Kozák Mari : Sokadik levél

Havazik, hanyatt fekszem kőrised alatt, hajamba belekapott a szél – suttogja neved – látod jó fiam, eljön az ünnep nélküled – ujjaim nem engedik az utolsó érintést – hangod is itt suttog mellettem – lépted a hóban topog, egy nyárról maradt levél anyját siratja – tenyeremben melengetem, már nem tudom életben tartani – utánad siet, ahogy rózsád sápadt szirmai is – már annyi hó gyűlt össze az udvaron, hogy angyalt rajzolok – nélküled – nővéred is mellém fekszik – ma nem nevetünk, gyöngyök lettek a könnyek – gördülnek messze… lassan ránk talál az este – csillagok gyúlnak – odabent gyertya adja lángját – nézd sütöttünk mézest, ahogy szereted – illata bejárja a házat – havazik – még hanyatt fekszem kőrised alatt – fázok nélküled – nem melegít a fáj – emlékek jönnek hozzánk, szépek és nevetgélnek – tavaszok és nyarak ölelkeznek – négy karácsony – négy nyomorult év – havazik – neved suttogom, míg arcomra engedem a szállingózó hópihéket – hangod hallom, szárnyad vállamon érzem – hazajöttél – vártalak – jégvirág díszíti az ablakot – szobádba beköltözött a csend – egy rózsa még emlékeket őriz – ágyadon a párnák mesélnek – takaród engem ölel – havazik – én jó fiam, az ajtóban állok…

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 119 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.