Egyesek azt mondják rólam, hogy ifjúkoromban sokat utaztam Egyiptom földjén és, hogy a gyógyítás tudományát az egyiptomi papoktól szereztem.
Igaz, oda is eljutottam a mükénéi Agamemnón király hajóján, de a sors szeszélye ennél sokkal messzebbre vetett. Mindenekelőtt azonban — úgy hiszem —, egy bizonyos adottsággal jöttem a világra és később ettől is, attól is sokat tanultam. Már zsenge gyermekként is ápolgattam-pátyolgattam a vénségtől nyomorék macskákat meg a sánta vadászkutyákat. Elég volt, ha csak a kezem ügyébe került egy-egy ilyen teremtmény. Sajnálatból orvosoltam őket és sokszor ettől meghosszabbodott életük fonala, amit az istenektől kaptak. Midőn kissé nagyobbra nőttem gondoskodásom az elgyötört és betegségtől sújtott szolgák és rabok felé fordult, különösen mivel ott éltem velük a putrikban, hallgattam a meséiket, ettem, amit adtak, szegényes gönceikben jártam.
Mintha nem is a baszileusz fia volnék. Atyám, Eumenichész király soha nem hívott magához. Anyámnak, Ixionának néha napján eszébe jutott fia Aszklepiosz, és látni kívánt. Szobája egyikében hosszan nézet rám, csöndesen könnyezni kezdett és végül megparancsolta a szolgáknak, hogy bánjanak velem jobban, s hogy vigyenek ki onnan. Fivéreim, Androsz és Androkleidész másféle életet éltek. Fiatalabb voltam náluk és azt hittem ez így van jól. Mindezek ellenére elhagyottnak és elnyomottnak éreztem magam. Így természetes volt, hogy barátokra az egyszerű emberek között találtam. Ha a rabnők közül valamelyikük megbetegedett, beóvakodtam a kuckójába és igyekeztem hasznára lenni, hisz ők is segítettek rajtam. Vízzel hígított bort szereztem nekik, melyet sokszor a mulatozások után gyűjtöttem össze a kupákból. Ez hűtötte a lázukat. Mécsest gyújtottam, virrasztottam. Szükség esetén elhívtam egy-egy szolgálóleányt, aki több segítséget tudott nyújtani, mint én. Játékról, evésről megfeledkeztem ilyenkor. Legelső tanulság részemre az volt, hogy a jóság enyhítheti a szenvedést…
Magányosan és szeretet nélkül értem meg a tizenkettedik életévemet, azt a kort, amikor az ész kezd élesebbé válni és dolgok megértése egyre nehezebbé. Egyik rabnő — a legnyomorultabbak közül —, általam ismeretlen okból súlyos beteg lett. Szokásomhoz híven odasettenkedtem hozzá, hogy megtudakoljam, miben lehetnék a segítségére.
— Egy csupor friss tejet hozzál nekem, kicsi uram. A főtt kukorica lé túlságosan gyenge ahhoz, hogy rajtam segíthessen — kért a rabnő. A betegség kiszívta minden erőmet.
A rabszolgák udvarának legsötétebb odújában feküdt, elhagyatva. Senki sem nézett feléje. Volt rab elég, s szerezni is könnyebb volt, mint akár jószágot. Ha egy-egy közülük elpusztult apámat nem érdekelte. Fegyverei élével szerzett másikat.
— Nincs honnan, feleltem. Hozhatok bort, vízzel hígítva.
— Nekem tej kell.
Kész voltam összeszedni minden bátorságomat, hogy anyámtól kérjek egy csupor tejet, de az asszony megállított:
— Asszonyomnak ne szólj. Gyűlöl engem, bár hibás nem vagyok. Inkább az esztenáról hozzál.
— Lopjak?
Zavarban voltam.
— Engemet is elloptak, kicsi uram, egy távoli országból, aminek már a nevét sem tudom. Még a nevemet is ellopták, és másikat adtak: Eudaimóna — mivel minden áron boldog akartam lenni!
Eszembe idéztem a meséket a tündérekről és az istenekről. Egyikük, Hermész, a tolvajok kedvence.
