A manók pénze

A manók nem mindennapi lények. Csak néhány földi halandónak adatik meg, hogy találkozzanak velük. Legtöbbször elbújnak, átváltoznak tárgyakká, apró állatokká. Sokszor nem is gondoljuk, hogy manó mellett megyünk el, mert csak kicsinyke, haszontalan tárgy kerül utunkba. Még csak arra sem méltatjuk, hogy ránézzünk. Pedig ezekben, a tárgyakban manók laknak, és nem akarják, hogy meglássuk őket.

Nekem egyszer sikerült megpillantanom egy manót. Azt hiszem ügyetlen volt, és későn mondta ki a varázsszót. Nem tudott átváltozni száraz faággá. Amikor meglátott ijedten kezdett ugrálni előttem, és majdnem sírva könyörgött, hogy ne áruljam el ügyetlenségét, mert akkor társai kinevetik, gúnyt űznek belőle. Akiből gúnyt űznek a manók országába, az örök életébe szolgálni fogja a többieket. Ő pedig nem szándékozik szolga lenni, más manók után takarítani a házat, cipelni mindenféle holmit, amire egy manónak szüksége van. Megígértem neki, hogy hallgatok a dologról. Ennek fejében a manó adott nekem egy aranypénzt, amelyen a manókirály képmása volt verve. Ez nagyon meglepett. Nem is gondoltam, hogy a manók ilyen gazdagok.

–  Ugyan ez semmiség – mondta kicsit nagyképűen – Ahonnan ez való, ott még rengeteg van. Egy hatalmas aranydézsa telis– teli van aranypénzzel. Mi manók igen gazdagok vagyunk, mert tudjuk, hol van a föld mélyén az arany.

–  De jó lenne, legalább csak egy napra is manónak lenni! – sóhajtottam fel – Én is szívesen dúskálnék, vagy talán még meg is fürödnék abban az aranydézsában.

–  Ennyire szeretnél manó lenni? – kérdezte az újdonsült barátom – Talán tehetek érdekedben valamit. Mindjárt visszajövök. Addig innen el ne mozdulj. Beszélek bátyámmal, aki ilyenekben illetékes, és remélhetőleg engedélyt ad, hogy egy röpke napra, te is manó légy.

Hittem is meg nem is, amit a manó mondott, de azért türelmesen várakoztam kezemben szorongatva az ajándékba kapott aranyat.

Már úgy nézett ki, hogy jól bolonddá tett a manó, amikor váratlanul újból megjelent, és mosolyogva mondta:

–  Szerencséd van. Bátyámnak ma jó a kedve, és beleegyezett, hogy estig manóvá változz. Sajnos, amit eljön a napnyugta, bármennyire is jól fogod érezni magadat nálunk, búcsút kell intenünk egymásnak. Ha elfogadod a feltételeket, akkor jöhetsz velem a manók országába.

Nem sokat teketóriáztam, mert nagyon érdekelt a manók pénze, és hogy valóban, minden manónak a házában, dézsában áll– e az arany? Titkon reméltem, vendéglátóm lesz olyan jószívű, és megengedi, hogy gyönyörködjem a rengeteg arany csillogásában.

Alig, hogy kimondta a varázsszót, én is manó lettem. Kicsinyke emberke, mint a barátom. Rám is ugyanazok a törvények voltak érvényesek, mint a többiekre. Ha véletlenül találkoztunk egy emberrel, én is azonnal valamilyen tárggyá változtam, és így embertársaim nem láthattak meg. Egyik ilyen találkozás alkalmával váratlanul egy lapos kő lett belőlem. Egész addig kellett kőként lapulnom a porban, míg a nemkívánatos ember el nem tűnt. Szerencsémre nem sokáig kellett így várakoznom, mert, ahogyan jött, olyan gyorsan el is ment. Folytathatunk utunkat a manók birodalmába.

Rövid séta után meg is érkeztünk, és egyszeriben mindenhol csak manókat láttam. Megvallom nagyon aranyos, és vidám emberkék voltak. Állandóan mosolyogtak, nevetgéltek. Nagyon barátságosan fogadtak, és mindent meg akartak mutatni. Egymást túllicitálva invitáltak házaikba. Nem tudtam eldönteni, kinek a meghívását fogadjam el. Senkit nem szerettem volna megbántani, hogy elutasítom a meghívást, ezért barátom segítségét kértem:

–  Mit tegyek, hogy ezeket a kedves, kicsi manókat meg ne sértsem? Mindegyik azt szeretné, ha meglátogatnám a házát.

–  Mindez azért van, mert azt hiszik, te is egy igazi manó vagy, és valamelyik távoli városból jöttél el hozzánk, látogatóba. Ne adj Isten, hogy megtudják, ki vagy, mert akkor nekem és neked is, jaj, lenne!

Barátom mérgesen összeráncolta a szemöldökét, és mondta a bámészkodóknak:

–  Ő az én vendégem. Senki ne merje zaklatni. Csakis az én házamba jöhet be.

Megpróbáltam lecsitítani haragját, mert nem szerettem volna, ha miattam harag lenne a manók között.

