Király Attila Szerző
Vezetéknév
Király
Keresztnév
Attila
9 hónap 3 komment

Kérdez a tanár, de kit érdekel? A sarokban már megint ki térdepel?
Meg nem értett zseniként kezelnek, vagy javasolják a szülőnek,
Hogy valahol majd csak kikezelnek, és ez most nem diszkrimináció,
Legfeljebb külön bontva értelmezésre ajánlott dísz, krimi meg náció,
Túlzottan öntörvényű lelkesedés, követhetetlenül szárnyaló fantázia,
Javíthatatlan álmodozó,…de ugyan miért kéne megjavítani, ha csak az
Órák közötti szünetekben unalomból is megold néhány lehetetlen küldetést?

 

Belül egyszer csak süvöltve ordít fel egy izgága csend,
Egyre gyorsulva tép le maga körül szinte mindent,
Az udvarra kirohanva Napot, Holdat, csillagot,
Felocsúdva belőle látom meg, hogy pontosan ki vagyok.

Hát igen, eléggé kivagyok, és most körbevesz egy sűrű sötét,
Miután leszaggattam a fejem fölül az összes létező fényt,
Akár azt is mondhatnád tiszta őrült vagyok, de nem,
Csupán gondolatok ezrei cikáznak megállíthatatlanul a fejemben.

 

Időnként elkapok közülük egy-egy világmegváltó nagyot,
Aztán pár percre kihagyok. Ilyenkor szusszan egyet bennem a lélek,
Közben talán visszamerészkednek a helyükre a fények, és ami a lényeg,
Nem szólnak hangok a fejemben, és nincsenek körülöttem láthatatlan lények.

 

Azt legfeljebb csak te képzeled be, és erőltetnéd rám. Mi vagy te, agilis agyturkász?
Lehet neked jó a bipoláris depresszió, de én még csak tünetmentes őrültnek sem vagyok való,
Kedvenc tartózkodási helyem a morfogenetikus mező. Hidd el van itt minden, elég menő
A hely, ettől telik meg robbanásszerűen a fej, az elme. Őkelme lehet lassú mindehhez. Várj!
Hívnak. Halló! Elnézést, később még beszélünk. Ez fontos, a vonalban a Mindenható.

Hol a Nap, meg a többi? Igyekszem visszaragasztani mindet, talán már holnap.
Persze csak, majd ha arra járok, mert közben várnak új világok.
Szomszéd univerzumokba is bekukkantok, ti meg tőlem lehet, bekattantok,
Valaki rám szól: – ne pörögj, mert beleszédülök!  Jól van, na, kicsit melléd ülök.
Mesélek gyorsan valamit, ami elandalít. Téged, mert én máris rohanok tovább,
Elkapni mindenki más szerteszét ágazó gondolatát. Nincs mese, a gondolatcikázás a komfortzónám.

 

Nem a szó sok, hanem aktív a szókincs, egyetlen nyugodt pillanat sincs,
Sokak által meg nem értett értelem, amellyel magam felvértezem,
A kevéssel beérve elvegetáló életeknek ’’túl sok”(k) vagy érzet,
Maga a kiteljesedett eredet, ahová fejlődésében tart minden egyes lélek,
Érzelmi vulkánkitörésben sül étlapnyi étel, ez alól egyik nap sem lehet kivétel.

 

Tényleg! Te is szereted a nyári záport? Én minden egyes esőcsepp csilingelését külön-külön
Hallgatom, Anyagokban diszkréten zizeg ezer meg ezermilliárdnyi atom, vajon mit művel az
Agyam, miközben alszom? Biztos feldolgozza, milyen szépen festette meg Isten az égre
Az alkonyt. Pardon!  Utolsó ecsetvonásai halk neszét még most is hallom, félbehagyott…
Azt hiszem, festek még pár árnyalatot a szivárványra, így később érkezem, nem tudom hány
Órára. Közben te is hallod ezt a szakadatlan ketyegést? Nem tudom ki húzott fel, mi késztet,
De folytonos ébresztőként élem meg ezt az egészet.

