Marthi Anna : Itt felejtett kettőség

Beszélj magamban.

Minden hajnalod kibontja fényem kontyát.

Minden erdőd kecses fuvallatod érintésétől borzolódna.

Mint hosszú pálcaujjak, fegyelmezik szívünket a fák.

Madárcsevegésbe fojtva őrzöm, hozzád repülni kész, beszédes leveleim.

Itt ősz van. Kint még tavasz, esőtől tompa észjárású délelőtt.

Lomhaságba bújna, hozzád sietne, de csak papíron kódorog néhány betű.

Sorolva a hiány változatait, keresem a megelégedést arrébb tolt tárgyak helyén.

Szívbe tűzdelem az idő alkatrészeit, mint fontos állású szőrszálhasogató:

részben viselem az egészbe bolondult emberi valóság fényezőt.

De lobbannak álmaim, ahányszor a csend elér.

A kettőnk rendjét érleli asztalon, széken, füzet és könyv.

E harmónia engedelmével vetem papírra, mint beszédesebb tökéletlenséget:

újraéledt tartalékaim. Őrzöm-e még a boldog gyermeket,

kit anyja szoknyájától von el a pillanat,

játékban fedezni fel a megmaradt időtlenséget?

Áradó víz vagyok-e?

Vagy néhány cseppemmel koldulom a nincsent?

Istent.

Itt felejtett kettősségben.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1327 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak