizony ez is azokban az időkben esett meg, amikor még kanállal ették a rétest!
Úgy igaz minden szava, ahogy itt ülök, mert szemtanúja voltam az esetnek!
Hideg téli estén történt, mikor is összegyűlt a rokonság, közeli s távoli családtagok karácsony közeledtével. Az apraja társasjátékozott dédivel, a kiskamaszok azonban elkéretkeztek egyik barátjuk partijába. Megbeszélték, ha kiszórakozták magukat, telefonálnak s autóval elmennek értük a szülők, ne kelljen a fagyos sötétben a buszmegállóban dideregniük a járatra várva…
Amikor ment a hívás, két szülő beült a korosodó, de még jól guruló Skodaba és elhajtottak a megadott címre: egy tehetős család hazához. Leparkoltak, becsengettek. Semmi mozgás, semmi zaj nem jelezte, hogy ott buliznának a fiatalok… Próbálták lenyomni a kilincset, s mint a mesékben: a kapu magától kinyílott! Nosza, a bátor szülők nyomban átvágtak az udvaron egy fényesen kivilágított ház felé. A nappali szoba teljes díszpompában, ám egy lélek sem volt sehol sem… Se gyerekhad, se felnőtt, senki! Ellenben szépen terített asztal s a kandalló előtt egy grill rács, rajta frissen sütött húsokkal… Az egyik kisasztalon pedig ínycsiklandozóan, csalogatóan illatozott és szemérmetlenül kínálgatta magát egy feltehetően közelmúltbéli disznóvágásból ideköltözött gusztusos disznósajt! Az egyik szülő (vagy éppen a másik, aki nem a sofőr volt) kissé már ünnepi hangulatban – néhány deci jóféle bor után – gyomra kívánalmának nem bírva ellenállni, levágott egy falatnyit belőle: csak kóstolás végett!… Gondolta, ha betoppan a házigazda, akkor sem kell szégyenkeznie, mert gyakorlott böllérként majd rögtön elbeszélget vele a disznóvágás tudományos rejtelmeiről… De oda bizony nem lépett be senki! Hahóztak, hangosan köszöngettek, de sehonnan sem jött felelet, a legaggasztóbb azonban a gyerekek eltűnése volt… Bár a házban lehettek bárhol, mert láttak emeletet, teraszt, úszómedencét; pince is akadt, talán lementek bort kóstolni?
Nekiindultak a házat felderíteni, ám akkor a disznósajt erősen nekibúsult az újbóli magánynak, amit a kissé kapatos szülő észrevett és szánakozva visszanézett rá: tekintetük felért egy „szerelem első pillantásra” szívbe markoló érzésével! Megtorpant, majd szülőtársa után indult, de valami láthatatlan erő visszahúzta… Nem, nem hagyhatja ott! Milyen árva szegény! Hirtelen gondolt egyet és megszánva a szomorkodó disznósajtot egy merész, gyors mozdulattal a téli kabátja zsebébe bújtatta. Jó szándék vezérelte (dehogyis volt ez lopás!), egyszerűen nem hagyhatta a szerencsétlen pompás disznósajtot magára!
Eközben valahonnan a gyerkőcök előkerültek, s a másik szülő biztatására, lévén késő már, megszaporázták lépteiket az autó irányába és haza indultak. Útközben a disznósajttal összeszerelmesedett szülő a hátsó ülésen, a sötétben óvatosan kiemelte a zsebéből és szeretettel megsimogatta kis kedvesét, megcsókolta, talán picurkát harapott is belőle, azután zsíros kezéből kicsusszant az a hamis és eltűnt előle…
Hazaérve a kis csapat kiszállt az autóból, fáradtak lévén hamar ágyba dőltek.
Másnap az autó gazdája a nappali világosságban meglepetten csudálta, mitől olyan fényes a hátsó ajtó kilincse s foltos minden, zsírfoltos!? Kinyitotta az autó ajtaját, s ugyancsak kikerekedett a szeme, amikor eltorzultan „rávigyorgott” a padlózaton egy széttaposott disznósajt! Vajon hogyan került az oda? Kezdett azonban derengeni egy esti kép a titokzatos házból: hiszen ott látott egy kisasztalon egy disznósajtot… Rögvest kérdőre vonta másnapos szülőtársát – amúgy atyafiát –, hogy mit tud ő erről?
Nade kedves olvasók, mit is gondolhattok ti? Elárulta-e vajon szerelmetes esti flörtjét, avagy kitalált mellé valami magyarázatot? A bűnét ugye nem tagadhatta le, nyilvánvalóvá lett, hogy a disznósajtot „elzsebelte”.
Azóta is évről évre minden karácsonykor előkerül a családban a történet, hogy zsebében pőrén elhozta a disznótoros csemegét.
S mi ebből a tanulság?
