George Tumpeck : Lajos úr és a rozsdás szög

*

(meghallgatom)

 

Lajos úrról még muszáj beszélnem. Házmesterünk volt egy jó darabig. Igazi magyar emberke, aki nagyban hozzájárult az otthon kialakult képhez, a Kanadából vagy USA-ból érkezettekről. Itt minden kolbászból és aranyból van. Na, ezt azért kifejtem bővebben.

Kezdjük az elején. Egy magyar ismerősöm révén, aki szinten Lajos, de határozottan nem úr, megtudtam, hogy olcsón lehet háromszintes town házat bérelni, és a házmester is magyar. Ismerősöm figyelmeztetett, hogy az öreg, kicsit anyagias, ezért feltétlen vigyek borítékot, az segít. Hát nem vittem. Lajos úr, minden várakozást felülmúlt. Úgy külsőre, mint beszédstílusra. Alacsony, köpcös emberke volt, és égett a vágytól, hogy bebizonyítsa a világnak, hogy ő a legjobb, a legszebb, a legerősebb és még ki tudja, mi minden.

Ez nevetséges, mert ez mind én vagyok. Szóval egymásra találtunk, így boríték nélkül is lett lakás.

Azért sokat segítettem az öregnek, aki már elmúlt hatvan éves, de a korához képest nagyon jó erőben volt. Házmesteri fizetése elég sok kívánnivalót hagyott maga után, ezért vezette be a borítékos rendszert. Sajnáltam szegényt, mert a feleségén kívül, volt két lánya, akik fejenként, mázsa fölött voltak, így hát nem nagyon találtak megfelelő férjet.  Az öreg tartotta el az egész családot. Minden reggel nagyon haragudott a világra, kiment az udvarra, és aki éppen arra ment, avval torkaszakadtából üvöltött, szidta a rendszert, az embereket, az életet. Úgy éreztem, nincs megelégedve a sorsával. Hatvan évesen meg mindig a gyerekek, a fiatalok által szétdobált szemetet szedegette.

Rendszeresen kötözködött velem, de ez játék volt. Birkózni akart, mindenáron bizonyítani akarta, hogy ő az erősebb. Így volt ez azon a reggelen is, amikor torkaszakadtából szidott mindenkit. Na, mondom, most megküzdünk, életre-halálra. És vigyorogtam. Hiba volt, mert a következő pillanatban már a földön hemperegtünk, és becsületére legyen mondva, nem volt gyenge ember a korához képest. A hajnalban munkába indulók kaján örömmel figyelték, hogy verik a házmestert, aki annyi bosszúságot okozott nekik. Vagy két perce gyúrtuk egymást, amikor megérkeztek a rendőrök. Rögtön fölkeltünk, leporoltuk egymást és vigyorogtunk. Nehezen hitték el, hogy játszottunk, mint két idétlen gyermek.

Lakott a telepen egy másik úr, őt csak Rady Pipernek hívtuk, jókötésű tetőfedő. A pincéjükben volt egy biliárdasztal, és azon tanultam meg játszani. Lajos úr, nagyon boldog volt, mert rendszeresen elvert. Végre győzhetett, ilyenkor artikulátlanul üvöltött és körbeugrálta a biliárdasztalt. Minden este, megittunk néhány üveg debrőit, anélkül nem élet az élet — mondta.

Imádott csalni, minden játékban. Mintha valami láthatatlan szösz lenne az asztalon, ráhajolt, és a szöszt keresve, hasával átrendezte a golyókat, vagy ügyesen eltüntetett egyet-kettőt. Nagyon kellett rá figyelni. Igazi csibészke! Ez ott a pincében, egymás között rendben is volt, de néha kimentünk biliárdozni az egyik striptiz clubba. Sok nehézfiú közé. Az öreg itt is csalt, de itt még agresszív is volt. Radyval mindig úgy ültünk, hogy ha valami baj van, meg tudjuk védeni az öreget. Persze baj mindig volt, és bizony elég gyakran bunyózni is kellett.

Egy ilyen alkalommal, amikor az öreg frappánsan átrendezte az asztalt, ellenfele simán a fejibe húzott egy széket. Az öreg megrázta magát, olyan hangok jöttek belőle, mint Bruce Lee-ből és megindult, mint a tank. Üvegek röpködtek, poharak törtek. Pillanatok alatt olyan tömegverekedés lett, mint a Rejtő könyvek legendás kocsmaiban. Hárman, egymásnak háttal állva, precíz alapossággal tördeltük a kocsma maradék berendezését, vendégestül, pincérestül, kidobóstul. Az eset után, be is zárták. Mármint a kocsmát. Győztünk, és mindenki egyben volt, ezt a vendégekről nem lehetett elmondani.

