Kőszeghy Miklós Szerző
Vezetéknév
Kőszeghy
Keresztnév
Miklós
2 év 3 komment

kép az internetről

 

 

 

 

Márga sárga lett az út,
Jancsika arra járt.
Nyolc alig múlt a kis csibész,
s megjelölte a határt.

 

Sárga csík jelezte, hogy
veséje rendbe’ van,
képén büszke vigyor feszült,
bohókás angyalarc.

 

A slicc lelóg. Felhúzta, na,
a kút jól kiürült,
egy korsó tea várta őt,
annak még nekiült.

 

Márga sárga út pora,
egy kisgyermek nyoma.
Ha felnő, ezt már nem szabad!
Legyint, kacag! … De ma!

 

 

2 év 13 komment
Út

kép az internetről

Márga sárga az út,
kivisz a temetőbe,
bársony bokrok közt fut,
virágkoszorú az őre.

Lecövekelt kövek
csendesen meredeznek,
fiatal és öreg
kövek között törekszek.

Egyik talán enyém,
bolyhos mohák borítják,
másikon jó remény
csengő szavait írták.

Vagy én vagyok a kő,
az út, a márga sárga,
s az idő csendje sző
posztót az árvaságra.

2 év 4 komment

Mint tintával térképre rajzolt sziget

kacsint felém a tavaszi zöldet váró,

hókásával átitatott part menti liget.

Buckái egyenetlen kitakart vakondtúrások halmain

emlékezetem húrjait pengetik.

Sétákat ont a lelkem, melyeket poroszkálva róttam,

s nem számított a tarajok verte magány.

Vulkánok ős idomai nyugtatták felhőim szegletét,

s mélyédes hang fuvallma ringatta szívemet.

Messzi hullámok zaja ostromolta

a partot, köveket, alvó kacsákat, s engem.

Mint valami ünnepi ritus szimbóluma

tekergett, kavargott, pattogott velem

a sirályokat táncoltató szél,

a lombokat ráncigáló láthatatlan

vad kölyök.

S az illatok,

azok a halszaggal elkeveredett,

lila levendulalánggal megbolondított

fortyogón, kábítón csábos illatok!

Azok csak bennem váltak valami új

eleven őstipussá, bolond egésszé gyúrva

mindazt, mitől a part, a nádas, hattyú,

a lombok, föveny, a sár és a partra vetett

mementóként otthonára lelt csavargőzös

együtt dalolják a Platánok levitézlett

bőrcafatjaival kórusban:

Balaton, Balaton, Balaton.

 

 

 

 

2 év 2 komment

Itt bőséges gyümölcsöt terem az élet,
mint szélsebes pisztráng a zúgó felett,
úgy rohan és hasít megszürkült telet,
nem számít vagyon, sem megannyi érdek,
itt mindenki amennyit bír, annyit ehet.

Itt Isten szól, nem valami bánatos bálvány,
minket selyemként leng körül akarata
és házunkon kívül maradt rég tilalma
s megjelenik délcegen alakja ma,
itt dalol a hang és szó táncol száján.

Megváltó, Messiás, Krisztus és Bárány
mind megannyi nyelveknek ős ritmusa,
kopog a lila szélajtón advent rítusa.
Megjön talán, reánk lel kis Jósua
itt várunk és várunk, és hallgatunk báván.

 

Halk zajjal búg,
messzi csengő szavára felkapom fejem,
Kis harang zúg,
megszűnik minden, csak ezt figyelem.
Elolvadt már
minden búval, bánattal töltött helyem
egy angyali száj
azt súgja folyton: türelem, türelem, türelem

 

2 év 10 komment

Most bontja ki kék haját az ég,
azúr tükörbe néz, s felhőkkel keni be
arcát, halántékára hint egy kis habot,
s odafönt elcsábít egy csillagot,
ki sötétség hintóval érkezik.
Vénusz az! Éjek bolondja, kacagó,
kerek arcú szerelmes leány,
átoson az ózon-fátyoltiarán,
meztelen sárga-piros ősz testre tekint,
lomboknak álcázott karokat áhít,
csobogó forrásá vált tündérlábat kutat,
éjjel érkezik,
hűs bohókás léggel fújja el
a szerelmi tabukat.
Most bontja ki kék haját az ég,
s lefekszik a porba, arcát befedi
arája: a csillagvidék.

