Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: AdminguruBárkámat vitte, sodorta az áramlat a nyílt tengeren,
tört evezőimet szorongatva hason feküdtem,
könyékig a felgyülemlett vízben,
mert ilyen kis árbócost kaptam a parton, a kikötőben,
ilyen lélekvesztőt, foltozottat s ily űzöttet.
A tengeren, vajúdás előtti illat lebegett;
a szél durván verdeste a vitorlavásznat, arcomat verte,
gömbvillám szaggatta az árbócot s a dobhártyámat;
bitang tajték vágódott hajamba, mellemre,
fanyar bűn-habok, hazugság-ízű hullámtarajok,
szemembe, orromba hasított, ajkamat nyelvemet támadta,
behatolva szívem legsötétebb ürességéig;
hiába préseltem jeges kezeimet halántékomra, ütőeremre,
a hullámhegyek közt hasztalan kutattam az Istenembert,
már-már összezárult a vad tenger kriptaterme,
mikor hozzá kiáltottam: Uram, ments meg engem!És ekkor megjelent Jézus a vízen.
Leleszi Balázs Károly : Jön-e majd, aki kiemel a mélyből?
Hasonló írások
A Brettyónál
Elolvasta:
19
Nyomtatás
A”zsengék” közül való “szerelemes földrajz”
Egyedül baktatok kerékvágás porán,
A háló ágyából nem keltél ma korán.
Döcögős ösvényen szemembe tűz a Nap,
Huncut bokor ága jól az arcomba csap.
Nem sajog az arcom, de a szívem, az fáj,
Most is neked üzen a zsenge fű, a táj.
Nádasok rejtekén nótát dúdol a szél,
Az élet húrjain a szép tavasz zenél.
Hallod-e a lágy zene vidám ütemét,
Megérzed-e tavaszunk ifjonti hevét?
Harangvirág is tárja picike szirmát,
Ha jól figyelsz, meghallod cseng-bongó szavát.
A vén tölgyfa tövében kis gyöngyvirág nő
Fölötte a szálerdő lombkoszorút sző.
Milyen szép a természet! Elhiszed nekem?
E folyóparti képet sosem feledem.
Berettyóújfalu. 1953 – 57
Bőregér
Elolvasta:
17
Nyomtatás
Ez a “vers” egyetemista koromból, az ezekilencszáz hatvanas évek elejéről való, és pesszimista hangulatomban született. Elég hosszú, de legalább unalmas egy kicsit. Nem az akkori évszázad verse, de az enyém, és fent volt már a Toronyban, de egy szoftveres toronyomlás során elveszett. Így pótolom.
Illatfelhő üde ajka
Csókolja a csend honát,
Mintha minden ezüst lenne,
Hol a holdfény oson át.
Suhan egy árny puha szárnyon,
Útjának van célja tán,
Vágyam küldöm, vele szálljon,
Törjön át a lég falán.
Most még csend van, szellő sem leng,
Mégis vitustáncot jár,
Kihívja a győzhetetlent
A kis kósza álmadár.
Magas hangját szenderlepke
Jobb, ha féled, tiszteled,
Mert, ha bemér, nem sokat ér
Rövidke kis életed.
Rokonom ő, jó pajtásom,
Egy is vagyok tán vele,
Nyughatatlan lelki másom,
Égő vágyakkal tele.
De most szél jön, sötét felhők
Takarják el az eget,
Mi lesz veled kis barátom,
Találsz fészket, meleget?
Nem. Ő otthont nem találhat,
Kiátkozott, kőt sem ér,
Mint feldobott rongy vagy papír
Hánykódik a bőregér.
Ki tudhatja, vaksötétben,
Kísértetként hova jár,
Mit keres a magas égben,
Valójában nem madár.
Gonosz lélek, vért szipákol,
Az ördöggel cimborál,
Boszorkányok konyhájában
Főzi, s issza ki borát.
Kitaszított torzszülött ő,
Titkos barlangban lakó,
Ha eltűnne mindörökre,
Az volna csak „csodajó”.
Pedig tudd meg embertársam,
Ki rossz hírét keltetted,
Bár rejtélyes, titokzatos,
Ne vetítsd rá félelmed.
