1958-ban születtem Budapesten református lelkészi családban... Fiatalabb koromban jelentek már meg verseim különböző irodalmi lapokban, 20 évnyi hallgatás után kb 5 éve újra írok. Hozzám leginkább a szakrális versek állnak közel... Az életem folyamán 4 v. 5 munkahelyem volt, jelenleg a gyermeknevelés területén dolgozom... Eddig hét könyvem jelent meg... Voltam fent, voltam lent életem folyamán; voltam hajléktalan, és vagyok most hajlékkal rendelkező - és vagyok most az rök Hajlék felé igyekvő...
A tábori lelkész és az apáca
1945. február 09. 16 óra
A történet kezdete
A Székesfehérvártól Budapestre fordított szovjet haderő lassan ráfolyt a budai oldalra.
Idegen kézre került már a városrész déli oldalának az alsó fele.
Vérbe és romba pusztult a Gellért tér.
Most a Sas hegy alja van soron, erre a környékére érkezett a fegyverropogás.
Ma péntek délután van, és már sötétedik, de az éj eljöttéig még sok idő kell.
Az elhagyott iskolaépület szuterén szintjének leszakadt, ajtószárnnyal befedett üvegtelen ablaka mögött megbújt, úgy másfél tucatnyi hajléktalanná lett környékbeli lakós.
Aki tehette az a sarkokba húzódott, aki meg nem, az a leszakított ajtónyílás közelébe – ha futni kell, legalább közelebb legyen a kijárat.
Hangos, csapódó koppanás remegtette meg a feltámasztott ajtószárnyat.
Összébb tömörödtek azok, akik a sarokba húzódtak, és az ablaknyílás előtt nagyobb lett a hely.
Még tartott a mocorgás, amikor dobhártyát, gyomrot hasító robbanás hallatszott, és egyidejűleg a szemközti falnak csapódott a támaszték nélküli ajtódarab.
Mire újra hallani kezdtek a fülek, egy koppanást hallhattak, meg a gördülő zajt, amit a nyíláson átdobott tojásgránát okozott.
Az ablaknyílás baloldalán kuporgó csomó meglódult, egy fekete árnyalak vált ki belőle.
A lendülő test kinyújtott jobbja éppen csak elérte a gránátot.
A markolás pillanatával egy időben hátrafelé lendült a kéz, és a kinyíló ujjak közül a gránát, átlódult a nyílás peremén.
A fekete alak teste megemelkedett a lendülettől.
Emelkedett, aztán hanyatt csapta a robbanás légnyomása.
A tátongó résen még beérkezett annyi fény, hogy látható legyen a papi reverenda széttépet eleje, és a csupasszá lett mellkas balfelét elöntő felbuzogó vér.
Az ablak mellől egy fehérfőkötős apácanövendék árnya mozdult és óvatosan eltakarta a pap testét a sajátjával.
Közeledő léptek kopogása hallatszott a külvilági csendben, amit elnyomott az ajtónyíláson bepásztázó géppisztolysorozat zaja.
A belépők kifelé terelték a fegyvertelen civileket, hátrahagyták a súlyosan sebesülteket és a halottakat.
— – —
A haldoklók hörgő zihálásától visszhangzó teremben a novícia teste felemelkedett.
Rátekintett a pap mellkasára és elborzadt.
A szeretet, az élet tiszteletét magáénak akaró, azt elfogadó fiatal nő elájult a borzalmas látványtól.
A pap sebe szétnyílt, a nyílásból törött bordavég állt ki. Még fel-felbugyogott a vér, de ami kifolyt az már alvadt.
Kint befejeződött a nincstelenek kifosztása, és elvették tőlük az utolsót is, az életüket.
Még a géppisztolysorozatok alatt beléptek néhányan a halottak, sebesültek közé, és nekiláttak a zsákmányszerzésnek.
A kifosztott sebesültek pedig kaptak egy kevéssé fájdalmas és rövidebb utat a túlvilágra.
Az ájult novíciát lefordították a pap testéről.
A sérülések iszonyata és a hit öltözékét viselő halottnak vélt testek látványa együttesen hatottak.
Ők elkerülték a rövidített utat, azt, amelyiken csak a lélek távozik.
Ha van bennük még élet, akkor megérdemlik, hogy a szenvedés iszonyatával járuljanak hitük Istenének ítélőszéke elé.
A csend magához térítette az apácanövendéket, de éppen csak annyi időre, amíg ráemelte a tenyerét a mellkas szétnyílt sebére.