Engedve a szerencsétlen könyörgésének elindultam az állatok szállása felé, dacára hogy már közeledett a naplemente. Apám pásztorai a karámnál gyülekeztek a juhok és kecskék esti fejéséhez. Üresen állott a kunyhó, ahol az édes tejet és a túrót tartották. Egy hasas csuprot választottam ki, amit el is birok, és kiosontam. Siettemben feldöntöttem néhány csuprot, jókora zajt csapva. Reméltem senki sem hallotta. De alig jutottam valameddig, midőn a kiabálás és kutyaugatás hírül adták, hogy fölfedezték a lopást. Rohanni kezdtem, a csuprot a mellemhez szorítva, míg mezítelen lábamat az ösvény kövei fölsértették. A gyors és fürge kuvaszok egyre közeledtek. Lihegve menekültem szinte öntudatlanul. A hirtelen beálló sötétségben elvétettem az utat. Megbotlottam és elterültem, de a tejes köcsögöt nem engedtem el. Már éreztem a juhászkutyák forró leheletét, és mielőtt az éles agyarak belém martak volna, meghallottam egy mén nyerítését és a megrúgott kutya vonítását. Egy hatalmas árnyék — úgy tűnt fele ember, fele ló — hajolt fölém és fölemelt.
— Mit keresel, fiacskám, éjnek idején ezen a meredélyen? Széttéphettek volna a kuvaszok, szólott hozzám emberi hangon. Miért kergetnek a pásztorok és Eumenichész király kutyái?
Ijedten és halkan válaszoltam:
— E miatt a tejes köcsög miatt, amit az esztenáról loptam.
— Megéheztél?
— Eudaimónának, a szolgálólánynak loptam, aki betegen fekszik.
A csodalény mintha elgondolkozott volna, mintha valamin törné a fejét. Hallottam amint suttogja: Eudaimóna, Eudaimóna! Nem egy nyomorult rabhoz illő név! Végül aztán fölemelt a ló hátára, melyhez mintha hozzá lett volna nőve. Szólt, hogy kapaszkodjak és vágtázni kezdett…
Tudtam én azt a szolgálók meséiből, melyeket a hosszú, téli estéken meséltek, hogy Akhaia tele van az emberektől és az istenektől is eltérő lényekkel: kecske szarvú, patás lábú faunokkal, könnyed nimfákkal, a források, dombok isteneivel és tündéreivel. Utazók mesélik, hogy az északi hegyekben még csodálatosabb teremtmények élnek. De ilyen szörnyről, mint ez soha sem történt említés. Az ismeretlen lény azonban szelídnek és jóindulatúnak tűnt. Megszabadított a kutyáktól és most magával visz valamilyen rejtett helyre. Egy vesszőből font kunyhó előtt álltunk meg, mely egy rét szélén állott. Megbéklyózott lovak legelésztek az est hűvösében. Meglepődve vettem észre, hogy az ember — mert pont olyan ember volt, mint bárki más — leszáll a lóról, melyen ült és szabadjára engedi, engem pedig leültetett a gallyakból rakott tűz mellé.
Csak miután jól ellátott kenyérrel és borral, hogy erőre kapjak, kérdezte nevemet.
— Aszklepiosz, Eumenichész fia, válaszoltam.
A szavak értelmét, melyeket akkor a száján kiejtett csak évek multával értettem meg:
— Aszklepiosz még lehet, uracskám, de hogy az Eumenichész fia…
Nem volt bátorságom magyarázatot kérni. Az idegen megígérte, hogy visszavisz atyám házába, csak egy kicsit még időzzek. Ezután kérdezte, mi baja van a rab Eudaimónának és én tehetségem szerint válaszoltam neki. Hallottam amint magában motyog:
— Orvosra lenne szüksége a nyomorultnak!
— Eumenichész nem hisz az orvosokban.
— Tudom, gyermekem, tudom!
Anélkül, hogy egy szót is szolt volna, számomra teljesen értelmetlen dologba fogott. Egy agyagkorsóba erős illatú füvek főzetét készítette. A tej egy részét kiöntötte és helyére ezt a főzetet töltötte.
— Vidd ezt el a szolgálónak, Aszklepiosz és mond meg neki, hogy gyógyulást kíván neki Kheiron, ha egyáltalán még emlékszik rá.
