Pozsa Ágnes Szerző
Vezetéknév
Pozsa
Keresztnév
Ágnes
12 év 8 komment

Sokáig üldögéltek a vízparton: a Kis Rózsaszín és a Tündérszem? Hang.
   – Milyen furcsa! – mosolygott magában a Kis Rózsaszín. – Egy Hang, ami némán is ragyog… Nem is hallom, mégis látom, hogy itt van mellettem. Velem van… Nem hagyott egyedül.
   A kiskacsák ügyetlenül követték anyjukat a nádasban. Némelyik kétségbeesetten csapkodott szárnyával, ha lemaradt. A Kis Rózsaszín már épp felszisszenni készült, hogy “jaj, mindjárt lemarad az egyik!”, de akkor az anyjuk hátrafordult és a cs?rével biztatóan lökött rajta egyet.
   – Aggódtál, hogy ott hagyja az anyja? – szólalt meg a Hang, és a Kisrózsaszín tudta, hogy mosolyog.
   – Többet kellene tudnom a kacsákról… Többet a világról… Akkor nem aggódnék annyit – szólt zavartan, és szinte beleolvadt a lemen? Nap színébe.
   – Tudod, ismertem egyszer egy tudóst. ? is mindig azt hajtogatta: többet kellene tudnom a világról!
   – És?
   A Kis Rózsaszín egészen izgatott lett. A Hang irányába fordult. Még nem tudta, mit fog hallani a következ? pillanatokban, de érezte, hogy figyelnie kell. Nagyon kell figyelnie.
   – Volt ennek a tudósnak egy virága. Egészen különleges virág volt. Úgy talált rá a kertben egy szép tavaszi reggelen.
   A Kis Rózsaszín átadta magát a Hangnak. Szinte látta, ahogy a fényben kirajzolódik az arca. Kócos haja a homlokába hullt, de a szeme úgy ragyogott, mintha t?z égett volna benne. Annyira figyelt, hogy el is felejtett meglep?dni azon, hogy a Hangnak arca van.
   – A tudós rögtön felismerte, hogy ez egy igazán különleges virág – folytatta a Hang. -Beszaladt a házba, és egymás után lapozta fel a könyveit, hogy megtudja, milyen virág n?tt a kertjében. De hiába lapozta át az összes könyvet, egyetlen könyvben sem talált ilyen virágot. Még hasonlót sem! Rögtön tudta: itt van élete nagy lehet?sége! Egy virág, amir?l még senki sem írt! Egy virág, amit ? fedezhet fel.
   – Mégis! Milyen virág volt? – kérdezte a Kisrózsaszín kíváncsian.
   – Pontosan olyan volt, amilyennek az el?bb elképzelted – simogatta meg a Hang.
   – Ja!
   A Kis Rózsaszín iszonyú zavarba jött. Az nem lehet, hogy ez a kócos hajú, tündérszem? Hang a fejébe lát!
   – Folytasd, kérlek! – nézett rá szelíden.
   – A tudós els? dolga az volt, hogy kiásta a virágot, mert a szobájába akarta vinni, hogy egy pillanatra se tévessze szem el?l. Csakhogy ez a virág nem szeretett a szobában lenni, és mikor beültette egy cserépbe, hervadozni kezdett. A tudós nagyon megijedt, így hát leszakított gyorsan egy szirmot a virágról, és a mikroszkópja alá tette, hátha így többet megtud róla. A virág olyan gyorsan elpusztult, hogy a tudósnak még arra sem volt lehet?sége, hogy alaposan megfigyelje a leveleit. Amilyen érthetetlenül ott termett az udvarán, most ugyanolyan érthetetlenül elt?nt a cserépb?l ez a különös virág. Nem maradt utána más, csak az a kis szirom, amit nemrég letépett róla.

   A Kis Rózsaszín teljesen belefeledkezett mindabba, amit a Hang mondott. Annyira figyelt, hogy az ? szeme is fényleni kezdett. Éppen úgy, mint a Hangnak. Mintha t?z égne benne.
   – A tudós, kétségbeesésében elrohant a laboratóriumába, és betette a szirmot egy gépbe, ami képes volt egyetlen sziromból el?állítani az eredetivel teljesen megegyez? virágot.
   – És sikerült neki? – kérdezte a Kis Rózsaszín csillogó szemekkel.
   – Igen, sikerült – bólintott a Hang és közben megigazította kócos tincseit. – Sok, sok virágot csinált a gépével, és addig figyelte, míg mindent meg nem tudott róla. Aztán írt egy könyvet a virágról, amiért kitüntetést kapott és sok-sok pénzt. Mégis boldogtalan volt – sóhajtott a Hang, és úgy lóbálta a lábát a padon, mint aki befejezte a történetet.
   – Boldogtalan volt – ismételte meg elgondolkodva  a Kis Rózsaszín. – Talán, mert elfelejtette a legfontosabbat.
   – Igen. Elfelejtette a legfontosabbat – sóhajtott a Hang, és megfogta a Kis Rózsaszín kezét.
   – Elfelejtette, hogy mi a virág lényege!
   – Elfelejtette megszagolni…
   – Elfelejtett benne gyönyörködni…
   – Elfelejtette, hogy mi a virág lényege.
   A Kis Rózsaszín egészen embernek érezte magát a Tündérfény? Hang mellett. Hirtelen igazi lett minden! A keze, a szeme, a lába… És a Hang is egészen olyan volt, mint egy ember. Értették egymást.
   Ültek a padon, fogták egymás kezét és körbevette ?ket a ragyogás.
   – Nem tudom mi a neved, de én Tündérbogyónak hívlak ezentúl – simogatta a Kis Rózsaszín a titkot a Hang tenyerébe.
   – Tündérbogyó vagyok – felelte a simogatás.