Ujjai közül kibuggyant a pap vére, aztán lassan rá is alvadt a sebre és a rátapasztott tenyérre.
Éltek, de halottak voltak, a pap a sérülése okán, a novícia, a régóta tartó éhezés és szomjazás következtében.
Napok teltek így.
— – —
De milyen napok!
Ők ketten halottak voltak, vagyis a testük élt, de halottá lett a lelkük.
Három nap telt el, amikor a pap – hihetetlen, de igaz! – megremegett, aztán megmozdult.
A mozdulás kiszakította a novícia tenyerét a sebre alvadt vérből.
Egyidejűleg visszatért a lélek, mind a két testbe.
A pap tudta, hogy az elmúlt időben merre járt a lelke, de a novícia lelke az nem emlékezett vissza semmire.
Nem! Mert ő a jövőben járt, és olyan csodákat élt át, amik majd a most elkezdődő élete mindennapjaiban fognak megtörténni.
És akkor, ott, abban a halottakkal telt szuterénban, beszélni kezdett a pap.
— – —
– Én a Don mentén, Voronyezs körzetében, a 2. hadseregben, tábori lelkész szolgálatot teljesítettem. Láttam a bajtársaim szörnyű halálát, a megcsonkult testek haldoklástól halálig eltartó kétségbeesett szenvedését. De láttam azt is, ahogyan a civil emberek, az öregek, a gyermekek és asszonyok, lányok átélik, vagy belehalnak azokba a kínokba, amit a mi katonáinktól szenvedtek el. Az értelmetlen, az öldöklő halál akkorra már megrontotta a lelkeket, és a megromlott lelkek elvettek életeket. A gyilkolás, az őrjöngő halál és az életben maradók iszonyatos szenvedése volt a valóság, és az élet. Éltem a háborúban élők életét: éhezés, szomjúság, sebesülés és halál. Éltem, pedig ötször is megsebesültem. Mind a két kezem, a lábaim. A legsúlyosabb és a halálosnak mondott sebet, a jobboldali bordacsontok között átszaladó lövedék okozta, az volt az ötödik seb. Az egyetlen még életben maradt szanitéc szerint, a sérülésem halálos volt és ezért, nem is kezelt engem. Nekem csak kevéske időt jósolt a halálomig. Az életben maradást remélő sérülteket látta el. Öt napig feküdtem ellátatlan sebbel, de nem is volt ideje senkinek énvelem törődni. A magyar had pusztulásának azok voltak a végnapjai. Akkor meghaltam. Lényegében igen! Lehet azonban, hogy a tetszhalott testem élt.
— – —
– Meghaltam! Halott voltam! A lelkem elhagyta a testemet, és odalépett a Teremtő elé. Olyan nagyon haragudtam Őrá, hogy nem is féltem. Ordítottam, durva szavakkal szidalmaztam. Átkoztam a Teremtőt! Aztán kinyitottam a lelkemet és megmutattam Őneki azokat a borzalmakat, amiket a szemem látott, és átélt a testem. Némelyik borzalom látványát megkönnyeztem, máskor meg nyálfröccsentő – mármint, ha a lelkemnek lett volna nyála – szavakkal kiabáltam. Azt követeltem, hogy csinálja vissza azokat a rémségeket, tegye őket nem megtörténté. Aztán tehetetlen dühömben megtagadtam Őt a Teremtőt, és átkozódó szavakat szólt a szám. Nem is tudom mennyi ideig és mi mindent hordtam össze, főleg mert összemosódtak az összezavarodott gondolataim. Egyszerre csak azt éreztem, hogy simogatja a keze az arcomat. Na de hogyan? Hiszem a lelkemnek nincsen arca! De Ő igenis simogatott, az érintése pontosan olyan volt mint az édesanyámé, amikor elestem és vérezni kezdett az ajkam. Közel hajolt hozzám és beszélni kezdett, de olyan halk szavakkal, ha egyáltalán szavakkal szólt, hogy azt senki nem hallhatta volna meg. Azokat csak én hallottam.
Ezeket mondta.
