Pápay Aranka : Falusi ranglétra – XIII.

N?k az örvényben

 

 – Nézze Józsikám. Mi hárman, szépen ideülünk egymás mellé a díványra, imádkozunk, amíg el nem vonul a front. A Jó Isten megsegít.

A postai kézbesítő könyörgött:

– Ténsasszony, kérem! Csak nem képzelik, hogy magukat kikerüli majd a golyó?

– Örökké csak nem fognak lövöldözni? – Vonta meg a vállát Pataki mama.

– Anyám izeni, hogy a mi pincénkné van még hel, bőven. Ilike kisasszony se mozdul ki itthonrul, ha maguk nem gyünnek. Hát nem sajnálnák az ő fiatal életit? Gyün az a komisz muszka…  

Na, ez az érv már elgondolkodtatta a mamát. Még ránézett a nagyszoba zöld-plüss díványára, ami a Sió-völgyre néző ablak mellett kínálta puha ölét, csábítóan…

– Na, gyere papa. Megyünk a Béndekólába – határozta el magát sóhajtva.

– És a fosztogatók, akiktől a házadat úgy félted?

– Gondolj a lányodra. Hallottam én már a katonákról… Ott legalább el tudjuk bújtatni.

Ili fellélegezve dobált be néhány ruhadarabot egy táskába. Még az oroszok előtt, de az utolsó pillanatban kiértek a pincesorra.

Aztán kivilágos-kivirradtig állt a bál… A Sió északi lankáján a németek, déli dombjain az oroszok, küldözték egymásnak pusztító üzeneteiket, zavartalanul, mintha közöttük nem is utcák, házak, emberek húzódnának meg, dermedten lapulva a szokatlan háborgatástól. A felkel? téli napsugár szomorúan, erőtlenül emelkedett fel, mintha ódzkodna a derengésből világossá tenni, hogy egyetlen éjszaka alatt mivé tették ezt, az eddig oly békés völgyet.

Lélekszakadva rohant be a pékházba egy Sár-utcai ember.

– Pataki úr! Pataki úr! Hamar, hamar! Mind meghalhattak, hisz ott egy ép darab se sok, annyi sincs! – Kiabálta kissé érthetetlenül.

– Mit beszél maga? Hol nincsen ép darab?

– Az akna…

– Akna? – és ugrott is a már úgyis indulni kész Károly…

– Várjon szomszéd! – kiáltott Gyuri bácsi. Utána iramodott, de alig bírta beérni a fiatalembert. Amit kés?bb aztán elmeséltek, abból megtanulhatta mindkét család, mi az, iszonyodni.

A falu képe pusztító vihar utáni volt, de ki figyelte azt akkor? Szemük látta, agyuk halasztotta a felfogást. Csak utólag eszméltek rá.

A Sár-utcában rohangáló emberek álltak félre az útjukból. Futottak a házig. Lábuk ott szinte földbe gyökerezett. Minden házon foghíjas lett a tető, de a Pataki házén egyetlen ép cserép sem volt, egy ablakon szakadt függönyrongy lebegett, a másik helyén pedig hatalmas lyuk tátongott, a többi üres kerettel bámult rájuk. Borzalmas romban az egész ház…

            Egy asszony fordult ki az udvarról, ahogy megismerte őket, hatalmas batyut eresztett le hirtelen a lábához, és zavartan lépett elé a kidőlt kapuoszlopnál, hogy valamennyire elrejtse. De feleslegesen takargatta volna zsákmányát. Csak Blázsovics penderített rajta egy nagyot, hogy el is tűnjön rögtön az összegyűlt, szorongó tömegben. Károlyt úgysem érdekelte más, mint az, hogy beljebb mit fog találni.  

Remegő lábakkal botorkált, végig, az eddig oly nagy becsben tartott, most leszakadt sz?l?lugas vessz?in lépkedve, be a lakásba a szüleit keresni. Ajtók nem állták útját, azokat mintha egy ?rült óriás tépte volna ki tokostól. Sehol semmi, csak a megtépázott falak, törmelék. Rémít? csendben porszagú huzat kavarta a hideg levegőt a romok felett.

Elszorult torokkal ment beljebb. Ott vastagon borított mindent a tollpihe.

– Alatta lehetnek? – rogyott le, tenyerét a tok és huzat nélküli, iszonyatos paplanhoz közelítette. Blázsovics megérintette a vállát.

