dr Bige Szabolcs- : Levél a Prut mellől

Régi iratok közt böngészve került a kezembe a napokban néhány megsárgult lap. Egy levél. Egy érdekes levél. Íme:

 

Drága Édesanyám, Édesapám, Nővérkém!

 

Azzal kezdem beszámolómat a Moldovában töltött éveimről, hogy szerencsésen megérkeztünk Gizussal, Katával és Tímeával együtt Iaşi-ba (Jászvásár magyarul). Egymást biztatgatva, nyugtatgatva vészeltük át az utat. Nagyon hosszú volt, háromszor szálltunk át, és nagyon átfagytunk, mert sem a vonatot, sem az állomásokat nem fűtötték. Jó hogy rábeszéltél a nagykendőre. Bezzeg itt nem szégyelltem viselni.

Az állomásról egyenesen a megyei egészségügyi osztályra mentünk. Régi patinás épületben találtunk rá. A lányok engem küldtek előre, mondván, hogy én tudok románul.

Meglepően szívélyesen fogadtak, mikor megmondtam, hogy Marosvásárhelyi frissen végzettek vagyunk. Összesen kilencen jelentkeztünk, mivel négyünkön kívül még ott rostokoltak öten, akik az előző vonattal érkeztek, és nem mertek bemenni az igazgató főorvoshoz.

„Gyertek csak utánam!” — bíztattam őket is.

Mondom, örömmel fogadtak. Elébünk tették az üres helyek listáját, s mi ügyesen választottunk egy-egy helyet, de igaz, azt se tudtuk, azok hol vannak, s milyenek. Ezek után felültettek egy mentőautóba és sorra jártuk a helyeket, amiket választottunk, s leszállt az, aki érdekelt volt. Mindig pont a diszpenzár (orvosi rendelő) előtt állt meg az autó, ne kelljen, az újonnan érkezett keresgélje a munkahelyét. Utolsónak én szálltam le a Prut menti Stănileşti — ben.

Újonnan épült házban rendezték be a rendelőt. Tartozott hozzá szülészet és egy ötágyas gyermekfektető. Kaptam egy szobát, amit a szülésznővel osztottam meg. Két kórházi vaságy állott benne. Egy nekem, egy a kolleganőnek. Még találtam ott egy asztalt is, meg két széket. Ennyi berendezés elég kell legyen! — gondolhatták, akik berendezték. Igaz, a társamnak egyetlen szava sem volt ellene. A bőröndömet a holmimmal betoltam az ágy alá és fáradtan átaludtam az első éjszakát.

Nehéz napok vártak rám. Reggel az orvosom azzal kezdte, hogy alaposan kikérdezett. — Honnan jöttem? Hol végeztem? Kik és mik a szüleim? Úgy látszik az elvárásainak megfeleltem, mert kijelentette, neki egész évi szabadsága bent maradt, és most ő azt kiveszi. Én pedig dolgozzam ügyesen helyette. „Egy diplomás védőnő kell, tudja, mik a tennivalók!” — mondta mikor csodálkozva rákérdeztem, hogyan helyettesítsem?

Elment és én maradtam, mint „diplomás” a rendelőben, a fektetőben, a szülészeten. Nagyon hamar megtanultam önállóan dönteni. Jöttek a betegek kisebb-nagyobb bajaikkal, és orvos nem volt, nekem kellett mindent megoldanom. Rendelkezésemre állt egy gyógyszer szekrény minden akkor forgalomba levő gyógyszerrel. Bújtam a könyveket, s nem is hiába, mert amit lehetett sikerrel elvégeztem, s ha komoly baj volt, hívtam a mentőt. A területi kórházban mindig segítő szándékkal találkoztam. Tudták, ha én küldök valakit, akkor annak oka van. A sok tennivalóval, munkával hamar eltelt ez az év, és büszkén mondhatom, ezalatt egyetlen csecsemő sem halt meg, míg az előző évben kilenc.

Augusztusban félelmetes napokat éltünk át. Szovjet tankok sorakoztak a Prut túlsó oldalán, készen arra, hogy bármelyik percben átjöjjenek. A sors komédiába illő fintora volt, hogy nekem, a székely, a magyar leánynak is puskát nyomtak a kezembe, és beosztottak hozzám tíz embert, mivel oklevelem révén tartalékos őrmesteri rangot kaptam. A néptanács elé állítottak, hogy védjük meg az „objektumot”, ha jönnek az oroszok. Gondoltam, ez valami vicc, de nem. Komolyan gondolták a község vezetői.

Mondtam nekik, hagyjanak engem békén, mert ha jönnek a ruszkik, én majd kiáltom: „Ja vengerszkaja!” — és megadom magam. Aztán azt is mondtam, hogy jó lenne, ha hazaengednének, mert ha most visszaadják Erdélyt, én nem akarok itt ragadni. Elengedtek!

Emlékeztek? Otthon is voltam akkor egy hétig…

Ősztől aztán behelyeztek a városba. Saját kérésemre. Elég volt a derékig érő hóban járni a tíz falut, hónom alatt a csecsemőmérleggel. Ti nem tudjátok, milyen az, amikor fúj a „Crivăţ” nevű szél. Csontig hatol! Az orosz sztyeppe hidegét hozza.

Különös vidéke az országnak — nyáron dinnyeérlelő meleg, télen sarki hideg…

Gondoltam, egy évig kitartottam, most jöjjön más. Kértem az áthelyezésemet, s meg is kaptam. Így bejutottam a városba. Huşi városába. A 4-es számú körzetet kaptam. Szép és aránylag tiszta városka körülbelül 20 ezer lakossal, kórházzal, mentőállomással, elegendő számú orvossal, egészségügyi személyzettel. Más körülmények közzé jutottam: megvolt a munkaidőm, szabadidőmet én osztottam be, jutott lehetőségem szórakozni, pihenni, barátkozni. Megismertem egy nagyon jóképű, kékszemű fiút. Nagyon tetszett, szívesen találkozgattam vele. De… Ott volt a nagy DE! Nem akartam mélyebb kapcsolatot, nem akartam úgy járni, mint Kovács Gyurka bácsi, aki nem tudott az unokáival és a menyével beszélni, mert nem tudtak magyarul. Szépen leépítettem a fiút.

Eszembe jutott egy vers, Garay János verse: „S ó, hogyha ajkad // Ezüst szaván // A szép magyar szót // Még hallanám”. — De nem hallottam…

Közben unokanővérem írta, lenne egy üresedés Marosvásárhely mellett, jönnék-e? Nem volt kérdéses a válasz!

Most befejezem a levélírást, a beszámolómat, s adom is postára. Holnap indulok az új munkahelyemre – megyek haza Erdélybe…

A mielőbbi viszontlátás reményében csókol lányotok:***

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.