Kavyamitra Maróti György - Panteon
Vezetéknév
Kavyamitra
Keresztnév
Maróti György
Biográfia
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.
10 év 3 komment

 

Az ünnep el?tti utolsó napon, végtelenül koszos aluljáró egy zugában, odavetett szénán, rozoga jászolbölcs?ben, újszülött kisgyermek aluszik.

   A karácsonyra készül?d?k jönnek-mennek, üzletelnek, adnak-vesznek utolsó er?feszítéssel: ki, mit? Van, ki rézb?l készült húszkarátos, súlyos aranyláncot, van, ki ünnepi gyertyákat, van ki létnézeteket és van, ki eszméket ad-vesz.

   Az édesen alvó Kicsit senki észre nem veszi.

 

   Pártkatonák érkeznek az aluljáróba, hamarian dobogót ácsolnak össze, hangosítást szerelnek, imponáló gyorsasággal.

Áll a dobogó immár, és érkezik a pártos politikus: megnézi – futó pillantással – a jászolban alvó kisdedet, majd délcegen föllép a dobogóra: gitáros, bordátlan szentek dalba fognak, aztán a pártos beszédjének olvasásába kezd, délceg, sztentori hangon.

   (Beszédjét kézzel írta, rajongóitól gy?jtött hozzá tanácsokat, és már el?re figyelmeztette a zembereket, hogy meztelen táncoslányokról nem fog beszélni. Kezdetnek megfogalmaz néhány nagy, általános ígéretet, ezek megvalósításáról nem szól, de néhány viccet azért bedob.)

   ”Énmi igazán a zemberekért munkálkodunk” – harsogja -, „tehát a következ? értékekre kell építenünk a jöv?t: munka, család, otthon, egészség és rend.

   Biz’ a családra, mely például ennek a Kisdednek itt: nincs.

   Zemberek!

   Nincs családja! Hát énmi azon fog munkálkodni, hogy legyen neki!

   A munka, otthon, család mellett az is közös, hogy a kiszolgáltatottságtól és a betegségt?l félünk: a zembereknek alapvet?en egészségre és rendre van szükségük!

   „De a rend szó leértékel?dött, mellékzöngét kapott” – mondja. – „Szabadság nélkül viszont a rend káosz, ahol a félelem tenyészik!” – üvölti hozzá, aztán szórványos tapsvihar közepette lelép a pódiumról, elhúz a feledés homályába.

   A Kisded marad jászol-bölcsejében.

 

   Filozófus ér a meredélyes aluljáró lépcs?jéhez, álmodozva lesétál a lépcs?n, vet egy pillantást a Gyermekre, és képzelt társával vitatkozva mormolja: „Miért van egyáltalán létez?, és miért nincs inkább Semmi? Ez minden kérdés közül a legels?. Sokan egyáltalán nem ütköznek ebbe a kérdésbe, és mégis! Mindenkit megérint egyszer, még ezt a bölcs?ben alvó kisgyermeket is megérinti majd egykor. Talán egyszer kondul csak meg benne majd a kérdés, tompán, mint egyszeri harangütés” – véli.

   ”De van-e egyáltalában ez a kisded? ez a legmesszebbre vezet? kérdés, vagy csak ideája egy született Báránynak? Isten Bárányának? És van-e egyáltalában Isten? E kérdés terjedelmének csak az abszolút értelemben nem létez? és sosem létez?, a semmi szab határt…”

   Töprengve felh?zi homlokát, és megy, megy: elmegy, gondolataiba mélyülten…

   A Kisded marad jászol-bölcsejében.

 

   Kufár rikkant most, rikácsolva:

   ”Gyertyát, mécsest, karácsonyi fényeket tessék! Ötöt egy ezresért, csak egy ezresért! Nemiszerv alakú és betlehemes mécseseket tessék! Ötöt egy ezresért, csak egy ezresért…!”

Lenéz árulás közben, lenéz a Kisdedre, aztán mellé tesz két mécsest, melegítsen és világítson a Gyermeknek: aztán megy tovább…

   A Kisded marad jászol-bölcsejében.

 

 

   ***   ***   ***

   „Napszállatkor elmegyek!” – hallotta az Apa a folyosóról a hangot, és a szép mondat itt, a betegszoba csöndjében, a lázban halódó gyermek lassú dermedésében baljós, gonosz, perverz értelemmel telt meg.

A Kislány hosszú napok óta verg?dött már harctérré mocskosult ágyán, és a F?orvos nem is bíztatta az Apát holmi lehetetlen, csodaszer? gyógyulás reményével: órákat, legfeljebb napokat csillantott csak meg várakozásra ítélt képzelete el?tt.

   „A karácsonyt talán, az új év els? napjait megéri esetleg. De inkább el?bb, mint utóbb. Készüljön fel!”- mondogatta.

   Bizony karácsony, szenteste, ami közeledett üresen tátongó három szobával, ahonnan a Kedves – az Anya – már régebben eltávozott, és ahová a Gyermek már nem tér vissza sohasem. Három szoba karácsonyfa-nélküliségben fagykolódva, üres h?t?szekrénnyel ásítozva, néma csöndben, míg más szobák, szerte a földön, megtelnek lágy gyertyafénnyel, beszívható feny?illattal, hallható gyermekkacajjal, feln?ttkönnyekkel: ez beszélt mindennél világosabban Apának arról, hogy mennyire elhagyta magát, mennyire kih?lt az élete, a lelke talán már meg is halt: nincs többé, a jeges ?rbe szóródott.

   Szenteste lassan alkonyuló délutánja volt.

   Csöndesült a forgalom a kórház körülötti utcákon, sorban zártak az utolsóként is kitartó üzletek, autóbusz és villamosjáratok vonultak büszke méltósággal csilingelve, tülkölve alvóhelyükre.

   Apa sóhajtva vette tudomásul amikor a N?vér távozásra kérte, hozzátéve, hogy már másnap reggel – természetesen – ismét jöhet.

   „A párna… a párna…”- bugyborékolt el? a Kislány szájából, és ekkor, talán utoljára, még fellángolt az Apa tehetetlen dühe, gy?lölete, amit a halál iránt érzett, és a szívében n?tt harag szájáig ért, aztán ráfreccsent a N?vérre.