– Ne. Majd én…

Aztán ő se nyúlhatott a szemfedőnek hitt halmazhoz. Rekedtes hang szólalt meg a hátuk mögött. A kézbesítő döbbenettől akadozó szava, de amit mondott, az ebben a borzalomban igazi örömhírré vált.

– Azon akartak ülni, miel?tt elkönyörögtem üket mihozzánk! – babonás ijedelemmel az arcán a sarokra mutatott, ahol a díszeit?l és magas támlájától megfosztott, felhasadt plüssdívány állt, szeméttel beborítva.

– Élnek?

– Semmi bajuk!

– Istenem! –

A fellélegzés mélyről jött férfizokogásban tört ki a fiú. Aztán a három ember fokozatosan mérte fel a látványt.

A felkoncolt dívány melletti ablak helyén tátongott az egyik lyuk, amin a hívatlan vendég bevágódott, és azzal szemben a másik, ahol a falban robbant. Röpte a dívány felett vezetett, kaszálva minden útjába es?t, hogy aztán szétfröccsenve üssön ezernyi lyukat… A plafon tépett hasából, a kusza gerendacsonkok lógtak. A robbanás ereje pedig miszlikre aprított itt mindent. 

Kotorászni kezdtek a tornyosuló törmelék halmazában. Középen egy szabályos gömbalakzat emelkedett ki a zűr-zavarból. Hitetlenkedve nyúlt hozzá a fiatalember, és ahogy lepergett arról a törmelék, fehéren megcsillant… Hihetetlen!

A fal romjai, a szilánkosra tört bútor és szétpukkant ágynem? elterül? tolltengere felett trónolt a hatalmas, opál lámpaernyő. Alatta, mellette az öntöttvas kehelyben az összeroppant üvegedény – petróleumszagot árasztva -, és körben a szép, kacskaringós öntöttvas tartóelemek dirib-darabjai.

Károly szeme elhomályosult. Üzenetet érzett ebben a csodában, az épen maradt törékeny, szépséges burában. Talán a túlélés reményét.

Tovább mentek. – Ez iszonyat! A kisszoba fala, mennyezete szilánkoktól megspriccelve, csupa seb. A bútorok sérült darabjai a leírhatatlan mindenféléből meredeztek ki. Amit nem ért a lövedék, azt a légnyomás szakította szét.

A konyhában viszonylag kisebb volt a pusztulás, a becsapódott törmelék felett diadalmasan állt sértetlenül a nagy étkez?asztal. Közepén a szeméttől elborítva, de jól kiemelkedve, árván, egy szem, ép tojás. Ezen már csak nevetni lehetett.

– Nem fogunk éhen halni. Ha itt megmaradt ez a nyomorult tojás, akkor másutt találunk még ennivalót! – adta át óvatosan Józsefnek. – Vigye el a Mamának, mondja meg neki, hogy ez, meg a lámpaernyő megmaradt!

– Maguk jól vannak? Mit monggyak nékiek? –

– Jól. Élünk. Mondja, hogy vigyázzanak egymásra, majd megkeresem őket, ha biztonságban lesznek a gyerekeim.  

*

Otthon, kihasználva a hihetetlen csendet, egy nap alatt a fodrászék és a pékék közösen feldolgozták a legyilkolt malacokat. Blázsovicsék kamrájában, ahol eddig az átmentett konyhabútort zsúfolták össze a liszteszsákokkal, a sarokba “eldugtak” egy szapulót és abban sózták le a húst, sonkákat, szalonnákat, kocsonyának valót. Átdobtak rajta néhány zsákot, mintha csak lom lenne alatta. 

– Ha megtalájják, akkor se biztos, hogy eeviszik, eztet nem ehetik meg nyersen – bölcselkedett Gyuri bácsi, de kevés meggy?z?dés volt a hangjában. – Sütnyi-főznyi pejig ne aggyon nekik időt a magosságos!

Az oldalast és a karajt darabokra vágták, kolbászt töltöttek, az asszonyok azonnal nekiláttak mindent lesütni, közben folyton riadoztak. Kintről néha rohanó lépések hallatszottak, egy-egy közelebbi puskalövés, de a már-már megszokott harci zaj csak távolról… Pecsenyeillat terjengett, mégsem érzett éhséget senki sem, nem is beszélve a fel sem merült disznótoros hangulatról. Inkább attól féltek, hogy az éhes katonák jönnek majd az orruk után. De be se tévedt senki, azok mással lehettek elfoglalva.

