Király Attila : Jó Reggelt!

 

A Nap ásítva nyújtózott végig a horizonton, ahogy melengető sugarai egyre messzebb értek ezen a kora tavaszi napon.
…- Neked örülős Jó Reggelt, Drága Lélek! – gondolta magában a kis herceg, és keresőn kémlelt az égbolt felé, mint aki valami nagyon távolit fürkészne a tekintetével. A mellette ülő kisebb alak mintha olvasott volna a gondolataiban, kissé panaszosan szólalt meg.
– Habár manapság olyan idők járnak, hogy lehet, már vigyázni kell az őszinte egymásnak örüléssel is. Tudod, mostanában más szelek kezdenek fújni az univerzumban. Jóval hűvösebbek. Valakik az elembertelenedést hozták divatba. A szív, a ragaszkodás, a mindig, a, de jó, hogy vagy! – lassan már kit érdekel? – fakadt ki szemrehányóan a róka, mintha mindezekről a barátja tehetne, majd szomorúan nézett össze a vele egyetértőn bólogató kis herceggel.
Amaz nem szólt egy árva szót sem. Látszott rajta, hogy valahol nagyon messze kalandoznak a gondolatai.
– Biztos ismét a Rózsájára gondol, mint megannyi más alkalommal tette. Minden nap emlegeti, sőt napjában többször is áradozva mesél róla.
– Milyen messze is? – kérdezte tőle szinte csak maga elé mormogva a róka.
– Talán hatvan-hetven fényévnyire lehet, vagy akár százra is…,de páratlanul szép és különleges is egyben. – élénkült fel egyszerre a kis herceg.
– Száz fényév?  Az ugye sok? – vágott közbe kíváncsiskodva a vörös bundás, miközben fejben azt latolgatta, hogy hány napi járóföld lehet, ha ő indulna neki.
– Nem annyira illetve az attól függ. Gyalogszerrel szinte végtelennek mondható út. Nem lenne elég rá az életed, sőt egyszerre több sem. Gondolatban viszont csak egy szemvillanásnyi. Az is fontos hozzá, hogy az ember tisztában legyen magával, hogy pontosan merre tart. – részletezte a kis herceg.
A rókán látszott, hogy elmélyülten számol. A lábait egymás elé rakosgatva, felváltva többször egymás után maga elé és a barátjára meredt. Picit felágaskodva talán még a Nap mögé is megpróbált bekukkantani, majd felcsóválva lehajtotta a fejét, de csak egy pillanatnyi időre volt képes csendben maradni.
– És te annak ellenére nekivágnál a távnak, hogy ilyen végtelenül hosszú?
– Ez csak természetes, hiszen az ember ott van otthon, ahol igazán szeretik. Olyankor nem számít a távolság. Két lélek közt a legrövidebb út a szeretet.
– Óóó! – mindössze ennyi hagyta el a róka ajkát. Hosszú percek teltek el csendben, mire újabb kérdéssel, de inkább kéréssel hozakodott elő.
– Mesélnél még kicsit a Rózsáról?
– Hogyne, szívesen! – derült fel a kis herceg arca.
– Tudod, kívül fekete szirmai vannak, mintha gyászolna valamit, de ahogy óvó szeretettel haladsz befelé a szívébe, meleg szelídgesztenye barnára vált, remény-zöldre és legbelülre érve bíborvörösre.
– Igazán különleges! – Ámult el a róka és titkon beleszeretett a pillanatba.

 

2019. 03. 01.

 

Legutóbb szerkesztette - Király Attila
Szerző Király Attila 83 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.