Király Attila : Hétköznapi ADHD

Kérdez a tanár, de kit érdekel? A sarokban már megint ki térdepel?
Meg nem értett zseniként kezelnek, vagy javasolják a szülőnek,
Hogy valahol majd csak kikezelnek, és ez most nem diszkrimináció,
Legfeljebb külön bontva értelmezésre ajánlott dísz, krimi meg náció,
Túlzottan öntörvényű lelkesedés, követhetetlenül szárnyaló fantázia,
Javíthatatlan álmodozó,…de ugyan miért kéne megjavítani, ha csak az
Órák közötti szünetekben unalomból is megold néhány lehetetlen küldetést?

 

Belül egyszer csak süvöltve ordít fel egy izgága csend,
Egyre gyorsulva tép le maga körül szinte mindent,
Az udvarra kirohanva Napot, Holdat, csillagot,
Felocsúdva belőle látom meg, hogy pontosan ki vagyok.

Hát igen, eléggé kivagyok, és most körbevesz egy sűrű sötét,
Miután leszaggattam a fejem fölül az összes létező fényt,
Akár azt is mondhatnád tiszta őrült vagyok, de nem,
Csupán gondolatok ezrei cikáznak megállíthatatlanul a fejemben.

 

Időnként elkapok közülük egy-egy világmegváltó nagyot,
Aztán pár percre kihagyok. Ilyenkor szusszan egyet bennem a lélek,
Közben talán visszamerészkednek a helyükre a fények, és ami a lényeg,
Nem szólnak hangok a fejemben, és nincsenek körülöttem láthatatlan lények.

 

Azt legfeljebb csak te képzeled be, és erőltetnéd rám. Mi vagy te, agilis agyturkász?
Lehet neked jó a bipoláris depresszió, de én még csak tünetmentes őrültnek sem vagyok való,
Kedvenc tartózkodási helyem a morfogenetikus mező. Hidd el van itt minden, elég menő
A hely, ettől telik meg robbanásszerűen a fej, az elme. Őkelme lehet lassú mindehhez. Várj!
Hívnak. Halló! Elnézést, később még beszélünk. Ez fontos, a vonalban a Mindenható.

Hol a Nap, meg a többi? Igyekszem visszaragasztani mindet, talán már holnap.
Persze csak, majd ha arra járok, mert közben várnak új világok.
Szomszéd univerzumokba is bekukkantok, ti meg tőlem lehet, bekattantok,
Valaki rám szól: – ne pörögj, mert beleszédülök!  Jól van, na, kicsit melléd ülök.
Mesélek gyorsan valamit, ami elandalít. Téged, mert én máris rohanok tovább,
Elkapni mindenki más szerteszét ágazó gondolatát. Nincs mese, a gondolatcikázás a komfortzónám.

 

Nem a szó sok, hanem aktív a szókincs, egyetlen nyugodt pillanat sincs,
Sokak által meg nem értett értelem, amellyel magam felvértezem,
A kevéssel beérve elvegetáló életeknek ’’túl sok”(k) vagy érzet,
Maga a kiteljesedett eredet, ahová fejlődésében tart minden egyes lélek,
Érzelmi vulkánkitörésben sül étlapnyi étel, ez alól egyik nap sem lehet kivétel.

 

Tényleg! Te is szereted a nyári záport? Én minden egyes esőcsepp csilingelését külön-külön
Hallgatom, Anyagokban diszkréten zizeg ezer meg ezermilliárdnyi atom, vajon mit művel az
Agyam, miközben alszom? Biztos feldolgozza, milyen szépen festette meg Isten az égre
Az alkonyt. Pardon!  Utolsó ecsetvonásai halk neszét még most is hallom, félbehagyott…
Azt hiszem, festek még pár árnyalatot a szivárványra, így később érkezem, nem tudom hány
Órára. Közben te is hallod ezt a szakadatlan ketyegést? Nem tudom ki húzott fel, mi késztet,
De folytonos ébresztőként élem meg ezt az egészet.

 

 

A hétköznapok szürke mezején virágokat dús csokorba kössünk te meg én,
Induljunk világvégére kilesni a pillanat misztikus rejtélyét, amikor a nem
Létező idő életében először – hogy senki se lássa, titokban – megállt fújni egyet,
Ölébe hajtott fejjel saját hajába simított momentum belső Napjaként ragyogni, szemek
Szegletéből lélegzetvisszafojtva szivárgó könny, amelyben szemérmesen mosdik egy hajnali fény,
Minden egyes pillanat egy kacagva tele(s)írt, vaskos könyv, lehet ilyen egy hétköznapi ADHD.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Király Attila 84 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.