 

 

A hétköznapok szürke mezején virágokat dús csokorba kössünk te meg én,
Induljunk világvégére kilesni a pillanat misztikus rejtélyét, amikor a nem
Létező idő életében először – hogy senki se lássa, titokban – megállt fújni egyet,
Ölébe hajtott fejjel saját hajába simított momentum belső Napjaként ragyogni, szemek
Szegletéből lélegzetvisszafojtva szivárgó könny, amelyben szemérmesen mosdik egy hajnali fény,
Minden egyes pillanat egy kacagva tele(s)írt, vaskos könyv, lehet ilyen egy hétköznapi ADHD.

 

 

 

2 év 12 komment

 

A Nap ásítva nyújtózott végig a horizonton, ahogy melengető sugarai egyre messzebb értek ezen a kora tavaszi napon.
…- Neked örülős Jó Reggelt, Drága Lélek! – gondolta magában a kis herceg, és keresőn kémlelt az égbolt felé, mint aki valami nagyon távolit fürkészne a tekintetével. A mellette ülő kisebb alak mintha olvasott volna a gondolataiban, kissé panaszosan szólalt meg.
– Habár manapság olyan idők járnak, hogy lehet, már vigyázni kell az őszinte egymásnak örüléssel is. Tudod, mostanában más szelek kezdenek fújni az univerzumban. Jóval hűvösebbek. Valakik az elembertelenedést hozták divatba. A szív, a ragaszkodás, a mindig, a, de jó, hogy vagy! – lassan már kit érdekel? – fakadt ki szemrehányóan a róka, mintha mindezekről a barátja tehetne, majd szomorúan nézett össze a vele egyetértőn bólogató kis herceggel.
Amaz nem szólt egy árva szót sem. Látszott rajta, hogy valahol nagyon messze kalandoznak a gondolatai.
– Biztos ismét a Rózsájára gondol, mint megannyi más alkalommal tette. Minden nap emlegeti, sőt napjában többször is áradozva mesél róla.
– Milyen messze is? – kérdezte tőle szinte csak maga elé mormogva a róka.
– Talán hatvan-hetven fényévnyire lehet, vagy akár százra is…,de páratlanul szép és különleges is egyben. – élénkült fel egyszerre a kis herceg.
– Száz fényév?  Az ugye sok? – vágott közbe kíváncsiskodva a vörös bundás, miközben fejben azt latolgatta, hogy hány napi járóföld lehet, ha ő indulna neki.
– Nem annyira illetve az attól függ. Gyalogszerrel szinte végtelennek mondható út. Nem lenne elég rá az életed, sőt egyszerre több sem. Gondolatban viszont csak egy szemvillanásnyi. Az is fontos hozzá, hogy az ember tisztában legyen magával, hogy pontosan merre tart. – részletezte a kis herceg.
A rókán látszott, hogy elmélyülten számol. A lábait egymás elé rakosgatva, felváltva többször egymás után maga elé és a barátjára meredt. Picit felágaskodva talán még a Nap mögé is megpróbált bekukkantani, majd felcsóválva lehajtotta a fejét, de csak egy pillanatnyi időre volt képes csendben maradni.
– És te annak ellenére nekivágnál a távnak, hogy ilyen végtelenül hosszú?
– Ez csak természetes, hiszen az ember ott van otthon, ahol igazán szeretik. Olyankor nem számít a távolság. Két lélek közt a legrövidebb út a szeretet.
– Óóó! – mindössze ennyi hagyta el a róka ajkát. Hosszú percek teltek el csendben, mire újabb kérdéssel, de inkább kéréssel hozakodott elő.
– Mesélnél még kicsit a Rózsáról?
– Hogyne, szívesen! – derült fel a kis herceg arca.
– Tudod, kívül fekete szirmai vannak, mintha gyászolna valamit, de ahogy óvó szeretettel haladsz befelé a szívébe, meleg szelídgesztenye barnára vált, remény-zöldre és legbelülre érve bíborvörösre.
– Igazán különleges! – Ámult el a róka és titkon beleszeretett a pillanatba.