Oly tudás van birtokában,
Amit hogyha ellesel,
Vaksötétben, szemek nélkül,
Biztonságban elleszel.
Idősb Hibiszkusz és az ifjonti Kamélia
Elolvasta:
26
Nyomtatás
A hibiszkusz bokrunk már akkor is tinédzser korában szipózta magába a Nap nem közvetlen, éltető sugarait, amikor úgy tizenöt éve megkaptuk a szomszéd sorházból elköltöző családtól. Nem akartak már vele bajlódni, mert ugyan szépen, üstformára volt metszve, ám meglehetősen elostorosodott.
Jó tíz éve bekerült a kopolit féltető alól – a télre való tekintettel, állandóra -, a lépcsőházunk keleti ablaka elé, ahol most is tanyázik, a kényes-nemes kamélia mellett.
Az idei, forró nyár neki sem tett jót, bár rendszeresen és „szakszerűen” öntöztük (mikor, hogy sikerült).
A két bokor szeptember elején gondolt egyet, és bimbókezdeményeket húztak elő varázsszákjukból.
Mindegykőnk nagyon szerette volna, ha a bimbók ki is nyílnak. Erre a mályvarózsánál látszott nagyobb esély, mert őnagysága, a kamélia igencsak szeszélyes, érzékeny és kényes hölgyemény.
Várakozásunk a hibiszkusznál teljesült is, mert két rózsa közül az egyik teljesen kinyílt (2022.11.09.), a másik pedig javában készülődik. Egy ígéretes bimbó pedig, mutatván majdani piros szoknyáját, előóvakodott egy mellékhajtás csúcsán.
A kamélia ugye, metszés után, általában tavasszal szokott csodaszép rózsáival pompázni, félárnyékos helyeken, ha megfelelő neki a hőmérséklet mellett a páratartalom is. Minthogy azonban tavasszal nem virágzott, minden erejét a növekedésre fordíthatta. Ezt nem hagyhattam. Július végén, augusztus elején megmetszettem.
Nagy méltósága ellenére azt azért nem tudhatta, nem tavasz van, hanem éppen is nyár vége felé jár az idő. Válaszreakciója az volt, hogy hozott néhány bimbót, melyek közül csupán három indult fejlődésnek.
Arra kicsi az esély, hogy bármelyik is kinyíljon, de csodát várunk tőle. Ezért, amikor locsolom, vagy elsasszézok mellette mindig nagy „Halló, Milady!”-vel köszöntöm. Várunk.
Balatoni hangulatok
Elolvasta:
44
Nyomtatás
A nyár szépségei talán a Balaton partján a legvarázslatosabbak. Végre nyaralunk, a kemény munka után eljött a pihenés ideje.
A vén üdülőt az öröklétnek tervezték. Színes faházak sorakoznak, közöttük gondosan lenyírt pázsit apró sárga virágokkal. A csendet madárcsicsergés tagolja, ezek a piciny teremtmények a természet fúgájának mesterei.
Délceg platánok nyújtóznak mellettünk, vastag karjaikat barátságosan tárják az ég felé. Törzsükből ítélve ötven fölött járnak. Láttak már egyet s mást.
Amott sudáran zöldellő tuják kóstolgatják a koranyári illatokat, őrizvén a látványt, és hűs árnyékot kínálva az arra járóknak.
Korán van, még harmatos a reggel, de már benne rezeg egy frenetikus nap ígérete. Nemsokára fürödni megyünk, elemi erővel hív, csalogat a magyar tenger.
Nem kapkodunk. A tornácon kortyolgatjuk tejeskávénkat, szemlélődünk, miközben játékos fénycseppek pettyezik alkarunk.
A távolban a párás levegőben felsejlenek a tanúhegyek: a Badacsony, a Gulács és a többiek körvonalai.
Mellettünk zöldes vizű csatorna tart a halastóba. Nem siet. Széleit magas nádfüggönnyel szegélyezi. A befolyónál pompás hattyúk tanyáznak. Tizenötöt számolok, de vannak köztük vadkacsák is. Megférnek egymással, hisz szelídek, akár a táj cheska-lekarna.com.