Egy kis idő elteltével a manók megnyugodtak, és beletörődtek, hogy mindenkit nem tudok meglátogatni. Megígértem nekik, hogy ha legközelebb megint errefelé járok, akkor őket is meglátogatom.

Kicsi manó barátommal bementem a házába. Engem legjobban, a dézsában tartott arany érdekelt. Mindjárt abba a helyiségbe mentem volna, ahol az van. De sajnos előtte a manó mindent meg akart mutatni a házában.

Szép, takaros hajléka volt. Sehol nem láttam rendetlenséget. Büszkén mutogatta csodás virágait. Mindenegyes alkalommal az arany irányába akartam terelni a beszélgetést, mert ez igen izgatta a fantáziámat. Nem értettem, hogy akinek ennyi aranya van, a téma hidegen hagyja. Jobban érdeklik a virágai, a repülő tarkaszárnyú pillangó vagy a közeli fán csicsergő madár hangja.

–  Barátom te igen gazdag vagy – próbáltam újból az arany felé terelni a beszélgetést. Mire a manó közömbösen csak ezt válaszolta:

–  Lehet, de ez nálunk, manóknál mindennapi dolog. Engem jobban érdekel egy szép virág, mint az a sárgán csillogó fém. Különben is annyi van belőle, amennyit csak akarunk. Nekem csak arra kell, ha véletlenül találkozok egy emberrel, hallgatásra tudjam bírni, ne áruljon el másoknak. Hallottam ti emberek nagyon szeretitek az aranyat.

–  Így bizony – vágtam rá gyorsan – Én lennék a világ legboldogabb embere, ha lenne egy dézsa aranyam.

–  Menj be a kamrába, és vegyél magadhoz annyit, amennyit csak bírsz – mondta, és vidáman kergetni kezdte az éppen arra repülő színes lepkét –, de vigyázz, mert csak olyan arany értékes, amiért megdolgoztál.

Utolját, amit mondott meg sem hallottam, mert annyira megörültem a hírnek, hogy bemehetek a kamrába, és megtömhetem zsebeimet arannyal.

Valósággal elvakított a rengeteg aranynak a látványa. A nagy dézsában már annyi volt, hogy folyt ki belőle. Zene volt fülemnek, ahogyan egy – egy a kamra padozatára hullt. Nem tudom, mi történt velem, eszemet veszve beleugrottam a dézsába, és fürödni kezdtem benne, mint tyúkok a porban. Közben hangosan kurjongattam. Amikor jól kifürödtem magamat a dézsa aranyban minden zsebemet csordulásig, tömtem vele. Csak azon bánkódtam, miért nem olyan ruhában jöttem, amelyiken nagyobb és több zseb van.

Sokáig elvacakoltam az arannyal. Észre sem vettem, hogy beesteledett, és indulnom kell.

–  Halihó! – kiáltott be a manó a kamrába – Indulni kell!

Fájó szível, hogy itt kell hagyni ezt a rengeteg gazdagságot, elindultunk vissza az én világomba. Igaz nem üres kézzel, mert ahová csak tudtam, mindenhová aranyat raktam. Zsebeimen kívül, még az ingembe is dugtam belőle.

Búcsút intettünk egymásnak, és vártam, hogy visszaváltozzak emberré, ami a varázsszó után mindjárt meg is történt. Barátom alig, hogy kimondta a varázsszót, már emberré is váltam. Ott álltam, ahol először találkoztam a manóval. Egyedül voltam a sötét, kihalt úton. De most nem ez érdekelt engem. Mindjárt zsebeimben kezdtem el kotorászni. Nem akartam hinni a kezeimnek. Minden zsebem üres volt. Még csak hírmondója sem volt a rengeteg aranynak. Ijedtem kerestem őket mindenhol. Először azt hittem, kihullottak a földre, amikor átváltoztam manóból emberré. De sajnos sehol sem találtam a magammal hozott aranyakat. Végül csak abban reménykedtem, hogy az ingemben rejtett aranypénz megmaradtak. Legnagyobb bánatomra itt sem találtam ezt a szép, sárgán csillogó fémet. Egyetlen egy sem lapult a zsebeimben. Eltűntek, mintha a föld nyelte volna el valamennyit. Sokáig kotorásztam ruhám rejtekhelyein, és már majdnem feladtam. Kezdtem beletörődni a veszteségbe, amikor váratlanul a farzsebemben megtaláltam egy picinke aranypénzt a manókirály képmásával, amit barátomtól kaptam, hogy el ne áruljam, amiért ügyetlen volt. Ekkor eszembe jutott figyelmezetése: csak olyan arany értékes, amiért megdolgoztam! Megértettem, csak ennek a picinyke aranynak van értéke, ami nálam maradt. A többi mind csak színes csillogás, és azonnal elpárolgott, amint emberré váltam.

Kicsit szomorú voltam, mert a sok arannyal a világ leggazdagabb embere lehettem volna. De sebaj, legalább jártam manók országában, és ott is van egy jó barátom. Talán egyszer még az életemben sikerül találkoznom vele. Addig is megőrzöm a tőle kapott aranypénzt.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

271látogató,3mai

Szerző Apáti Kovács Béla 174 írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.

8 Komment

Hagyj üzenetet