   „Cserélje ki a párnáját! Azonnal cserélje ki!” – üvöltötte, miközben maga is restellte üvöltését. – „Ezerszer szóltam már!”

   „Nyamvadt kis béka…” – gondolta a n?vér, de csíp?s válaszát megfékezte az emlékezet holmi köpenyzsebbe került borítékokról, és elindult a n?vérpulthoz, hogy – ki tudja hanyadszor – párnát cseréljen. Csak orra alatt dünnyögte:

   „Hiszen napjában kétszer, háromszor cserélem azt a rohadt párnát, egyik sem jó!”

   Apa elment, a párna – enyhén durva, észrevehetetlenül durva mozdulattal – a Kislány feje alá került.

   Csend lett.

   Az életfunkciókat jelz? m?szerek halk biip-biipje töltötte meg a csendet csupán.

   A N?vér olvasott, valami színes borítólapos könyvet olvasott: ragyogó fogakkal mosolygott egy ifjú pár, szoros ölelkezésben, tengerpart szépségében.

   A Kislány most csendesen verg?dött az emészt? lázzal birkózva.

   Odakint a városra nyirkosszürke hófelh?k takarója borult, a színes neonreklámok fényei egyszín?, piszkos, jellegtelen színben ver?dtek vissza t?zfalakról.

   A N?vér egyre ingerültebb lett.

   „Micsoda istenverte foglalkozás!”

   Mások most készül?dnek a karácsonyi vacsorához, pulykasült, rántott hal illata kúszik a meleg szobák során, és vegyül össze az édes sütemények és a karácsonyfa illatával: ? pedig kénytelen itt ülni egyedül, egy nyafka kis béka ágya mellett.

   A gyermek ekkor újra mozgolódni kezdett: fejét ide-oda vetette a párnán, homlokán verítékcsöppek ütköztek ki, szeméb?l könnyek peregtek.

   A N?vér felkelt, megfogta a gyerek csuklóját, kitapintotta pulzusát, egy pillanatra szívdobogása egybeolvadt a haldoklóéval, aztán az összhang megbomlott, a gyermek elsiklott el?le, a vézna csuklón ismét a halál fonalassá váló dobolását lehetett csak tapintani.

   A Kislány két keze szinte karommá görbülve szántotta az ágy két oldalát, lábszárait behajtotta, combjait a hasa közelébe húzta, aztán szinte dühödten vágta el?re ismét, ahogy a perzsel? ár újra elborította.

   „A párna…a párna…”  – suttogta, lehelte.

   A N?vér el?ször úgy érezte, újra elönti a düh, de aztán magába tekintve, valami egészen más érzelmet tapasztalt.

   Az ártatlan gyermek haldoklását egyszerre nem tudta másnak látni, mint ami persze ténylegesen volt: botrányos perverzitásnak.

   Közelebb hajolt, és elöntötte a részvét váratlan hulláma.

   „Hát milyen párna kéne?”

   „Puha…f?b?l…f?párna” – lehelte a gyermek.

   A N?vér – ó, mennyivel lágyabb mozdulattal, mint el?bb – kivette feje alól a párnát, és habár most senki sem látta, akit?l pénzt várhatott, elment a n?vérpulthoz és kikereste a leglágyabb, legpuhább párnát.

„Itt van” – tette a Kislány feje alá -, „ez jó lesz. F?párna.”

   Halovány, gyönge mosoly a Kislány szenved? arcocskáján, egy gyorsan szétolvadó mosoly, torz görcsbe forduló mosoly, egy értelmes, de azonnal kihúnyó szemvillanás.

   A N?vér egy könnycseppet morzsolt szét szeme sarkában, aztán visszaült, de már olvasni nem tudott.

   „Igen…ez jó…ez f?párna…” – hallotta még egy ideig.

   Csend lett.

   Túl nagy csend.

   A N?vér észbekapott: az életjelz? készülékek halk cirpelése megsz?nt immár, de a N?vér csak nem mozdult. Nézte csak, nézte a Kislány békésen kisimult arcocskáját, mely iszonyatos ellentétben volt a groteszk, keresztrefeszített test látványával, az évezredes halálos pózzal, és életében el?ször érezte meg saját karácsonyi magánya árnyékában a Gyermekét is, az Apáét is, a kukában karácsonyi ajándékra vadászó hajléktalanét is: a világ magánya szakadt rá.

   Odakint pedig megkondultak a harangok, éjféli misére szólítottak, mert odakint a világban éppen most született – mint  kétezer-tíz éve mindig – a Világ Világossága, az a másik gyermek.

Idebent csend volt.

   ***   ***   ***

   Az Apa botorkálva, az aluljáró lépcs?jéhez érkezik: amikor a rozoga jászolbölcs?ben fekv? Kisdedhez ér, beléhasít szívébe a bizonyosság: most, ebben a pillanatban elment a Kislánya, most, ebben a pillanatban végképp egyedül maradt.

   Nézi az alvó Kicsit: nézi, nézi, aztán azt gondolja:

   “Magammal viszem, magammal. Fölnevelem, gyermekemmé teszem a Másik, most távozott helyett… ? is magányos, én is az vagyok immár végleg… Magammal viszem, igen!”

   És az Apa viszi a kisdedet: ? viszi…

 

 

10 év 4 komment

 

 

 

Reggel még néhány csúf robbanás rázkódtatta a földeket, de délutánig már nem volt újabb légitámadás, és alig is volt várható, bár persze légitámadásra mindenkor számítani lehetett.

Minden esetre  Apa úgy döntött, hogy kimerészkedhetnek egy rövid sétára, egy kis leveg?re a pokolian zsúfolt, zárt óvóhelyr?l.

Az elmúlt tíz napban egy pillanatra sem szünetelt a bombázás, még az éj csöndjét is narancsszín robbanások döreje rázkódtatta.

Nekivágtak hát kézenfogva a rombad?lt város egyik épebben maradt negyedének.

A Kisfiú igazából nem is nagyon emléklezett békére, olyan kicsi volt, mikor kitört ez az utolsó, emberfelettien hosszúra és véresre nyúló háború.

