Rózsa Ibolya : Zongora-dallam

 

Vállamhoz csapódott
egy kis szárnydarabkád,
amikor leesett rólad,
hisz’ közel repültél
a Naphoz.
Fogtam, hogy tarsolyomba
tegyem talizmánnak.
Aztán még sem.
Nem kell a tollad.
Nem hoz szerencsét.
Ég vénül a Földdel,
de én veled nem.
Nincsenek közös
történeteink.
Te törted össze mind.
Még meleg a kályha, de
nem hoztál több tüzelőt.
Kialszik, elhamvad
az utolsó gally is.
Hideg lesz,
pedig tavaszodik…
Őrizném még a tüzet.
Nélküled minek?
Kihűl minden:
helyed a széken,
ágyban a paplan,
asztalon a rétes.
Szívem már nem katlan.
Hűs, üres, mint
kiürült kamra.
Létrám inog alattam,
de lejjebb lépek,
úgy sem látlak sehol.
Nem is akarok a
távolba nézni,
messze csak a semmi…
Virágtalanul vakul
a rét.
Elgurult minden
harmatgyöngy és
sima lett, lapos
az egész Föld.
Te zongoráztad
így ezt a dallamot.

Legutóbbi módosítás: 2014.03.11. @ 18:16 :: Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 113 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/