— – —
– Gyermek! Te „semmitudattal” ócsárolod a Teremtést, pedig semmit sem tudsz arról. Én teremtettem élettelent és élőt, és gondoskodtam azoknak megfelelő élettérről. Az élettelen megkapta játszóterének a végtelen Űrt, az élő pedig a Paradicsomot! Megfáradtam a Teremtés munkájában, és pihenésnek előbb megcsodáltam az alkotásom tökéletességét, aztán le-lecsukódó szemmel bóbiskoltam. Volt azonban két dolog, amit nem tettem bele a teremtményeimbe. Az egyik, az a Lélek volt! A másik, a Tudás! Azokat megtartottam, azokat nem bízhatom semmi teremtettre, az csakis az enyém, az Istené! Ahogyan elneveztetek engem azóta. Megfáradtan úgy gondoltam, nem cipelem azokat, hanem ráakasztom egy fára. De a biztonság kedvéért be is zártam a tudást egy almába, a lelket az alma levelébe. Időt? Azt nem teremtettem, mert a Teremtés örök, ahhoz pedig nincs szükség időre. Én így gondoltam! És annak múltával – amit nem is teremtettem, emiatt nem is létezett – megfeledkeztem az almáról, meg a levélkéről. Csodálatos volt a Teremtésem, és én csodáltam is, de egyszer belepillantottam a tó vizébe, és megláttam abban a képmásomat. Ez lett a kezdet! Ekkor elkezdődött a baj! Elhatároztam ugyanis, hogy saját magamat is beleteremtem a Teremtésbe. Na! Magamat ugyan nem, de a képmásomat, azt igen, azt megalkottam. Ha pontosan figyeltél a szavamra, akkor megértetted a szót, amit mondtam, a “képmásomat” teremtettem bele. Folytatódott a baj azzal, hogy egy alkalommal ő is beletekintett a tó tükrébe, és akart egy társat a képmásának. Sajnos ekkor igen nagy lett a baj, mert engedtem ugyan a kérésének, de a másolatot elhibáztam egy kissé. Nem lett tökéletesen azonos! Nem csak a test lett többé-kevésbé, itt-ott mássá, de a gondolkodásmódja is más lett, az elzárt lélek hiányában. Ő nem az én képmásolatom lett, hanem csak a képmásom képmásolata. A Paradicsom oly csodás alkotás volt, hogy sokat időztem ott. A képmásom képmása, pedig megleste egy alkalommal, azt, hogy meglátogatom a tudás és a lélek őrizőjét, az almát. Most hibáztathatnám őt, de nem tehetem, mert minden tőlem származik, ezért ő is én vagyok. Ő valami olyasmit tett, amit nem lett volna szabad megtenni. A képmásom másolata rávette a képmásomat, és együtt ellopták a gyümölcsöt és meg is ették. Na, ezt én semmiképpen nem értettem meg és azóta sem értem. Ugyan is addig senki nem evett, és senki nem tudott semmit megölni, elpusztítani a Paradicsomban, mert én azokat a cselekvéseket nem teremtettem meg.
— – —
– Most gyere velem – mondta nekem a Teremtő, és bár nem moccantunk, de mégis ott voltunk a Paradicsomban. Kihalt és kopár volt minden, csak egy levételen csupasz fácska görnyedezik ott. Amikor igen közelről néztem a fa egyik ágára, akkor az ágon egy kisujjam végi köröm nagyságú, fénnyel világító almácskát, és egy picurka hangyagyereknél nem nagyobb levélkét láttam meg.
— – —
– Ezeket évmilliók sokasága alatt tudtam összegyűjteni az ellopott gyümölcs szerteszóródott részecskéiből. A tudás olyanná lett, hogy folyton szertefoszlik, átalakul. A lélek pedig annyira megnyomorodott, hogy néha még én sem ismerem fel. De gyűjtöm a részecskéket és remélem egyszer majd az egész visszakerül erre a fácskára. Eltörölhetném, elpusztíthatnám a teremtést és talán mostanra már meg is tenném. Meg, mert már engem is megrontott a lélek és tudás nélküli létezés. Nagyon is meg, mert azóta úgy létezem. A gyümölcsbe és a levélbe bezárt minden tudásomat és a lelkemet elorozták éntőlem. Lélek és tudás nélkül nincs hatalmam, nem avatkozhatok bele, a Paradicsomból kiszabadult élő és élettelen világ cselekedeteibe. Az életem mostanra olyan lett, mint a ti világotokban az ócskás élete. Az régi értékes dolgokat gyűjtöget. Én a régen-volt tudásom és lelkem töredezett darabjait próbálom új egységbe összerakni. De érzem, hogy nem marad arra már időm. Belátom, hogy a Teremtő tehetetlen! Érzem, elpusztul majd az élő és az élettelen. Megsemmisül a Paradicsom ! Akkortól kezdve az örökkévalóságban Én egyedül létezek majd. Egyedül és magányosan Tudás és Lélek nélkül. Talán meglehet, hogy ti jártok jobban. Mert ti halandóak vagytok, elmúlik az életetek, csak a lelketek járul elém, és idehozza magával azt a cseppnyi tudást, amit a szétrágcsált almából megtartottatok. Abból a hozadékból ennyi gyűlt össze, a többi szétfoszlott és semmivé lett. Az ember-milliárdok tudása és lelke csak ennyit ér. Tehetetlenné lettem, itt ülök az örökkévalóság helyébe került Idő kezdete óta. Talán ha elpusztítja a Teremtést az ember ostobasága, akkor én is semmivé lehetek. Talán?! Most megtarthatod a lelkedet, az életedet, a tudásodat és visszatérhetsz a Teremtésbe, hogy a társa legyél egy másik életnek.