 

 

1 év 9 komment

Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Tudod, mikor “megtörtént a baj”, és mindenki sok erőt kívánt, kicsit még nevettem is rajtuk.
Erőt? Hiszen erő az van annyi, hogy elbírnám a fél világot a vállamon. Nem tudom, honnan jött az erő, csak lett. Talán, mert megszerettelek.
Milyen furcsa ezt így leírni, Mami.
Szeretlek, és nem bírok betelni az érzéssel. Tudod, olyan nehéz úgy élni, ha az ember nem szereti az anyukáját. Én mindig szeretni akartalak, de valami volt itt bennem… Valami szomorúság, vagy nem is tudom micsoda, csak hiába akartalak, nem tudtalak igazán szeretni.

Téged mindenki szeretett. Az összes gyerek, akit tanítottál, és haragudtam rájuk is, mert úgy éreztem, miattuk van, hogy nekem már nem jut belőled. Még papa is azt mesélte, lánykorodban Te voltál a legszebb lány az egész gimibe, és mindenki beléd volt szerelmes.

      Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Tudod, a múltkoriban olvastam, hogy igazából megbocsátani valakinek nem az érdemei miatt lehet, hanem könyörületből. Sokat gondolkodtam ezen a mondaton – hiszen tudod, mindenen túl sokat gondolkodom -, de aztán rájöttem, hogy ez nagyon igaz, Mami!
És arra is rájöttem, hogy nemcsak a megbocsátás fakad könyörületből, hanem a szeretet is. Azt hiszem, ezért mondják, hogy aki szeret, az megbocsát, mert mindkettő könyörületből fakad.
Hát, mikor megtörtént a baj, és te ott feküdtél, bénultan, hirtelen bennem is megnőtt a könyörület, és már nem is volt miért megbocsátani, olyan könnyű lett egyszeriben szeretni. Nem akarok bocsátanatot kérni semmiért, pedig lenne miért, bizonyára.
Nehéz gyerek voltam, így mondta Papi. Persze erről rögtön az jutott eszembe, hogy ő is nehéz apa volt, de nem mondtam, mert hiába vagyok még mindig a gyereke, azért kicsit felnőttem időközben. Egyébként is, én mindig jókislány akartam lenni, csak sosem tudtam, hogy kell jónak lenni, de most ez nem lényeges.
Szóval, csak olyan jó, hogy lettél nekem újra! Majdnem olyan, mint mikor Ádi megszületett. Akkor sem tudtam, hogy mi vár rám, csak az erőt éreztem, és azt a mindent átölelő szeretetet.

Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Jaj, Mami! Úgy szeretném, ha tudnád, hogy iszonyú büszke vagyok rád! Mindig azt szerettem volna, ha te lehetnél büszke rám, de most sokkal jobb, hogy én lehetek rád büszke.
Micsoda fricska az élettől, hogy így kerülünk közel egymáshoz!
Semmit sem tudtam rólad! Semmit, ami fontos…
Nem tudtam, hogy milyen a lábad. Persze tudtam, hogy göcsörtös, és kész csoda, hogy járni bírsz rajta, de valahogy nem fogtam fel, hogy milyen kemények azok a csomók, és tényleg csoda, hogy egyáltalán lábra tudtál állni.
Nem tudtam, hogy mindig is egy új fogsort szerettél volna, mert valahányszor kórházba kerültél, mindig ettől féltél: egyszer arra ébredsz, hogy ott vagy fogatlanul, és attól még kiszolgáltatottabb az ember, mint különben.
Nem tudtam, hogy milyen sokat jelent neked az a gyűrű az ujjadon, csak mikor eltűnt és láttam a szemedben a rémületet, akkor értettem meg, hogy bárhogy van is: ez a gyűrű az életed.
A gyűrű, és minden, ami hozzá kötődik.
És nem tudtam, hogy mennyire szeretsz. Csak most tudtam meg, mikor nincsenek szavak, és mindennél többet mond a szemed.

Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Még ötöt kell aludni, és megműtik a szíved. Már tudom, hogy ki van mérve minden: az élet és a szerelem egyaránt. Most mégis félek. Félek. Olyan nehéz volt úgy élni, hogy nem szerettelek!
Most annyi mindent tanultam, Mami! Te tanítottál meg arra, hogy minden nap az élet része. Az első éppen úgy, mint az utolsó. Ez olyan egyértelműnek tűnik, de sokat gondolkodtam mostanában azon, vajon, miért sajnálnak valakit jobban, ha fiatalon hal meg, mint azt, aki idősebb korában. Azt mondják, ez az élet rendje, és már én is egész filozófiai rendszereket állítottam fel arról, hogy miért kell egyszer mindenkinek meghalni, de most mégis… Valahogy úgy érzem, disznóság, hogy az emberek jobban sajnálják azt, aki fiatalon hal meg. Hiszen mindenkinek csak a mai nap van. Este lefekszünk, reggel reménykedve kelünk, hogy tartogat ez a nap is örömet, vagy legalább valamiféle elégedettséget a számunkra. Aki fiatal, az előtt ott az élet, aki öreg, amögött ott az élet – mondják, pedig az élet az csak a mában van. A többi az múlt és jövő, de élni csak a mában lehet.
Ezt te tanítottad meg most, Mami, és én úgy szeretném, ha még sok mánk lenne!
Tudom, az ember mindig későn jut el a felismerésekig, de talán a felismerések is tehetnek róla, hogy csak olyan későn lehet rájuk bukkanni.
Hát bocsáss meg nekem, és szeress!
Ne a gyerekekért, ne azért akivé lettem…
Csak úgy – könyörületből.
Mert arra mindannyian érdemesek vagyunk.

 Mama, ne kérdezz semmit se tőlem,
csak ölelj át, mint rég.
Mama ne kérdezd mi lett belőlem,
csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

12 év 21 komment

Lívia ledobta a kocsikulcsot az asztalra, lerúgta a cip?jét, majd vetk?zni kezdett.

– Még ne! Ne vetk?zz le, Esmeralda!

Csaba karja hátulról ráfonódott, el?bb a combját, majd az ágyékát szorította, mintha csak egy régi, kedves tárgyat ölelne magához: “Az enyém vagy! Még mindig az enyém vagy!”

Lívia néhány percig megadóan t?rte a birtokbavételt, majd szelíden megpróbált kibújni az ölelésb?l.

– Engedj, kérlek! Fáradt vagyok.

Megfordult, és ahogy Csabára nézett, elnevette magát.

– Mosd le magadról ezt a szörny? festéket! Tényleg olyan vagy, mint Quasimodó.

– Erre vágytál, nem? Egy kis izgalom, egy kis újdonság…

Lívia hátrébb lépett. Már 16 éve házasok, most mégis, mintha egy idegen akarná magához vonszolni.

– Ne hülyéskedj! Hajnali kett? van. Le szeretnék feküdni!

– Remek! Éppen ez az, amit én is akarok!

Csaba elkapta Lívia csuklóját, másik kezével a szoknyája alá nyúlt.

– Esmeralda! Hát nem érzed, hogy meg?rülök érted?

Lívia megpróbálta kiszabadítani a kezét a szorításból, de nem sikerült.

– Nem érted, hogy nincs kedvem ehhez a játékhoz?

– Pedig én mindig azt hittem, hogy te szeretsz játszani!

Csaba hangja gúnyos volt. Engedelmesen magasba tartotta mindkét kezét.

– Szabad vagy. Szabad és szívtelen! Mert ha lenne csak egy csöppnyi szíved, megsajnálnád szegény, nyomorult Quasimodót.

– Sajnálni? – csattant fel Lívia hangja. – Azt akarod, hogy sajnálatból szeresselek?

Csaba válaszként begörbítette hátát. Most tényleg úgy nézett ki, mint egy púpos.

– Sajnálatból vagy sem, csak szeress!

– Szeretlek – hagyta rá Lívia és a hálószoba felé indult.

Csaba utána bicegett.

– Szeretsz? Egy ilyen nyomorult férfit szeretsz? – ujjongott, mintha csak szerepet játszana.

– Mit akarsz? – nézett dühösen a szemébe Lívia. – Játszani akarsz? Szerepre vágysz? A szerencsétlen, nyomorult Quasimodo szerepére? Akit csak azért szeret Esmeralda, mert megesik rajt a szíve? Csakhogy én nem vagyok Esmeralda! Én a feleséged vagyok! Fáradt vagyok. Pihenni szeretnék.

– Áááá, vagy úgy! A feleségem vagy? Jó hogy emlékeztetsz rá, mert már majdnem el is felejtettem.

Csaba továbbra is görnyedten maradt.

– Azt hiszed, ez szerep? Ez most én vagyok! Ilyen nyomorult vagyok! Olyan elérhetetlen messzeségbe kerültél… – Csaba szinte nyüszített. – Hiába nyújtom ki a kezem, fogalmam sincs, hogyan kell utánad nyúlni…

Lívia döbbenten hallgatta.

– Most legalább ?szinte vagy.

– ?szinte? – emelte rá tekintetét Csaba.

– Végre ?szinte vagy az érzéseidben – folytatta Lívia.

– Mert te ?szinte vagy? Azt hiszed nem vettem észre, hogy folyton elrakod a mobilodat?

– ?szinteséget akarsz? – Liviának tele lett fájdalommal a szeme. – Rendben. Azért rakom el a mobilomat, mert…

Csaba hirtelen a szájára tapasztotta a kezét.

