Egészen

(meghallgatom)

 

Előre nyúlt és elmaszatolta arcom

az este.

S míg ő békén aludni tért,

felgyújtottam az

összes templomot.

Talán most énekelni

kéne

a néma fel-alá járkálás

helyett,

valami

zajt csapni,

zengjen az épület,

hogy ne halljam

magam,

amint hallgatok,

ne a falat,

ne az ágyat,

ne a csöveket,

az ereszt,

esőt,

semmit.

Hajnalban már karom se volt.

Csak a hiábavalóság

lógott rajtam

két felől,

s a szívtájékról

szétfutó

undor lüktetve

szivárgott elő

vállam csonkjain,

betöltve a szobát,

egy pillanatnyi

zűrzavar,

aztán menne minden

tovább,

ha nem lenne

több érkezésem.

Reggelre eltűnt a lábam is.

S mire az ajtóhoz értem,

felhasogatott

az újabb indulás,

semmiből

a semmibe,

és akkor gondolatban

felgyújtottam

újra az összes,

templomot,

ami azt mondja, bűnös,

de nem,

hogy miért vagyok,

ha szégyellek

lenni is…

…félmaréknyi,

nyálkás

darált hús az égi hentes

asztalán,

mit megvetve kerülnek

a humanoidok.

Mondok valamit,

én, az örök szaggatott vonal:

négyszázhetvenkilencedik

zsoltár,

mindent feledni akarok,

az egyszeregytől,

anyám nevén át

a hiszekegyig.

Visszamászni

valahogy a fára,

vagy még inkább

a tengerig vonszolni magam,

s mire az óceánba érek,

ne tudjak semmit,

törzs vagyok,

már csak

szív nem kéne,

meg tüdő,

máj meg a többi

vacak,

úsznék az

utolsó sejtig.

Szeretet,

a probléma térdepelt eléd,

te megsimogattad

kócosfürtű alázatos fejét,

kérdted, mit akar,

s nevetted,

álságos nemválaszát,

hogy pislog

pillát rebegtetve,

pedig nem voltak

trükkjei.

Térdelt,

és remegve

tartotta vissza

könnyeit.

Nem akart teátrális

lenni,

hát ezért pislogott

olyan szaporán.

Kérni nem mert,

kezedben volt a kés,

így gyógyulni fogsz.

 – mondtad.

És tudta, nincs

többé,

ott a kés,

megoldottad.

Egészen.

 

Szerző Nagy Horváth Ilona 308 írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.

1 komment

Hagyj üzenetet