 

Szeretett apjával sétálni, csak úgy, minden kötelezettség, elfoglaltság nélkül, de hát ez persze ritkán adatott meg nekik.

 

Kísérteties csend volt a városban. Kísérteties. A fagy is rákeményített, mintha szenvedéseiket kívánta volna növelni, mintha nem lett volna elég a baj.

Azt, hogy szenteste délutánja van, az Apa eddig a percig elfelejtette, mint ahogy valószín?leg szinte mindenki a Városban. Az a hang állította meg, az a hang döbbentette rá, hogy Karácsony van: karácsony.

Zongora szólt az egyik ház ablaka mögött, halkan, elfojtva, mégis világosan hallhatóan áradt a rommá vált utcára a zene.

„A Für Elise!” – suttogta a férfi magában, vagy alig hallhatón. – „Uram, Istenem, a Für Elise! Mikor hallottam utoljára? Vajon mikor?”

„Mi ez a hang Apa?” – faggatta a Kisfiú, és apja zavarba jött.

Hogyan magyarázza el, hogy mi a zongora, hogy mi a zene?

A Kisfiú, a fia, még sosem hallott ilyesmit.

„Tudod” – mondta kis töprengés után – „ezentúl így fogják jelezni ha légitámadás közeleg.”

 

És nem is tévedett nagyot, mert még a Kisjézus születése el?tt, az est beálltával, egy fergeteges, soha nem látott méret? légitámadás pusztította el végleg a Várost.

 

10 év 14 komment

– ma hetvenhárom éve halt meg a Költ? –

A történés el?tt szubjektív, lírai bevezet?

Nagyon fáj, tudod? Még mindig
nagyon fáj!
Pedig hány éve is annak már?
Fölkeltél az asztaltól, felvetted másoktól
kapott kopott kabátod.
Köszöntél Etusnak
és a gyerekeknek.
Zsebedbe három utolsó
leveled tetted,
és megindultál a sáros-havas úton
a szárszói posta fele.
Elindult akkor minden:
nemzet pusztulása, szerelmek halála,
az ember hallhatatlan magánya,
de te már mentél visszafoghatatlan.
Nem mondom én – hogy mondhatnám? –,
hogy megérdemelted sorsodat. De
hogy várható volt, azt tudom: és tudtad.
Hisz még nem nagy az ember, és te törpék
közt voltál hatalmas.
Csak hát k?be
tejfoggal haraptál; mindig siettél –
bár el nem maradtál -, és nem csak
makacsul mondtad, élted is vélt igazad.
És töltött fegyver helyett – mit az ember
szívének szegezhet – a vonatkereket vetted.
Nagyon fáj, tudod? Pedig hány éve
is már annak?
Bár születtél volna Indiában,
hol éjjel a vadak zöld szeme
cikkan a dzsungelen által, és
nem ezen a Tiszatájon,
hol vadak közt élted le életed.
Bár ott ülhetnél még csillámló
sziklafalon, és kedves vacsorád
melegét élveznéd: ami Neked
sohasem jutott!

Halkan kopogtatott.
Az ajtón a verse lógott, Judit lemásolta, szép, gyöngybet?kkel, jól olvasható méretben, aztán kitette az ajtóra:
„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.”
Attila ehhez tartotta volna magát, de most kopogtatni kellett, mert az ajtó visszavonhatatlanul zárva volt.
Aztán kicsit határozottabban kellett kopogtatnia, bár ezt nem nagyon szerette.
De a bal oldalán már kezdett verni, aztán dörömbölni az ujjnyi vastag ér, hát kicsit dörömbölt az ajtón.
Dörömböljünk – dömb-dömb-dömb… Na jó, ez egy másik vers, különben is rossz lenne így!
„Judit!” – szólt be az ajtón. „Judit!” – kiabált be az ajtón. „Juudiiiit!” – üvöltötte, és megrúgta a zárt ajtót.
Azt eddig észre sem vette, hogy az ajtó mellett gondos-pontos, Judithoz ill? mód összekészített batyu hever.
Vértolulásos tekintete most kapta el a csomag látványát: amint fölfogta jelentését, abbahagyta a dörömbölést. A holmi az övé, ez a maroknyi, kitett homi mindent elmondott.
Levélnek, levélnek lenni kell!
Volt. Igen, ott volt a levél a batyu tetején.
„Attila! Ennyi volt, nálam most betelt a pohár! Fogjad kérlek a csomagot,  és minden hiszti nélkül menj el szépen. Már az is sok nekem, hogy eltartsalak, de hogy közben még megcsalsz, az nem járható út!
UI: Próbálj elkezdeni dolgozni valamit, javítani az emberekkel való kapcsolataidon, nézz körül, kik azok, akik ellenségeid tényleg, s kik az igaz barátaid! S ne azokat bántsd mindig! Judit”
Attila nézte a papírt még, sokáig nézte, de nem olvasta. Ó, dehogy! Nézte, és összefüggéstelen mondatok keringtek elméjében, de a szívében kikelt harag immár nem n?tt a szájáig, csak bels? monológ formájában sz?költ benne.
„Dögölj meg!” – döngette koponyája falát a káromlás – „Jól van! Gondolkozom .. coito ergo sum … ondolkozom tehát vagy…
Zagyva Laborc Nagyág a Tisza mellékfolyói… lányok! 
Filiale leánynyelv… magyar nem francia… cs?dtömeg…mek mek mek három szabó legények…Nem fog kiokosodni a buta dög, a rohadt kurva…”
Hirtelen, maga számára is érthetetlenül fölnevetett, miközben rágta, ette a düh a történtek miatt is, a levél miatt is, most meg még a nevetése miatt is.
De hát ? nem csalta meg Juditot! Hogy csalta volna meg? Írt néhány verset Flórához, de azok csak afféle költ?i szerepjátékok…
Nem is szerelmes Flórába, meg aztán a Gyuszi szerelmes Flórába, hát csak nem gondolja Judit, hogy ? a barátja kedvesével kezd?
„Akkor….miért?” – dobolta halántéka, zakatolta szíve.
Csak állt meghülyülve az ajtó el?tt, és semmit sem értett.
„Aztán meg… kezdjek el dolgozni?”
Hát mit gondol a Judit, nem próbálta ? már ezerszer is? Nem keresgélt állást egyfolytában? Miért ütött ekkorát rajta az asszony?
„Gondolkodom: mért siessek? itt egy n?… n?sül…n?szni…baszni… viszket a nyakam…viszket a seggem megvakarom még pedig ott ahol én akarom…”
„Aki nem dolgozik ne is egyék…” – gondolja Attila – „Horty sem dolgozik…a munkások dolgoznak…dögöljenek meg…ugy kell nekik… ”
Kezével a batyuban matat, mintha újra kéne rendezni azt a pár holmit, amit Judit összeszedett, s az ajtó mellé tett a gangra. Azt a kevés holmit, ami az övé.
„Nem sok” – gondolja a Költ?, aztán meg: – „Dolgozzon a Judit, a buta állat…ha n? lennék kurva lennék…”
„…ingyen…”
Kezével a batyun matat, mintha emelni akarná, emelni, fogni, aztán elfordulni az ajtótól, lebaktatni a lépcs?n…
De még marad.
Érzi, hogy a folyosóra néz? ablakok függönyei mögül nézik ?t a lakók.
Nézik és röhögik.
A dühöngés vérvörös képei közé most váratlanul egy szelíd, lágy, ?zike-harmonikus kép tolakszik föl Attila elméjében.
A gondolatképb?l szóképek gurulnak el?. „Ímhol, ?zike léptekkel a lány…”