A csatorna két oldalán csónakok, kisebb vitorlások vesztegelnek, várva a jó szelet és az embereket, akik acélos akaratukkal az elemek közé szorítva, sebes vágtára kényszerítik őket.
Amott horgászok szedelőzködnek. Arcukon fáradság tükröződik, egész éjszaka fent voltak. Vajon érdemes volt? Mit rejthet a szákjuk? Már látom: háromkilós pikkelyes gondoskodik az esti halászléről.
A szomszédban aranybarnára sült ismerősök mosolyognak, és a ház körül játszó gyermekeik gyöngyöző kacagása száll.
Felettünk habos, vattacukor-szerű felhők gomolyognak, mint jóságos dzsinnek.
Hát lehet valami ennél szebb? Az idő megáll.
Minden olyan békés, akár a kezdetekkor. Békés, szent és örök…
A pillanat varázsa
Elolvasta:
85
Nyomtatás
Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.
Fiatalnak és erősnek érzem magam, a vérem csak úgy száguld az ereimben. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a part felé.
Ahogy kiérek a mozaikszerű márványlapokkal borított teraszra, érzem a kő diszkrét hűvösségét, majd ahogy tovább megyek, már meleg, sárga, aprószemű homok tapad a lábujjaim közé.
Öreg Nap cimborám vakítóan és kitartóan süt az enciánkék égen, felhő egy szál se. A sirályok valamiért éktelenül rikácsolnak.
Ahogy a vízhez érek, először csak a lábam ujját dugom bele, finoman hűs… Felnevetek, majd derékig gázolok, miközben azon agyalok, igazából azt sem tudom mit keresek itt. Nem számít! Rájövök, nincs jelentősége. Átjár a létezés öröme.
Balra, a távolban észreveszem a szüleimet. A parton sétálnak, kéz a kézben. Integetek és ők visszaintegetnek. Fiatalnak tűnnek, apám haja még sötét, anyám dús aranyszín sörényét kontyba tűzi. Lassan, mosolyogva andalognak, anyám hozzábújik, apám átöleli. Olyanok, akár egy lassított felvétel.
Hangokat hallok, odanézek és alig hiszek a szememnek. Itt van mindenki, a legjobb barátaim. Fürdőnadrágban, törölközővel a vállukon cigarettáznak, nevetgélnek.
Nem értem. Mikor az előbb kijöttem, hogy nem vettem őket észre?
Hátulról egy puha, kéz fogja be a szemem. Sötét borul rám, de ezer közül is megismerem. Hát Ő is itt van?!
– Lehet-e ennél szebb? – kérdezem, miközben megfordulok és gyengéden magamhoz húzom.
Nem ellenkezik, barna haja az arcomba hull…
Aztán egy furcsa, ismerős kis dallamot hallok, először lágyan, akár a fuvallat, majd tücsökciripeléssé erősödik és ezzel együtt az egész világ elkezd olvadozni, beszürkülni, a dolgok drasztikusan elhalványulnak, elveszítik alakjukat, míg végül mindenütt csak a vegytiszta sötétség marad.
Szemem lassan szokja, morgok akár egy csapdába esett vadállat, miközben bénán tapogatózom a telefon után. Végre meglesz, kikapcsolom az ébresztést. Az asztali óra halványan fluoreszkálva öt óra harminckét percet mutat.
Hát új nap virradt, mennem kell megint a gyárba. Óvatosan felülök, várok pár percet míg helyreáll a vérkeringés, majd lassan, nehézkesen kibotorkálok az odúszerű panelkonyhába – fájó ízületeim recsegve engedelmeskednek. Felteszek főni a kotyogósban egy erős feketét.
Sóhajtok. Hosszú lesz a mai nap.
Folyóparton
Elolvasta:
79
Nyomtatás
az augusztusi nyárban
nyújtóztunk a fövenyes
Dunánál
szél se rebbent
nagyobbacska kőre
hajtottuk ruhánkat
bordó köpenyem
felettünk a halványkék ég
békét sugárzott
egy zöld ág rám hajolt
és akkor hirtelen
kilegelt a víz
és mint mohó éhes állat
sodorta mindenünk
szatyromat, ruhánkat
ugrottam utánuk
ár ellenében
nagy karcsapásokkal
a tolvajt utolértem
kihúztam a partra
táskám minden kinccsel
némi vizes pénz benn
meg a kis ház kulcsa:
menekvésem
Látta már valaha a tengert?