– Ne! Nem akarom tudni! Csak szeress! Nem akarok semmi mást, csak szeress!

Esmeralda nem szólt semmit. Gyöngéden tenyerébe fogta a férfi arcát, hagyta, hogy az kigombolja a blúzát, bekússzon a szoknyája alá.

– Csak egy pillanat… – mosolygott kedvesen, s leoltotta a villanyt, hogy ne látszódjon, amint a smink elmosódik a könnyei alatt.

 

12 év 11 komment

Sz.Jánosnak

A Kis Rózsaszín leült a tó szélén és onnan figyelte a kiskacsákat. Olyan szomorú volt, hogy észre sem lehetett venni.
   – Milyen viccesek! – szólalt meg egy Hang mellette.
   A Kis Rózsaszín nem volt benne biztos, hogy hozzá beszélnek, ezért aztán tovább hallgatott.
   – Régóta üldögélsz itt? – törte meg a csendet ismét a Hang.
   A Kis Rózsaszín óvatosan oldalra fordította a fejét. Egy tündökl? szempár mosolygott rá.
   – Hozzám beszélsz? – kérdezte zavartan.
   – Igen – válaszolta a Hang, és elfordította a tekintetét.
   – Én azt hittem, hogy senki sem láthat, mert… – és itt a Kis Rózsaszín elhallgatott.
   – Mert olyan szomorú vagy? – fejezte be a mondatot a Hang.
   – Igen, azért – sóhajtott a Kis Rózsaszín és lesütötte a szemét.
   – És miért vagy szomorú? – faggatózott tovább a Hang.
   – Mert szégyellem magam – jött a válasz.
   – Miért szégyelled magad? – csodálkozott a Hang.
   – Mert más vagyok, mint a Nagy Szürke – és a Kis Rózsaszín lehajtotta  fejét, hogy a Hangnak ne kelljen látnia rajta a szégyent.
   – Értem – sóhajtott a Hang.
   – Érted? – emelte fel fejét a Kis Rózsaszín és a két, tündökl? szempárba nézett. – Jó neked! Én nem értem – szólt fájdalmasan és visszahajtotta fejét a térdére.
   – Szégyelled magad, de nem érted, miért szégyelled magad – töprengett a Hang.
   – Valahogy így! – mosolygott megkönnyebbülten a Kis Rózsaszín és megint felemelte a fejét.
   – Azért szégyelled magad, mert nem vagy olyan, mint a Nagy Szürke – ismételte meg a Hang, amit a Kis Rózsaszín mondott.
   – Pontosan! – bólogatott a Kis Rózsaszín, és valami melegség járta át. Valami olyasmi, mint amikor rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül.
   – És a Nagy Szürke is szégyelli magát? – kérdezte váratlanul a Hang.
   – Ó, nem! Azt, nem hiszem.
   – Pedig, ha te nem vagy olyan, mint ?, akkor ? sem lehet olyan, mint te – folytatta a Hang. – És ha te azért szégyelled magad, mert te nem vagy olyan, mint ?, akkor neki is szégyellnie kellene magát, amiért nem olyan, mint te – és olyan komolyan nézett azzal a két tündökl? szemével a Kis Rózsaszínre, hogy az elfelejtett szomorkodni.
   – Tudod, a Nagy Szürke rendes. Összegereblyézi a leveleket…
   – És te nem vagy rendes? – szakította félbe a Hang.
   – Nem tudom – merengett el a Kis Rózsaszín. – Én rendesnek érzem magam, csak… – és megint elhallgatott.
   – Csak másképp.
   – Igen. Másképp – majd ömleni kezdett bel?le a szó. – Látni akartam a kiskacsákat, mikor el?ször úsznak ki a tóra. És azt akartam, hogy a Nagy Szürke is lássa. Azt akartam, hogy ? is örüljön neki! Azt akartam, hogy együtt örüljünk. Mert ilyet látni öröm! És ilyet nem lehet akármikor látni!
   Fojtogatta a torkát a sírás, de folytatta.
   – De a Nagy Szürke nem ér rá örülni! ? tudja, mi a fontos az életben: összegereblyézni a leveleket! Csakhogy, szerintem meg a kiskacsák fontosabbak. De hiába minden! Hiába jöttem el megnézni a kiskacsákat! Egyedül nehéz örülni nekik. Csak a szégyen marad, mert nekem ez a fontosabb.
   – Nem vagy egyedül – jegyezte meg a Hang.  – És ha kicsit csendben maradsz, akkor láthatod, ahogy megrázzák a fejüket a vízben. Épp most indulnak… 

 

 

1 év Nincs Komment

Oly jól esel nekem, Kedvesem,
mint koldusnak a téli napfény;
lehúnyom fáradt, két szemem,
míg olvad a jéggé lett remény.

 

Oly jól esel nekem, Kedvesem,
mint szakadásnak a cérnaszál;
rád simul elny?tt kabátlelkem,
és él, mert beléburkolóztál.

 

Bocsánat, de még a rímek utolsó két szótagja sem stimmel metrikailag… Ezt most nem tesszük fel, ne haragudj.

