Vandra Attila : Rendőrapuk árnyékában. 2

Előzmények:

Udvarhely csendes kisváros. Nyugodtan éli mindenki az életét, felnőtt és fiatal egyaránt. Az utóbbiak ott sem épp a szülői előírások szerint. Egyik nap öt fiatalt pont e szabályok közös megszegése hoz össze, és a kellemesen eltöltött délután barátságot kovácsol köztük, főleg egy kis kaland után. Nem is sejtik, hogy városuk hamarosan drámai események színhelyévé válik…

Hulla a folyóban

Vahur vakkantott egyet, majd szájába vette a pórázának szíját, és lecövekelt az ajtó előtt, jelezve, hogy itt az este, s neki vannak kutyai jogai. Kovács András kipillantott az ablakon, amelyen doboltak az esőcseppek. Ránézett a kutyára, majd az ablakra savanyú képpel, végül ismét Vahurra, aki (egy családtagnak kijár az „aki” megszólítás) vakkantott még egyet, majd mintha gunyorosan nézett volna vissza rá: „Úgyis ki fogsz vinni, cikk-cikk!”

A férfi fújt egyet lemondóan, majd vette az esőkabátját, s rászólt a vizslára:

– Gyere, te terrorista!

No, egy ilyen dohogó címkézést hét éves viszony után nem kell komolyan venni, főleg egy nyugdíjas erdésztől, kinek gyermekei a határon túl keresték párjukat, boldogulásukat. Egy éve még ketten kerülték az erdőt, többek közt a sérült vad, elárvult gida meglelése vagy orrvadász lefülelése is kettejük munkája volt.

Bár betegnyugdíjazása előtt váltig hajtogatta, hogy egy kutya nem tömbház-lakásba való, amikor városra költözött, nem tudott lemondani róla, annyira hozzá nőtt. De hát… akinek az élete bármikor hajszálon múlhat, annak lényeges az orvos elérhetősége. Aztán egyszer séta közben szédülés tört rá, még eltámolygott egy padig, de segítséget már Vahur hívott, akarom mondani ugatott oda.

A bejáratnál némi örömmel vette tudomásul, hogy mire leértek az első emeletről, az eső enyhülni, sőt elállni látszott. Merre vigye? Végül a folyópart felé vette az útját. Ott legalább meglesz a vizslának a természet illúziója, nem csupa beton a környék. Bizony Vahur is szenvedett a bezártságtól, miután ifjú korát az erdőn való kószálással töltötte. Mostanában is, ha tehetik, beülnek az autóba, s kimennek a szabadba egyet sétálni. Jó-jó, csak annyit, amennyit a szigorú orvosi előírások megengednek, és olyankor Ilka vezet. Neki ez már tabu. Ahányszor ilyen esetben kinyitja az autó ajtaját, s leveszi róla a pórázt, Vahur ámokfutóként rohan körbe-körbe. A mozgáshiányt be kell pótolni…

A rossz időben senki sem járt a folyóparton. A Küküllő-part annyira nem bizonyult jó ötletnek, mivel cipőjére vastagon ragadt a sár. A kutyára még több. Ha hazaért fürdetheti… Ilka ismét kiveri a dilihisztit… Már épp hazatérésre akarta biztatni a kutyát, amikor Vahur veszett ugatásba kezdett, és tépni kezdte a pórázát. Természetesen a legnagyobb sár irányába, a folyópart felé igyekezett. Egy ideig „Ki az erősebb?” –et játszott vele, majd ő is kíváncsi lett hirtelen mitől jött lázba az egyébként békés állat. Egy biztos, nem vadat jelzett. A kutyaiskolában megtanulta, hangtalanul kell jelezni, lemeredve, a célpont felé fordulva, izgatott farkcsóválással.

– Úristen! – futott ki a száján, amikor meglátta a gázlónál egy kiálló ágban fennakadt emberi alakot. Hasán „úszott” széttárt kezeit kísértetiesen mozgatta a hullámzó folyó. Már-már ruhástól gázolt a térdig érő vízbe, de rájött, már késő. Jobb, ha a rendőrség nyombiztosítói hozzák ki a partra. Azonnal tárcsázta az 112-t. Az eső mintha csak erre várt volna, ismét rohamra indult.

– A francba! – állt be egyik égerfa alá, amely nem sok menedéket nyújtott. – Jó lenne, ha hamarosan ideérnének a rendőrök – morfondírozott, mert ha így zuhog, előbb-utóbb megduzzad a folyó, s magával ragadhatja az élettelen testet

– Nyughass, Vahur!