Elolvasta:
38
Nyomtatás
Have you ever seen the sea? – kérdezi tört angolsággal a fülkében velem együtt utazó idősebb hölgy, miközben a távolban váratlanul feltűnő halványkék csíkra mutat.
Hogy láttam-e már a tengert? A vonatkerekek monoton csattogását hallgatva visszasüppedek a múltba.
Az a forró nyár jut az eszembe, amikor még csak tizenéves kissrác voltam, és abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Franciaországban nyaralhattam a családommal, festőművész nagybátyáméknál.
Akkor láttam életemben először a tengert. Élénken emlékszem arra a végtelennek tűnő kékes derengésre, ami uralja a látóhatárt, a tengeri madarak száraz rikácsolására, és a sós levegő illatára, ami szinte szétrepeszti a tüdőm.
Akkorra már néhány úszótanfolyamon túl voltam, de magabiztosan úszni még nem tudtam.
Valahol Cannes mellett egy piros Renault kabrióval autóztunk, és nagybátyám pont azt mesélte, hogy a franciák ezt a részt a Cote d’Azur balkonjának nevezik… Tényleg, igazuk lehet, van látnivaló bőven, bár nekem legjobban az út menti pálmafák tetszettek. Olyan hihetetlen volt, hogy ezek itt „vadon”, a földből nőnek.
Nagybátyám hirtelen felénk fordult és megkérdezte.
– Van kedvetek fürdeni?
– Fürdeni? – rökönyödtünk meg. – Hol?
– Hát itt, a tengerben.
– Itt, az út mellett? De az tilos!
– Már miért lenne az? Ez egy szabad ország – hangzott a lakonikus válasz, és a szalagkorlát mellett leállította az autót.
– De nincs itt a fürdőnadrágom! – próbálkoztam még erőtlenül.
– Minek az?! – válaszolt, és már ugrott is kifelé az autóból.
Ledobta magáról hófehér, kantáros kezeslábasát és fürge léptekkel belegázolt a hullámokba.
Édesanyám és a húgom az autóból figyelték ahogy kényelmes karcsapásokkal úszni kezd.
Én marasztalásuk ellenére szintén kiszálltam, mivel vonzott a kaland, a szabadság és a végtelen hullámzó vízszőnyeg. Ügyetlenül megszabadultam a ruháimtól és félszeg léptekkel utána indultam.
Fürödtem már természetes vizekben, a Balatonban, a Tiszában, de a Földközi-tenger valahogy egészen más, leírhatatlan érzés volt.
Derékig begyalogoltam, és pár lépés után, mikor már nem ért le a lábam úszni kezdtem. Meglepetésemre könnyen ment, nem süllyedtem el – akkor még nem tudtam, hogy a sós víznek sokkal nagyobb a felhajtóereje.
Minden annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Ahogy jöttek azok a széles és súlyos hullámok, folyamatosan emelgettek, és én csak úsztam, úsztam, akár egy apró papírhajó, és közben megtapasztaltam a létezésnek és a szabadságnak azt a mámorító érzését amit eddig soha… Milyen rég volt, és szinte már…
Merengésemből útitársam halk köhintése zökkent vissza.
– Have you ever seen the see? – kérdezi egy fokkal nyomatékosabban.
– Of course, I have! – válaszolom bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és közben belül fájón arra gondolok.
Hát persze hogy láttam. Azóta is hiányzik!
…de Te nem irgalmazol
Elolvasta:
55
Nyomtatás
…de Te nem irgalmazol
Úgy vágyom szeretetedre Uram,
mint szomjas utas a hűs forrásra.
Úgy vágyom a feloldozást Uram,
mint gyermek anyja lágy ölelését…
…de Te nem irgalmazol!
Fejemre olvasod minden bűnöm,
– gondolatomban elkövetteket –
Lelkemben reményem hozzád fűzöm,
Uram! Kérlek! Ne kívánd vesztemet!