Menj! És Én majd várok terád, amikor eljön az igazi idő, hogy elém álljatok.
– A Teremtő pedig a két tenyere közé simította az arcomat, és megpuszilta a homlokomat.
Édesanyám is úgy szokta.
— – —
A pap könnyed lélegzettel felsóhajtott folytatta a beszédet.
– Most is eléje álltam a Teremtőnek, de most csak intett és küldött is vissza. Azt még hallottam, hogy azt mondja:
– Nem olyan sürgős, hogy soron kívül elém gyere! Visszafelé megpillantottam a te lelkedet, de te nem láthattál, mert te a jövő kertjében jártál.
A pap megemelte a fejét és az apáca ráfordította a száját a pap szájára.
Még csókoltak az ajkak, amikor a külvilágból hangok hallatszottak.
Nem túlzottan sok idő múlva emberek léptek be a szuterénba.
Megborzadó szavakkal emelték és vitték eltemetni a halottakat.
A ruhacsomóban fekvők is sorra kerültek.
A külvilág éles fénye belehasított a novícia szemébe és az erre válaszul megmozdult.
A hitetlenkedés hangjait túlkiabálta egy vékonyka női hang.
– Édesapám, kérlek, gyere! Gyorsan gyere, mert azt hiszem, hogy az apáca még él! Gyere kérlek, mert talán a pap is megmozdult. Gyere!
— – —
Ami meg ezután történt, arról nekik, egyelőre már nem volt tudomásuk.
Később meg igen, hát lássuk addig is mi történt.
Az, aki kiabálva az édesapját hívta, egy idős nő volt.
Akit hívott, az meg kifejezetten öreg, nagyon öreg ember volt.
A holtak személyazonosságát megállapító és a testeket eltemető emberek közül négyen segítettek a két élő halottat elvinni, a meredeken emelkedő utca közepe táján lévő épületig.
Vagyis, a kertkapuig, mert nem látszott, hogy lenne épület azon a telken.
Pedig volt.
A sokéves gaz, az évtizedek óta elhanyagolt gyümölcsfák között egy alig észrevehető ösvény vezetett át.
Annak a másik vége, ha valaki átküszködte magát odáig, egy alacsony, és romosnak látszó épülethez vezetett.
Akik segítettek, azok helybeliek voltak, és ketten a járást is ismerték.
Az öregúr évtizedekkel korábban híres orvosa volt az akkoriban kibővített ágyszámú Szent János Kórháznak nevezett gyógyító helynek.
Sok szegény, és igen sok nőbeteg is neki köszönhette a gyógyulását, az élete meghosszabbodását.
Az első nagy háború során még aktívan dolgozott.
A felesége meghalt …20-ban, és azóta már csak a környék pénztelen szegényein segít, ha tud.
Meg a beteg állatokon.
Azokat inkább a gyógyításukban jártas lánya ápolja, de néha – szükség esetén – még ő is segédkezik.
A két „élve-holtat” a különszoba bádoggal borított ágyaira helyezték – az állatoknak úgy is jó volt, és takarítani is könnyebben lehetett.
A segítők már kifelé indultak, de az asszony visszaszólította őket.
Lepedőket terített a megemelt testek alá, és a távozókat kikísérte, de az egyiktől súgva azt kérte, hogy ha temetni kell, akkor majd segítsen.
Az öreg egy széken ült, nagyon megviselte a járkálás.
A lánya ügyesen és fáradhatatlannak látszón előkészítette a vizsgálatot.