12 év 20 komment

Eszter a mosdó felé tartott. Mégsem kellett volna eljönnie erre a jótékonysági bálra! Minden apróságon elsírja magát, pedig neki csak mosolyognia szabad hivatalosan. A férje a cég vezérigazgatója, úgy illik, hogy a felesége a sikert és a boldogságot prezentálja mellette. Még jó, hogy itt van ez a kis aranyselyemmel bevont szemüveg, ami mögé elrejtheti arcát; de így is folyton felismerik.

– Nahát, Eszter! De jól nézel ki! Láttam, Barna még mindig remek formában van!

– Nahát, Eszter! De jól nézel ki! A gyerekek jól vannak?

– Nahát, Eszter! Te évr?l-évre szebb vagy!

Mosolyra húzott szájjal biccentett, és továbbsietett. Legalább a mosdóig bírja ki!

Mikor végre magára zárta az ajtót, letette báli szemüvegét, lehúzta a ruhához tartozó hosszú aranykeszt?t, megnyitotta a csapot, és elszántan fürdette arcát a hideg vízben. Megkapaszkodott a mosdó szélében, nagyot sóhajtott és belenézett a tükörbe. Gy?lölte magát, amiért képtelen elrejteni a fájdalmát. Ez már nem is ?. Mintha egy összegy?rt fényképr?l pillantott volna vissza valaki a tükörb?l.

– Kérsz gesztenyét?

(Még csak két hónapja!)

– Még sosem ettem gesztenyét.

(Pontosan emlékszik a kövér gesztenyeárus mosolyára.)

– Tényleg? Még soha? Ó, milyen megtisztel?! Velem veszíted el gesztenye-szüzességed. Egy nagy adag sült gesztenyét a hölgynek!

(A közelben verkli szólt, egy angyalnak öltözött férfi állt a téren, mindenki karácsonyra készül?dött.)

– Nem kell érte fizetni! A szerelmeseknek ma ajándékba adjuk.

(Jól emlékszik Gábor arcára. El?bb elkerekítette a szemét, az árusra nézett, majd fülig ér? vigyorral átkarolta Eszter vállát, és a fülébe súgta: “Látod, ránk van írva, hogy szerelmesek vagyunk. Szeret bennünket a világ!”)

– Szeret bennünket a világ!

– Szeret bennünket a világ!

Eszter fülére tapasztotta kezét, és öntudatlanul felkiáltott:

– Neeeeem! Neeeem!

Elemi er?vel tört ki bel?le a zokogás, mintha csak az alkalmas pillanatot várta volna, hogy rongyként csavarja ki testéb?l az emlékeket. Nem akart többé küzdeni, fel?rölte minden erejét, hogy tartsa magát.

– Meg akarok halni! Meg akarok halni! – ismételte a mosdó alá kuporodva.

– Nocsak, nocsak! Megint egy klasszikus! – a férfi hangja egyszerre volt megvet? és cinikus.

Eszter ijedten törölgette arcát. Hiszen magára zárta az ajtót! Egészen biztos, hogy magára zárta.

Nem mert a fekete ruhás férfira nézni. Rendbe kell hoznia magát! De hiszen határozottan emlékszik, hogy elfordította a kulcsot a zárban.

Az ajtóhoz lépett. Zárva volt.

– Hogy került ide? – kérdezte a fekete köpenyest?l.

– Hívtál – válaszolta a férfi bizalmasan.

Eszter még mindig nem értett semmit.

– Én bejöttem ide, és bezártam az ajtót…

– Ugyanmár, Kedvesem! Ezek lényegtelen dolgok, ha valaki épp meg akar halni.

Eszter most már olyan éber volt, mintha meztelenül hóban fürdették volna.

– Ki maga?

– Ejnye, ejnye! Micsoda kemény hang. Hát illik így beszélni egy igazi megment?vel?

– Vegye le az álarcát! Látni akarom, kivel van dolgom.

A férfi a szemüvegéhez nyúlt, de aztán meggondolta magát.

– Mi ez a bizalmatlanság? Meg akarsz halni, én pedig segítek neked. Csak egy mozdulat és nincs tovább.

A köpeny alól egy szemvillanás alatt el?rántotta kardját, majd az ablakra mutatott vele, mire az szélesre tárult, utat engedve a beáramló jeges leveg?nek. A férfi felpattant az ablakpárkányra, kezét biztatóan Eszter felé nyújtotta.

– Gyere, Kedves! Hiszen ezt akartad! Megszabadulni a fájdalomtól.

Eszter most már látta, hogy ennek fele sem tréfa, de képtelen volt gondolkodni.

– Gyere velem! Elviszlek oda, ahol többé senki nem bánthat, nem csaphat be. Ezt a földi életet nem neked találták ki!

“Szeret bennünket a világ! – visszhangzott Eszter fejében.

– Már megkaptál mindent az élett?l, Kedves! Miért maradnál tovább?

A fekete ruhás férfi most olyan gyengéden nézett Eszterre, mintha értené a fájdalmát. Az igazi szabadító, aki elrepít egy másik világba, ahol nincs több fájdalom.

