Pozsa Ágnes : A Kis Rózsaszín és az Aranyló Kékség

Nyomtatás

A Kis Rózsaszín egyedül maradt a felh? szélén.

A csillagok karnyújtásnyira voltak t?le, de most nem volt kedve játszani velük. Valami nagy és nehéz növekedett benne. Egyszer csak azt vette észre, hogy a felh? egészen aláereszkedett, szinte már a házak tetejét súrolta.

– Furcsák az emberek! – szólalt meg egy hang a közelében.

A Kis Rózsaszín körbe nézett, de nem látott senkit.

– Igen, furcsák – felelte bizonytalanul a hang irányába.

– Örökké a boldogságot keresik, de észre sem veszik, mikor boldogok. Bezzeg, ha boldogtalanok…

Valami Aranyló Kékség kezdett kirajzolódni a sötétben. A Kis Rózsaszín lélegzetvisszafojtva figyelt. Az a Valami, éppen olyan kicsi volt, mint ?, és éppen úgy verdesett a szárnyaival, ahogyan ? szokott.

– Talán azért van így, mert a boldogtalanság mindig valaminek a hiánya, és a hiány mindig sokkal jobban érezhet?, mint az, ha minden rendben van. A boldogság olyan, mint rét felett a tiszta leveg?. Csak beszívod, és nem tudod, mi ebben a különleges. Hiszen épp attól olyan jó, hogy természetes.

Az Aranyló Kékség megállt a Kis Rózsaszínnel szemben, és ránevetett.

– Hát, persze! A boldogság természetes! „Mint rét felett a tiszta leveg?”. Na, még ilyet sem hallottam! – mondta, és csíp?re tette a kezét.

– Úgy értem, olyan, mintha természetes lenne, de természetesen nem természetes… – hebegte zavartan a Kis Rózsaszín, és még a sötétben is jól látszott, hogy egészen elpirult.

– „Természetesen nem természetes” – csipkel?dött az Aranyló Kékség. – Egyáltalán nem természetes! – folytatta nyomatékosan. – Hallottál már a kék madárról? – és jelent?ség teljesen megrebegtette a szárnyait.

– Nem sokat – felelte félénken a Kis Rózsaszín, és továbbra is borzasztóan zavarban érezte magát.

– Nos. A kék madár az, aki elviszi a boldogságot az embereknek. De kék madárból csak egy van! Emberb?l pedig… Nézd csak meg! – sóhajtott és leült a Kis Rózsaszín mellé a felh? szélére.

– Hát, igen! – bólogatott egyetért?en a Kis Rózsaszín, és az ölébe tette a két kezét. – Emberb?l sok van.

– Na, látod. És mert sokan vannak, nem lehetnek mindig, mindannyian boldogok. A kék madár néha ide száll, néha oda száll. A boldogság az nem jár senkinek! Az ajándék, aminek örülni kellene, és nem szomorkodni utána.

Az Aranyló Kékségnek egyre szomorúbban csengett a hangja.

A Kis Rózsaszín gyanakodva méregette.

– Csak nem, te vagy a kék madár?

– És, ha én vagyok? Elfáradtam. Elfáradtam ebben a csuda nagy természetességben! Miért nem azon fáradoznak az emberek, hogy egymást boldoggá tegyék? Ahhoz még én sem kellenék! Boldoggá tenni egy másik embert, sokkal könnyebb, mint boldognak lenni!

A Kis Rózsaszín pisszenni sem mert, nehogy megzavarja bánatában az Aranyló Kékséget.

– Micsoda ostobaság, hogy folyton a boldogságot keresik és egymást hibáztatják, ha nem boldogok! „Nem figyelsz rám! Nem tör?dsz velem!” ahelyett, hogy ?k figyelnének a másikra, ?k tör?dnének a másikkal…

Az Aranyló Kékségnek szomorúan csillogott a szeme. A Kis Rózsaszín egészen elfeledkezett a saját bánatáról. Közelebb ült hozzá, és átölelte a szárnyával.

– Igazad van. Teljes egészében, igazad van. De meg kell értened: aki már egyszer boldog volt, annak mindig hiányozni fog a boldogság. És nem olyan könny? tör?dni a másikkal, ha az embernek nehéz a szíve. Néha az emberek is lemerülnek, mint azok a babák, amiket elemmel m?ködtetnek.

– Ó, persze, persze! – ragyogott fel az Aranyló Kékség tekintete. – Olyankor kell repülni! Repülni, hogy feltölt?djenek az elemek!

– De nem tud mindenki repülni! – mosolygott elnéz?en a Kis Rózsaszín.

– Akkor lehet pörögni a leveg?ben!

És az Aranyló Kékség villámgyorsan pörögni kezdett.

– Vagy lehet zuhanni… – és zuhanni kezdett. – Vagy ha cikk-cakkban menni…

A Kis Rózsaszín utána eredt.

– Pörög,… zuhan… cikk-cakkban repül… Ez csudi jóóóóóó! – trillázta az éjszakába. – Csudi jóóóóóóó!

Olyan önfeledten repkedett, hogy észre sem vette, mikor Aranyló Kékség elt?nt a csillagok között.