Ugyan azzal a csődörrel vitt vissza a házunk közelébe, vigyázva, hogy észre ne vegyék. Mikor kissé eltávolodott, így szólott:
— Gyere ide vissza hét nap elteltével és mond el nekem, hogy van a szolgálólány. Hálából, hogy megmentettelek, uracskám, senkinek ne említsd, hogy velem találkoztál. Kheiron sok mindent ismer és lehet, veled is megosztja majd, mert jó szíved van, és együtt érzel a szenvedőkkel…
Eudaimóna, ahogy a gyógyfüves tejet megitta lassan erősödni kezdett. Meg voltam magammal elégedve, bár amit tettem nem egészen tisztességes, de később úgy tekintettem, mint valami merész tettre.
Barátságot kötöttem Kheironnal. Abban a korban voltam, mikor az egyedüllét mindennél nyomasztóbb. A rabszolgák gyermekei, akikkel eddig játszottam, megnőttek és munkára fogták őket. Magam is felnőttem és már nem lakhattam az asszonyok szobáiban. Androsz és Androkleidész, derék fiatalemberek, a fegyverforgatásban jeleskedtek, vagy Eumenichész kíséretében vadak után járták a völgyeket. Egyedül maradva, mind jobban és jobban kötődtem ahhoz, aki a vérebek agyaraitól megmentett, mellette furcsa dolgokat ismerhettem meg és csodálatos órákat éltem át. Újhold idején mindig kilopóztam szűk kuckómból, ahol egyedül aludtam, hogy találkozhassam vele egy szikla mellett, úgy ötszáz lépésnyire a palotánktól. Ezt titokban tettem. Hiszen Kheiron egy baszileusz rabszolgája volt, bizonyos Kallioszé, aki atyám ellensége volt. Különben Eudaimóna könnyek között – amit nem értettem – adta tudtomra, hogy Eumenichésznek különös oka van a szolga Kheiront gyűlölnie. Irgalom nélkül megölné, ha a határainkon belül elkapná.
Csak éjszakánként merészkedtem elosonni a bereteszelt ajtók mellett, melyek mögött szolgák és uraik aludták mély álmukat. Eleinte majd kiszakadt mellkasomból a szívem annyira dobogott. Később már megszoktam és a sötétség sem riasztott. Barátom néha a megbeszélt helyen várt rám, máskor egyedül üldögéltem a hideg kőnek támaszkodva és lesve a csendet, hogy mikor hallom meg a közeledtét jelző csöndes lódobogást. Kheiron fölemelt a csődör gömbölyű hátára. Könnyed léptekkel elindultunk vigyázva, föl ne verjük az éjszaka csendjét. Midőn már elégé eltávolodtunk, Kheiron térdeivel megszorította a csődör horpaszát és az vágtatott velünk, mint az álom. Könnyűnek éreztem magam és távol szomorú otthonomtól, távol testvéreimtől és durva tréfáiktól. Kheiron odavitt, ahol a magányos ménes legelt. A parázson megsütöttünk egy-egy nyulat, amit nemrég fogtunk, ittunk egy-két kortyot Kalliosz fanyar borából, amit a szolgáknak osztogatott. Eleinte mesékkel szórakoztatott, majd apránként megismertetett élete viszontagságival. Szülőhazája innen messze volt. Már alig emlékezet rá, csupán annyit tudott, hogy végtelen mezők alkották, szikkadtra száradt fű borította nyaranta, s télen kemény fagyok uralták.
— Megszámlálhatatlan a nyájak sokasága, s az emberek húson és tejen élnek. A kenyeret hírből sem ismerik — mesélte Kiron, s ezt nehezen hittem el. — Mindenki lovon jár. Magam is már apró gyermekként elsajátítottam ezt a tudást.
— A kentaurok földje — tettem hozzá és láttam a lángok fényénél, amint elmosolyodik.
Az öreg Kariklét, a szolgálók felügyelőjét megkérdeztem egyszer a kentaurok felöl. Olyan öreg volt és annyi mesét tudott, hogy méltán reméltem, megtudok valamit ezekről a különös lényekről.
— Gonoszak és vadak, mesélte Kariklé. Imádják a harcot és nagyon gyorsak.
Hazugságnak tűntek számomra szavai.