 

2019. 03. 01.

 

2 év Nincs Komment

Hideg és meleg különös násza
az ablaküvegre dermedő pára,
mikor jégvirágot bont a téli illat,
egy darabig velünk marad,
majd a tavaszba szeretve elillan.

 

Odakünn folytatja tovább,
lélekvándorolva gumókba
helyezi át otthonát, vágyva
az éltető fényt, ontani illatot,
megélni minden áldott pillanatot.

2018.

2 év 6 komment

Konyári Mónika Egyszer.. című verse nyomán

 

Sóhajtozó kék madár,
de szárnyaszegett,
tollába burkolózva
eszi az isteni hideget.
Befagyott tótükör, mely
alá alig merészkedik fény,
partra vetett aranyhalként
délibáb, mi titkon éjjel kísért.

 

Egy vágyott szó, amit
csupán egynek mondhatnak.
Lesütött szemű Nap, ki
mindenki más elől magában
tartja az összes sugarat.
Talán egy az égből leszületett jel.
Sűrű fekete lyukú szív, ki magába
csak az egyetlent nem nyeli el.

 

2019. 02. 19. 12:12

 

 

2 év Nincs Komment

A leghűségesebb barát, Dina emlékére

Szerettem a sétát veled,
elmerülni tekinteted
sokat mondó világába,
repülni a szivárvánnyal.

 

Lépteinket egymás mellett
erőltetni sosem kellett,
boldogan telt minden óra,
így emlékezem a jóra.

 

Kezet rád sosem emeltem,
sok élet lépcső és emelet,
ahová felcipelted mások által
mélyen megbántott lelkemet.

 

Hiába hozzá korán kelni,
ilyen társra ritkán lelni,
nem adják azt csak úgy nekünk,
kivételes, ha ő él velünk.

 

Olyan mintha ember lennél,
hűséges szíved forró emlék,
belebújok ölelésed hiányába,
nézek fénylő csillagok irányába.

 

Azt kutatom, most hol lehetsz?
Hiányzom-e én is neked?
Találkozunk-e még máshol?
Megtört szívem csendben gyászol.

 

2018. 05. 04. 

2 év Nincs Komment

Egy sokat bántott női szívnek, aki megengedte, hogy kiírjam belőle a dobbanást

Gondolatban mély álmomba ringatlak,
lelked lágy melegébe fészkelem magam,
ajkadba csókjaim harapnak becézőn szavakat,
egyre-másra rebbennek fel a sóhajmadarak.

 

Amint lesütöd rám ragyogó csillagszemed,
átsuhanó gondolat hajnalpír arcomon minden
rád ébredő vágy, mint delelő Nap tekinteted,
oly erővel süt belőled a végtelen szeretet.

 

Nyitott könyvként olvaslak, ahogy ujjaim között
surrogva pereg minden oldalad, határaid fölött
lebegsz, magasra téve a mércét, hátunk mögött
hitehagyott múltak csontváza búcsút intve zörög.

 

Tenyerembe dobogó szíved remegve olvadó taktus,
forróságod lángja átjár, egymásba lüktet a két ritmus,
szenvedélyed bódító szirmait végtelen izzása ontja, illata oly dús,
mélyen belém ivódott érzelmed idők mélyéről feltörő, karmikus.

 

2019. 01. 28.

 

2 év 4 komment

Mivel ugye rengeteg minden kering a morfogenetikus mezőben, ezért ami már volt, van, (és lesz) annak ott megtalálható akár a folytatása is. Vagy az előzménye. Csupán rá kell kapcsolódni a közös tudatmezőre, és kiírni onnan. Megtesszük, ami tőlünk telik. Íme az egyik “folytatás”:

Boci, boci énekel,
ez mindenkit érdekel,
szeretjük a dalokat,
te is fújjad hangosan!

 

Boci, boci táncol,
a réten viháncol,
együtt ropjad véle,
pörög szoknyád széle.