H?vösvölgy, erdei tisztás. Laza félkörben ifjúmunkások ülnek a füvön: téged várnak Attila. Téged, aki vasárnap délel?tti pihen?jüket akarod elrabolni holmi el?adással a költészet hatalmáról.
Megérkezik a Költ?, valaki bemutatkozik neki, aztán bemutat egy kedvesen komolyarcú fiatal lányt, aki az el?adást fogja illusztrálni, a te verseiddel fogja illusztrálni Attila.
„Ímhol ?zikeléptekkel a lány…”
Szántó Judit el?adóm?vész.
A költ? körbesétálva, heves gesztusokkal magyaráz, közben rátéved tekintete Judit arcára, szemére, elkapja a lány tekintetét, mely  mély tiszteletr?l tanúskodik. József Attila egy körmondat közepébe, anélkül, hogy hangsúlyt váltana, beszúr egy mellékmondatot: „A versmondó hölgy az el?adás után várjon meg…”, s mintha mit sem mondott volna, folytatja az eredeti mondatot.
És Judit megvárt, ugye Attila? Így történt?
„Ímhol a lány.. be ne csináljak…csinálmány…állitmány…állvány…ál…”
„Rágyújtok! Ami kimarad, kimarad…”
Egy szál tör?dött, félig sem töltött Leventét kotor el?, és rágyújt, miközben kaján arcú függönyök figyelik ajtók mögé bújva.
Beleszív a cigarettába, felparázslik a cigaretta.
„Mily szép vagy, milyen gyönyör?. Mindenütt kerek és gömböly?… minden n? dögöljön meg… impotencia…túl az ó potencián…”
Sokat nélkülöztetek ebben a lakásban, mely most zárt ajtó és függöny mögött bújik, sokat, ugye Attila? Végül is érthet?, hogy Juditnak elfogyott a türelme.
„Gyengék vagyunk, szenet kell venni, begyujtanunk… a Judit dögöljön meg! agyonvert az a rohadt…miért fáj ma is… nem fáj…jáf…kár…rák…”
Az amúgy is törött cigaretta végére ég, lehajítja a gangról a csikket.
Tétován még egyszer bekopogtat az ajtón.
Reméltél még valamit, Attila?
„Jutkám, csapódj! Én szép sz?ke kalászom…” – iramlik át az agyán, aztán – „dolgozni… na persze…mindig csak dolgozni…mindig csak dolgozni…hisz azt az anyaföld magától megtermené talán…”
Megfogja a batyu csücskét, ránéz még egyszer a zárt ajtóra, aztán elindul a lépcs? felé.
Álláskeresés? Igen, álláskeresés.
Önéletrajzot kell írnod Attila!
„Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors, és hogy munkában szívós vagyok.”
Ezt mondogatja magában görcsösen a Költ?.
Eléri a lépcs?házat, befordul, nem néz vissza a zárt juditajtóra, nem.
Attila elmegy.

10 év 10 komment

*minden utcát, teret és ösvényt: középkori franciás latin

Bolond, beteg bánatosan
járom a Város minden szegletét.
?rültként sikkantozva
kiáltozom a neved én,
és szénfekete éjjeleken
ide is, oda is felírom még.
Házfalakra, térpadokra, fákra,
neved egyensúlyozom
mérleghintákra.
Tota via, cheminum et viaria
végigkutattam már érted.
Kutogattam általutak rejtekét.
De túl nagy ez a Város,
túl sokfelé lehetsz.
Átok minden útelágazásra:
az ördög alkotta mindet,
vasvillájának csúf mására!
Villahegyén, jaj, hol lellek Téged én?
Bolond, beteg bánatosan
járom a Város sok szegletét…

10 év 10 komment

“A város, amelyet olyan tisztán láttunk a napfényben,
egyszerre egy ronda füstfolttá változott.
Teljesen elt?nt a füst- és t?ztakaró alatt”
Paul Warfield Tibbets
 