— Láttál már életedben egyetlen kentaurt is Kariklé?
Varázsszavakat mormolva kiköpött, hogy távol tartsa a gonoszt.
— Ki látta őket? De élnek valahol, épp úgy, mint az ég és föld többi vad teremtményei…
Ezzel szemben Kheiron nem hitt sem a kentaurokban, sem a faunokban, nimfákban, de még a mi isteneinkben sem. Áldozott az égnek, a földnek és a tűznek. Sokan ezért varázslónak és pogánynak tartották és féltek megközelíteni a szállását. Ügyes vadász volt, de csak akkor ölt, ha húsra volt szüksége. Másnak volt igazán mestere: értett a mének, kancák és csikók gondozásához, mindenkinél jobban ismerte a növényeket, füveket, melyek megbetegítenek és ölnek, melyek gyógyítanak, és enyhet hoznak embernek, állatnak. Az előkelőbb akhájok nem vetették meg a mének gyógyításában elért eredményeit. Az emberek betegségei esetén jobban bíztak az istenekben, meg a papok imáiban. A rabok és szolgák, akiknek nem volt tehetségük áldozatot bemutatni az isteneknek, gyakran felkeresték, és ő titokban ellátta őket varázsfőzetekkel, minden ellenszolgáltatás nélkül. Ahogy növekedtem megtanított a növények neveire, mikor kell azokat gyűjteni, és hogyan kell elkészíteni.
Kérdeztem valóban varázsló-e? És újra láttam arcán a keserű, büszke mosolyt. Sokfelé megfordult, volt rab, de megszökött, majd újra rabul ejtették. Mindent elmesélt nekem. Csupán akkor merült mély hallgatásba, ha rabszolgalány Eudaimónáról, vagy apámról Eumenichészről kérdezgettem. Ahogy nagyobb lettem, nappal eljöttem a ménesbe. Mivel nem volt korombeli barátom, senki sem törődött vele, vajon ott vagyok-e a palotában, vagy sem, bámulom-e a legényeket, akik a fegyverforgatást gyakorolják, vagy más királyfihoz illő dologgal foglalkozom-e. Jobban vonzottak a mének, Kheiron meséi és titkai melyeket megosztott velem.
Tizenhat éves koromra éppen úgy ismertem már a gyógyfüveket, mint ő és félelem nélkül pattantam fel a hámhoz nem szoktatott, félvad lovak hátára. Cserébe e tudományokért meg kellett esküdnöm az összes istenekre, hogy csak holdtalan éjszakákon ülök lóra.
— Ebben az országban az emberek, magyarázta Kheiron, mindentől félnek, amit nem ismernek. Számukra a kentaurok bajtokozó lények, hiszen így tanítják az esti tűznél mondott mesék. Megölnének mindkettőnket, ha meglátnák, hogy másképp uraljuk a vágtató lovakat, mint hámmal és gyeplővel…
Eszembe ötlöttek Kariklé meséi a ló-emberekről és igazat adtam Kheironnak. Megtartottam a fogadalmat és mivel drága volt nekem „kentaur”, elborzasztott a gondolat, hogy egyes tudatlan emberek vadsága elpusztíthatja.
Számomra az évek jól teltek. Nem így másoknak. Eudaimóna amióta megbetegedett gyenge maradt. Egyre nehezebben tudta véghezvinni az asszonya által kirótt napi munkát. Kariklé is, bár máskülönben jószívű volt, gyűlölte és a legfárasztóbb munkákkal gyötörte. Láttam néha a darálónál dolgozni, vagy a források jéghideg vizében mosandó fehérnemű alatt görnyedni. A Kheironnal való barátság úgy lekötött, hogy meg is felejtkeztem róla. Egy nap arra döbbentem, hogy már jó ideje nem látom. Megkerestem. Ott feküdt a szolgák kunyhójában egy fa priccsen. Nagyon beteg volt. Így látva szívem megtelt szánalommal:
— Szólok Kheironnak, Eudaimóna, hogy beteg vagy és küldjön gyógyszert.