Nehezen lehetett megnyugtatni az egyébként szófogadó, de most erősen izgatott ebet, de végül sikerrel járt. Érezte, szíve ismét túlfűtött gőzmozdony szerepére vált, lázasan keresgélt a zsebében, majd megkönnyebbülten vette elő a nitroglicerint, s tett egyet a nyelve alá. Már-már újra tárcsázta az 112-t, ezúttal a mentőket, de a gyógyszer hatására a melle épségét veszélyeztető vérpumpa hamarosan alacsonyabb sebességre váltott.

Nézte a gyér fényben a tetemet. Egy lány volt. Inkább kislány, de nem lehetett jól kivenni a sötétben. Feje a víz alá merült, de hosszú, félméteres, szőke haját lebegtette a hullámzás. Lábát a sodrás emelte ki a víz alól, hol alámerült, hol felemelkedett. Feltűnően rövid szoknyáját a hátára mosták a hullámok, így láthatóvá vált a meztelen feneke. Nem volt rajta bugyi. Vajon…

Két szirénázó rendőrautó szakította félbe gondolatait. Hamarosan megérkezett egy halottszállító is. Nem várta meg, hogy megszólítsák, s érdeklődjenek, ő hívta-e őket. Kovács András kilépett az égerfa csalfa menedékéből, és kinyújtott karral mutatta merre van a holttest. Azonnal előkerült a fényképész, majd, amikor vége lett a vakuvillanásoknak, két gumicsizmás begázolt a folyóba, s kihozta a holttestet. A törvényszéki orvos inkább csak rutinból tapogatta ki a nyaki ütőeret, majd megmozdítva a végtagokat a nyomozóhoz fordulva megjegyezte:

– Maximum három órával ezelőtt halt meg, de inkább csak kettő. Lehet, még annyi sem. A hideg víz miatt a test hamarabb hűl le, nehéz boncolás nélkül megítélni.

Kovács András elővette a személyiét, s vele a kezében megvárta, amíg a nyomozónak már nem kötötte le a figyelmét a halott látványa.

– Én találtam rá, én hívtam ki Önöket. Gondolom, fel akar tenni néhány kérdést – nyújtotta át az iratot, mint aki tudja, úgyis kérni fogják tőle.

– Csíky Béla főhadnagy vagyok – mutatkozott be a nyomozó. – Hogyan talált rá?

– Kijöttem a kutyámat sétáltatni. Vahur észrevette a holttestet, és erősen ugatni kezdett, akkor láttam meg. Azonnal láttam, már nincs életben, ezért nem próbáltam közelebb menni. Gondoltam, hagyjam abban az állapotban, ahogyan megtaláltam, ha már úgysem tudok segíteni rajta, s ne hagyjak megtévesztő, rám utaló nyomokat, amelyek megnehezítik a nyomozást. Azonnal hívtam magukat. Naplemente előtt egy kicsivel jártam még erre, akkor biztosan nem volt ott a halott lány. Ennyi.

– Köszönöm, címe azonos a személyiben szereplővel? – kérdezte majd a helyeslés után folytatta: – Lejegyeztem, kérnék egy telefonszámot is… Köszönöm. Elmehet. Rémálmok nélküli éjszakát. Ha eszébe jutna valamilyen részlet – nyújtott át egy névjegykártyát – ezen a számon hívjon.

A tanoncot beküldte a szomszédos házakba, hátha látott valaki valamit, bár erre kevés esély volt, majd a törvényszéki orvoshoz fordult, aki épp befejezte a hulla elsődleges átvizsgálását.

– Valami tompa tárggyal verhették fejbe, feltehetően az okozhatta a halálát, bár… oka vízbefúlás is lehet. Feltehetően meg is erőszakolták, de a boncolás előtt ezt határozottan nem merem kijelenteni. Irat, táska vagy bármi, ami segítene azonosítani, az nincs nála.

– Sürgős lenne…
– Vettem, intézkedem, ez legyen az első holnap reggel.