“Sose kérdezd meg, hogy igaz volt-e, ha most igaznak hiszed!”

Gábor hangja bátorítólag körbelengte.

Néhány másodperc alatt kristálytisztán megértett mindent.

Sosem képzelte el a szerelmet, és most már nem tudja elképzelni másként, csak úgy, ahogy Gáborral megismerte. Pedig a szerelem mindig elképzelhetetlen marad. Ajándékba kapjuk, mint a sült gesztenyét. Ismeretlen az íze, míg bele nem harapsz. Sosem lehet tudni, hol vár ránk, de sosem kaphatjuk meg, ha…

– Maradnék – szólt szelíden. – Igazán kedves önt?l, hogy a segítségemre sietett, de még maradnék.

A fekete ruhás férfi megrántotta a vállát, majd ahogy jött, elt?nt az éjszaka sötétjébe.

Eszter bezárta az ablakot, eltüntette az arcáról a fájdalom nyomait, és emelt f?vel visszatért a bál forgatagába.

 

 

 

12 év 5 komment

 

Kedves Ady!

Olvastam a versedet, és arra gondoltam, írok neked!
Én olyan vagyok, milyet szeretnél: konok fejemet magasra tartom, és csak állok az utcasarkon, testemet eladnám néhány szép szóért… De lásd, ma is mit kerestem! Néhány csóktalan csók, hideg ölelés lett megalkudott bérem, pedig t?z ég bennem, mint benned.
Gyere el értem, vigyél magaddal! Hiszen, te mondtad: Téged nem érdekel, hogy mások minek tartanak.

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba.

 
Álljon el?mbe izzó, forró nyárban:
“Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Igen, igen, igen! Téged kerestelek, Téged akartalak, “Te vagy, akit vártam”! És lásd, szívem is nyitva el?tted! Tudom, ott van neked Léda, ki megmutatta neked az utat, s Párizst. Szép lehet! A macskakövek, az emberek, s mondják, a lányok is oly könnyen élnek, a Notre Dame lábainál fest?k henyélnek. Szóval, biztosan sokat láttál, de én vagyok, ki vár rád a holdvilágnál.

 

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

 

Jaj, kedves Ady! Be kell valamit vallanom!
Még sose telt meg úgy a lelkem, mint mikor hozzám ért a versed. A gyönyört, amit eddig adtam, vissza igazán sose kaptam, mert hiányzott az a valami, ami most megérintett, itt, a sorok között. Lelkem új ruhába öltözött, és csak neked akar tetszeni!
Mentsd meg szétszórt életem, kedves Ady! S meglásd: ha te leszel bajban, majd én óvlak téged.

 

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent t?z hogyha általéget:

Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
 

Én is hitetlenül élek – habár izgat a Nagy Titok, vajon ki igazgat, ki teremtette ily tökéletesen tökéletlenre a világot -, de hogy mi lesz a síron túl… Az nem érdekel! Megyek el?re, úszok szemben az árral, nem tör?dve azzal, mi vár a másik parton, hogy majd hol ér utol épp az alkony.
S ha csatázni kell, nem nézem: szélmalommal, vagy hadsereggel, megküzdök mindenért, akár csak te!
Jaj, Ady! Miért nem félek?
Hiszen, félnem kellene! De csak a csókra vágyom, az ölelésre. És tudom, élhetnék szebben! Mégis, lásd: csak veled tiszta a lelkem.

 

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,  

Hozza vissza ?: legyen ? az Élet.

 

Most én könyörgök hozzád a szavaiddal, hogy “békíts ki Magaddal, s magammal”, mert

nekem te vagy az Isten, te vagy a Minden. Látod, ezért olyan sebezhet?ek a hitetlenek, mert mindenkinek kell valaki, kit Istenként szeretnek.
És bár lehet, van a világon t?lem szebb, ki lenne a kedvesed, de olyan szép nincs egyse, mint amilyen én, ha arcomat tartja két kezed.

 

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden k?táblát és láncot,

Holtig kacagnók a nyüzsg? világot.

Együtt kacagnánk végs? búcsút intve,

Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Te Minden Titkok Tudója, Midász király sarja, ki érti a nádi beszédet, gyere el értem és szeress!
De ha nem jösz, azt se bánom! Akkor majd egyedül megyek az úton, fülemben új id?knek új dalaival, mert már a hitem örök, hogy mindenben ott kísértesz.

 

Meghalnánk, mondván:
“B?n és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Kedves Ady!
Köszönet érted!
______________

Ady Endre: Az én mennyasszonyom c. versének felhasználásával.

