Király Attila : Sírkő

Nyomtatás

Van az úgy, hogy egy megölt szerelem tetszhalott sírkövévé válsz. Olyanná, amire soha nem visznek virágot, ahol senki sem gyújt gyertyát. Egyetlen imát sem mondanak el érted, és örökre elhagyott az a másik, talán valami délibáb látszatboldogságért.

Fele annyit sem jelenthettél neki, mint ő neked, de ebből még nem az következik, hogy kevesebbet érnél. Egyáltalán nem, csupán ő egy idő után mást akart. Valami vagy valaki mást.

Csak heversz némán, az élet legeldugottabb sarkában, senki emberfiától sem bolygatva. Kezedbe temetett arcod mögé rejtőzöl a világ zaja elől. A levegő nem moccan, a legkisebb szellő is a válladra telepedve hallgatja a csendedet. Azt, ami telis-tele van csodás történetekkel.

Sok nap múltán, mikor már minden emlékedet befutotta az idő gyógyító borostyánja, valaki majd belebotlik abba a mohos kőbe, amelyben a te végtelen szereteted nyugszik.

Felhúzott szemöldökkel, rád csodálkozva lehajol hozzád, óvatosan igyekszik letisztogatni a rád rakódott rétegeket. Zárványaidban egykori érintések jéggé dermedt kezei, kihűlt sóhajok lehajtott fejű molekulái, csillogó szempárok fényének kristállyá konzerválódott ragyogása, forró vágyak izzadtságcseppjeinek sós homokká keseredett, magukban tovább sercegő atomjai bújnak meg.

Ahogy ismét végighúzza a kezét a kövön, mindebből megérez valamit. Szürkére kövült bőröd alatt megremeg a múlt, az összerezzenő emlékek az ő teste melege után kapnak. Érthetetlenül áll a jelenség fölött, de valamilyen érzést kivált belőle, mert hirtelen elhatározással úgy dönt, hazavisz magával.

Az esti félhomályban egyelőre csak a szemében tükröződik a titokzatos erő fénye, ahogy méreget téged. Hirtelen gondol egyet, s máris fényárban úszik a szoba.

Nekilát…

Gyönyörű szobrot farag belőled, mely bár hideg, de mozdulatlanságában is a megszólalásig hasonlít egy élőre. Otthona legszebb sarkába helyez, beszél hozzád, lassan végigsimít az arcodon. Talán még meg is ölel, és akkor ott bent az a régen kővé dermedt, megszakadt szív újra megdobban.