(meghallgatom)
Előre nyúlt és elmaszatolta arcom
az este.
S míg ő békén aludni tért,
felgyújtottam az
összes templomot.
Talán most énekelni
kéne
a néma fel-alá járkálás
helyett,
valami
zajt csapni,
zengjen az épület,
hogy ne halljam
magam,
amint hallgatok,
ne a falat,
ne az ágyat,
ne a csöveket,
az ereszt,
esőt,
semmit.
Hajnalban már karom se volt.
Csak a hiábavalóság
lógott rajtam
két felől,
s a szívtájékról
szétfutó
undor lüktetve
szivárgott elő
vállam csonkjain,
betöltve a szobát,
egy pillanatnyi
zűrzavar,
aztán menne minden
tovább,
ha nem lenne
több érkezésem.
Reggelre eltűnt a lábam is.
S mire az ajtóhoz értem,
felhasogatott
az újabb indulás,
semmiből
a semmibe,
és akkor gondolatban
felgyújtottam
újra az összes,
templomot,
ami azt mondja, bűnös,
de nem,
hogy miért vagyok,
ha szégyellek
lenni is…
…félmaréknyi,
nyálkás
darált hús az égi hentes
asztalán,
mit megvetve kerülnek
a humanoidok.
Mondok valamit,
én, az örök szaggatott vonal:
négyszázhetvenkilencedik
zsoltár,
mindent feledni akarok,
az egyszeregytől,
anyám nevén át
a hiszekegyig.
Visszamászni
valahogy a fára,
vagy még inkább
a tengerig vonszolni magam,
s mire az óceánba érek,
ne tudjak semmit,
törzs vagyok,
már csak
szív nem kéne,
meg tüdő,
máj meg a többi
vacak,
úsznék az
utolsó sejtig.
Szeretet,
a probléma térdepelt eléd,
te megsimogattad
kócosfürtű alázatos fejét,
kérdted, mit akar,
s nevetted,
álságos nemválaszát,
hogy pislog
pillát rebegtetve,
pedig nem voltak
trükkjei.
Térdelt,
és remegve
tartotta vissza
könnyeit.
Nem akart teátrális
lenni,
hát ezért pislogott
olyan szaporán.
Kérni nem mert,
kezedben volt a kés,
így gyógyulni fogsz.
– mondtad.
És tudta, nincs
többé,
ott a kés,
megoldottad.
Egészen.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.19. @ 20:27 :: Adminguru