 

Boci, boci éhes,
de finom a rétes,
meg is eszik hármat,
te is kövesd bátran!

 

Boci, boci elfáradt,
megkereste az ágyat,
lefekszik aludni,
mesét mond anyuci.

 

Boci, boci álmos,
szempillája már most
lecsukódik gyorsan,
aludjatok nyomban!

 

2019. 02. 12. 

2 év 4 komment

Használia

Államforma: határtalan

Beszélt (érzelmi) nyelv: ’’újszeret”

Pénznem: 1 Használ= 100 Kilóra

Vallás: Újszentély

 

Történetünk egy méltán neves ősnép a magyarok által egykoron lakott kies Kárpát-medencében játszódik napjainkban.

Három fiatal barátnő beszélget az Újszentély egyik vallási központjában, egy nagyvárosi plázában. (ahol a főpapot konzumidiótának nevezik) Annak is egy ’’újhangulatos” (csupa gép, csupa giccs, csupa kütyü, csupa csicsa) kávézójában. Itt kérünk külön elnézést a kávétól, mivel az nem tehet semmiről.

– Képzeljétek, a minap a parkban egy férfival összeakadt a tekintetünk! – kezdte el izgatottan újságolni az egyik. A másik kettő a szokásos semmitmondó nézéséből átváltott érdeklődőre.

– Arra lettem figyelmes, mintha valaki engem nézne, – mélyedt volna máris bele a beszámolójába az ivarérett süldőlány, mire izgága módon hirtelen a szavába vágott a padtársa, Vazelinka: –  és tényleg úgy volt?

 – Egészen kirázott a hideg, majdnem rosszul lettem! –folytatta beszámolóját Sopánka.

– Micsodaaa?  Egyenesen a szemedbe nézett?  A lényeg tükrébe?  Nahát, ez hallatlan! Hiszen ez egy elavult ismerkedési forma. Szerintem már rég betiltották, legalábbis azt hiszem erősen javallották az embereknek, hogy hagyjanak fel vele, mert valószínűleg káros lehet. – tört ki fejcsóválva, mint egy vulkánból, az egyik ottani hozd-test (régebbi nevén hostess), a frissen végzett Plázacica, aki platinaszőkeségével tökéletesen testesítette meg a nyaliwoodi szépségideált.

Ő év elejétől már a vallási központban dolgozott, míg a többiek még csak álmodni sem mertek az esetleges felvételükről.  Nagy kiváltság volt ám a plázában elhelyezkedni!

– Igen! Ez borzasztó! Ahelyett, hogy a melleidet bámulta volna nyálcsorgatva. Az olyan imponálón macsós pasis ösztönös. Azt hiszem újszeret órán ezt tanultuk a nemérez fejezetnél. – csillogtatta meg korlátolt tudását a kis Vazelinka.

– Ne is mond!  Ha így hagytad volna neki folytatni, még megfogta volna a kezed! – intett óva a néhány évvel idősebb, ezáltal alanyi jogon még bölcsebb Plázacica.

– Fúúúj!  A kezét? Ez mennyire maradi! – csatlakozott újabb gondolatával a beszélgetésbe a harmadik barátnő

. –Ahelyett, hogy azonnal erősen a hátsómba markolt volna, nem? Minimum. Mégis csak szóból, akarom mondani markolásból ért az ember. – somolygott Sopánka. – és diszkréten belenyalt a kapucsínója habjába.

– Így van! – vágta rá lelkesen Vazelinka, aki közismert volt a sikamlós fantáziájáról, meg a hátulról mellbe beszólásairól. Épp onnan kapta a nevét.  Majd így folytatta:
– Aki sokat markol, az keveset érez. Az érzelem, – vagy, hogy is hívják azt a közel kihalt, betiltott ósdi viselkedési formát, – teljesen összezavarná az emberek agyát, gondolatait. Lehet, az egész ország leállna, ha a lakói elkezdenének komolyan érezni egymás iránt. Talán még az ország neve, Használia is veszélybe kerülne!  – riogatott a kis csitri, megcsillogtatva íkúnuku hányadosát, majd némi síkosítót kent a kezeire. A többiek érdeklődve figyelték a mozdulatait.
– Áhh, semmi komoly, csajok, csak a téli hideg szél kifújta a kezeimet.