Abban nem bíztak, hogy háborítatlanul be fogják fejezni a munkát, a zsírt mégis elkezdték kiolvasztani, és nem történt semmi zavaró. Estére bödönökben, tepsikben hűlt a sok, zsírral nyakon öntött hús, úgy, hogy az teljesen befedje, darabokban és szeletekben, kolbászok pedig csigába csavarva. Ha sikerül megfagyva eldugni, akkor zsírjában sokáig elállhat, hozzá lehet nyúlni az éhezőnek.

Munka után jobbnak tűnt a bunkert választani búvóhelyül, mert a lakások már nem lehettek többé biztonságosak. Az éjszaka csendjében eltűntettek minden kihűlt élelmet, és minden nyomot, aztán dermedten várt minden – ember és lét -, a beláthatatlan folytatásra. Nyugtalanság, rémület a levegőben, amit nem tudott eloszlatni a csend. Inkább fenyegetően hatott még az is.

Ami ezután zúdult rájuk, azt élő lélek ki nem érdemelhette. Ártatlan, békés falvak városok, n?k és gyerekek semmiképp sem. Hosszú hetek a háború élvonalában.

A harcok úgy vertek fészket a Dunántúlon, mintha soha többé nem akarnának tovább állni. A csendesedést mindig arra használták fel a férfiak, hogy kimerészkedtek friss vízért, élelemért, de a teljes fegyvercsendet hiába várták. 

 

“- December 8-áig német 2. páncélos hadsereg visszafoglalta Marcalit.

Az arcvonal a Balaton és a Dráva között 1945. Március végéig

Marcali-Nagybajom-Nagyatád-Barcs térségében szinte befagyott. -“

 

Csak a mégis látszó jelekből következtettek rá, hogy épp’ ki kerekedett felül, az orosz, vagy a német. Az állóharcban többször cserélt gazdát a falu.

A rengeteg nő, gyerek mellett öregemberek, és néhány, katonának be nem vált férfi ott lapult, de a jól álcázott raktárban sem sokáig maradtak biztonságban. 

Pár napig nem találtak rájuk. Ha csend lett, néhányan kimerészkedtek, közülünk hol Gyuri bácsi, hol Károly, hol Lózer osont be a kamrába élelemért. A lesózott húst is meg-meg kellett forgatni a szapulóban.

– Nagyon fogy a kenyér, egy éjszakai csöndet kihasználunk, sütünk – jelentette ki Margit. Azonnal lehurrogták. Később mégis elkövette ezt a bravúrt a három férfi, Gyuri bácsi, Lózer és Károly. A tornyosuló, sötét felhők fenyegették őket, mert ha abból hóesés lesz, a lábnyomokat nem tudják eltűntetni, az árulójuk lehet. Esett is egy kevés, a forró kenyerekkel megtett utolsó fordulónál, és ami aztán hullt, jótékonyan elfedte a lopakodók lábnyomait. Addig velük volt az Isten, aznap nem volt mozgás a házban.

*

Nemsokára új mozgolódás kezdődött kint. Remegve lapultak a bujkálók.

– Csend! Valaki szimatol, meg se moccanjon senki! – hangzott el egy súgva kiáltás, amilyent addig el se lehetett képzelni…

Vékony, gyenge fénysugár szökött be el?bb egy, majd sorban a többi ablakon.

– Az oroszok felfedeztek minket… Valamelyik rájött, hogy a csuta mögött pice van…- Sorban tolták el a kévéket az ablakok elől…

– Ez egy katona!… Kint világosabb van, nem lát be, de előbb-utóbb megtalálja az ajtót is – hadarta egy fojtottan is rémült hang.

             És valóban. A befeszített ajtón vastag, steppelt ruhás katonák nyomultak be, csizmájuk tompán, a szalmán susogva is döngött. Lövésre tartott gépfegyverrel sorakoztak fel félkörben.

– Germanszi jeszty? Vengerszkij szoldát? Davaj, davaj! – Nem mozdult senki.

– Nyet, nyet! Niksz német! Magyarok vagyunk! – próbálkoztak többen is, akik kicsit érteni vélték a nyelvet, de félrelökte őket a legényke, aki alig volt több, tizenhét-tizennyolc évesnél. Ordítottak eddig teljesen ismeretlen szavakkal, aztán váratlanul egy sorozat lövés hangzott el. Dobhártyát szaggató, soha nem tapasztalt hangerő, éles sikoltásokkal aláfestve, ami túlságosan is árulójává vált a sok, védtelenül otthon hagyott nőnek.