Félelem villant a tekintetében:
— Semmit se szólj, Aszklepiosz. Rajtam már úgysem segíthet, de neki…
Anélkül, hogy további magyarázattal szolgált volna, megkért ne szóljak Kheironnak róla. Este, szokás szerint ott ültem barátommal, a rőzsetőz mellett. Kezeimet melengettem a vidám lángok felett.
— Nagy mulatság lesz ma a palotánkban — törtem meg a csendet.
Kheiron, gondolataiba merülve mintha meg se halott volna. Én meg a fiatalok tapintatlanságával folytattam:
— Vendégek jönnek. Gazdád, Kalliosz is itt lesz. Kibékül Eumenichésszel. A lakomát a messziről jött hős, Héraklész tiszteletére adják. Talán már hallottál is róla?
Torz mosoly jelent meg Kheiron arcán:
— Hajdan barátok voltunk. Megmentettem az életét. Ennyi. Mikor megtudta, hogy rabul ejtettek, eltávolodott tőlem.
Csönd lett újra, nyomasztó csönd. Úgy éreztem, beszélnem kell. Bármit.
— Emlékszel még a szolgálóra, akinek, gyermekfejjel, kancsó tejet loptam az esztenáról? — törtem meg újra a csendet.
Ekkor pillantott csak fel, rám figyelve. Folytattam meggondolatlanul, hajtva a vágytól, hogy megtudjam, mi köti a jó Eudaimónához.
— Halálán van. Nem segíthet már rajta sem ember, sem isten.
Felugrott.
— Találkoztál vele?
— Ma reggel. Nem, nem kell neki semmiféle gyógyszer. Megkért, hogy szót se ejtsek neked róla.
— Semmi mást nem mondott?
— De igen. „Úgy hiszem, ma éjszaka elmegyek az alvilág isteneihez, ladikon kelve át a Hádészen.” Ezek voltak a szavai.
Láttam, amint Kheiron feltápászkodik, elővezeti a csődört, a hátára pattan és a véknyába nyomott sarkaival, elindul. Soha sem tapasztalt fehér éjszaka volt, egyike azon holdvilágos éjszakáknak, melyeken eskünk szerint nem ülhettünk lóra. Utána kiáltottam, de szavaimat elnyerte a patkók távolodó dobogása. A nagy, kerek holdtányér ezüstös fénnyel hintette be az ösvény köveit. Mire nagy nehezen elkaptam egy lovat, hogy az én kedves Kheirónom után eredjek, már messze járt. Eumenichész palotájához közeledve végül is a távolban megpillantottam a ló-ember óriási árnyékát. Kheiron rejtőzködés nélkül közeledett a kapuhoz. Megértettem, hogy minden áron látni akarja Eudaimónát annak halála előtt. Leszálltam én is és otthagytam a lovat a másik mellett. Egy fájdalmas nyerítés állított meg egy pillanatra. Kheiron csődöre, izzadságtól lucskosan, egyik első patájával a földet kapálta. Megfogtam a lábát. Kezem rátalált egy hegyes kő okozta sebre. Otthagyva a lovat Kheiron után futottam. Fülemben csengtek a szolgáló szavai: „Rajtam nem segíthet. Neki ellenben halálos veszedelmet jelent idejönnie. Kicsi gazdám, egy szót se szólj rólam…”
Eudaimóna nehezen lélegzett, nyitott szemmel. Kheiron szótlanul nézte. Gondolom pár pillanattal utána érkeztem. A többi szolgálók ijedten fölkiáltottak, és most dermedten hallgattak.
— Rég nem láttuk egymást, Kheiron szolga — szólott fáradtan Eudaimóna.
— Azóta, hogy Eumenichész a hálójába vitt, pedig feleségül kértelek.
— Azóta. El kellett volna, hogy rabolj Kheiron…
Teljes tehetetlenségét kifejező mozdulatot tett. Eumenichész udvarának vastag falai voltak, vasalt kapui, számtalan fegyveres szolgája és ő csupán egymaga, s ráadásul rabszolga.
— Így van, Eudaimóna. Ezt kellett volna tennem.
— Az évek… suttogta a szerencsétlen.
És elhallgatott, ereje fogytán.