– Az más. – fanyalgott csalódottan Plázacica, mert azt hitte hamarosan valami pajkosan éles fordulat, akció veheti kezdetét.
– Na, de lányok! – intette őket türelemre Sopánka felemelt mutatóujjával.
– Nagyon elkalandoztunk a kiindulási ponttól, és még nem fejeztem be. Visszatérve a fickóra, aztán valahogy mégis szóba elegyedtünk. Nemsokára azzal hozakodott elő, hogy meghívhatna-e egy italra, kellemes beszélgetésre. Nem ám – Tetsző, gyüssz? Kő kóla?  – alfahím beszólások, hanem egyenesen bele a közepébe, nyálas udvariasan invitált.

– Na, jó, mi bajom lehetne belőle, a potya mindig jól jön, beadtam a derekam.
– Így is van, a pasikat balek módon ki kell használni! – vágott ismét közbe Vazelinka.
(nem véletlenül lett Használia az ország új neve. A szerző)

Sopánka fejcsóválva, de elnézően sóhajtott egy unottat, gépiesen babrált egyet lángvörös fürtjein, majd ismét folyatta történetét:

– Eltelt közösen fél óra. Ennyit nem igazán szoktam csevegéssel tölteni hímmel. Meg kell, mondjam, azért nem is volt olyan rossz, kellemesen elszórakoztatott. Mintha már kezdtem volna érdekesnek találni a fazont, amikor láttam rajta, hogy egy újabb összenézésnél óvatosan meg szerette volna érinteni a kézfejem. Amolyan jelzésértékűen, tudjátok. Már közelített hozzá.

– Hogyan? Micsoda egy perverz!  Ahelyett, hogy nyíltan a combjaid közé furakodva a szoknyád alá nyúlt volna. Erre neked jön ezzel a zaklató fordulattal! – méltatlankodott Plázacica, Vazelinka pedig színpadiasan az arcába temette egy pillanatra a kezét, így demonstrálva megdöbbenését.

– Hát ez az!  Azt hittem lányok, hogy a sötét középkorba süllyedtünk vissza. – legyezgette arcát kínos zavarában Sopánka, és azonnal kigombolt még egy gombot a dekoltázsán, hogy jobban kibuggyanjanak az észérvei.
– Ez valami borzalom! – szörnyülködött a kezét összecsapva Plázacica. Ilyen nálunk még nem fordult elő, és gondoskodni fogok róla, hogy a kidobófiúk azonnal kiszúrják az esetleges ilyen renitenskedő szatírokat. Ezért lehet év végi bónuszként még dicséretben és jutalomban is részesít a főnökasszonyunk, a plázapicsa.

– Aztaaa!!! – hüledezett tátott szájjal egyszerre mindkét barátnő. – Még a végén alaposan feltölti az egyenlegedet Használlal, aztán bárkit és bármit megvehetsz belőle kilóra! – futotta el a csajok arcát a sárga irigység.

– Ó, köszönöm lányok, annyira jó, hogy számíthatok az irigységetekre! Ilyen fantasztikusan utálatos barátnőim már régen voltak.  Hiába, na, nagy kincs ez manapság. – rebegte Plázacica, az arcán valami túlvilági fénnyel.  
– No de halljuk, mik történtek még? – kíváncsiskodott Vazelinka.

– Hát jó, legyen. – suttogta affektálva Sopánka, és így folytatta:

– Miután percek alatt kiismertem az olyan alattomos szándékait, mint érdeklődés, közeledés, udvarlás, érzelmi kötődés, házasságkötés meg még megrázóbb dolgok, röviden kiadtam az útját. Hát mit képzelt rólam, hogy milyen lány vagyok? Esküvő után meg azonnal rám rontott volna a gyermekvállalás ötletével. Tisztára az őskorba akart visszarángatni. Még, hogy szülés! Különben is, minket sem anya szült, hanem csak úgy lettünk. Szóval mire észbe kapott volna, faképnél hagytam.