Utána csend lett. Szörnyű csend.

Az oroszok előbb egymás közt tanakodtak, aztán szó nélkül kifordultak, csak egy lövésre kész gyerek maradt bent, szétvetett lábakkal, az ajtón belül.

Jött ám hamarosan a sikoltozás gyászos következménye!

Vállára vetett köpenyben – alatta jól látszó tiszti uniformis -, két fegyveressel a háta mögött érkezett egy – a rossz világításban is láthatóan fiatal – férfi. Végigment az oszlopokkal elválasztott boxok el?tt, és vakító zseblámpájával bevilágított minden zugba. Egyetlen szót nem szólt, végigvizsgálta a néma hodályt. Riadt szemekkel találkozhatott csak a tekintete, akiket nem tudott úgysem azonosítani, de annyi biztos, hogy megjegyezhette: itt rengeteg nő bújik, azaz szeretne elbújni… Aztán sarkon fordult, mint aki elégedett a vizittel, és elt?nt a lépeget? csizmája el?tt mozgó fénynyaláb után.

A férfiak eszméltek el?bb.

– Gyorsan, a fiatalabbak az alsó rekeszekbe!  

Ágneske már addig sem tudta mire vélni, hogy a törött járógépét miért kell az ágyban viselnie, legnagyobb, csodálkozó tiltakozása ellenére is, éjjel, nappal. Ekkor még anyu is mellé kuporodott, beágyazta oda őt apu. Kisdunyhával meg két pokróccal takarta be ?ket a családfő. A sötétség leple jótékonyan segített az álcázásban. Csak egy beteg gyerek látszott a hálós gyerekágyban, meg sok-sok takaró a hidegben.

Mariska és Margit, mint két riadt madárka, összebújva kapaszkodtak egymásba. Kálmán a kezét tördelve, mindig láb alatt toporgott, míg Blázsovics bácsi rá nem kiáltott, hogy t?njön el már valahová, hogy ne is lássa. Akkor lekuporodott az oszlop tövébe, ahonnét olyan pillantásokat látott az, aki belevilágított az arcába, hogy aztán sietve fordult is el tőle. Rejtett zavarodottsága teljesen el?jött. Ez lett akkor a feleségének és Mariskának is a szerencséje. Az orosz katona is szinte tisztelettel hagyta őt békén, sőt, az eszel?s ember mögötti zugba is elfelejtett belesni.

Az ácsolt, vastag ajtó hamarosan kivágódott, két katona az első férfit, – aki útjukba került – vállon fogva el?re lökték, és – inkább gondolták, mint értették -, azt parancsolták neki, hogy vezesse ?ket.

– Agyin barisnya! Davaj, davaj!

Az meg csak botorkált, feldühítette a katonákat. Azt várták t?le, hogy hozza elő a nőket, de ezt senki se akarta érteni. Aztán összeterelték az erősebbik nemet egy sarokba… Aki megmozdult, abba belerúgtak, rájuk fogták a puskát.

Ruszki katona:

Két legényke közrefogva, egyenként vezette el a lányokat, asszonyokat. Jajveszékelést?l volt hangos a pince, az utca felé lejtő udvar és a ház. A visszahozottak annál csendesebbek lettek. Kócosan, csapzottan vonszolták magukat, roskadtak le a sötét sarokba, de az sem volt, aki karjába vonja őket, mert már vitték azt is…

Egy apró, finoman öltözött kis asszonykát két orosz cipelt vissza, alighogy elvitték. Durván fogták a két hóna alatt, erőtlen lábait húzták a szalmán, feje előre billent élettelenül.

A kislány reszketett, anyu remegését is átvette! A férfiak kevéske csoportja a puskák csövével nézett farkasszemet. Apját nem látta a sötétben, de tudta, köztük kell lennie.

Még a picik is csendben lapultak, amíg a katonák meg nem jelentek a váltásért. Az akkor feléledő sikoltozás is egyre gyengébbé vált… Mit is tehetett volna bármelyik férfi? Ha agyonlöveti magát, még árva is lesz az, aki élve marad.

