Csillag Endre : Kerti kaleidoszkóp

Nyomtatás

A meglehetősen nagy, de döntően uradalmi kézen lévő határnak csekély hányadát tették ki a lakosság kezén lévő földek. Tíz ezer aránylott az összesen is ezer hold alatti, kisebb, nagyobb paraszti gazdaságokhoz szülőfalumban.

Ennél még kisebbek voltak a falut északról gyakorlatilag körül ölelő kertségek: Pusztakert, Berekkert, Epreskert, Bánomkert, ami egy tagban volt a Vénkerttel. El ne felejtsem azonban a falu legfontosabb, de tőle kissé távolabb eső Gátszigetet! Itt folyt talán mindenkor is a legkomolyabb kertgazdálkodás

Két, még ma is létező kert neve idézi az egykori mocsárvilágot, amennyiben mindkettő szigetkén emelkedett ki a vadvizek járta síkvidékből.

Nos, a Gátszigettől eltekintve az én gyermekéveimben mindegyik felsorolt kertben volt a tágabb családnak esetenként, több parcellája is.

A Pusztakert, híven a nevéhez, valóságosan is a szántónak alkalmatlan, szikes pusztán keletkezett. Ott bármit termelni csak akkor lehetett, ha a tulajdonos képes volt a korabeli körülmények között a talajt némiképpen megjavítani. Szüretelni pedig akkor, ha nem lopták el, szedték fel, ásták ki a termelvényeket a kerthez közeli telepen, putrikban lakó romák és más szegény emberek.

Ez a kert az apám hozománya volt az anyámmal kötött házasságába. Ha bármely értéke lett volna, feltehetőleg eladták volna azon melegében, hiszen hozomra vettek házat Gál Lajos bátyámtól, a Hajnal u. 2. szám alatt. De ez egy másik történet.

A háború után pár nélkül maradt anyám kiadta ezt a parcellát szóban kötött árendába. Nem emlékszem, bármi hasznunk származott volna ebből a kontraktusból. Viszont módfelett büszkék voltunk az ott szépen zöldellő Pándi-meggy fára, ami általában alig kötött virágzó korában, és soha nem érlelte be ritka, de nagyocska gyümölcseit. A leghamarabb ezt kótyavetyélte el anyám, és örült, hogy megszabadultunk tőle.

Nyugtról keletre haladva, a falu északi peremén a Berekkert alkotott nagyjából kör alakú szigetet, amit az egykor vízjárta világban csónakkal lehetett a faluból megközelíteni. Az én időmben régen nem kellett már a vízi jármű, gyalogosan tudtunk a legkönnyebben oda jutni úgy, hogy valamelyik jó ismerősünk telkén kérezkedtünk le a Berek alá, aminek önálló neve a Berekalja volt.

Szekérrel már más volt a helyzet: vagy Dancsháza, vagy a cigánysor felől lehetett megközelíteni a faluból, ahogy ez egy tisztességes szigettől elvárható. Ezt a kertünket, ami nem is tudom, hogyan szállt ránk, szerettem a legjobban.  Talán úgy lett a miénk, hogy az apám családjából már senki sem élt Rábén, sem a közelében.

A falu felé lejtő földdarabot egy hatalmas rózsabarack fa uralta, amitől az útról nem is lehetett látni azt a néhány szőlősort, amiben főleg akkor különleges, csemege szőlőfajtákat is lehetett találni. A borszőlőkből, állítólag, Csillag nagyapám savanyú lőréket varázsolt, mert soha nem hagyta rendesen megérni a fürtöket.

Szóval a barackszedés volt a kedvencem, mert a gyümölcsök nagyra, mézédesre, pirosló arcúra értek. A megtört csonthéjak néha iker magvakat rejtettek, amelyeket frissen, de szárítva is meg lehetett jó ízűen ropogtatni.

Valaki ezt is művelte, méghozzá szakértelemmel és tisztességesen, de hogy ki volt az, arra már nem emlékszem.

Késő ősszel, amikorra ökörnyál lovaikon az apró pókok régen elszálltak pókországba, és a kertekből minden zöldséget betakarítottak a gazdáik, a szőlőket elfedték, és a levágott káposztafélék, karalábék töveit megcsípte a dér, akkor mi, kölykök ízletes csemegeként fogyasztottuk az édes torzsákat, szabadrablásos alapon, a csősz tudtával, aki azért arra ügyelt, kárt ne tehessünk garázdálkodásunkkal. A csősz szalmafedeles kunyhóban lakott. Ezt én nagyon idillikusnak találtam.