…de Te nem irgalmazol!
Korbáccsal áztatom cellám kövét,
pirosló vérem mond hozzád imát.
De bármit teszek, látom ördögét
testemnek… Könnyem fest – tragédiát…
…de Te nem irgalmazol!
Úgy vágyom egy megbocsátó Istent!
Keresem, aki hozzám szól. Jézus!
Feláldoztam eddig érted mindent,
vágyom, hogy szavad lágyan szól, kér, hull…
…de Te nem irgalmazol!
(Istenes versek – reformáció)
majo
Elolvasta:
59
Nyomtatás
A golyók helyükre gurítása, átlátszó tenyérnyi játékdobozban
fontosabb, de megadná a vers valódiságát, a ritmust, ki írta.
Tökölnék vele, de jössz, szemben vagy, belül jelzőkészülékem.
Mondtam, hogy ez is naplójegyzet lesz.
A készülék másodszor jelez,
biztos, hogy fontosabb a fadoboz-versem?
Nézésed árulja el,
vagy inkább, ahogy mertünk, taníthatóvá engedi magát a test.
Ebben jelen vagyunk mi, persze rég volt egy-két órája se, hát ilyen
ez?
Nem pazarlás erre szó, csak egy gyöngyöző halántékú ember,
bennem meg előrefuttatott már érzésben, hogy mi is várható.
Jólét
Elolvasta:
64
Nyomtatás
Még reggel volt, bár a nap már hét ágra sütött. Kertváros, gazdag környék. Jó itt. Tamás elégedetten vette szemügyre a házat és környékét. Hatalmas fehér falak, természetesen vastagon szigetelve, vörös cserép, aranyszínű eresz, igaz a tetőtér még nincs befejezve. A ház sarkain éber szemű kamerák figyelnek a biztonságra.
Rendezett udvar, a kovácsoltvas kapu mellett formára metszett tujafák sorakoznak. A pázsit frissen nyírva, még érezni a levágott fű illatát, és a takaros úszómedence vizének kékje milyen jól passzol a nyári ég színéhez. A banánfák is jó választásnak bizonyultak, megteremtik a hangulatot, és azok a gyönyörű muskátlik az ablakokban… Az elringató meleg otthon. „La hacienda” – Tamás így hívja magában.
Buksi az udvaron kergeti a madarakat. A tejkaramella színű golden retriever kedves állat, a gyerekek is imádják. A hatalmas garázsban három autó is elfér, de most csak a korallpiros M5-ös árválkodik benne. A drága fehér bőrülések, a légkondi, a felső kategóriás hifi, és az a semmihez sem fogható érzés, amikor odalépsz a gáznak, felbőg a motor és a gyorsulás beleprésel az ülésbe. Tamás halványan elmosolyodik, ez a jólét. Végül is mindent elért, amit csak akart. A szorgalom és a tehetség jól megérdemelt jutalma.
A csillogó zöld Peugeot, mint egy fürge rózsabogár kanyarodik be az udvarba. A díszes kapu lassan, hangtalanul csukódik mögötte. Sportos, fiatal nő száll ki belőle, majd kiveszi a táskáját az anyósülésről, és besiet a házba. A gyerekeket vitte iskolába, most felmegy, átöltözik, jógázik egyet, majd tíz körül bemegy a lakberendező céghez. Szexi fiatalos feleség… Mit akarhat még az élettől?!
Hirtelen egy durva hang akasztja meg a szép gondolatok sorát, a kopasz, nagydarab férfi az egyik tuja mögül lépett elő, kezében locsolócsövet tart, testtartása fenyegető.
– Takarodj innen te mocskos csavargó, mert rád hívom a rendőrséget. Máshol tátsd a pofád, ne itt!
Tamás kétes tisztaságú gönceire és piszkos kezére néz. Nem emlékszik pontosan mikor fürdött utoljára, talán a múlt hét szerdán, a hajléktalan szállón.
Azért neki is van önérzete, sértődötten vág vissza.
– Megyek már, nézni azért csak lehet nem? Úgy tudtam, ez egy szabad ország.