Szakura no Hana (Cseresznyevirág) 1945. augusztus hatodikán, hétf?n reggel, nyolc óra tizenhárom perckor született Hiroshima városában.
   Két perccel és tizenhét másodperccel születése után a város fölött vakító kékesfehér fény lobbant, majd mennydörgés következett, és egy szépséges gombafelh? szökött az ég felé: 600 méter magasságban felrobbant a Little Boynak elnevezett atombomba.
   Szakura no Hana egy perc múlva köddé, semmivé vált, pedig…
   …a Nap akkor, a gyermek születésekor, saját jegyében állt der?sen, vidáman, büszkén, nagy- és nemeslelk?en, jóindulatúan, önérzetesen és szenvedélyesen: a kislány ily módon nyilvánulhatott volna meg, úgy tízvalahány esztend? múlva.
   …a szép Hold a Rákban állt, ett?l Szakura no Hana er?sen érzelmes, házias, gondoskodó, együttérz?, szerény, élénk fantáziájú, otthon- és családcentrikus lett volna, ha az a gombafelh? nem érkezik.
   … a Mars tüze felgyorsíthatta volna gondolkodási, értelmi készségeit és ezzel együtt a kommunikációs megnyilvánulásokat.
   …minthogy a Vénusz is az Ikrek jegyében állt, e jegyben a Vénusz az újszülöttet a szépség hírnökévé tehette volna. Er?s kapcsolatteremt? képesség, h?ség, helyesen mérlegel? értelem, élénk, jó üzleti érzék, er?s kommunikációs vágy jellemzi az Ikrek jegyében álló Vénuszt: ilyen lánnyá érhetett volna a drága, semmivé vált kis Szakura no Hana.
   …a Mars állása (az Ikrek jegyében állt az is) a fizikai er?ket szellemi energiává alakította volna, az aktivitást gondolati, értelmi célok motiválták volna feln?ttkorában. Mennyi volna egy mondatban!
   … a Jupiter a Hold uralma alatt segít?kész, együttérz?, álmodozó, nagy képzel?erej?, okkult fogékonyságú, de mégis gyakorlatias lánnyá tette volna a kicsi lányt.
   … a Szaturnusz is a Hold uralma alatt állott Szakura no Hana születésének-halálának percében, és a két poláris pár találkozója magában hordozta a misztikus unio lehet?ségét. A lélek mélységei, az eredet, ösztönvilág, otthonteremtés vizes felébe belevitte a bölcsesség szilárd anyagát. A szül?kkel, majd kés?bb a saját gyermekkel és házastárssal való otthoni légkör, viszony és helyzetek mutatják ennek konkrét megvalósítási módját annak, aki ezekbe bele mer nyitott szemmel (!) nézni. Ezek a szituációk a bels? otthon és lélek küls? analóg megnyilvánulásai lehettek volna.
   …végül az Uránusz, mely a Rák jegyében állott: ez az állás er?sen intuitív, változékony, érzékeny lelket adományozott az újszülöttnek.
   Mindez azonban mindegy volt, mert jött az atombomba.
 
Szakura no Hana hiroshimai kislány pontosan két perc és tizenhét másodperces volt, amikor a Little Boy 600 méteres magasságban fölrobbant, következésképpen ? semmiképpen sem lehetett b?nös a tengelyhatalmakhoz való csatlakozásban, nem bombázta meg Pearl Harbort, mégis, ? is b?nh?dött száznegyvenezred magával, kik szintén többnyire ártatlanok voltak ott lent.

Talán szólni kellett volna a fedélzeti rádión Paul Warfield Tibbets-nek, az Enola Gay pilótájának, hogy odalent egy kislány épp most született, hisz Tibbets jólelk? ember volt, családszeret?: a B-29-est is édesanyjáról nevezte el.

10 év 8 komment

Épít?kockát épít?kockára tettem.
Kés?bb – ahogy növekedtem –
épít?k? épít?k?re helyeztetett.
Er?s, vaskos falakra vágytam,
hogy rejt?zködhessem menedékükben.
Tágas, nagy kapukkal északra, délre,
nyugat felé és keletre. Meneküléshez.
Buddha és Krisztus mondta: „szeretet!”
Hát beépítettem falaimba a szeretetet.
Hej, be sok szépen izzó gy?lölködést
kaptam cserébe. Tán rossz helyen
halmoztam fel mindet.
Aztán Költ?k mondták nekem:
”Dalt minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebeg?ben
ragadd meg a lágy leveg?ben”.
Hát megragadtam a dalt, a zenét,
a verset, és épít?k?ként helyeztem
építményembe. El?kel? helyre.
Kutyának nem kellett: hátrányosan
halmoztam helyzetem.
Volt a kövek közt szerelem,
szép, a nemes lány lábához letett.
”Jaj, ne szeress ennyire…!”
Szerelemkockám is bed?lt.
Eh! Minden egyremegy,
hátrányosan halmozott helyzetek:
ennyi az életem.

10 év 9 komment

Bűneiről nem szívesen beszél az ember; ki szeret alsógatyában mutatkozni dísz-szmokingos, estélyi ruhás társaságban?
Hacsak…
Hacsak nem kiírni-üvölteni akar épp magából egy több, mint húsz éve nyomasztó emléket. Hacsak nem tanulságnak szánja ifjabb embereknek.
Ilyen esetben indokolt a lelki-gatyára vetkezés: vetkezem tehát.

A nékem rendelt tanáridő első húsz évét igazi iskolában, valódi pedagógusok között töltöttem el, és sokat közülük barátomnak is mondhattam.
A poétikai cezúra ott van itt, hogy a következő tíz évet – mígnem véglegesen nyugdíjba nem vágtak, és lettem énektanárból éneklő (torzítva Arany János kryáját) – már csak oktatási intézményekben töltöttem, tanárok között.
Hiába, no!
Értékek vesztek, hulltak, mentek veszendőbe.
De úgy látom, a magunk korabeliek körében divatos lett a nyafizás, a szép múlton való csámcsizás,  hát gyorsan abba is hagyom.
Utánam Olvasó, gyerünk a lényeghez!
Meglehet, a „hernád-egyetem” – ahogy tanítványaink ironikus-szeretettel nevezték gyakran azt az iskolát, mely egyébként „csak” szakmunkásképző-szakközépiskola volt – épp általunk lett „iskola”: úgy esett, hogy vagy heten-nyolcan, fiatal, kezdő tanárok, majdnem egy időben kerültünk oda, ott kezdtük tanulni a szakmát, és lassan magunk képére formáltuk a sulit.
Abban vita nem lehet, hogy kiemelkedett mindannyiunk közül Sz.Berci. Ma is ? a pedagógus számomra, a pedagógus, aki nem „professore”, hanem az a szolgálója a gyereknek, aki a hellén világban reggel megfürdette a kölköt, elkísérte az iskolába, ügyelt rá, mert  – ezt sose feledjétek Ti zseniális mai tanárok! – a paidagógosz eredetileg ez volt.