Tulajdonképpen a Berekkert tőszomszédságában, tőle keletre húzódott meg szerényen az Epreskert. Emlékeim szerint ez volt a legkisebb, és ebben nem voltunk résztulajdonosok. Viszont ennek az árkába jártunk ősszel kökényt szedni, és május tájékán ropogós cseresznyét lopni. A tolvajláson egyszer a tulajdonos, Belényessi Balázs bácsi rajta kapott bennünket. Anyám valahogy elsimította az ügyet egy nekem kimért lelki-fröccs után.

Máskor – éppen dércsípte kökény eddegélése közben -, arra járt egy Madarász nevű, nálunk nem sokkal idősebb juhászféle, akit rútul kicsúfoltunk. Szóban sem maradt adós, de nyomatékképpen bevágta a kampóját a tüskés bozótba. Isteni csoda volt, hogy nem történt komolyabb sérülés. Gál Iminek minden esetre jókora tüske állt a combjába.

Innen megint egy macskaugrásnyira nyílt a Bánomkert szekerek által is járt nagykapuja, ha tetszik, a Kosornyó végén. Itt orvosdoktor nagybátyám bízott anyámra egy aprócska kertrészt. Ehhez fűződik két baljós törtnet is:

A fentebb említett kertnek volt egy bejárata a Pogányzug felől is, ahol a gyalogos kapuhoz a sástó mellett vezetett el az út. A sástóhoz is jelentős emlékek fűznek, de ezek mind-mind külön történetek.

Történt egy nyári szünetben, hogy anyám kiküldött a Bánom kertbe nyári, apró, édes almáért. Igen ám, de az amerikai szövőlepke hernyói szakszerűen beszőtték a fácska lombját hálójukkal, és amikor csupasz felsőtesttel felóvakodtam a fára, és szedegettem az almát egy kosárba, éreztem, valami magcsípett, illetve rám ragadt.

A testemen, érintett részén nagy piros hólyagok nőttek, amik a gatyakorc felett, a bal oldalamon, mellkasomon sorakoztak, és azon versenyeztek, melykőjük tud jobban viszketni.

Haza vittem vagy két, három kiló almát, és nagyanyám vett kezelésbe valami hűsítő, fehéres folyadékkal, lévén, antihisztamin krém éppen nem volt otthon, de még a hírét sem hallottuk odáig.

A másik eset is az Imre nagybátyám kertjében történt. Az már elhomályosult, miért is mentem oda. Esetleg fehér ringlószilváért. Az biztos, kora délelőtt volt, még a harmat sem száradt fel az árnyékos helyeken, és egyszer csak egy nagy, szürke madár szállt le a szomszédos kertben. Érdekelt, és féltem kissé, miféle madár látogatott meg bennünket. Ugyanis nem voltam egyedül. Odaszaladtam, ahol a madár földet érését gyanítottam.

Rebeka néni – valahonnan a Szilalja tájáról -, ott vaklált erősen rövidlátó szemével, szemüveg nélkül. Azonban a madarat mozgásáról, furcsa kurrogó hangjáról felismerte.

Hajtsd, kisfiam erre a madarat, én felém! – mondta, és görnyedt tartásából igyekezett felemelkedni, öreg karjait kitárni.

Én szót fogadtam, elé tereltem a fiatal, fáradt túzokot. Az öregasszony mintha csak tanulta volna, elkapta a már röpképtelen jószágot, az egyik hóna alá csapta, a másik kezében elégedetten lóbálta a kaskáját, és elindult az otthona felé. Hosszan követtem. Úgy éreztem, a madár engem illet, hiszen ő meg sem látta volna, de szólni nem mertem. Ráébredtem, a túzokfiókát soha nem kapom meg.

Otthon elmondtam nagyanyámnak, mi történt, aki ekként összegezte végzett dolgomat:

• Na, mindig is a kapzsiságáról volt híres a kertszomszéd – majd anyámhoz fordult:
• Látod, Lídia ez vaksi Túzokrébék, hogy elvette a gyerektől a madarat?!

A Vénkert számomra Piroska nagynénémék kertjének fehér, ropogós cseresznyéjét, Sanyi nagybátyám házát és kertjét jelentette, ahol szépen gondozott gyümölcsfák, vetemények voltak, az udvarán csörgős almafa. A fő attrakció számomra mindenképpen a görbebotnak nevelt meggyfa volt.

De igen jól emlékszem Balogh bácsi méhészetére, amit sokszor megbámultam, beszívtam a virágzó gyümölcsfák és a méz illatát, a méhek zümmögése elandalított, a bácsi hosszú szárú pipájának füstje csípte a szemem. Ő volt a bába néni férje, és a Nagyutcán laktak.