– Nagyon jól tetted! 

– Büszkék vagyunk rád! – kontrázott egymásra hangosan Vazelinka és Plázacica, majd gyorsan hozzátette még a következőt:
– Még, hogy feleség? Hát hol él ez, meseországban? Az ember lánya legyen skalp, strigula vagy zsákmányállat, vagy minek is mondják a csúcsragadozó pasik. 

Sopánka pedig még tovább fokozta a tragikus feszültséget: – Még vihogni is elfelejtettem, annyira mellbevágott az egész, Pedig az olyan nőiesen lotyós. Ugye, lányok? – várta a megerősítést felzaklatva.

– Így van! –  Igen! – nyugtázta azonnal emelt fővel a két másik kis lotyó.

– Adjunk magunkra, csajok!  A szintet tartani kell. – nyilvánult meg jó hangosan Plázacica, és mint valami díva, fölényesen körbehordozva tekintetét az egész kávézón. Épp csak a koronát nem igazította meg a fején. Bár ki tudja? Később még arra is sor kerülhet.

 

Mindhárman nagy sóhajtásokkal lélegeztek fel, hogy a történet ilyen pozitív fordulatot vett, habár a rémült borzongás még jó pár percig velük maradt.

 

Ekkor szerencsére felébredtem a rémálmomból, feléd fordulva hosszan néztem az arcodat, és egyetlen szó ötlött fel bennem: Gyönyörűm. A következő pillanatban viszont már össze is rezzentem. Lopva körülnéztem, hogy ez most a valóság, vagy értem is jönnek a kidobófiúk?

 

2019. 02. 05.

2 év 4 komment

Csillag születik, Lady Gaga – Always Remember Us This Way dala nyomán

Teljesen elárvult szív vagy,
Istentől kértelek magamnak,
repülj hozzám, mint a madár,
ki meleg fészkébe hazatalál.

 

Ahol szárnyalni kezd a szív,
oda nem kell többé a szó,
elég, ha a kezem megfogod,
és érzed ez együtt milyen jó.

 

Sokan próbáltak szeretni már,
de bántón, emlékük sajogva fáj,
tőled viszont kisimul homlokomon
minden egyes bevésődött ránc.

 

Amikor a Nap lemegy, csendes
csillagok fényében melletted
békére lelek, tekintetünk felragyog,
a lelkedben végre otthon vagyok.  

Mosolyod annyira a szívembe égett,
lehunyt pilláim alatt ölelve tartalak téged,
neked hihető minden  kimondott ígéret
kettőnk története sosem érhet véget.

 

Veled már nem fáj a búcsúzás,
tudom, holnap a szokott helyen újra vársz,
kopott emlékké válik minden korábbi gyász,
érzem, ahogy a gondviselés vigyáz ránk. 

2019. 02. 07. 23: 07

2 év 2 komment

Amikor a hun lélekdarabommal ébredek…
https://www.youtube.com/watch?v=rT4CqAxsbVw

 

Keresőn kémlelő
tekintet réved,
pusztai ének
távolban éled.   
Kelő Nap ébreszti,
harmat itatja,
csillag virrasztja,
sápadt Hold altatja.

 

Messziről érkezik
süvítő széllel,
a pirkadattal,
égi ébredéssel,
szíved dobogja,
hajadat kibontja,
lovak patája,
őseid csatája..

 

Pusztai ének,
vágtató mének
gyönyörű szépek,
oly könnyed lépted,
vad sólyom röpte,
ott zenél mind benne
süvítő nyíl, s penge
csillan a fényben.

 

Csillagos éjen
megpihen ében
szemed alá sütve,
ritmusod ütve,
ölelve éled
benned az élet,
égig iramodik fényed,
szellem és lélek.

2017. 05. 16. , 2019. 02. 04. 

 

Király Attila Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.