Csíky Béla főhadnagy két kutyát kért, hátha valamelyik ráakad, hol dobhatták be a hullát a folyóba, bár nem sok reményt fűzött hozzá ebben az esőben, ami később be is igazolódott. A tanonc is csalódottan tért vissza egy fél óra múlva. Egyetlen szomszéd figyelt fel a kutyát sétáltató Kovács Andrásra, pontosabban kíváncsi lett miért ugat olyan veszettül az a kutya. Egy másik megerősítette, két órával azelőtt biztos nem lehetett a hulla a gázlónál. Annyi. Mindez csak Kovács András vallomását erősítette meg, semmi pluszt nem adott hozzá. Mire végeztek, átadhatja a váltást, s éjszaka már nem történik semmi. Még maradt ideje ellenőrizni a lány ujjlenyomata nincs-e a rendőrség adatbázisában, s a halott fényképét is hiába keresték az eltűnt személyek listáján. Az utóbbihoz nem is fűzött tulajdonképpen reményt, csak rutinellenőrzés volt. Az utóbbi napokban egyetlen lány eltűnését sem jelezték a környéken. Igaz, nem lehet valakit ukk-mukk-fukk eltűntnek nyilvánítani. Lehet, a szülők későig dolgoznak, egyedül hagyták otthon és még nem vették észre… Talán bejelentette, hogy valamely barátnőjénél alszik… Az egyértelmű, elmúlt tizenkettő. Tehát nem bűntény, sőt még csak kihágás sem magára hagyni.

Még feladatot se adhat az éjszakás kollégáknak, mert a DNS-vizsgálatot, s a boncolást is csak reggel kezdik meg. A ruhái… Azok eredete… ki tudja, de tűkeresés a szénakazalban. Egyetlen kiindulópontjuk sem volt. Kihallgatni senkit sem lehet. Csak egy dolog vigasztalta, hogy a sajtó még nem jött a nyakára.

Holnap szabadnapos lenne… Sóhajtott egyet, majd beállította a telefonján az ébresztőt. Nehezen aludt el. Bár nem első gyilkossági ügye, ez az eset mégis felkavarta az áldozat kora miatt. Fiával nagyjából egyidős… És unokahúgával, Évával, elvált nővére kislányával, ki úgy szólítja, Béla-Apa. Holnap felhívja a város iskoláit. Hirtelen felült az ágyban, s meghagyta az éjszakai kollégáknak, keressék ki minden általános és középiskola telefonszámát a városban, s a folyó melletti falvakból is, s készítsenek táblázatot, ahova beírhatja, kapott-e már információt. Ez a lány nem roma, hiszen szőke és világos bőrű, s ruháját nézve nem tűnik valamely nyomornegyed lakójának sem. Valahova iskolába kell járnia, s akár kilencedikes is lehet, bár inkább kevesebb. Amíg nem tudják kicsoda, nincs kiindulópont, mert a gyilkos fegyver sincs meg. Hm… Gyilkos fegyver… Hogyan is mondta a törvényszéki orvos? Akár fulladás is okozhatta a halálát. De akkor is a fejsérülés okozta eszméletvesztés miatt fulladt meg, s nem mentették ki. Gyilkosságnak gyilkosság akkor is…

Reggel amint beért az irodájába, már a lista az iskolák telefonszámaival az asztalán várta. Épp csak elhelyezkedett íróasztala mellett, s máris kezébe vette a telefonkagylót. Rövid habozás után az általános iskolákkal kezdte.

Már az első iskolában tapasztalhatta, hogy az eset, bár elég kései órában történt, nagy port vert fel a városban. A titkárnő kérdését meg sem várva, bemutatkozását így fogadta:
– Jesszus, tán csak nem az iskolánk diákja az áldozat?
– Azt szeretnénk kizárni. Nem sikerült azonosítani a kislányt. Olyan személyt keresünk, aki feltehetően a tegnap még iskolában lehetett, ma viszont hiányzik. De nem biztos. Bár valószerűtlen, kizárni sem lehet, hogy már néhány napja hiányzott az iskolából, de valamely oknál fogva szülei nem jelentették eltűnését, például mindketten elutaztak. Esetleg hiányzott, például betegség miatt vagy igazolatlanul, és csak tegnap tűnt el. Tehát minden hiányzónak nézzenek utána.
– Épp megérkezett Szőcs Botond igazgató úr, átadom az üzenetet, és intézkedni fogunk.