Szóval Lajos úr, kétévente járt haza. Addig gyűjtögetett. Amikor összejött vagy tizezer dolcsi, ami a 80-as évek végén még elég szép pénz volt — legalábbis két hétre —, hát elindult. Rendeltek egy limót, és az öreg mint Gróf Csekonics, öltönyben, kalapban várta amíg a sofőr kinyitja előtte az ajtót, szépen helyet foglalt  A hátsó ülésen. A család egy másik, sima taxival követte. Lányai és neje, hatalmas táblákkal búcsúztatták. „Visszavárunk Dady!” Otthon szórta a pénzt, minden este a Maximban vagy a Mulen rouge-ban üldögélt, kis kanadai zászlócskával díszített asztalnál. Sokszor a taxist egész éjszakára kibérelte és megvendégelte. Senki nem tudta, hogy két év keserves munkája lappang a gazdag külföldi álarca mögött.

Amikor visszaérkezett, a család táblákkal várta a reptéren. „Isten hozott!” Jöttek a történetek, ízes magyar káromkodásokkal keverve. Az „öcsém betakarlak dollárral” megjegyzésre leöntöttem Debrői hárslevelűvel, eredeti kristály pohárból, amiből kisebb csata lett, de a felesége győzött.

Sajnos messze költöztünk egymástól, de a mai napig tartjuk a kapcsolatot, egy olyan emberke ő, akiben még él a csibészbecsület, és az itt sajnos ritkaság. Minap csörgött a telefon, ismerős hang, de valami keserűség bujkált benne. Lajos úr keresett, régi, öreg barátom. Elmúlt hetvennégy éves. Már írtam róla korábban, de ez még hozzá tartozik. Egy kis Torontóhoz közeli faluban lakik feleségével, lányával és tizennégy éves unokájával. Szóval, rögtön kérdeztem, mi a baj, mert az utóbbi időben csak akkor kerestük egymást, ha baj volt.

— Költözöm — mondta.

— Ok, de mi a gond? — Az történt, hogy a tizennégy éves fiú, aki már megtanulta, hogy itt csak jogai vannak, legalábbis a szülőkkel szemben, nyakon vágta az öreget, amikor az rászólt, hogy a lakásba ne szemeteljen. Ez baj. Az öreg, fiatalon, illetve még tíz évvel ezelőtt is komoly ellenfélnek számított akármelyik kocsmai verekedésnél, de az unokáját nem tudta megütni. Ő lett volna az, akit letartóztatnak. Kinek hiányzik az ilyesmi hetvennégy éves korban? Ultimátumot adott a lányának, hogy költözzön, ahova akar a fiával együtt. Ez idáig rendben is volna, de így az öreg és a felesége nem tudják fizetni a ház bérleti díját.

— Ez baj — mondtam. — Mi lesz most?

— Öregotthon — volt a válasz, keserűen, nagyon keserűen.

— Mit tudok segíteni? — kérdeztem, de meg sem hallotta.

— Szeretnem, ha eljönnél, én összekészítettem azokat a dolgokat, amiket én már nem fogok használni, és szeretném, ha elvinnéd, hátha neked jó lesz még valamire.

Ismertem az öreg szerszámait, cuccait, nem vártam semmi különlegeset, de éreztem, hogy a lényeg nem is ebben van. Látni akart még egyszer, elbúcsúzni. Megbeszéltük, hogy szombaton beugrunk Torontóba, és így hozzá is el tudunk menni.

Nejemmel együtt érkeztünk. Kicsi, takaros ház, kis magyar zászló az ajtó mellett. Az öreg már izgatottan várt, oly izgatottan, hogy az odavezető úton lévő benzinkútnál lesben állt. Szerintem a családot már őrületbe kergette, így kizavarták lesben állni.

Szóval ölelkezés, kezitcsókolom, és egyebek.

— Kávét, esetleg süteményt? — nem kértünk semmit. Az öreg az ajtó mellé halmozta fel féltett kincseit, amikor pakoltuk befele, szinte egyenként vett búcsút a villáskulcsoktól, a csavaroktól és vezetékektől. Egy, rozsdás szöggel teli, befőttes üveget, feltűnően sokáig nézegetett. Szinte elérzékenyült. Negyven éve őrzi, hogy hátha jó lesz valamire. Búcsúzott tőle. Ő már nem éri meg, de talán én majd tovább őrzöm, és egyszer beteljesedik a rozsdás szög hivatása is. Meghatódtam, nem is az érték, mert valljuk be, manapság ez nem ér semmit, a negyven év, az az érték, és én lehetek az a kiválasztott személy, aki ezt a megtiszteltetést kapta. Jólesett. A búcsúzásnál az öreg sírva fakadt.

Ő nem búcsúzott, ő elbúcsúzott. Végleg.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru

Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem