beszáradt a tinta
beteg a toll
kusza a firka
könnyes a tor
Odavezényel a sors, ahol harcolni kell, mint a katonáknak; a hazáért, a szabadságért, az életért: saját magunkért. Vívjuk nap, mint nap, csata-tagok vagyunk. Néha letesszük a kardot, meg kell fenni, hogy újra éles legyen s pihenni kell a holnapi küzdelemhez. Elszánt katonák ereje a boldog gondolat: ha hazaérnek, békesség várja majd őket. A gondolat maga az élet, hogy boldogok lesznek egy ölelésben, örülnek egy tányér levesnek… mert mi a boldogság?
Amiért fáradozunk szüntelen, amiért dolgozunk szakadatlan, hogy átéljük mégegyszer.
Aztán megadatik.
Egyetlen pillanatban, ahol a katarzis, amikor a lélek kiugrik börtön — testéből és felsuhan az égig és szétnyúlik a Kozmoszban és teljessé lesz a Mindennel…
De nem maradhat, nem lebeghet, mert az anyag visszahúzza, szorít a test és követel, és újabb harcba indul új gyötrelmekkel, küzd, dolgozik, fárad, kopik és egyre nyűttebb lesz.
Még kell egy újbóli ölelés, egy mosoly, de már nincs kitől, egyedül maradt a harcos, kinek, minek örüljön, hogyan legyen MÉG boldog? Ki öleli ezután? Ki mosolyog rá, ha mind elhulltak körülötte? Megy, megy előre szomorúan maga magával, s akkor átöleli a Fény és rámosolyog a kavicsok között makacsul kinövő kis fűszál, és a katona örül, mert az az egy kis pillanat újból a boldogság. Erőre kap, menetel ismét, de lába térdéig kopik immár, csak araszolva halad, de még kúszik tovább. Lassan leesnek karjai s már szétaszott a teste, szeme is régen kiszáradt, mire föleszmél a lélek: mehet végre, nyitva a kalitka, nem rabja többé testének, elhagyhatja végleg! S ez az az utolsó boldog pillanat, amiért ideérkezett: hogy elmehessen!…
Repül hát, szárnyal, suhan a széllel, föl a légbe és messzebb, egyre messzebb kerül a Földtől, a Naprendszertől… Ám valami visszahúzza, egy érzés AZÉRT a boldogságért, amelyet OTT érzett, amikor még teste volt:
felidéződnek az ízek: oly’ finomak;
az illatok: oly’ kellemesek;
az érintések: oly’ izgatóak;
a színek: oly’ gyönyörűségesek;
a hangok: oly’ mámorítóak… A muzsika, ó a sokféle dallam, a templomok harangjainak bim-bamja, az ének, a hangszerek zenéje… Ez kell neki! Szabadon dönthet: tovaszáll, vagy újból kezdi a harcot? Hiszen küzdeni kell újra s a csatában eleshet szörnyű sebeket szerezve és fájhat és lüktet majd a kín és gyötri a kegyetlen félelem… Ez is kell neki? Nem érdekli! Azokért a BOLDOG pillanatokért jön vissza, mint az aranyásók a folyóhoz: csak egyetlen kis csillogó rögöcskét találni, óh, csak egyetlen egyet!… S már suhan is, sebesebben, mint a fény és megcélozza fészkét… Érzi már a meleget, a hangokat, a lüktetést, a szívverést… Még egy pici idő a kellemes burokban, aztán hajrá, késsel a kézben készen áll a bevetésre!…
Felsír egy csecsemő az édesanyja mellett…
Tübingen 2014. július 18.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Rózsa Ibolya