Általában készségesek voltak minden iskolában, bár akadt kivétel is. Egyik szakközépiskola titkárnője már elbúcsúzott, de feltehetően azt hitte, a rendőr már bontotta a vonalat, így még behallatszott egy szófoszlány:
– Nincs elég dolgunk, most még a rendőrség dolgát is…

Feltehetően a „végezzük” lett volna a következő szó, amely már a vonalbontás után hangzott el. Amikor befejezte, fújt egyet, majd elővette a dossziét. Kilenckor jelenése lesz a rendőrfőnöknél, nem ezért, de biztos rákérdez majd. Sok ideje nem maradt rá. Alig dőlt hátra a székében, máris megcsörrent a telefonja.

– Szőcs Botond vagyok, iskolaigazgató. A titkárnőm szólt, nézzünk utána, nem iskolánk diákja-e a meggyilkolt kislány. Megkértem a szolgálatos diákot, járjon végig minden osztályt, és hozza el a hiányzó kislányok kistáját, kiemelve azokat, akik a tegnap még iskolában voltak. Amint a gyerekek meghallották, miről van szó, azonnal kapták a mobiltelefonjukat és hívogatni kezdték a hiányzókat. Hál’ istennek, mindenki megvan, az áldozat nem a mi iskolánk diákja. Miben segíthetünk még?
– Köszönöm… Egyelőre ennyi…
– Főhadnagy úr, küldje át a halott kislány fényképét! Hátha valaki ráismer a tanáriban. A gyermekeknek nem mutatnám meg…
– Azonnal, az is segítség lesz.
Kilenc óráig még egy iskolából telefonáltak. Meghagyta a szolgálatos őrmesternek, hogy fogadja a hívásokat, majd bement a rendőrfőnökhöz jelentést tenni. Az ezredes hamarosan a kislány meggyilkolására terelte a beszélgetést, arra biztatva, hogy kezelje sürgős ügyként. Háromkor lesz sajtótájékoztató, addig meg szeretné kapni a boncolási jegyzőkönyvet és az iskolák jelentéseit. Az eset nagy port vert fel, olyan lett a város, mint egy megbolydított méhkas, mindenki erről beszél. Jó lenne, ha addig lenne valami a kezében, amivel igazolhatja, hogy nem topognak helyben.

– Háromra hívta össze, pont erre gondolva, csak ellenőrizni akartam, hogyan halad főhadnagy úr. Halassza el minden más ügyét, vagy bízza feladatait másra, ez most sürgős! Kis városban lakunk, amely ettől az esettől olyan lett, mint a megbolydított méhkas. Ha valamelyik iskola nem hívja fel tízig, azokat sürgesse meg!

Kevéssel tizenegy után Csíky Béla főhadnagy már jelenthette a rendőrparancsnoknak, hogy az áldozat nem lehet se a város, se a környező falvak iskoláinak diákja. Nincs benne se fényképe, se az ujjlenyomata a kiskorúak bűnügyi nyilvántartásában, se az eltűntek országos adatbázisában.

Az ezredes is találgatni kezdett, de mindegyik ötletére azonnal talált cáfolatot is. Ha családi helyzete zavaros és elszökött a szülőtől, aki eddig nevelte, hogy a másikhoz vagy a nagyszülőkhöz szökjön, és nem érkezett meg, akkor is iskolába kellene járjon. Talán még nem jelentették az eltűnését… Ha turistaként, átutazóként, sportolóként vagy iskolakiránduláson tűnt volna el, a szülők, tanárok, edzők vagy felvigyázók azonnal pánikba esnének, s jelentenék. Egy iskolakiránduláson a többiek falaznának, ha arra gondolnának, hogy elment szexelni valakivel, de ez csak éjszakára magyarázat, reggel kitört volna a pánik. Elvileg hamarosan jelenteni fogják eltűnését.
– Én valahogy nem reménykedem ebben. – felelte a főhadnagy. – Nem tudom miért, csak egy megérzés.

A prosti tűnt a legvalószínűbb lehetőségnek. Azok eltűnését tényleg nem jelentenék. Az áldozat ruházata elég kihívó, sminkje is rikító. Bár elég fiatal ehhez, de nem kizárt.

– Azonnal szólok a kórboncnoknak, ezt külön ellenőrizze! – kapott az ötleten a főhadnagy, bár Dr. Kelemen Ernő ezt nem szokta elmulasztani.

Még ezzel a lehetőséggel kapcsolatban is akadt kétely. A kényszerített prostik is egykor egy családban éltek vagy árvaházban. Ott vannak rendszerint az eltűntek, illetve a megszököttek listáján. Az áldozat pedig nincs.

Legutóbbi módosítás: 2022.10.24. @ 19:09 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.