12 év 10 komment

most mozdulatlanul kéne maradnom, és hagyni, hogy elmenj… úgysem tehetek semmit, hát csak menj!
vagyis várj! várj még egy kicsit…
nem hallod? még el akarom mondani…
muszáj utánad rohannom, akkor is, ha semmi értelme.. meg kell hallgatnod, az istenit!
ááá, a francba, hogy nem érted! hogy lehet az, hogy nem érted?
hát csak menj, nem megyek utánad. nem leszek kolonc a nyakadon. nem fogok a porban csúszni.. csak menj!
héé, még tartozol nekem! öt perc! öt perccel még tartozol. nem hagyhatsz itt egyik pillanatról a másikra… hallod?
várj!
állj már meg a szentségit neki! ne vigyél el mindent… az az enyém! az a fénysugár még a szemedben.. az még én vagyok! hallod? és mi lesz velem? csak itt hagysz, mintha nem is lettem volna? ezt nem teheted velem! mi a francnak mentettél meg, ha most magamra hagysz? hallod! nélküled én nem vagyok..
senki vagyok nélküled.. megfulladok! basszus! legalább nézz hátra!
ilyen nincs! ez nem lehet igaz! rohadj meg! rohadj meg! menj abba az istentelen jöv?be! csak menj!
csak egy percet még.. hallod? csak egy kibaszott percet.. annyit talán még kibírsz nem? hallod? egy perc az élet.. egy percet még az életb?l… nem olyan nagy kérés, nem igaz? a kurva életbe! nem hallod? nem hallod, hogy meg kell állnod? várj! kérlek várj.. ne rohanj el!! ne rohanj, kérlek.. várj…
csak egyetlen pillanatot.. csak tekints hátra kérlek… még egy utolsó mosolyt hagyj itt magadból..
hagyj egy mosolyt, mert különben meghalok…

 

 

12 év 7 komment

 

A Kis Rózsaszínt valami hihetetlen jó érzés kerítette hatalmába.

– Nem vagyok egyedül! – sóhajtotta boldogan. – Mindig van valaki, aki segítsen. Nem is hittem volna, hogy ez az undok Füstkarika fog rajtam segíteni, és tessék! Segített.

Letépett egy ibolya virágot, úgy fordította, hogy a szél a szirmok alá kaphasson, belekapaszkodott a szárába, és repülni kezdett.

– Adnom kell az örömb?l a Nagy Szürkének, hogy ? is érezze mindazt, amit most én érzek.

Hogy pontosan mit érzett a Kis Rózsaszín, azt talán maga sem tudta volna megmondani. Csak fogta a virág szárát, hagyta, hogy repítse a szél, és a szíve tele volt örömmel.

– Része vagyok a világnak! Látok, hallok, repülök! Szabad vagyok! Szabad!

A szél, olyan gyöngéden repítette a Kis Rózsaszínt, mintha tudná, hogy most fontos pillanatnak lehet szerepl?je: a Kis Rózsaszín rábízta magát a szélre, mert megértette, hogy mit jelent része lenni a világnak. Része lenni a világnak: nagy dolog! Ám ezt mégérteni, igazán különleges pillanat.

A Nagy Szürke épp a mez?n dolgozott. A lekaszált füvet forgatta, hogy a Nap alaposan kiszáríthassa. Így lesz ízletes a széna télire az állatoknak! Mikor meglátta a Kis Rózsaszínt az ibolya virág szárán közeledni, elfordította a tekintetét.

– Szia Szürke! Szia Szürke! – lelkendezett a Kis Rózsaszín, mit sem tör?dve azzal, hogy a Nagy Szürke nem akar róla tudomást venni. – Képzeld! Mindent megértettem!

– Örülök! Igazán örülök – vetette oda félvállról a Nagy Szürke, és elmélyülten forgatta tovább a lekaszált füvet.

A Kis Rózsaszín megtorpant.

– Örülsz? Hát, ez nagyszer?! Tulajdonképpen azért jöttem, mert én annyira örülök, hogy szerettem volna, ha te is örülsz.

– Na, ha csak ezért jöttél, akkor el is mehetsz!

– Most nem fogsz ilyen könnyen elkergetni magad mell?l – felelte vidáman a Kis Rózsaszín, és jókedv?en megpörgette ujjai között az ibolya szárát. – Megértettem mindent – jelentette ki elégedetten.

– Na, ne mondd! – nézett rá gúnyosan a Nagy Szürke. – Senki nem érthet meg mindent, mert a mindenség az felfoghatatlan.

A Nagy Szürke olyan elégedetten húzta ki magát, mint aki biztos benne, hogy megdönthetetlen igazságot mondott ki.

– Jó, jó! Akkor nem mindent, csak majdnem mindent. Megértettem, hogy örülni muszáj, hogy szeretni tudjunk, hogy a szeretet nem lehet se önz?, se önzetlen, mert a szeretet csak úgy van, és megértettem, hogy aki szeret, csak az lehet szabad…

– Micsoda ostobaságokat fecsegsz itt össze-vissza! – ráncolta össze a szemöldökét a Nagy Szürke. – Hogyan lehetne szabad, aki szeret? Aki szeret, az függ a másiktól. Csak az lehet szabad, aki nem függ senkit?l!

– Nem, nem! – tiltakozott elszántan a Kis Rózsaszín. – Szabadnak lenni annyi, mint otthon lenni a világban! Szabadnak lenni annyi, hogy rábízod magad a szélre, mert tudod, hogy bárhova repít is, vár rád az ismeretlen. Része vagy a világnak te is, és a világ arra vár, hogy megismerd! Érted, Szürke? Tartozni valahová, ez a szabadság! De csak az tud tartozni valahová, aki szeret.