Valljuk meg: belekeveredtem a pókhálóba, azért fecsegek ennyi bevezet?t, pedig hát, magam után vezényeltelek Olvasó, egy bekezdéssel előbb.
De hát igazán nem tudom, hol is kéne a pókháló finom szálainak fölfejtését kezdeni.
Avval kezdjem, hogy akkortájt avattak éppen a buddhista rend tagjává? És hogy bolond buddhista lettem akkor? Tévedékeny buddhista? Dogmatikus buddhista? Vagy a nyelv melyik szava helyénvaló itt?
Vagy avval a szerdai nappal kezdjem, amikor…?
Vagy avval, hogy jól felépített tanári-baráti rendszerünkbe új, különös fickó érkezett?
Legyen már rend!
Kronológia, mesél? barátom, id?rend, valamiféle bármilyen REND!
Sződd a selymet elvtárs, fond a meseszálat!

Jó, legyen rend: amikor az informatikát beemelték a tantárgyak sorába, megérkezett egy infomatika-tanár sulinkba: F.Feri
Zseniális, de különös fickó volt: magának való, csöndes. Szó sincs arról, hogy ne barátkozott volna velünk, jó fej volt, de szinte semmit sem tudtunk róla, mert semmit magáról nem mondott.
Szinte semmit.
Abban az időben az én tudásvágyam f?ként két területre irányult: nagyon meg akartam érteni és magamévá tenni a Buddha tanítását, mintegy lelkembe olvasztani, életformámmá tenni. A másik nagy ambícióm volt, hogy megértsem és megtanuljam a számítógép használatát.
(Nem annak van most ideje, hogy elmeséljem, miként „törtünk be” az iskolánkba érkezett els? „iskolai kompjúter” lakhelyére Sz. Gabival és H. Andrissal, hogyan tanultuk ki a „basic-nyelvet” annak demonstrációs programjából: dehogy van annak ideje!)
Tény csak az: gyakran töltöttem időmet az újonnan kialakított informatika teremben, és így kerültem közelebb Ferihez, közelebb, mint bárki más annak idején, és így tudtam meg róla egyet-mást.
Például azt, hogy valóban kiváló programozó-informatikus, meg azt, hogy magánélete minden, csak nem derűs.

Szerda lett egy napon, szerda. (Már ha jól emlékszem.)
Berci, az igaz tanár, suliba jövet szívinfarktustól magát-megadón zuhant a trolibusz megállójának padjára, onnan a mocskos flaszterra, aztán sivító ment?autó vitte az intenzív-osztályra: voltunk páran, akik döbbent csöndben néztük utóbb az üvegablakon át Bercit, és reménykedtünk nagyon.
Eltelt két nap: ahogy a kardiológus mondta nekünk, a három kritikus napból kettő, és péntek lett, amolyan hurrá-péntek.
Abban az évben az órarend-készít? hölgyek és urak kegyesek voltak irántam, mindössze négy órát tettek péntekre, volt hát id?m minden pénteken a gépteremben tanulgatni délután kett?ig, háromig olykor, annál is inkább, hogy óra sem volt tizenegytől már, a terem üres volt.
Feri tehát már tíz óra után készülődni kezdett: kicsit még segített nekem, türelmesen felelgetett kérdéseimre, aztán elköszönt, és elment.
Dél körül lehetett.
Eszemben nincs ismeretterjesztésbe kezdeni, de egy mondat erejéig itt meg kell állnom, és megjegyezni, hogy sok-sok részlet-tanításon túl, mi a buddhista szellemi magatartás alapja. Nos, nem más, mint az ego lépésről-lépésre való csökkentése, mintegy loccsantgatása a tudat kelyhéből. Egyszerű oka van ennek: ha a tudat csordultig telve az Énnel, akkor oda más – Isten, Buddha tana, bármi – igen nehezen férhet el.
Ha tehát én akkor, mikor Feri kiment a teremből pénteken dél körül, már igazi buddhista lettem volna, és nem csak afféle rendtaggá avatott, föl kellett volna neszelnem távozásának napnak felh? mögé búváshoz hasonlatos voltára.
De nem voltam az, egészen elkápráztatott a saját énem nagyszerűsége: hisz még buddhista mivoltomra is büszkén tekintettem: ó, sancta simplicitas!
Úgy délután háromig elszöszögtem a számítógéppel, aztán gondosan bezártam a termet, a kulcsukat leadtam a portán, és hazaindultam.
A Körút – Wesselényi utca sarkán szálltam le a troliról, átvágtam a hatos villamos megállójába, és ott találtam a megállóban F. Ferit. Kérdeztem, hogyan sikerült ilyen hosszú utat megtennie három óra alatt. Azt mondta, hogy lent volt a Rókalyukban (az egy kocsma a Wesselényiben), megivott néhány fröccsöt.
Még mindig nem gondolkodtam el azon, hogy ez az ember egymagában ácsorgott, ivott egy ócska krimóban vagy három órán át, csak haza ne kelljen mennie: még mindig nem gondolkodtam el.
A fröccsök miatt, vagy kapaszkodási kényszerében Feri váratlanul kinyílt, és mesélni kezdett magáról, sorsáról. Válásairól, több házasságból való gyerekeiről, akik semmibe nem veszik, jelenlegi feleségéről, aki még annyira sem tartja, mint gyerekei.
Megjött a hatos, fölszálltunk, és ő még mindig beszélt. Aztán a Rákóczi térhez értünk: annyit tudtam, hogy ő valahol itt lakik. Készülődött is a leszálláshoz, de még megkérdezett, nincs-e kedvem meginni vele a sarki csehóban egy sört.

És én ekkor követtem el az első hibát, az elsőt, mely bűnbeeséshez hasonló.

