Rózsa Ibolya : Öregedés…

Rolfnak, július 26-ig…

 

 

beszáradt a tinta

beteg a toll

kusza a firka

könnyes a tor

 

 

Odavezényel a sors, ahol harcolni kell, mint a katonáknak; a hazáért, a szabadságért, az életért: saját magunkért. Vívjuk nap, mint nap, csata-tagok vagyunk. Néha letesszük a kardot, meg kell fenni, hogy újra éles legyen s pihenni kell a holnapi küzdelemhez. Elszánt katonák ereje a boldog gondolat: ha hazaérnek, békesség várja majd őket. A gondolat maga az élet, hogy boldogok lesznek egy ölelésben, örülnek egy tányér levesnek… mert mi a boldogság?

Amiért fáradozunk szüntelen, amiért dolgozunk szakadatlan, hogy átéljük mégegyszer.

Aztán megadatik.

Egyetlen pillanatban, ahol a katarzis, amikor a lélek kiugrik börtön — testéből és felsuhan az égig és szétnyúlik a Kozmoszban és teljessé lesz a Mindennel…

De nem maradhat, nem lebeghet, mert az anyag visszahúzza, szorít a test és követel, és újabb harcba indul új gyötrelmekkel, küzd, dolgozik, fárad, kopik és egyre nyűttebb lesz.

Még kell egy újbóli ölelés, egy mosoly, de már nincs kitől, egyedül maradt a harcos, kinek, minek örüljön, hogyan legyen MÉG boldog? Ki öleli ezután? Ki mosolyog rá, ha mind elhulltak körülötte? Megy, megy előre szomorúan maga magával, s akkor átöleli a Fény és rámosolyog a kavicsok között makacsul kinövő kis fűszál, és a katona örül, mert az az egy kis pillanat újból a boldogság. Erőre kap, menetel ismét, de lába térdéig kopik immár, csak araszolva halad, de még kúszik tovább. Lassan leesnek karjai s már szétaszott a teste, szeme is régen kiszáradt, mire föleszmél a lélek: mehet végre, nyitva a kalitka, nem rabja többé testének, elhagyhatja végleg! S ez az az utolsó boldog pillanat, amiért ideérkezett: hogy elmehessen!…

Repül hát, szárnyal, suhan a széllel, föl a légbe és messzebb, egyre messzebb kerül a Földtől, a Naprendszertől… Ám valami visszahúzza, egy érzés AZÉRT a boldogságért, amelyet OTT érzett, amikor még teste volt:

felidéződnek az ízek: oly’ finomak;

az illatok: oly’ kellemesek;

az érintések: oly’ izgatóak;

a színek: oly’ gyönyörűségesek;

a hangok: oly’ mámorítóak… A muzsika, ó a sokféle dallam, a templomok harangjainak bim-bamja, az ének, a hangszerek zenéje… Ez kell neki! Szabadon dönthet: tovaszáll, vagy újból kezdi a harcot? Hiszen küzdeni kell újra s a csatában eleshet szörnyű sebeket szerezve és fájhat és lüktet majd a kín és gyötri a kegyetlen félelem… Ez is kell neki? Nem érdekli! Azokért a BOLDOG pillanatokért jön vissza, mint az aranyásók a folyóhoz: csak egyetlen kis csillogó rögöcskét találni, óh, csak egyetlen egyet!… S már suhan is, sebesebben, mint a fény és megcélozza fészkét… Érzi már a meleget, a hangokat, a lüktetést, a szívverést… Még egy pici idő a kellemes burokban, aztán hajrá, késsel a kézben készen áll a bevetésre!…

Felsír egy csecsemő az édesanyja mellett…

 

 

Tübingen 2014. július 18.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 113 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/