Ha házunkat őrizetlenül hagyjuk önfeledt ünneplésünkben, a disznósajtot zárjuk be a kamrába, vagy legalább tegyük egy zacskóba, ha netán egy éhes besurranó legközelebb ismét megkívánná és zsebre tenné!
2011-ből
Nélküled nem tudok én
se írni,
se meghalni már,
visszeres lábaim égnek
szép reggelen s
fáradt délután.
Kezeimen az erek
érted dagadnak,
hangod a fülemben
édes szólam, magamnak.
Miért a várakozás?
Sok-sok hét s
hónap után,
amíg évek is eltelnek
s már-már elfeledkeztem rólad –
hagyhattam volna
mindent ugyanúgy…
de kellettél,
a szavaid, a mosolyod,
mint rég
s felebarátként
is fogadtalak,
meg férfiként,
hogy érezze ajkam
a szád ízét
s mindent tégy
velem, mi
nővel csak tehető…
akkor a szúnyogok is
csak diszkréten
döngicséltek,
de ma még a
bőrömön piroslik az
összesnek csípése…
és nem fáj,
nem viszket, csak
mint tetoválást
őrzöm vöröslőn.
Bezárom a ládám.
Beletettem kincseimet.
Majd fölpattan a zár,
ha újra elém állsz,
miközben sütit majszolok…
Addig nem is
gondolok
Rád.
Az i-re tettem egy
pontot.
Rolfnak, július 26-ig…
beszáradt a tinta
beteg a toll
kusza a firka
könnyes a tor
Odavezényel a sors, ahol harcolni kell, mint a katonáknak; a hazáért, a szabadságért, az életért: saját magunkért. Vívjuk nap, mint nap, csata-tagok vagyunk. Néha letesszük a kardot, meg kell fenni, hogy újra éles legyen s pihenni kell a holnapi küzdelemhez. Elszánt katonák ereje a boldog gondolat: ha hazaérnek, békesség várja majd őket. A gondolat maga az élet, hogy boldogok lesznek egy ölelésben, örülnek egy tányér levesnek… mert mi a boldogság?
Amiért fáradozunk szüntelen, amiért dolgozunk szakadatlan, hogy átéljük mégegyszer.
Aztán megadatik.
Egyetlen pillanatban, ahol a katarzis, amikor a lélek kiugrik börtön — testéből és felsuhan az égig és szétnyúlik a Kozmoszban és teljessé lesz a Mindennel…
De nem maradhat, nem lebeghet, mert az anyag visszahúzza, szorít a test és követel, és újabb harcba indul új gyötrelmekkel, küzd, dolgozik, fárad, kopik és egyre nyűttebb lesz.
Még kell egy újbóli ölelés, egy mosoly, de már nincs kitől, egyedül maradt a harcos, kinek, minek örüljön, hogyan legyen MÉG boldog? Ki öleli ezután? Ki mosolyog rá, ha mind elhulltak körülötte? Megy, megy előre szomorúan maga magával, s akkor átöleli a Fény és rámosolyog a kavicsok között makacsul kinövő kis fűszál, és a katona örül, mert az az egy kis pillanat újból a boldogság. Erőre kap, menetel ismét, de lába térdéig kopik immár, csak araszolva halad, de még kúszik tovább. Lassan leesnek karjai s már szétaszott a teste, szeme is régen kiszáradt, mire föleszmél a lélek: mehet végre, nyitva a kalitka, nem rabja többé testének, elhagyhatja végleg! S ez az az utolsó boldog pillanat, amiért ideérkezett: hogy elmehessen!…
Repül hát, szárnyal, suhan a széllel, föl a légbe és messzebb, egyre messzebb kerül a Földtől, a Naprendszertől… Ám valami visszahúzza, egy érzés AZÉRT a boldogságért, amelyet OTT érzett, amikor még teste volt:
felidéződnek az ízek: oly’ finomak;
az illatok: oly’ kellemesek;
az érintések: oly’ izgatóak;
a színek: oly’ gyönyörűségesek;
a hangok: oly’ mámorítóak… A muzsika, ó a sokféle dallam, a templomok harangjainak bim-bamja, az ének, a hangszerek zenéje… Ez kell neki! Szabadon dönthet: tovaszáll, vagy újból kezdi a harcot? Hiszen küzdeni kell újra s a csatában eleshet szörnyű sebeket szerezve és fájhat és lüktet majd a kín és gyötri a kegyetlen félelem… Ez is kell neki? Nem érdekli! Azokért a BOLDOG pillanatokért jön vissza, mint az aranyásók a folyóhoz: csak egyetlen kis csillogó rögöcskét találni, óh, csak egyetlen egyet!… S már suhan is, sebesebben, mint a fény és megcélozza fészkét… Érzi már a meleget, a hangokat, a lüktetést, a szívverést… Még egy pici idő a kellemes burokban, aztán hajrá, késsel a kézben készen áll a bevetésre!…
Felsír egy csecsemő az édesanyja mellett…
Tübingen 2014. július 18.