Hat lánytestvér a tizenhét és tizenöt éves húgaikat dugdosták volna, de a zseblámpa fénykörébe került a fekete vállkendő alól kibújó, vastag hajfonat…

– Terus még kislány! Ne merj hozzányúlni te állat! – ordított valaki a sötétben, eltorzult hangon. Zuhanó test puffanását nyüszítő sírás követte…

Amikor visszajött a kis Terus, csak leült és dúdolgatni kezdett:

– Meghal, meghal…

– Ki hal meg te? –

Álmatagon fordult a szeme:

– Nagyon beteg lett, meghal, meghal. Ááá, láláá… –

*

Hajnalban ébredt Ágneske, anyja mocorogni kezdett mellette. A vastag deszkaajtó két szárnya tárva, metsző hideg zúdult rájuk.

A férfiak halkan tanakodtak, majd hangosan szólt egyikük:

– Mindenki szedelőzködjön, keressünk magunknak valahol a Kálvárián jobb bunkert, ezt a pincét már felfedezték, itt ennyi nőt nem tudunk megvédeni. Szét kell szóródnunk.

Megfogták a hálós kiságyat, és a gyereklány a feje fölött hallhatta:

– Visszavisszük a gyerekágyat a lakásba, aztán elindulunk.

Ekkor motorzúgás szakította meg a kinti csendet, és állította meg a menekülést. Egy dzsip, utána pedig katonákkal teli teherautó fordult be a kapun. A leugrálók össze-vissza kiabáltak, a magyar fülnek zagyva nyelvükön. Gyorsan visszakotródott a riadt nép, azt hitték, nem látták meg ?ket, pedig csak nem törődtek velük.

Később derült ki, hogy magas rangú tisztnek foglalták le a házat. Ügyet se vetettek a civilekre, de tudták, hogy ott bujkálnak.

Előbb úgy jelent meg két pufajkás, mint “akkor” először, ismét nagy riadalmat keltve.

– Málenkíj robot, kartocska…- és kezükkel mutatták a hámozó mozdulatokat. – A riadalom nőtt, aztán kevert nyelven szólalt meg az egyik:

– Nyet bántani, pucol kartocska! – és már meg is álltak Aranka és Margit előtt. A férfiak próbáltak közbelépni.

– Én is megyek veled…- mutogatott a mellére Gyuri bácsi.

– Da.  Papka, pasli – volt a meglep? válasz. Ez volt Alexander. Így történt aztán, hogy Ágneske szülei, Margit és Gyuri bácsi kiment a pinceajtón, a mögöttük ballagó két orosszal.

– Na, ezeket se láttyuk többet! – mondta valaki. Mariska azonnal a gyerekek mellett termett, Öcsit Magduska mellé fektette és a kislányt csitítgatta.

– Ne félj, nem lesz semmi bajuk. – Ezután riadtan várták a cammogó idő múlását. Soká az igaz, de visszajöttek. Aranka sírógörcsöt kapott, amikor a szívére ölelte két gyermekét, de elmondták, hogy tényleg csak dolgozni kellett, a “kartocska” krumplit jelent, amiből egy egész zsáknyit pucoltak meg hárman, Gyuri bácsinak pedig egy halom szalonnát és húst kellett összeaprítania, amit tepsikbe raktak a lekarikázott krumplival, és a befűtött kemencébe rakták. Gyanakodtak, hogy az a hús alighanem az ő felfedezett sózójukból való…

Aztán a tiszt maga elé rendelte a férfiakat. Lövészárok ásásra vitték őket. Károly a lapátolás közben rosszul lett, bevérzett a gyomorfekélye, véreset hányt. A katona meglátta, azonnal hazazavarta. Orvos nem volt elérhető, még hely se, ahol pihenhetett volna. Keményen tartotta magát, hihetetlen önfegyelemmel.

A tiszt tudott kicsit németül, és beszédbe elegyedett vele. Kérdései nyomán kiderült, hogy ? borbély, hogy az utcafronti lakás az övék, hogy Blázsovicsék a pékek, és három kisgyerek van a házban. Azt magyarázta el, kézzel-lábbal, hogy amíg ő itt lesz, visszaköltözhetnek, borbélyék csak a konyhájukba, de a péknek sütnie kell, és ? csak azt a szobát foglalhatja el a családjával, amiben a kemencék vannak.

Pár, viszonylag nyugalmas hét következett, amiben a karácsony is beköszöntött.

Egy hamarjában levágott fenyőág jutott Patakiéknak, amire diót, és a daueroláshoz szükséges sztaniolba csomagolt, fél kockacukrokat varázsoltak a szülők.

Hálát adtak, hogy még élnek, és szívükben az alvó reménnyel énekelték el a     

 

Mennyből az angyal”-t.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/