A pap teste lett az első, mert azon nyilvánvaló volt a roncsolódás.
A vetkőztetés, lemosás, sebkörnyék fertőtlenítése az asszony dolga volt, de amikor félrelépett az apa azonnal mozdult.
Tekintete előbb a lánya arcára esett, és meghökkent annak arcán végigcsorduló könnyek látványától.
Az ő lánya 1920 óta nem sírt.
Akkor utoljára, mert előtte sírt, sokat sírt és eltemette a férjét, a fiait, annak az előző háborúnak az áldozatait.
– Édesapám! Én fel sem tudom fogni, hogy ez a pap hogyan maradhatott életben.
Gyere, nézz csak ide az ujjam elé. Látod? A bordája kettétört a szilánkdarabok ott vannak a szíve környékén. Megvizsgáltam az apácát is és az ő tenyerén is találtam vérbealvadt csontszilánkot. Mond édesapám, lehet, hogy mégis van Isten, lehet, hogy ezek az életek az Ő csodatevései. Ha velük megtette, akkor az enyéimmel, meg az édesanyával miért nem?
Az apa ránézett a lánya arcára, aztán elfordította a tekintetét és igen halkan megszólalt.
– Kislányom, te végig is gondoltad amit mondasz, vagy csak úgy, mint a kacsa seggéből a fos, kicsusszant a szájadból a buta szó?
– Kérlek apám, bocsáss meg. Túl sok ideje élek már nélkülük, és íme, a halál megint arattat, a gyilkos emberrel.
– Szeretlek kislányom, de kérlek, te ne kételkedj Őbenne. Amit az ember tesz, azt Őneki felróni nem lehet. Mondtam ez már neked. De lássuk, amit nézni kell, vizsgáljuk meg őket.
Dolgozott a kezük, de a szájuk néma maradt.
Kitisztult a férfi mellkas sebe, még azokat a régi kéz, láb, és bordasebeket is átvizsgálták.
A novícia teste is hasonlóképen járt, de neki nem voltak sebei.
A lány begyújtotta a kályhát, annak füstcsöve nem a magasba, hanem ferdén, a sűrű bozótosba vezette a füstöt.
A megtisztogatott testeket beburkolták, és a felmelegedő vízből melegítő gumipalackokat is elhelyeztek rajtuk.
Akkor, és a következő napokban a lány, a madáretetésnek nevezett etetőmódszert alkalmazta.
Apró, gyengéd nyomás a szájszögletre és a megnyíló ajkak közé már lehetett is ételt rakosgatni.
Kezdetben akadozott a módszer, de aztán engedelmeskedtek a „madárcsőrök” és nyeldekeltek a torkok.
A pap mellkasának szétroncsolt baloldala napok alatt begyógyult.
Az apa és a lánya értetlenül szemlélte azt, ami történt.
Azon a napon pedig az apáca és a pap szinte ugyanakkor mozdulva életre kelt.
Nem a saját egyházi ruhájukba öltözve búcsúztak el a megmentőiktől, hanem a lány férje, vagy fiai ruháiban a pap, és az asszony fiatalkori öltözékében a novícia.
Akkor azok még azt hitték örökre búcsúznak.
A valóság az lett, hogy a megmentették a saját, és később még az őáltaluk megteremtett család boldogságát is nekik adták.
53 évvel később
A történet befejezése
Az idő – vagyis az, amit a teremtés nem foglalt magába – az ebben a „nem teremtett világban” – igencsak nagy szorgalommal bizonyította, hogy van állandóság.
Állandó az Idő, és nem az Örökkévaló!
(Azt soha nem tudhatja meg az idő, hogy nem ő az örök!)
Ennek az elmúlt 53 évnek igen sok minden belefért az éveibe, még annak a két embernek az élete is, akikről már meséltem.
Most meg már ötödik napja fekszik a pap teste egy kórházi ágyon.
A novícia mellette ül, és napok óta ápolja, éjjel és nappal.
Délután meglátogatták őket a gyermekeik, mind a négyen.
Nem csak úgy egymagukban, hanem a társaikkal, a gyermekeikkel, unokáikkal együtt, ahogyan az a halott előtti tisztelgésnél szokásos.
Az apjuk élt, ezt jól jelezték a gépek, és élt az édesanyjuk is, de ők tudták, hogy ma éjjel véget ér ez a két élet.
— – —
…
Az esti vizit is véget ért.
A novíciának a vizsgálat alatt sem kellett elmennie a férje mellől.