Sosem vetettem meg a kocsmákat, soha egy-egy korsó sört, soha egy kocsmai beszélgetést, csakhogy akkortájt – mint mondtam – masszív buddhistának véltem magam, aki nem piál, nem cigizik, húsételt nem eszik, még húsvéti sonkát sem. Nem ám! Inkább beledöglik a húsvéti ünnepekbe, úgy ácsingózik a sonka után, de nem eszik belőle!
Mondtam már: semmit sem tudtam a buddhizmusról, még azt sem, hogy az er?szaktétel önmagunkon merőben idegen a Tan szellemét?l.
Nemet mondtam hát, és rém büszke voltam magamra.
Tudom, ma már tudom – sajnos későn -, hogy épp akkor lettem volna igazi buddhista, ha leszállok a villamosról, elmegyek egy emberrel egy sört meginni, meghallgatom azt az embert, aki nyilvánvalóan kapaszkodni próbált egy embertársába, és az életbe.
Csakhogy nem ezt tettem: örök szégyenemre, gyalázatomra.

Eltelt a hétvége, hétfőn reggel a suliba tartottam. A Dembinszki utcáról ráfordultam a Hernádra, és akkor…
Figyelem, olvasó! Most nem metaforát mondok, nem jelképet alkalmazok: akkor életemben el?ször megértettem, mit jelent a földbe gyökerező láb a valóságban. Megértettem, mit jelent, amikor az utolsó csepp vér is lecsurog valahová az alsó végtagba, elzsibbasztja, megbénítja azt.
Mert amikor megláttam az iskola homlokzatán lebegő gyászlobogót, pontosan ez történt velem.
”Istenem! Berci meghalt!” – kondult, dördült meg a szívem, és nem fért el a mellkasomban, a mellkasom majdnem szétvetette.
Elvergődtem a portáig, köszöntem, és kérdeztem a portás bácsit a gyászlobogó felől. És reszketve vártam Sz. Berci nevét.
Nem az a név hangzott el.
A portás bácsi közölte, hogy pénteken éjjel F. Feri öngyilkos lett, levetette magát az emeletről, az ablakon át, a mocskos utcára.

Én pedig ekkor követtem el a második hibát, bűnbe estem másodjára is.

Bármennyire szeretném, nem kerülhetem el a vallomást, hisz többek közt ezért írtam meg ezt az egész nyomorult történetet.
Szóval: megkönnyebbültem.
Világosan emlékszem az akkori érzésemre: bizony megkönnyebbültem, hogy nem Berci, hanem Feri neve hangzott el.
Azóta – sok éve – gyakran végigjátszottam magamban mindezt: újra meg újra játszottam végig.
Tudom: Ferinek ez volt a sorsa, végzete, karmája.
Mégsem tudok szabadulni egy gondolattól: talán ha akkor elmegyek vele a kocsmába, és meghallgatom, és nem vagyok olyan átkozott buddhista-paraszt, talán elodázhattam volna halálát.
Mert semmi mást nem akart az az ember, mint egy másik ember közelségét, valakinek a közelségét, aki meghallgatja őt, akinek kibeszélheti magából az öngyilkos indulatot.
Tudom, tudom, hogy nem így van, nem járultam hozzá Feri halálához, kicsi vagyok én ilyesmihez, de szabadulni az önvádtól mégsem tudok azóta se.
Nem járultam hozzá halálához, de életéhez sem!
Bárhogy forgatom, szépítem: b?nt követtem el, bűnös vagyok.
 

Peroratio
Sajnálom, tényleg, annyira sajnálom, de sem katarzissal, sem „boldog vég”-gel szolgálni nem tudok.
Hahogy fantáziám és nem a valóság mondta volna tollba e történetet, akkor bezzeg lenne mindkettő, de hát nem így volt.
Nincs itt semmiféle megtisztulás, nincs itt semmi „boldog vég”: mert úgy igaz, hogy Berci akkor még megúszta, néhány hónap múlva visszatért közénk, de telt-múlt pár esztendő, és csak elment közülünk egy szépen berendezett, égi iskolába, és azóta ott tanít.
Azok a fiatal tanárok megöregedtek, meg szét is szóródtak: ki tanár maradt, ki „pályát módosított”; mindenesetre széjjelszóródtunk.
Ami azt illeti a „hernád egyetem” is megszűnt már: összevontak néhány tucat iskolát, létrehoztak valami tanulógyártó kombinátot, ami csak messziről emlékeztet iskolára.
Hej, haj!
Sajnálom, igazán annyira sajnálom, de sem katarzissal, sem „boldog vég”-gel szolgálni nem tudok.

10 év 10 komment

(A tasak tartalmát fél liter hideg tejjel
elkeverjük, kézi habver?vel fölverjük
és tíz percig állni hagyjuk!)

Nem lehet kétség.
A rádióban a Csimbum cirkusz
(utána Tücsök, Tintásujj meg a többiek.)
Szamóca, Bikk-makk, Porondmester.
Jó bohócok: Bukfenc meg Emilke.
Lágyan leng a vasárnap délel?tt,
gerlepár tutul a háztet?n,
anyám krumplit süt, én a gangon ülök.
Olvasok. Ágasvári csata?
Talán. Anyu kis tányér sült krumplit
hoz, szamócát nagymama.
Eszegetek, olvasgatok, tutul a
gerlepár, és a rádióban
a Csimbum cirkusz szól.

Most, míg a szamócalevest eszem
(szerény szombati ebéd ez),
ábrándozom, hogy minden mi’ szép volt.
És váratlan döbbenek:
lámpaoltás után, takaróval fejemen,
hányszor álmodtam, hogy feln?tt leszek,
s mindent megteszek, amit csak akarok.
Most az vagyok, s?t vénember.
Semmit sem teszek, úgy, mint akarom.
A sors körülvett engemet.
A rádióban nem a Csimbum cirkusz szól…

10 év Nincs Komment

Szofi – Werfl Andrea kislánya – mikor Anyukája fölolvasta Neki az egyik Hogyan gondozzátok… cím? mesémet, odabújt az Anyujához, és megkérdezte: „És én hogyan gondozzalak Téged?”
Figyelj, Szofi, elmondom ezt is Neked, Kamillának meg Jankának,
és más Kisgyerekeknek is.