A Nagy Szürke csak nézte a Kis Rózsaszínt, és hirtelen elszorította valami a torkát. Nem akart vele vitatkozni, habár nem értett vele mindenben egyet, de rájött, hogy most van valami fontosabb, mint az igazság. A Kis Rózsaszín csillogó szeme. Csak figyelte, ahogy pörgeti a virágot a kezében, és magyaráz, és közben csak úgy ragyog a szeme.

A Nagy Szürke maga sem hitte volna: fontos volt neki a Kis Rózsaszín öröme. Fontos volt neki, mert szerette.

 

12 év 6 komment

Feri újratöltötte a poharát.

Panka már valahol Tündérország királylányaként az igazak álmát alussza, Zsuzsa még dolgozatokat javít.

Csend van.

A tévé ugyan szól, csak azt nem lehet tudni, kinek, hiszen senki sem nézi, senki sem hallgatja. Mintha magukat akarnák becsapni, hogy nincsennek egyedül.

Valaki mégis beszél…

– Apa, ne hagyj, itt!

– Ne félj kicsim, nem hagylak.

– Miért akarsz meghalni, apa?

– Nem akarok. Csak fáradt vagyok.

– Akkor aludj… Vagy gyere velem Tündérországba! Lehetnél te a király! Nézd, itt olyan vidám minden!

Panka csilingel? hangja meglágyította Feri arcán a vonásokat.

Ivott egy kortyot. Hosszú volt a nap. Ebben az átkozott csendben megint ráborul a búra, mint minden nap. Szép lassan fogyni kezd a leveg?, mint minden nap, majd végül nem marad más, csak az a kibírhatatlan fájdalom, hogy vár rá a holnap, és nincs benne más, csak az este fojtó ígérete.

– Miért akartál engem, apu, ha neked nem jó az élet?

– Kicsi vagy még hozzá, hogy megértsd. Pedig, úgy szeretném elmagyarázni neked! Életet akartam. Azt hittem, ha megszületsz, a te életed lesz – az Élet. De a te életed, a tiéd! Az enyémre minden este rázáródik a búra. Hermetikusan bezár magába. Elfogy a leveg?m. Próbálok valami rést feszíteni rajta, de egyre jobban fáradok. Csak miattad… Miattad maradok.

– És mi lesz, ha majd rám is rám borul a búra? Én is egyedül maradok?

– Jaj, kicsim! Bárcsak hazudhatnék neked, hogy ne félj, majd ott leszek. De a fájdalomban mind egyedül vagyunk. A fájdalom elijeszti az embereket. Nyújtanád a kezed, de a kezed se mozdul. Minek? Hogy magaddal ránts másokat?

– De azt mondtad, apu, hogy szeretsz!

Panka szeme könnyes lett.

– Hát, persze, hogy szeretlek! Mindennél jobban szeretlek! Különben ki sem bírnám.

– Mi az, amit nem bírsz ki, apu?

– Hogy olyan hosszúak a napok… Az órák… A percek…

– Gyere velem! Gyere velem Tündérországba! Játsszunk együtt. Akkor olyan gyorsan repül az id?!

– Játszani… Igen, azt szeretnék. Üveggolyóként megbújni valaki tenyerébe. Ujja közé venne, fény felé tartana, gyönyörködne bennem, zsebébe hordana…

– Vagy elgurítana! – kiáltott közbe vidáman, Panka.

– Igen. Elgurítana. Biztosan elgurítana. Látod ez a baj. Ez minden játék vége. Elgurítanak, és aztán ott maradsz egyedül. És észre se veszik, mikor odébb rúgnak. Csak az útjukban voltál. Még bántani sem akarnak, egyszer?en csak odébb rúgnak.

– Miért sírsz, apu? A játék nem szomorú!

 

Feri kitöltötte a maradék bort és egy szuszra kiitta.

Szégyellte magát, amiért Panka sírni látta. Már megint elrontotta az örömét. Csak ehhez ért! Elrontani mindenki örömét.

A búra lassan bezárul. Már alig van alatta leveg?. A bor szerencsére már elzsibbasztotta. Így kibírja reggelig.

Miel?tt az ágyába feküdne, még benyit Pankához. Szereti ezt a képet. Ahogy a kislány magához öleli a párnáját, a csücsök az orrába dugva. Milyen békésen mosolyog!

Még jó, hogy nem mondta el neki, hogy csapda az élet, hogy sosem választhatsz jól, mert a végén úgyis alul maradsz. Hogy minden szeretetért fizetni kell, mintha b?nt követne el az ember azzal, hogy szeret. Hát jobb egyedül, mert túl nagy az ára annak, hogy szeretni kell…

Jaj, Panka ezt sosem tudhatja meg! ? Tündérország királylánya! Neki boldognak kell lennie!

Egy kicsit megnyugodott. A játékot csak a búra alatt rontotta el. Talán holnap…

Holnap talán okosabb lesz.

 

Pozsa Ágnes Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.