Az éjszakás nővér végigjárta a termeket, és leoltotta a lámpákat.
A pap ágya mellett égve hagyta a falba beépített az aprócska őrlámpát.
Egy eseménytelen órányi idő elteltével a pap teste megrándult.
A novícia megsimogatta, a tehetetlen test arcát aztán fölé hajolt és megcsókolta a szája szélét.
– Ébredj uram! Ébredj! Értünk jött, a nem is létező idő, ha eddig itt maradtál én mellettem, most ne hagyjál magamra. Keljél én uram, keljél, mert Ő üzent és most értünk küldött.
Iszonyat volt a férfitest első rándulása, de aztán megrándult újra.
– Térjünk hát vissza asszony! Gyere, tedd a tested az enyém mellé ide, egy-lélekként kell a Teremtő elé lépnünk.
– Teszem édes uram! Teszem! Kérlek, vezess végig azon, az utolsó úton engem.
– Menjünk. Menjünk, itt nincsen már helyünk.
A novícia rátette a tenyerét a pap mellkasára. pontosan oda, ahol az a réges-régi gránátrobbanástól felszakított sebből felbugyogott a vér.
Felvérzett a férfi sértetlen testén…
A Hatodik Sebhely!
– Én téged szeretlek uram! És én elmegyek teveled, akárhova is vezetsz!
– Nem én, hanem az Ő akarata vezet bennünket.
A novícia keze megmoccant és ránehezedett a felrepedt sebre, a vér pedig ráalvadt a megnyílt ujjaira.
– Menjünk, de van egy „kíváncsiság” kérdésem.
– Mond kedvesem, boldogságom, mond!
– Szóval, kimondtad-e valaha az én nevemet?
…
– Mert biztosan tudom, hogy én soha nem mondtam ki a te nevedet. Most, a szám utolsó szavával kimondom.
…
– Ádám!
– Ne siess szerelmem! Hallgasd meg, mert én a te nevedet mondom.
…
– Éva!
A testek ott feküdtek egymás mellett, amikor a hajnali vizit rájuk világította a reggelt ébresztő fényt.
Ők nem keltek fel többé!
Nem, mert messzire, igen messzire járt a lelkük.
Azok suhanva szálltak a hívó fény felé.
A harmadik napon eltemették a halottá nyilvánított testeket, de a lelkek még nem értek oda, ahova elindultak.
A testeket behelyezték a sírokba, de a fény csak sötétedéskor ragyogott fel a sírokon.
– Teremtő! Mi ide állítottuk eléd a lelkeinket. Kérünk! Ha lehetséges, ne akard elválasztani őket.
– Óh! Én azt nem is tenném! Van itt hely – igen bőséges helye van! – két igaz léleknek, és a ti tudásotoknak.
A csökevényes almafán felfénylett az aprócska alma, és az annál is kisebb levélke!
Nem kell, hogy az ember bevallja.
Belül mindenki egyedül van,
akár az imából kiforduló
arca, tétova –
és olyannyira gyámoltalan.
Elől a megváltás némasága,
mögöttünk a fájdalom evez.
Mosolyod kövekbe mártod –
gyönge vagy. Ajkaidra
kavicseső permetez.
Én nem érzem a létet tehernek,
csak néhány sziklát hordok vállamon.
Ha letettem, lépj ki velem majd
a fényre – balga lenne az üdvösséget
egymagam eljátszanom.
*
Fotó: Adam kilise kutsal tespih dua ve mumlar yaktı: din ve inanç kavramı
Elolvasta:
435
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szólnak hozzánk a kavicsok.
Azt mondod, egy kavics nem tud beszélni,
s mégis, mily beszédesek a kavicsok.
János apostol Krisztus „világba jövetelét” az ? evangéliumában, „szükségszer?en” égi nyelvezeten közli velünk a közölhetetlent: ti. a genezis isteni titkát, eredetét, célját. Az üdvtörténetbe enged betekintést. Az égi logika szintjén. Az alászállt Ige, íme, testté lett, köztünk lakozott, és elhozta nékünk a világosságot, az örök életet, az Atya kegyelmét, hogy eltörölje a b?neink miatt támasztott adóslevelet.