2 év 1 Komment

Port töröl le nyegle ujjam,
akácpolcnak bőre sárga
árnya megkopottan
szárazul,
nem kell semmi kence
csillám, sem lazúr,
így eressen, félhomályban
falnak támasztva
szilárdan áll.
Szemben légüres tér
fakó fal és héthatár,
rajta könyvek könnyű súlya,
nagy tudás: nem kilóra mérhető,
s nincs erő
mi elpusztítja,
megrohasztja,
tűz sem árt,
akkor is, ha eltűnik,
ha romba dől,
elmémben, álmaimban
rám talál.

 

 

2 év 1 Komment

Először volt a sóhaj, aztán lett a hang,
a hanggal jött az óhaj, az óhajjal a baj.
Másodszor lett a szó is, azokból lett a mondat,
a mondat haraggá érett, a haragból erőszak
költözött a szívbe, a szív meg zakatol,
rögök utaznak benne mélyen valahol.
A vérből lett az árnyék, árnyékból a csend,
a csend pedig néma, tátogó sóhajt teremt.

2 év 3 komment

Itt ülünk esti félhomályban,
langyos jazz lüktet, jár körül,
eggyé válik zene a csenddel,
zaj a sötéttel elvegyül.
Borosüvegek glédában állnak,
folyik a rosé, chardonney,
pohár kiürül, a szőlő vére
pulzusom húrjait pengeté.
Eleven, hangos dobok peregnek,
lábunk rongy fűben ingadoz,
mint ki lebeg az este lágy ölében,
lelkem éjfélbe ringatóz.
Pislant pár halvány pettynyi csillag,
az égbolt nagy fekete lepedő,
csend a zenével összeolvad,
a jazz csontig hatoló ős-erő.

3 év 5 komment

Mint madár az ágon, kihűlt posztokon

ül fenn a magasban egy régi rokon.

Ősz haja hullámzó esti szürkület,

s odafenn gyújt pirkadattüzet.

Étellel kínál pintyet és rigót,

kacagva gondol arra, mi volt

az elmúlt esztendő legnagyobb zaja?

… de zárul már a mennyek ajtaja,

így hát búcsút int nekem,

s kedves mosollyal integet,

utoljára még a mélybe vet

egy furcsa, nagy követ.

Mikor az földet ér, hullámként ring a táj,

mint fellibbentett lepedő, épp úgy lobog,

elpihen némán, míg messze gondolok,

aztán illata betölti a fakó szobát,

angyallá lesz, hallom: surran a láb,

Majd Mennyek porává változik,

lelkembe lát.

S lám a jó öreg Isten

itt hagyott bennem

egy izzó csodát.

3 év 7 komment

Karnyújtásra ér a lámpafény,
elég egy cseppje csak a napnak,
s az éjben világít, mint akit
a világűrből kiragadtak.
Sűrű sötét anyag pihen
félúton test, és lámpa közt,
nem látható de átjár mindent,
ahogy a lelkembe költözött.

Ha soká nézem, görbített a tér,
Einstein egyenletével rokon
a lámpa és a lámpafény,
itt előttem a fenyő asztalon.
Hiperbolaként metszi át
fényárnyékom tengelyét,
lehunyt szemem a végtelenbe fut,
s látom jövőm egy szeletét.

Az idő egy nagy görbület,
az alkony hajnalban hasad,
a villám vissza, az égbe fut,
reménytelennyi sok kacat
papírszelet ring, ráncigál,
egy hátra imbolygó napot,
kinyújtom vénülő kezem,
s egy csecsemőt szorongatok,
kinek boldog tekintete
azt suttogja: Te én vagyok!

Kőszeghy Miklós Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.