Messze-messze – Földünkhöz mégis a legközelebb – a sötétkék világ?rben van egy bolygó, melyet Vénusznak hívnak a hosszúszakállú Tudós bácsik, pedig igazából Szerelemnek kéne nevezniük. A Szerelem és Szépség bolygójának.
   Ezen a bolygón kizárólag nagyon pici kislányok és kisfiúk élnek, igazából nem nagyobbak, mint kicsiny magvacskák, és minden kisfiú és kislány, amikor el?szólítja ?ket a Szerelem királyn?jének hangja, innen ered útnak, hogy egy-egy Anyuka pocijában elhelyezkedjék, és ott várja be azt a kilenc hónapot, míg rá nem nevethet-sírhat a világra.
   Ekként jut minden kisfiú és kislány Anyukához, így jutottatok Anyukához ti is, Kicsikéim.
   És mindabból, amit eddig elmeséltem, jól megérthettétek, hogy Anyukához jutni nem is oly nehéz dolog. Mi több: Anyukátokat gondozni sem nehéz.
   Mindenesetre könnyebb, mint bármelyik eddigi mesémben történt, akár a tündérr?l, akár az elefántról, akár a sárkányról volt szó.
   Mert az Anyukákat például sem etetnetek, sem itatnotok nem kell, mi több, hosszú-hosszú id?n át éppenséggel ? lesz az, aki etet, itat, ringat, altat Titeket. Még tisztába is tesz, amíg le nem szoktok a pelusról, és át nem ültök – végre! – a bilire.
   Evvel hát nem lesz gond, miként Anyukátok elhelyezésével sem, ugyanis Ti a Szerelemr?l éppen oda érkeztek majd, mely hely Anyukátoknak is szállása.
   Jogos a kérdés azért: hogyan gondozzátok Anyukátokat, ha sem szállásról, sem kifutóról, legel?r?l, sem étel-italról gondoskodnotok nem kell.
   Az Anyukák szeretik a mosolyt: legyetek azon, már egészen öklömnyi korotoktól fogva, hogy gyakran mosolyogjatok Anyura. Szeretik az ölelést: ha Anyu fölvesz titeket, soha ne felejtsétek el átölelni a nyakát, hozzábújni. Ezt nagyon szeretik az Anyukák.
   Meséljetek Anyukátoknak: az sem baj, ha igaz mesét mondtok, elmesélitek, hogyan telt a délel?tt Apával, Nagyanyával vagy Papival a Parkban. Homokoztatok, saraztatok-e, mit építettetek, mivel játszottatok? Mindent meséljetek el, de mesélhettek igazi mesét is, azt is nagyon szeretik az Anyukák.
   Kérlek Titeket, ha Anyukátok mond valamit, ne tegyetek úgy, mintha váratlan megsiketültetek volna, hanem figyeljetek oda! Semmi nincs, amivel jobban elkeseríthetnétek egy Anyukát, mint ha nem figyeltek oda arra, amit mond.
   Vigyázzatok Magatokra, avval Anyukátokra vigyáztok: minél kevesebb esés, seb a térden, könyökön, homlokon, annál boldogabb Anyu!
   Ha mez?n jártok, ne feledjetek virágot szedni Neki, ha erd?n jártok, mókust keressetek számára, nem kell megfogni – amúgy se nagyon lehet -, elég megmutatni vagy elmesélni, már attól is vidám lesz; a Tengerb?l csigákat, kagylókat kell szedni Anyunak, a folyókból, tavakból szép kavicsokat.
   Segítsetek a f?zésben Neki: nagyon szeretnek gyermekükkel együtt f?zni-sütni!
   Kedveseim: ha megfogadjátok tanácsaim, így gondozzátok Anyukátokat, sok örömötök, boldogságtok lesz Bennük avval, hogy Nekik szereztek sok örömöt és boldogságot.

10 év 3 komment

Kamillának, Jankának, más Gyermekeknek

Banánhalhoz jutni Kicsikéim, legnehezebb dolog e Földön, és még néhány más, ismert Bolygón is, mert a banánhal a legravaszabb állat a Világon.
Még azt sem sikerült eldönteni a hosszúszakállú Tudósoknak, hogy állat-e, vagy növény, és szerintem maga sem tudná megmondani.
   Mert napnyugtától napkeltéig kétségtelenül állat, hozzá még vízi állat, vagyis halacska, ám napkeltét?l napnyugtáig növény. De halacskaként is rendkívül érdekes állat, mert éppen úgy eléldegél a Tenger meg az Óceán sós vízében, miként a tavak és folyók édesvízében.
   Az ám, csakhogy a hajnal els? napsugaránál a banánhal kimászik a vízb?l, elkúszik az els? fáig, leheveredik oda, és banánná változik.
   Ha netán egy banánpálma alá fekszik igazi banánok közé, akkor tényleg nem lehet megmondani, melyik a banánhal és melyik a banán? Ha el akarjátok dönteni, kicsit bele kell csípni a fa alatt hever? banánokba: amelyik halkan fölsikít, az a banánhal.
   A valódi banán ugyanis nem sikít…
   Mindabból Kedveskéim, amit eddig elmondtam, kiderül, hogy banánhalat kétféle módon lehet beszerezni: éjjelente, halként lehet kihalászni tengerekb?l, óceánokból, folyókból, tavakból; és lehet nappal begy?jteni banánként a fák alól, tenger-, óceán-, folyó- vagy tópartok közelében.
   Nem kétséges: az utóbbi egyszer?bb, éjszaka halászni nem túl könny?. 
   Ha szárazföldr?l szeretnétek begy?jteni, akkor csak egyre kell ügyelnetek: ne felejtsétek el megcsiklandozni, megcsipkedni a hever? banánokat, hogy halljátok: sikít-e?
   Hazavive sem lesz sok gondotok vele: éjjelre akváriumba kell tenni – Apa nagy akváriuma éppen megfelel? -, nappal meg úgy is csak heverészni fog. Egy pici kis átalakításra lesz csak szükség a lakásban: az akvárium mellé egy banánpálmát kell telepítenetek!
   Sok kellemes percet, jó játékot kívánok Nektek banánhalatokhoz!

Kavyamitra Maróti György - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...