A karácsonyi ünnep „varázslatában” az érzékeny lélek valami kifürkészhetetlen módon, észrevétlenül Isten közelébe kerül. Emlékszem egy karácsonyra, otthon Káván. Ez volt a hajléktalanságom utáni els? szentestém. Egyedül vagyok, de mégsem vagyok egyedül. Csend van, tökéletes csend, mintha a Kozmosz benyomódó szövetfelületén lépdelne az ember, s csak rá kell bízni magam a Vonzásra, mint magának a vitorlásnak a szélre. S ebben a minden pólust kitölt? csendben, karácsonyfa és kislámpa meghitt fényében, hirtelen felbukkannak a gyermekkori karácsonyi esték boldog-feszült várakozásai, s valami földöntúli békesség takar be, olyan amilyet csak nagy bels? sírás után érez az ember.
Emlékszem – ekkor a fényekben felragyogtak a gyermekkor karácsonyai. Valahogy az emlékeimben mindig hullik a hó, valahol halkan harangoznak, minden a helyén van: a karácsonyfa, alatta az ajándékok, s ott vagyunk mi is gyermekek mind, kipirult arccal. És újra hallom apám hangját, aki a Lukács evangéliumából elolvassa a Kisjézus születését. S újra hallom anyám gyengéd-kedves hangját. S ekkor – igen, látom a jászolt, a puha kánaáni éjben tündökl? Csillagot, s igen, újra hallom az angyalok énekét is. Ott térdeplek a jászol el?tt a pásztorokkal, meg a három királyokkal. Csakhogy ezek nem díszletek, hanem valóságosak. Mert az igazi Jézus-születés a szívben történik.
Aztán feltünedeznek a hajléktalan szállókon eltöltött karácsony-esték. Itt már nincs az a boldog-feszít? várakozás. Karácsonyfa, gyertyák, teríték, fehér abrosz az asztalon, de van valami görcsös felismerés abban, ahogy körülüljük az asztalt -: hogy az igazi helyünk nem itt van. Hanem valahol máshol, családunknál, gyerekeinknél, szeretteinknél. A veszteség érzése úgy nehezedik ránk, mint egy súlyos malomk?, egyedül maradtunk e fél-létben, fekete szmogként száll ránk a magány, ebben az emberlakta egyedüllétben. És ekkor, igen – e fekete sz?ttes magányban – megjelenik vigasztalón a pótolhatatlan Hiány, a béklyókban él?knek a Szabadító, és mi csendesen belépünk az id?k folyamába, megfürdünk, hogy megtisztuljunk. A Gyermek születése mindenki számára más-más élményt jelent. És mégis ott lengedezik a leveg?ben a titokzatos remény és egy új, egy szebb élet iránti vágyakozás. Mert az volt Jahve szent akarata, hogy ezek a szegény, korán megöregedett nincstelenek közt is megjelenjék az ? kegyelmi jeleivel., “mert az a jó, ha kegyelemmel er?södik meg a szív” (Zsidók 13,9) Íme, már olvassuk is: „megjelent az Isten üdvözít? kegyelme minden embernek” (Titusz 2,11).
S emlékszem, azon az els? hajléktalanság utáni szentestén, ott Káván, ezt suttogták szívemben az angyalok kimondhatatlan békességgel: – Nem vagy egyedül, ne légy szomorú! Érted is megszületett a Szabadító, s nézd, hogy ragyog az éjszakában a Földet az Éggel összeköt? kereszt! És soha ne feled: „Maga az úr megy el?tted, ? lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el t?led” (5 Móz 31,8)., és „semmi sem választhat el téged Isten szeretetét?l” (Róma 8,39). Ma is ezt üzeni neked: „Mert ha én, az Úr, szólok, akkor az az ige, amelyet én mondok, valóra válik késedelem nélkül” (Ezékiel 12,25).
Isten jelenlétével terhes, áldott karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!
Ezt mondod ismeretlenül is barátom:
Ezért érdemes élni, csülökre menni megveszekedett
kölykeivel a szélnek, az irgalmatlan télben…
S itt betyárkodsz
a kirabolt parkban, hajadonfőtt, hószínű hajjal,
csámpás cipődben s várod az istennyilát,
miközben csenevész lábaidnál
kurjongatnak h? cimboráid, a fekete subás varjak.
Foszló tarisznyád
mélyén még őrzöd a múltból kimenekített kincseidet:
megsárgult fényképgyűjteményeidet.