&nb
Vállamhoz csapódott
egy kis szárnydarabkád,
amikor leesett rólad,
hisz’ közel repültél
a Naphoz.
Fogtam, hogy tarsolyomba
tegyem talizmánnak.
Aztán még sem.
Nem kell a tollad.
Nem hoz szerencsét.
Ég vénül a Földdel,
de én veled nem.
Nincsenek közös
történeteink.
Te törted össze mind.
Még meleg a kályha, de
nem hoztál több tüzelőt.
Kialszik, elhamvad
az utolsó gally is.
Hideg lesz,
pedig tavaszodik…
Őrizném még a tüzet.
Nélküled minek?
Kihűl minden:
helyed a széken,
ágyban a paplan,
asztalon a rétes.
Szívem már nem katlan.
Hűs, üres, mint
kiürült kamra.
Létrám inog alattam,
de lejjebb lépek,
úgy sem látlak sehol.
Nem is akarok a
távolba nézni,
messze csak a semmi…
Virágtalanul vakul
a rét.
Elgurult minden
harmatgyöngy és
sima lett, lapos
az egész Föld.
Te zongoráztad
így ezt a dallamot.
Csipke-finom intéssel, mosollyal arcán elindult. Átszőtte ruháját a lemenő napfény, fátyolkép lett a sziluettje. Könnyed volt, vidám. Lényéhez nem férkőzött a sötétség. Nem is tudott! Maga volt a Fény. Letette csomagját, amivel elindult. Nehéz tehernek érezte. Nem illett légiességéhez. Átlebegett az öntelt, irigy szavak fölött, át a réteken, hegyeken. Pilleszárnyakat növesztett s ellibbent a messzeségbe…
Kép: Badacsonyi Sándor: Gulliver
Parány voltam, kis
Gulliverként
araszoltam az óriás
erdőben,
s napjaimat lisztté
őröltem, mint
malomban rozst a
molnár.
Kicsi lépteim
integettek utánam.
Nem voltam más,
mint törpe szélütött,
ki várta a hatást
s őrültként bolyongtam a
fák közt,
keresve az utat hozzád.
Nem találtalak sehol.
Te jöttél a törpék közé, mint
hatalmas Gulliver,
felkaptál tornádóként
s röptettél, míg
beleszédültem.
Cserepes a szám,
forró láz éget,
most minden csak
általad szuszog,
újraélesztéssel adtál
még néhány levegővételt.
Tenyérlenyomatod
a mellkasomon a legújabb
tetoválás.
Szép rajz, látod?
Én is láttam egyet a
lábadon…
Mára óriássá nőttem
s elörököltem
ledobott gúnyád,
cserébe odaadom
az összes bukfencemet
s a kincses ládámat
lenn a fűben
a világító
szentjánosbogarakkal.
A fák mögött
már dereng
a hajnal…
Ajánlás: M.T. 2014.
Ott vagyok, amikor ébredsz,
az ágyadban melegségnek.
Ott vagyok, amikor megszólal
hangodban a női szólam.
Ott vagyok, amikor főzöl
s a teádból illat gőzöl.
Ott vagyok, amikor festesz:
a vásznadon, szép színtestben.
Ott vagyok, ha nem is látsz,
elnyúlok a kék tintán.
Ott vagyok ma és holnap
minden kimondott szóban,
benned vagyok s kívüled,
gömb vagyok és görbület,
hálózat és grafikon,
fából készült szent ikon.
Ott vagyok, mert “te” lettem
s ott ülök a lelkedben.
Nem gondol rám…
átnéz rajtam,
mint nyűtt ruhán…
kihasznál …
mint tűbe fűzött cérna
– büszkén annak hittem magam néha –
amivel a varrandó szép
kelmét összeöltjük…de csak férc voltam,
mit kitépnek, mint
eldobandó
segédterméket.
Poharunkat sem
töltjük
boldog koccintásra.
Hólapát a homokban, de
annyi sem vagyok, én árva!
Kurta szavakkal
mondott sokat
s nem mosdatta őket,
pedig kellett volna,
mert mocskolódtak,
mint a csizma,
ha ázott szántóföldön lép –
ja és a sarka,
ó, azzal taposta
a dagonyába
az összes szüzet önutálva,
ki arra járt.
Lopott szenet, tüzet…
Minek az ilyennek
dicsőítés,
ha a glória lecsúszik
a nyakára?
Önmagát fojtja meg
vele s a világot
hibáztatja régi szégyene
miatt –
ma már nem kell kézirat…
Gépek szántanak a halálnak…