A vendégség zaja idáig hatolt. Ahogy hátrapillantottam, láttam, amint egy szolgáló kioson a félig nyitott ajtón. Meg kellett volna állítanom. Eumenichész szigorúan megparancsolta, hogy egyetlen idegen — sem nemes, sem szabados, sem szolga — naplemente után nem hatolhat be a nők számára rendelt hálókamrákba. E rendelet megszegőit halállal büntették és Kheiron ezt jól tudta. Mindezen veszéllyel szembeszállt, oly erős volt benne a vágy, hogy lássa halála előtt még egyszer a jó Eudaimónát.
Lépteim hangja, ahogy Kheiron felé igyekeztem, úgy tűnt a hálókamrán túl is messze elhallatszik. Kheiron és Eudaimóna egymást nézték. Végül néhány szót váltottak egy ismeretlen nyelven. Gondolom búcsút vettek egymástól. Azután a rabnő örökre lehunyta szemeit. Kheiron a fájdalom semmi jelét nem mutatta.
Túlfelől, apám nagy vendégszobájában Eumenichész baszileusz dáridózott és koccintgatott barátaival a drága vendég, a vándor Héraklész, a híres vadász és harcos tiszteletére. A szolga, aki kiosont, biztosan hírül adta a gazdának, rendelkezéseinek hihetetlen megszegését, mert a félig nyitott ajtón behallatszott a hirtelen kitört hangzavar. De mindenki hangját túlszárnyalta apámé. Kipillantottam az udvarra: Eumenichész, szolgáitól és a bórtól felhevült vendégeitől körülvéve, fáklyáik fényében közeledtek a szolgák szállása felé. Megfogtam Kheiron kezét:
— Eredj, jó Kheiron, amíg nem késő. Látom Eumenichész királyt közeledni szolgái és vendégei kíséretében. Mindegyiküknél fegyver van…
Eudaimóna talán már a túlvilágon van, a végtelen folyó partján, türelmesen várakozva a bárka érkezésére…
Kheiron, mintha álomból ébredt volna, fölugrott és a kapu felé rohant, ahol az árnyék védelmében a lova várta. Hirtelen leszállt est, mint ahogyan gyakran történik nálunk Akhaiában, de a telihold tisztán ragyogott. Eumenichés vendégei, ahogy megpillantották a lovával egybe olvadó Kheiront, veszett üvöltésben törtek ki:
— A kentaur! A kentaur!
Felismertem a hangokban a bor dühét és a gyűlöletet minden szokatlan és az emberi értelem számára érthetetlen dolgok iránt. Kétségbeesett igyekezettel kiáltottam Eumenichésznek:
— Nincs itt semmilyen kentaur, semmilyen kentaur! Ez csupán Kheiron, Kheiron, Kalliosz rabszolgája!
Biztos, hogy meghallott, bár a hangom elveszett a szörnyű hangzavarban, mert Eumenichész megfordult és az ő súlyos tenyerével úgy szájon vágott, hogy a földre zuhantam. Gyorsan felpattantam és a vadászok őrjöngő csapata után eredtem.
Kheironnak már messze kellett volna járnia, de a mént kimerültsége és patájának sebe késleltette. Láttam amint apám híres vendége, Héraklész a vándor kifeszítve hatalmas íját, nyílvesszőt röpít a kentaur után, de azt akkor nem lehetett tudni, vajon célba talált-e, avagy nem.
Kheiron végül is eltávolodott patkócsattogások közepette, a mén hátára dőlve, vele egybeolvadva. Az üldözés rendje gyorsan kialakult: Eumenichés kiáltására a szolgák elengedték láncaikról a legvadabb vadászkutyákat. A falka dühödt ugatással zúdult a menekülő nyomába. Mögöttük jöttek az italtól, ételtől felhevült vadászok, készen arra, hogy elejtsék ezt a különös vadat. Eumenichész, Héraklész és Kalliosz voltak a legbőszebbek, közvetlenül utánuk következett a két ifjonc, Androsz és Androkleidesz.
A tülekedők közzé keveredve nem mertem már tovább kiabálni, hogy az üldözött vad csupán egy rabszolga. Remegtem, de kíváncsi is voltam, mi fog Kheironnal történni, vajon megszabadul-e karmaik közül.