És most cifra-komisz pálinkával gyomrodban
farkasszemet vicsorítasz
a bágyadt csillagos éjjel, hörgő sóhajtásoddal,
az otthonok melegével, egy új évezreddel;
nem tanultál soha a magad kárán – – – de már nem perelsz,
esküt sem teszel
és mégis lelked apró szegletében reményt érlelsz,
hogy Valaki elrejt a tenyerében,
még itt kint a fagyos tapadásban is, magányosan,
fedél nélkül, pityókásan, midőn éjfélkor megszólal
a templomharang, az idő ércharangja…
Zúgj csak szél,
végzet, keserű emlék! Hajnalban egy tündöklő Nap
bontja ki szárnyait álmaink zengő hegyvidékén.
Elolvasta:
78
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ã?Å¡gy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás…
„Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre.
Mint egy pecsétet a te karodra; mert
er?s a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a buzgó szerelem…”
(Énekek éneke; 8:6)
Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás, szent indulatával, villámcsapásával, mely földre terít
minden múltbéli leselked? árnyat. Földmozgást és csendet hoz magával. A tenger büszke morajlását hozza magával, s a Kert nyílásán lángpallossal ?rt álló angyal döbbent arcmását. S e hirtelen támad világlármát, e istenítéletet, mostani életének pokrócmagányával takarja be. Szerelmes az öröklétrögökben találja meg azt az arcot, aki arra született, hogy lángra lobbantsa szívét. Aki szerelemes az megtanul jól és helyesen imádkozni! S míg imádkozik, addig az Úr munkálkodik. Olyanná válik a szerelmes lelke, mint egy oltár, hétágú gyertyatartó, lámpások olaja, szív és vesét elválasztó vonal. A szerelmes szíve tele van isteni álmok álmaival. Mindenért hálát ad. Mindent remél. Mindent hisz. Tele van ?sbizalommal.
A szerelem nem egyéb, mint az Isten egyik legtitokzatosabb titkának megélése. Mert akiknek a szívük tiszta, azoknak megadatik – a kinyilatkoztatás. A telt cs?rök békéje. S ilyenkor feltárul az üvegtengeren egy égre nyíló ablak. Ezen megy be a szerelmes, hogy kinyilvánítsa ki született meg benne. És ? nem kételkedik szerelme szépségébe. Tudja: a szépség annak a gyümölcse, amit az élet tanításából nyertünk és megértettünk. Mert a legfontosabb dolog a szerelemben: a tisztaság és h?ség.
A szerelmes a szív áttetsz? ablakán lép be, s ezután az asszony, aki hallja szárnyaló énekét, örökre e dallal az ajkán, úgy lángol, mint a szentély éjszakai örökt?ze. Az asszony hallgatja, míg aranyozott libánusfa ágyában szendereg, átváltozik szerelme énekévé. Ezután felserken és elindul és egy testté lesz szerelmesével. Hit által megragadják a pillanatot, ami adatik nekik, máshonnan. És a két test összeforrt ütemes ritmusa egyetlen történelem el?tti, édenkerti örömöleléssé válik, mely mély és igaz – mert látta Isten, hogy igen jó.
És ?k énekelnek és dalolnak és ujjonganak a fény háromszögében. A férfi szerelmes lelkével simogatja a szeretett n? lelkét. És a n? befogadja, és szelíden visszasimogatja párját az ? szerelmes liliomlelkével. Mindenestül befogadja, elhalmozza és dédelgeti egész asszonyi lényével a férfit. Ekkor egy égi ablakon át bebocsátást nyernek a láthatatlanba, s ?k összeölelkezve mennek, míg odafent a mennyben a szerelmes férfi és a szeretett asszony eggyé forrt csendje együtt kelti éltre az édeni emberpár els? ölelés utáni csendjét, s még b?nt?l mentes szerelmét.
Jó volna a kertünkben a vén diófánk ágain tanyázó esti szél énekét valamiképp becsempészni egy szépségesen szép költeménybe; de kérdem én, milyen nyomos okom is lenne erre, hisz’ a szél a legjobb helyen énekel, pont ott, ahol énekelnie kell: kint a kertünkben, verseim virágzó sorai közt, melyeket vén diófánk ágaira szegeztem
Látod, itt lakik e külvárosi nyomortanyán. Látod az eldobott injekciós t?ket, az üres borosüvegeket, és azokat a mocskos pornográf újságokat? Nézd csak meg jól, öreg, itt lakik, de most nincs itt, elment valahová. Most már láttunk mindent… Gyere, siessünk hazafelé, hátha most igyekszik vissza, hozzánk, lerongyolódva, kifosztva, egészségileg teljesen tönkre menve – a drága gyermekünk.