Az idomított kutyák könnyedén követték a nyomait. Időnként megálltak, megszaglászták a vércseppeket és indultak tovább. Kit talált el a nyílvessző, Kheiront, vagy a lovat? Legyen bármelyik is, az eredmény ugyanaz: a seb mély lehetett, mert a vérnyomor sokasodtak. Így rohantam tovább a feldühödött tömeggel a köves ösvényeken, szakadékokon és meredélyeken. Tízszer is úgy tűnt, hogy nyomát vesztettük a vadnak, de mindig újra rátaláltunk. A vériránti vágy összefonódott az üldözés szenvedélyével. Minden tétovázást elnyomtak Eumenichész parancsai és átkozódásai. A kutyák ugatása felerősödött, mint mindig, ha bekerítik a vadat és fülhasító lett, ahogy közeledtünk. Egy szakadék szélére érve láttam, amint a „kentaurt” körülveszi a falka. A vágtától kimerült ló megállt egy helyben. A lábai remegtek. Szájából véres hab folyt.
A vérebek azonban nem merték annyira megközelíteni, hogy megharapják.
— Előre barátaim! Rikoltotta Héraklész. A kezünkben van a kentaur. Fogjuk el élve és áldozzuk fel az isteneknek, akik minden ilyen szörnyetegnek ellenségei!
A vendégek és szolgák serege Eumenichész királlyal és Héraklésszel az élen felkészültek, hogy lerohanják a „kentaurt”, de Kheiron nagy erővel belevágva sarkait a ló véknyába, megpróbált kitörni a kutyák gyűrűjéből. Egy kutyát halálra taposott – a többiek meghátráltak. Androsz izmait megfeszítve hajította el az első lándzsát. A fülem mellett zúgott el a léc. Hamar követte a második és a harmadik is, de mindegyik célt tévesztett. Kheiron erőlködve lerázta magáról az üldöző kutyákat, melyek a sohasem látott vadra vetették magukat. Repültek a nyilak, a lándzsák, kövek. Kettő, három, négy el is érték. A hold fényénél jól látszott a Héraklész által kilőtt nyílvessző tolla a rabszolga vállában. A „kentaur” kétségbeesett tettre szánta el magát — amennyire megértettem —, egy hatalmas és merész ugrással, lovával át akart ugrani az előtte megnyílt szakadék felett.
Megpróbáltam odakiabálni neki, hogy adja meg magát, hogy mutassa meg, hogy ember és nem sohasem látott szörny, de gyenge hangom elveszett a zajban. Láttam, ahogy lendületet vesz és beleveti magát az űrbe. A ló első lábai elérték a szakadék túlsó partját, de a laza föld leomlott a súlya alatt és a kentaur lezuhant a mélybe. Kheiron kiáltása és lovának halálos nyerítése egy emberfeletti üvöltésbe olvadt egybe és összeforrott testük eltűnt a szakadék sötétjében.
Ezután, egy pillanatra csodálatos csend támadt. Nem hallatszott más, mint a patak vizének csobogása a völgyben, ahogy hullámai ostromolják a sziklákat. Hiába hajigáltunk le égő fáklyákat és hajoltunk a meredély fölé. Késő éjszaka volt és egyikünk se merészelt — engemet is bele értve — leereszkedni a meredek parton.
Másnap, amíg a király udvarában tovább folyt a mulatozás, a víz folyását követve, megkerestem a helyet, ahol az úgynevezett kentaur elpusztult. Csak a farkasoktól megtépázott maradványokat találtam. A halálban egyesülve a Kentaur és lova, egyé váltak. Eltemettem őket, ahogy tudtam a két kezemmel egy mélyedésbe és földdel, kövekkel takartam be. Estefelé, egy hirtelen és bőséges zápor úgy elmosta a nyomaikat, hogy soha senki nem fogja megtalálni Kheiron lenyilazott és összetört testét.
Így pusztult el Kheiron a kentaur
Megölte őt a hős Héraklész
Célbataláló, gyilkos vesszeje.
Szerelem űzte őt a sötét halálba,
A szenvedők és szegények sorsa,
Mind hozzá hasonlók — rabok.
Igaz tanítóm, vezetőm volt ő,
Titokban tanított tennem a jót,
Gyógyítani a bajt gyógyfüvekkel
És enyhet adó jó szavakkal.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:20 :: dr Bige Szabolcs-
